Hiszek—8 Alászállt a poklokra

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az Apostoli Hitvallás következő artikulusa, melyről ma szólunk, így hangzik: alászállt a poklokra (vagy ahogy régiesen mondjuk: szálla alá poklokra). Amikor hozzákezdtem az Apostoli Hitvallás magyarázatához, elmondottam, hogy régi adósságom ez nekem, régóta tartóztam a gyülekezetnek azzal hogy az Apostoli Hitvallásról is tanítsak. Most már meg kell mondanom, hogy részben azért halogattam adósságom törlesztését, mert ez a mai szakasz olyan cikkelye az Apostoli Hitvallásnak, melyhez hihetetlenül sok spekuláció kapcsolódik. Bár Isten igéje határozottan, világosan, de az igére jellemző módon, szűkszavúan beszél erről, én úgy éreztem, hogy a sok spekuláció félre fogja sodorni az én gondolataimat, de a gyülekezetét is. Igen, ha ezt a szót halljuk, hogy pokol, akkor egy alagsori borkiméréstől kezdve egészen a pokol tűzéig minden eszünkbe tud jutni. Igen, valóban sok spekuláció, sőt gyakorlat is kapcsolódik a pokol tudatához, az alvilágnak, az elveszett lelkek gyűjtőhelyének képzeteihez. Annyira, hogy szinte lehetetlen átvágni rajtuk. Elég ha csak költőket idézek. Közülük talán a legnagyobb Dante, aki az Isteni komédiában írja le, hogyan útikalauza, Vergilius végigkíséri a pokol minden körén, bugyrán, mígnem koncentrikus, szűkülő körökként el nem jutnak a kilencedik körig, a könnyek taváig, s ott van belefagyva a sátán. Idézhetjük a nagy angol költőt, Miltont is, aki Az elveszett paradicsomban egy nagy jelenetsort ír le a pokolról, ahol a legyőzött lázadó angyalok dühösködnek, hogy Krisztus győzelmet aratott bűnön, halálon, poklon és síron, és fontolgatják a bosszú lehetőségét. Aztán idézhetnénk, vagy inkább kivetíthetnénk a falra festmények ezreit a kora keresztyénségtől kezdve mind a mai napig, a legdöbbenetesebb oltárképeket, apokalipsziseket, haláltáncokat, szinte valóságosan előttünk van, amit a régiek gondoltak a pokolról. Talán Hyeronimus Bosh  leghíresebb, aki valóban, szinte lenyűgöző hiper-realizmussal mutatja be, mit gondolt a középkor embere a pokolról. És színdarabokat lehetne idézni. Aztán, ha kicsit közeledünk a mi időnkhöz, amikor a 19. században kultúránk minden antropologizálni kezdett, így a poklot is, eltűnnek az ördögök – illetve nem tűnnek el, hanem átváltoznak, gondoljunk Dosztojevszkij megdöbbentő regényére, az Ördögökre. Az ördögből lázadó lesz, terrorista, öncélú gyilkos, bűnöző.  Vagy gondoljunk Rimboud-ra, a francia költőre, aki a trópusokon eltöltött kallódó életét írja meg Egy évad a pokolban címmel, vagy a magyar költőre, Faludy Györgyre, aki a recski gyűjtőtáborban töltött éveket. El lehet menni Recskre, meg lehet nézni, hogyan teltek Pokolbéli víg napjai – hogy a költeménye címét idézzem. S van gyakorlata is a pokolnak, gondoljunk a hardrock szélsőséges megnyilvánulásaira, meg a sátánizmusra, vámpirizmusra, korunk démonizmusára. S ha mindezt rettenetesnek, borzasztónak, embertelennek, a beteges fantázia szüleményének tartjuk, máris szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy gyerekeink ma már sokkal többet találkoznak pokoli dolgokkal, mint mi, ódivatú keresztyének. Elég, hogyha csak levesszük a polcról Harry Potter kalandjait, és belelapozgatunk, vannak abban is pokoli dolgok bőségesen.

Hitvallásunk Krisztus temetése és feltámadása közé helyezi ezt a tételt: alászállt a poklokra. De ebben egyúttal előre is tekint, az utolsó ítéletre, melyről szintén Krisztussal kapcsolatban, a végidők várására nézve vallunk. Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat. Krisztusnak lesz még egy ádventje, így is mondja a latin: adventurus, eljön még egyszer, immár mint ítélő bíró. Mégis meg kell kérdeznünk, mi az a pokol? És mivel Kant óta tudjuk, hogy nem tudunk csak térben és időben gondolkodni és elképzelni, azt a kérdést is fel kell tenni, hogy hol a pokol. És mivel mi, emberek tesszük fel ezt a kérdést, és önmagunkon kívül más nem nagyon szokott érdekelni minket, azt a kérdést is feltesszük: kik vannak a pokolban?

A 19. század óta, amikor megkezdődött a nyugati kultúrában mindennek antropologizálása, fokozatosan három határozott válasz alakult ki, és a kultúránknak, sőt – nyugodtan mondhatom – a teológiánknak, a prédikálásunknak, a lelki gondozásunknak, a jövő-tudatunknak a különböző eresztékein keresztül el is érkeztek hozzánk ezek a válaszok. Ezek így hangzanak: nincs pokol, s éppen ezért sehol sincs olyan, hogy pokol, és senki sincs a pokolban, mert ha nincs, akkor ott nincs senki. A 19. században az amerikai pragmatista filozófia nyomán alakult ki az a meggyőződés, hogy azért szükségtelen a pokolról spekulálni, mert a halál megsemmisülést jelent, a halál annihiláció. El is nevezték ezt a filozófiai-teológiai mozgalmat annihilácionizmusnak – fölírtam külön, hogy ki tudjam mondani, oly borzasztóan hangzik a kifejezés, mint maga a pokol. Ehhez a meggyőződéshez sok-sok keresztyén érvet is hozzákapcsoltak. Ha van pokol, és vannak a pokolban kárhozott lelkek, és valahol meg is van ez a pokol, akkor hol van Isten humanitása? Akkor hogyan igazoljuk – ez az istenigazolásának, a teodiciának a nagy kérdése -, hogy Isten örökkévaló és szeretete mindent áthat? Akkor mit kezdünk Isten igazságosságával, akkor mi végre való a kegyelem, mi végre való Krisztus áldozata? Igaz-e az, amit Péter apostol mond, hogy Isten türelmesen várakozik az ítélettel, hogy mindenek megtérjenek? Igaz-e amit Pál apostol mond Timótheshoz írt levelében: az az Isten akarata, hogy minden ember eljusson az igazság ismeretére és üdvözüljön? Nehéz és súlyos kérdések ezek, a 19. század pedig egy nagy tagadásba gyúrta össze ezeket. S bár ott van az Apostoli Hitvallásban, hogy alászállt a poklokra, bár mind az Ószövetség, mind az Újszövetség – szűkszavúan, de határozottan – említ egy világot, valóságot, létdimenziót, amit pokolnak nevezünk, ha ezt a sok idézett ellenérvet összegyúrjuk, az a mi szívünknek is jólesik. Jó azt hallani, hogy nincs pokol. Mikor azt halljuk, hogy nincs pokol, nincs kárhozat, meg is nyugszunk rendesen.

De néhány más érvet is ide kell hozni, testvérek. Tudjuk, hogy az emberi életet mélyen áthatja az, amit a filozófia radikális rossznak nevez. Ebben mindig is nagy kutakodás határozza meg az embert: honnét van a rossz? Udne malum? – kérdezték a régiek. Honnét a rossz? Hiszen olyan szép a mi civilizációs és kulturális vállalkozásunk, olyan igaz szeretetben igyekszünk az utánunk jövő nemzedékeket szépre, jóra, igazra megtanítani! S mégis, ismétlődik, sőt, nemcsak ismétlődik, hanem fokozódik a rossz. Én ezt a kérdést történeti kérdésre fordítom, s így kérdezem: honnét a 20. század, honnét a két világháború pokla, honnét az emberirtások, kezdve az afrikai emberirtásokon, a zsidóirtáson át a szovjet lágerekig, el Kambodzsáig, el az általunk nem is tudott tíz- százezrekig, milliókig, el addig, hogy a 21. században, itt tőlünk 6-700 km-re Szerbiában, Boszniában mi történt!? Honnét a rossz, honnét a 20. század? Van valami radikális rossz, amit Karl Bart, a nagy svájci teológus németül így nevez el: das Nichtige – semleges nemben, a semmis, ami úgy van, hogy nincs. Van a nincs!

Aztán mondhatnánk azt is, mintegy felelve a 19. század századiaknak, akik szerint pokol nincs sehol, hogy mégis van. Olyan ez, mint a puctum matematicum, az sincs, mert a matematikai pontnak, nincsen kiterjedése, de az a pont mégis van. Mert ez az origó, anélkül a vonatkoztatási pont nélkül nincsen tér, nincsenek szerkezetek a térben, nincs kiindulási és megérkezési pont, ez a semminek, a rossznak, a bűnnek az origója, kiindulási és megérkezési pontja, kezdete és végállomása. Hát ez a pokol. Idő nélküli örökkévalóság, hely nélküli hely, végtelen szorosság. És hogy adjunk a régiek igazságának is, a modern ember tudatában a pokol (a középkori képzetek emlékére) valami rettenetes kazánház, ahol égetik az embereket, mint ahogy a gonosz gyerek felszúrja egy pálcikára a cserebogarat és forgatja a tűz fölött. Mindenféle elképzelhetetlen kínok vannak itt. De ez csak képzet. A hatvanas években Amerikában volt egy nagyon sikeres kis füzetecske, ennek ez volt a címe: Inferno – pokol – alvilág. A karikaturista e füzetben a maga korát parodizálta. Az egyik legtetszetősebb karikatúráján a pokolban a földbe beásva több száz ember feje látszik, és egy ördög fűnyíróval nyírja a fejüket, míg a másik ördög mondja: itt vannak azok a jó szomszédok, akik nem átallják víkenden reggel hattól este tíz óráig nyírni a füvet a szomszédok legnagyobb kellemetlenségére. Egy másik karikatúrán nyárson sütnek valakit, s mondja az egyik ördög a másiknak: hát itt vannak azok, akik az étteremben mindig kifogásolták, hogy nem sütötték meg rendesen a húst. De értjük, még ezekből a paródiákból meg az emberi képzeletből is, hogy a pokol valami szélsőséget hordoz, amit a középkorban jobbára tűzzel szoktak ábrázolni, - a pokol a tűz, a pokol tűzét szokták rossz akaratú emberek a másokra kívánni Ám idézzük csak fel Dantét, nála a kilencedik körben, a poklok poklában, a legmélyebben, ahol bezárul minden kör, fagyhalál van. A könnyek tavába belefagyva ott van a sátán, a könnyekébe, abba a világmilliós könnytengerbe, amit minden embernek el kell sírni, amit minden fájdalom, minden rossz és minden gonosz okoz.

A modern korban volt még egy igen szellemes felelet, Jean-Paul Sartre, a híres-hírhedt filozófus – aki sohasem tudta eldönteni, hová tartozik – tett egyszer egy megjegyzést: a pokol, a másik – tudniillik a másik ember. Erre viszont azt kell mondanunk, hogy ha van élet a halál után – márpedig van élet a halál után –, és ha ez az élet csak a mennyben lehet – a modernek szerint  –, akkor hadd szellemeskedjek egy kicsit, szegény Sartre számára a mennyország is pokol lesz, mert bizony a mennyországban is van másik. Sőt, éppen az a mennyország, hogy van másik, a pokol pedig éppen az, hogy ugyan van másik, de annak a másiknak nincsen hozzám köze. Még egyszer mondom, a Szentírás szűkszavú, csak néhány szó, néhány meghatározás áll benne. Gyehenna. Jézus azt mondja, amikor bűnről és szent életről beszél: ha a te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, mert jobb neked vakon Isten országába menni, mint a gyehennára vettetni. Aztán hallottuk – olvastam a zsoltárban – seol, - ez egy ószövetségi szó, magyarban belehalljuk, hogy sehol, de a két szónak nincs semmi köze egymáshoz. Seol, mondja a zsoltár, ha menekülni akarnék Isten elől, és a seolban vetnék ágyat, az alvilágban, a holtak gyűjtőhelyén, az istennélküliségben, az életnélküliségben, Isten még ott is ott van. Megtalál engem. Vagy ahogy hallottuk múlt héten, az evangelizációban, a 18. zsoltárból – Isten aláhajolt, és nem ide hajolt alá, a Bőszörményi út 28.-ba, hanem aláhajolt a legnagyobb mélységekbe, és kiemelt engem.

Amikor görögre fordították az Ószövetséget, átvették a görög mitológiából a Hádész szót, mellyel az Újszövetségben is találkozunk, mikor Jézus azt mondja Péternek: - Te Péter vagy és én erre a kősziklára építem anyaszentegyházamat, és a poklok kapui sem vesznek rajtam diadalmat, - a Hádész kapui sem vesznek rajta diadalmat. Mélység, külső sötétség. Egy szóval, amit mi pokolnak nevezhetünk Isten igéje nyomán, az irányt jelöl, vagy dimenziót jelöl: lefelé és kifelé. Lefelé és kifelé. Az Istentől való elszakadás záró pontja ez. Amikor majd az ítélthez szóló részhez érünk az Apostoli Hitvallásban, hallani fogjuk azt is, hogy ez nemcsak önkéntes elszakadása az embernek, hanem elvesztetés is az ítéletben. Akkor – bármily tragikus is – Isten „enged” a szabadságos emberi akaratnak, Isten „enged” az ember istennélküliségének, Isten enged annak, hogy az ember nem akar Istennel lenni, Isten enged az ember lázadásának – félelmetes dolgokat mondok most, tudom. És azt mondja: legyen! Nélkülem akarsz? – legyen! Isten nélkül akarsz? – legyen! És ezt azért mondom, mert mi, modernek vitatkozunk és kiabálunk, amikor Isten döntéseiről és Isten szuverenitásáról hallunk, és azt mondjuk, tartsa Isten tiszteletben a szabadságunkat, tartsa tiszteletben a döntésünket. Ha Isten szabadnak teremtett bennünket, ne nyúljon bele az életünkbe, tudjuk, mi a dolgunk, hát ne igazgasson bennünket, ne szabjon nekünk törvényt. Ott van a pokol, ahol ez bekövetkezik.

Vagyis az a pokol, amikor az Isten azt mondja: legyen úgy, ahogy akarod. Ez az ítélet. De hadd idézzem meg a külső sötétséget, ezt a lefelé és kifelé dimenziót abból a példázatból, amely kapcsán talán a legkevésbé gondolnánk erre. Ez a tékozló fiú példázata. Amikor a fiú hazatér bűnből, lázadásból, tékozlásból, hazatér halálból, feltámad, van, aki szándékosan kimarad az örömből. Az idősebbik testvér. Ő nem megy be az örömbe. Amikor azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus alászállott a poklokra, ehhez hozzá kell gondoljuk ennek a példázatnak azt a megrendítő mozzanatát, amikor az atya az örvendező házból, hol lampionok égnek, vigadnak, mulatnak, táncolnak (mert meghalt és feltámadott, mert elveszett és megtaláltatott fiú), ebből az örömből az atya kimegy a külső sötétségbe, és azt mondja az idősebbik fiúnak (aki föl van ezen háborodva, hogy Isten szeret, föl van dúlva, hogy Isten visszafogad, véghetetlenül el van keseredve, hogy van megtaláltatás, föltámadás), az mondja neki az atya kérlelve és hívogatva: neked is örülnöd kellene! Tehát hol a pokol? – Ahol az ember nem akar örülni, nem tud osztozni –, osztozni az életben és az örömben.

Amikor az Apostoli Hitvallásban a két nagy artikulus között (eltemették, harmadnap feltámadt a halottak közül) az mondjuk: alászállt a poklokra, két végső nagy kérdést nyitunk meg, és még most röviden ezekről szeretnék szólni. Vajon mit jelöl Krisztus poklokra való alászállása? Röviden elmondom a két lehetőséget, mind a kettő igazat jelöl, ám én nem vagyok annyira ügyes dialektikus teológus, hogy ezeket összehozzam egy lapra. De mindkettő fontos.

Alászállt a poklokra, - ez Krisztus önmegüresítésének, megaláztatásának, halálának, elveszésének – görögül: katabázisának – a mélypontját jelenti. A Filippi levél igazságának a fényében mondhatjuk ezt. Amikor Krisztus, „Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.” (Filippi 2:6sk) Alászáll, egyre lejjebb, lejjebb és lejjebb. Nem a halál, nem az eltemettetés volt a megaláztatásnak a végállomása, hanem a poklokra való alászállás. Ezért mondja a Filippi levében ugyanitt, hogy amikor aztán Isten Őt fölmagasztalta, és engedelmességéért, hűségéért, áldozatáért olyan nevet adott Krisztusnak, mely mindennél feljebb való, hogy az Ő nevére nemcsak mennyeiek, földiek, hanem föld alatt valók is mind meghajolnak. Éli, éli, lámma sabaktháni – én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Alászállt a poklokra, az Istentől való elhagyatottságnak ez a végállomása.

Ezért azok a kérdések, hogy hol van a pokol, és kik vannak a pokolban, és mekkora a pokol, és a pokolban fűtenek-e vagy hűtenek-e, és kilenc köre van-e a pokolnak, és minden körben van-e hat-hat bugyor, és hogyan duzzognak ott a bukott angyalok, és mi a köze a felvilágnak az alvilághoz, ezek már nem kérdések, mert a pokollal a lehetetlent mondjuk ki: az Istentől való elhagyatottság lehetetlenségét. Még egyszer idézem a svájci teológust: das Nichtige – amihez ő hozzáteszi: lehetetlen lehetőség, ez az ami nem történhetne meg, ami nincs, és mégis van. Ide szállott alá Krisztus, mintegy végigjárva az Istentől elszakadt embernek ezt az útját.

Van azonban egy másik magyarázat is, amit a felolvasott igére, Péter apostol 1. levelének harmadik részére utal. Ezt mondja: mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem-igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen, megölettetvén a test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint, melyben elmenvén a tömlöcben levő lelkeknek is prédikált. ­­Ezt ki kell egészíteni Péter második levelének megjegyzésével, mely szerint Isten a bűnbe esett angyalokat a mélységbe taszította (2Péter 2:4) A mélységet itt egy olyan szó fejezi ki,  mely az Újszövetségben egyetlen egyszer forduló elő, görögül tartarosz. Fénytelen mélységet jelöl a szó, azt a dimenziót, melyre más szavaink is vannak: Gyehenna, Hádész, külső sötétség, a nem létező, mely mégis van, Isten nélküli örökkévalóság, hely nélküli hely, végtelen szorosság, tűz és jég, halál és elveszés. Ám azt mondja Péter: Krisztus alászállván lélekben, a lélek dimenziójában prédikált a tömlöcben levő lelkeknek. Ez a mélység a pusztulás helye, vagy inkább mondjuk: végtelen Isten nélküliség. Erről beszél Milton is „Az elveszett paradicsom”-ban, ott lázadó lelkek vannak tömlöcbe vetve. Ezért tehát, amikor Krisztus alászáll a poklokra és prédikál, ez az Ő győzelmének a kezdete. A síron, halálon, poklon győztes Úr prédikál a tömlöcben levő lelkeknek. Az a Krisztus prédikál, aki életét szenvedésben töltötte, akit ártatlanul ítélték el, aki így kiáltott a kereszten: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? – aki méltósága nélkül temettek el, – ez a Krisztus prédikál, mert mégis győztes. Prédikált – ez az Újszövetség nyelvén nem morálprédikációt jelent. Az Újszövetség nyelvén a prédikálás – jaj nekünk, prédikátoroknak, ha elvétjük, és bizony sokszor elvétjük! - a prédikálás nem bölcselkedést jelent, sem szép poémát, sem retorikát, hanem minden esetben az evangélium hirdetését jelenti. Krisztus prédikált, győztes üzenetet adott át, evangéliumot hirdetett a tömlöcben levő lelkeknek.

Én nem tudom eldönteni, hogy a két lehetőség közül melyik az erősebb. Nálam százszor okosabbak sem tudták eldönteni, Kálvin János sem tudta eldönteni, pedig ő aztán rendet rakott a középkor végén ebben a kérdésben, és szépen cáfolta a középkorban költött purgatóriumot a limbo patrumot, meg a limbo infantumot. Menny és pokol van – mondja Kálvin. De ezt a kérdést, hogy Krisztus alászállása a poklokra azt jelentené, hogy megérkezett megaláztatásának, Istentől való elhagyatottságának a végállomására, abba a punctum matematicumba, honnan kisarjad és ahova visszatér minden radikális rossz, ahova eljuthat az ember, ha annyira büszke önakaratára, és Isten nélkül akar élni, vagy pedig győzelmet hirdet-e a Krisztus az istenellenes lázadóknak, nos, ezt Kálvin sem tudta eldönteni.

Ezért engedje meg a gyülekezet, hogy egy állítással, és egy kérdéssel fejezzem be ennek az artikulusnak a magyarázatát. Állítás az, amit Jézus Péternek mond: Krisztus országán a poklok kapui sem vesznek diadalmat. Boldog, igaz, Isten hűségéről, csodálatos nagyságáról, örökkévaló szeretetéről tanúskodó állítás ez. A poklok kapui sem vesznek diadalmat. A kérdés pedig így hangzik: ha Jézus Krisztus alászállott, és a tömlöcben levő lelkeknek prédikált, akkor vajon megkockáztathatjuk-e azt az állítást – kérdezem – , hogy a pokolban hangzik először a Sátánon győztes Krisztus evangéliuma? Ott szól először a győzelem híre, hogy legyőzetett bűn és halál, hogy válságot szerzett Krisztus, hogy nem az elveszésé az utolsó szó, pontosan ott hangzott, ahonnan mindez fakad, ered, és visszatér? Forgassátok a szívetekben a kérdést, nagy vigasztalás van benne.  Krisztus a pokolban evangéliumot hirdet.

Ámen

Imádkozzunk!

Csodálatos nekünk a Te tudásod, mennyei Atyánk. Te akkor is jelen vagy, amikor lázadunk, hűtlenkedünk, és bűnt, halált és elveszést terem az életünk. Köszönjük, hogy a mi Krisztusunk a tömlöcben levő lelkeknek is prédikált. Mert minden bűnnél, rossznál, elveszésnél, az ítélet rettenetes valóságánál drágább a Te drága evangéliumod. Ez ébreszt hitet, ez indít az atyai házba, Hozzád. Köszönjük Atyánk, hogy Te Krisztusban felmentő ítéletet készítettél. Köszönjük, hogy bár magunkért kárhoztatnod kellene bennünket, magadért nem kárhoztatsz, hanem magadhoz vonsz, megmentesz, feloldozol, üdvösségre vezetsz.

Kérünk, óvj bennünket minden rossztól, hamistól, önbecsapástól, óvj bennünket, hogy szövetségesei legyünk annak, ami ellened lázad, hogy beleszeressünk halálba, bűnbe, elveszésbe, csak hogy magunkat nőtessük, óvj meg,  hiszen Te a kevélyeknek ellenállsz. Vigasztalj Atyánk, ha megrettenünk, ha kétség tölt el, vigasztalj, ha kitüremkedik életünkbe, történelmünkbe a pokol, a halál, az elveszés.  Evangéliumoddal, a szabadulás jó hírével vigasztalj. S add, hogy mi is úgy hódoljunk Krisztusunknak, ahogy Igéd írja: hódolnak mennyeiek, földiek, föld alatt valók neki, akinek oly nevet adtál, mely minden név felett való, neki, aki megszerezte számunkra a váltságot, az üdvösséget, aki megnyitotta nekünk a mennyország ajtóját, s amit Ő megnyit, az soha be nem zárható. Engedd Atyánk, hogy kezdődő ádventünkben szent buzgóság töltsön bennünket. Add, hogy Krisztusunkat várjuk, Őt hívjuk, Ővele töltekezzünk Szent Lelked hatalmában.
Ámen