Hiszek—7 Megfeszítették, meghalt, eltemették

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az Apostoli Hitvallás következő szakasza, a mai napra esik, így hangzik: megfeszítették, meghalt és eltemették. Mielőtt a hitvallásnak erről a cikkelyéről szólnék, hadd jegyezzem meg – mintegy visszafelé tekintve az eddig elhangzottakra –, hogy az Apostoli Hitvallás a keresztyénség sok-sok küzdelmét tárja fel. Nemcsak úgy vagyunk a hitvallással, hogy a régiek megfogalmazták, és azóta mi különböző alkalmakkor különböző célokra használjuk, mintegy kimondva a hitünket. Igen sok küzdelmet is látunk benne, melyek végigkísérik a keresztyén évszázadokat. Most csak azokat a küzdelmeket említem egy-egy mondatban, melyek az eddig elhangzott hitvallási cikkelyek alapján világítanak bele a keresztyénség életébe. Mindjárt legelöl az állítás, a megvallás: hiszek. S már csattan is a kérdés: mi az, hogy hiszel? Aztán mondjuk: hiszek Istenben. S máris évezredes küzdelmek idéződnek fel: mi az, hogy Isten? Aztán azt mondjuk, hogy egy Istenben hiszek. Miért csak egy Istenben? Aztán azt mondjuk, hogy Mindenható Istenben hiszek, mennynek és földnek teremtőjében, a Mennyei Atyában, - s rögtön hangzik a kérdés: rendben, de akkor honnét a rossz? Aztán mondjuk, hogy Jézus Krisztusban, a mi Urunkban hiszek, s mindjárt hangzik az ellenvetés is: ki itt az Úr valójában? Mondottuk a múltkor: született – és halljuk rá a feleletet: ez felfoghatatlan abszurdum.

Ma arról vallunk, hogy Jézus Krisztus szenvedett, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett. S máris halljuk, amit Pál apostol idéz missziói útjainak, evangélium-hirdetéseinek egyik tapasztalataként: ez botrány! Mit akar a keresztyénség? A szenvedés és a halál apoteózisát? Vajon a keresztyénség egy halottat hirdet, a megfeszíttetést hirdeti, ez állna a hitvallása középpontjában? Olyanok volnának a keresztyének, mint a betegek az orvosi rendelőben, ahol egymás bajával vigasztalgatják egymást? Azt mondják az emberek: sokat szenvedünk, betegek vagyunk, értelmetlen az életünk, s erre jön a keresztyénség, és azt mondja: mi meg hiszünk az Úr Jézus Krisztusban, aki szenvedett, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett?! Miféle vigasztalás ez, miféle üzenet ez? De idézhetjük a keresztyénség nagy ellenlábasának – mi több, ellenfelének, sőt, mondhatom, Marcus Aurelius császárra hivatkozva: ellenségének – a vélekedését is, a sztoicizmus vélekedését, egészen pontosan a sztoicizmus gyűlöletét a keresztyénséggel szemben. A sztoicizmus szerint a keresztyénség zavaros valami, mert egyrészt nem tekinti hősiességnek a szenvedést, a baj méltó, nemes lélekkel való elhordozását, a keresztyénség nem barátja a halálnak, és nem óhajtja a halált, mint minden baj és nyomorúság eltörlésének áldott eszközét, és mégis – mondják a sztoikusok – hitének közepébe állítja a halált.

A sztoicizmus az antik világ legnemesebb etikai vívmánya volt, ám nem viselhette, hogy a keresztyénség nem magasztalja a halált, sem filozófus halálát, aki kiitta méregpoharat, sem a hadvezér halálát, aki a csatamezőn esett el, sem az önként vállalt halált, az öngyilkosságot – viszont magasztalja a rabszolga-halált, a kereszthalált. A keresztyénség Istene rabszolga halált halt. Milyen vallás ez? – borzadtak a sztoikusok. Idézhetünk mást is, egészen közeli jelenséget. A híres színész-rendező, Mel Gibson filmje, a Passió pár esztendeje – nyugodtan mondhatom – kulturális sokkot váltott ki. Az ő filmje olyan vizuális brutalitással mutatja be Jézus szenvedését és kereszthalálát, mely egy csapásra eltörölte azt az évezredes igyekezetet, hogy a rómaiak kivégző eszközét, a keresztet – mondjuk ki, ne szégyelljük: az akasztófát, mert a kereszt akasztófa volt – nemes és igaz szimbólummá tegyük. Noha ez így van, testvérek. Ma, ha keresztet látunk, főleg úgynevezett latin keresztet, nekünk, keresztyéneknek, az áldozaton megnyert igazság, a halálon győztes élet, az elveszésen felülkerekedő isteni kegyelem jut eszünkbe. Messzire vezetne, de megjegyzem, nekünk, reformátusoknak is ez kellene eszünkbe jusson a keresztről. Mert mi, magyar reformátusok kerüljük a kereszt szimbólumát – de vajon azért, mert ismerjük és hordozzuk az igazit.  Hogy miért nem kellene kerülnünk a keresztet, ahhoz ajánlom mindenkinek Ady Endre Krisztuskereszt az erdőn című versét.

De hogy erősebben hirdethessük a kereszt igazságát, vagyis, hogy Krisztus kereszthalála áldozaton megnyert igazság, halálon győztes élet, elveszésen felül kerekedő isteni kegyelem, és hogy a kereszt ennek a jele, ahhoz most álljunk meg mégis  a kereszt mellett – nem a szimbólum mellett, hanem a kivégző eszköz mellett. Úgy, ahogy az evangélisták leírják Krisztus szenvedésének, megfeszíttetésének, halálának és eltemetésének az eseményét, hallgassunk bele a kivégzők kiabálásába, hallgassuk meg, mit mondanak ők, akik csak egy lázadó kivégzését látják ott. Hogy mit mondanak, azt most hosszasan lehetne idézni. Én Pál apostolnak Korinthusiakhoz írott leveléből választottam egy összefoglalót. Ezt mondja az apostol: mi Krisztust prédikáljuk, mégpedig a megfeszített Krisztust, aki botrány és bolondság. Ez a botrány és ez a bolondság áll az Apostoli Hitvallás középpontjában, erről vallunk, amikor azt mondjuk: megfeszítették, meghalt és eltemették. Megfeszítették. Valami különös, 20. századbeli nyelvhelyességi varázslatnak engedve, az Apostoli Hitvallás új fordítása eltörölte a régi magyar passzív szerkezetet, mert állítólag a magyar nyelv nem ismeri a passzív szerkezeteket – ezt én kétségbe vonom! –, ezért az új fordításban, amit mi is bevettünk és használunk, így hangzik: megfeszítették. Ha a latint szó szerint akarnánk fordítani, akkor úgy kellene, ahogy a régiben van: megfeszíttették, megfeszíttetett. Passzív szerkezet ez, ám ahogy mára eltűnt, eltűnt vele az is, hogy az egész emberiség cinkos ebben a bűnben. Viszont ezt igen erőteljesen mutatják meg az evangélisták.

Krisztus megfeszítésében, - ne féljünk kimondani: kivégzésében -  az emberiség mindmáig legnevesebb tényezői, az emberiség legnemesebb vívmányai, illetve ezen vívmányok és eredmények reprezentánsai vesznek részt. Mind. Ők vannak ott a kereszt körül, s az ő számukra botrány és bolondság, amit a keresztyénség mond, hogy az a megfeszített valaki, az a megfeszített Jézus Krisztus a mi megváltónk és üdvözítőnk. Elég egy pillantás: ott vannak Jézus keresztje körül a legnagyszerűbb vallás, a zsidó monoteizmus reprezentánsai. És mi a vádjuk Jézus ellen? Isten Fiának vallotta magát. – s ilyet nem lehet mondani. Egy abszolút és szigorú monoteizmusban ez felfoghatatlan botrány. Ott van a legnagyszerűbb jogrend, a római jog képviselője is. Mind a mai napig római joggal kezdik az egyetemen a jogász hallgatók oktatását. Mi pedig hallottuk múltkor Pilátus dicső levitézlését, hősies gyávaságát: keresztre, rabszolga-halálra adta azt, akiről tudván tudta, hogy ártatlan. És ott van a legígéretesebb és legvirágzóbb szellemi valóság, a hellenizmus, ott van a filozófia is, mert ez a Pilátus, amikor látja, hogy Jézus ártatlan, és tudja, hogy szabadon kéne engednie és hallja Jézus szavát: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról – görögül, filozófiailag mondom: az alétheia-ról –, akkor Pilátus legyint egyet: ugyan mi az igazság? S ezzel ellegyinti több ezer év szellemi erőfeszítését, filozófiáját, művészetét, tudományát, - mi az igazság?! Ugyan mi az igazság, ha egy ártatlannak meg kell halni? Ugyan mi az igazság, ha keresztre vele verik a testben megnyilatkozó Istent? S mindezt összefoglalva, anélkül, hogy belekezdenék a felelősséget megállapításába, és kiosztanánk, hogy mennyi felelőssége volt Krisztus kereszthalálában a zsidóknak, és mennyi felelőssége volt Krisztus kereszthalálában a római jog képviselőjének, a római hatalomnak, és mennyi felelőssége volt Krisztus kereszthalálában a bölcseknek, filozófusoknak és okosoknak, - nekünk egyszerűen csak passió-énekünkre kell figyelünk, amelyik így énekel: Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre! Az egész emberiség, az emberiség minden reprezentánsa ott van Krisztus keresztje körül és elköveti az elkövethetetlent.

De az ember szemében nem ez a botrány! Az az ember szemében nem az a botrány – hogy Pál apostol szavához igazodjunk –, hogy az ember ezt elkövette. Azt mondja Pál: mi Krisztust prédikáljuk, mint megfeszíttetett, és ő, Krisztus a botrány a zsidók szemében, és ő Krisztus a bolondság a görögök szemében. Nem az a botrány, nem az a bolondság, nem az az abszurdum, hogy az ember ezt elkövethette, hanem az a személy a botrány, a bolondság, az abszurdum, akin ezt elkövették. A keresztyénség ellenfelei sokat szokták idézni Tertullianus egyházatya híres és hírhedté vált mondatát, mely így hangzik: hiszem, mert lehetetlen – credo, quia absurdum est. És azt szokták mondani, hogy lám, ilyen a keresztyénség, a keresztyénség abszurdumokban hisz, ilyen ez a vallás, értelmetlen, abszurd, fölfoghatatlan. Lám, jönnek a vallásoskodók, jönnek a vallás felkent papjai, s mindenféle bolondságot akarnak a fülünkbe beleduruzsolni, ránk akarják kényszeríteni, hogy higgyük azt, ami hihetetlen, higgyük azt, ami abszurdum. De ha föllapozzuk Tertullianus egyházatyát, hol is mondta ezt, miért is mondta ezt? csodálkozhatunk, mert így hangzik a mondat teljesen: hogy Isten Fia, a halhatatlan Ige: megfeszíttessék? Ez abszurdum. Hiszem, mert lehetetlen. Mert az ember szemében nem az a botrány és nem az a bolondság, hogy az ember ilyet tehet, hiszen akkor minden halálon, minden rémtetten, minden bűnön, minden aljasságon, s mi magunkon kellene meghökkenve megállnunk! A kereszt igazi jó híre botrány a bűnösnek, hogy ebben van elrejtve Istennek ereje és Istennek kegyelme. Az ember az, aki botrányt csinál a szabadító kereszt körül, bolondságot kiabál a kereszt láttán, a kereszt evangéliuma hallatán, mert nem akarja hallani ezt a hírt.

Így van ez. Egyszerű lélektani törvény, hogy ha bajban vagyok, s nem akarom, hogy bajom föltáruljon, szorulok, és nem akarom, hogy megszorítsanak, mindjárt lelepleződnék, de nem akarom, hogy leleplezzenek, akkor én kezdek kiabálni. A legjobb védekezés a támadás – mondja a régi bölcsesség. Az ember legjobb védekezése a keresztyénséggel szemben a támadás. Bolondság a kereszt, botrány a kereszt, nekitámadnak Krisztus követőinek, és őket gyalázzák a kereszt jele miatt. Mert a keresztyénség, ha igaz és hűséges önmagához, és hirdeti a megfeszített Krisztust, ezzel a hirdetéssel leleplezi az emberiséget. Megmutatja a kereszt, Jézus Krisztus halála és eltemettetése az ember botrányát. A kereszt az ember botránya.

Így vegyük sorba a tételeket: megfeszíttetett és meghalt. Az, hogy Krisztus meghalt, egyértelműen következik abból, hogy megfeszíttetett, és azért is hangsúlyozza ezt a keresztyén hitvallás, mert voltak, akik nem tudtak abba a gondolatba belenyugodni, nem tudták azt semmiképpen sem elfogadni, hogy Istennel ez megtörténhessen. Ezért azt hirdették, hogy ha szenvedett is, az csak ideig való szenvedés volt, de semmiképpen nem halhatott meg, halála látszathalál lehetett. Azért sorolják evangélisták Krisztus halálának tanúit, hogy megerősítsék az olvasókat, hogy ez megtörtént. Milyen érdekes, gondolkozzunk el, hány eseménye, hány nagyszerű alkalma, hány csodája volt Jézus életének, és az evangélisták nem sorolják azok tanúit, pedig Lukács evangélista azt mondja az evangéliuma kezdetén: mindennek szorgalmasan utána jártam, tanúkat hallgattam meg, beszámolókat gyűjtöttem össze, de alig párat sorol, mikor Jézus életét elbeszéli. Azonban a keresztnél név szerint felsoroltatik mindenki. Még azt is megtudjuk, hogy négytagú volt a kivégző brigád, még azt is megtudjuk, hogy kik mentek be Pilátushoz, hogy rendezze le már a kivégzést, mert közeledik az ünnep. Azt is megtudjuk, hogy kik kérték ki Jézus holttestét, mert mindent meg kell tudnunk, mindenki arcát látnunk kell, mert az ember nemhogy a szenvedést mellőzné – azt is nagy ellenérzéssel veti el – , de az isteni halált abszolút módon nem foghatja fel. Olyannyira így van ez, hogy még a keresztyénség is nehezen birkózik meg ezzel a ténnyel. Felfoghatatlan valóban, hogy Isten, aki életet ígér nekünk, sőt Isten, akihez mi az életért folyamodunk, Isten, akit az életnek tartunk, aláveti magát a halálnak. Ami isteni, ami maga az élet-televény - így diktál az ember szíve és a mi szívünk is -, az nem semmisülhet meg, az nem tűnhet el.

Ezért amikor a nagy filozófus, Nietzsche írásában a Vidám tudományban a bolond kiáltozni kezd, hogy meghalt az Isten, így kérdez: de hogyan is csináltuk ezt, hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert, ki adta kezünkbe a spongyát az egész látóhatár letörléséhez? E vonalak nélkül mi lesz egész építőművészetünkből? Állnak-e a házaink a jövőben is, és mi magunk vajon megleszünk-e még? Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától, merre halad most, mi hova tartunk? Minden naptól egyre távolodunk, nem zuhanunk egyenesen előre, vagy hátra, vagy oldalt, vagy minden irányban? Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk, nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lesz-e hidegebb? Nem jön-e közelebb és mindegyre közelebb az éj, nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt?

És csak kérdez, és kérdez, és kérdez a bolond. Pedig ennél súlyosabb kérdéseket is fel lehet tenni, mert aligha lesz emberi szó, amely egyenesen ki tudná ezt fejezni: meghalt. Csak eget, földet romlasztó kérdéseket tudunk feltenni, mert tudjuk, értelmetlenül halt meg, mert tudjuk, minden halál értelmetlen, vagy ha meghalt – okoskodik az ember – akkor bizonnyal meg is érdemelte. S ahogy mennek a zsidók Pilátushoz, mondván: ne azt írd a táblára, hogy a Názáreti Jézus, a zsidók királya, hanem azt írd az ítéletet tudató táblára: azt mondta magáról, hogy a zsidók királya vagyok, mire Pilátus azt mondja: amit megírtam, megírtam. Mert ha meghalt, ha meg kellett halnia, ha meg kellett feszíttetnie, akkor megérdemelte. Nem tudunk mi sem belenyugodni, sem beletörődni ebbe, de a ténnyel sem tudunk szembenézni. Amellett tehát, hogy Krisztus keresztje leleplezi az emberiséget és megmutatja a mi botrányunkat és bolondságunkat, - véghetetlenül nyugtalanná is tesz bennünket. Mert, hogyan avatkozhat bele Isten ilyen mélyen az ember dolgaiba? Hogyan állhat oda Isten, hogy elhordozza azt, amit az ember éppen az Isten elleni lázadása folytán érdemelt magának? Ama napon, melynek a fa gyümölcséből eszel, bizony halálnak halálával halsz. Ez az isteni szankció minden Isten elleni lázadásért, - de most a kereszten maga Isten hordozza el ezt a szankciót. Lehetséges ez? Létezik ez?

És végül ott áll ebben az artikulusunkban az is, hogy eltemették. Szívesen idézném a régi magyar fordulatot: eltemettették. Mert ebben a passzív szerkezetben megjelenik valami személytelenség is, és valami elvégezetlenség is. A hitvallás ezzel, hogy Krisztust eltemették, pontosan megjelöli az Ő halálának tényszerűségét. Elvégeztetett – kiált Krisztus a kereszten – tudjuk, ez a kiáltás Krisztus ajkán azt jelenti: célba érkezett, elérkezett a megfeszíttetése a céljához, az isteni áldozat nem volt céltalan és hiábavaló. Elvégeztetett, emberileg szólva, ott a körülállóknak, akik ott voltak Krisztus keresztje körül, egyszerűen csak a halál diadalát jelentette. Vége. Vége az életnek. Vége mindannak, amit az élet jelent minden szépségével és szenvedésével együtt, vége, elvégeztetett, befejeztetett. Meghalt és eltemették. A temetés a halál törvénye.

És nincs utolsó pillanatban bekövetkező fordulat. Aki odaáll Krisztus keresztjéhez, reátekint, aki vallja az Apostoli Hitvallással, hogy Krisztus megfeszíttetett, az nem forgathat a szívében hollywood-i, happy endes, utolsó pillanatos fordulatot. Nincs itt végtelenségig visszatartott, utolsó pillanat. Elvégeztetett. És az sincs ide kiírva, úgy sejtelmesen, hogy majd a következő részben valami dramaturgiai fordulattal mégis elénk áll, akit mi most elveszítünk. Igen, tudjuk, hogy – és erről is szólok – lett folytatás, de aki elénk áll a folytatásban, az már feltámadott, aki a Mennyei Jelenések könyvének leírása szerint magán hordja halálának jeleit — meghalt, és ímé él. Nincs fordulat az utolsó pillanatban, mert ez az utolsó pillanat: elvégeztetett, eltemettetett. Eljön Arimáthiai József, Jézus titkos tanítványa, kikéri a holttestet, és a közelgő ünnepre való tekintettel a megszokott temetési eljárást mellőzve, szinte rohamléptekkel elhelyezik a legközelebbi sírba. Hadd menjen az élet tovább, mert az életnek tovább kell mennie. Jön az ünnep, ünnepen nem lehet temetni, a holttest nem maradhat felfüggesztve, gyorsan hát, eltemettetik, hogy az élet mehessen tovább.

Nos, ezért hangsúlyozza olyan erőteljesen az Apostoli Hitvallás, hogy nemcsak megfeszíttetett, nemcsak meghalt, hanem el is temették, - és mert méltósága nélkül temették el. Itt valóban mindent meg kell fordítanunk, ezen a ponton minden más lesz: méltósága nélkül temették el. Amikor majd Húsvét hajnalán elindulnak az asszonyok, hogy mégis megtegyék a végtisztességet, már nem tehetik meg, mert Isten hatalma által Krisztus föltámasztatott. Így hát amikor ezt az artikulust mondjuk és folytatjuk is: megfeszíttetett, meghalt eltemetetett, alászállt a poklokra, harmadnapon föltámadott, mielőtt tehát még a temetésen túllépnénk, ahogy a hitvallás rendje ezt megkívánja, függesszük föl egy pillanatra gondolatainkat, függesszük föl azt a gondolatunkat is, hogy mégiscsak meg kell békülni a halállal. Függesszük föl, mert a keresztyénség hitvalló helyzetébe érkezünk, a legegyetemesebb és legkonkrétabb hitvalló helyzetbe. Hitvalló helyzetben vagyunk minden halálkor, amikor gyászolót kell vigasztalnunk. Vigasztalnunk kell, és hitet kell tennünk. Hitvalló helyzetben vagyunk mindig a haldokló ágyánál, amikor megfogjuk a kezét, és búcsúzunk tőle. Hitvalló helyzetben vagyunk minden koporsónál, sírnál, amikor végtisztességet teszünk illő módon és méltósággal. Minden esetben hitvalló helyzetben vagyunk – csúnyán mondom, de így van valóban –, amikor a halál rendel, mert ő fizet, és aki fizet, az rendel, aki fizet, az pityegtet. És rendel a halál. Játssza az urat a halál. Mindenkor hitvalló helyzetben vagyunk, - mert vesztesek vagyunk. Nietzsche azt kérdezi, hogyan lehettünk képesek kiinni a tengert? Hogyan történhetett meg, hogy elszakadt a föld a napjától, hogyan lehetséges, hogy függőleges és vízszintes összeomlik és nincs többé tér? Hogy lehetséges, hogy világos nappal kell mécsest gyújtanunk, mintha éj sötétben járnánk? Mi is kérdezünk sokat. Kérdezünk, amikor temetünk, kérdezünk, amikor haldoklótól búcsúzunk, kérdezünk, amikor szemünkbe nevet a halál, - de mi keresztyének hitet is teszünk.

Mi valljuk, hogy Krisztus halálának meg kellett történnie. Meg kellett történnie, hogy majd harmadnapon angyal gördítse el a követ sírja szájáról. Így hát amikor hitvallásunkat mondjuk, s a Krisztusra vonatkozó artikulusokat mondjuk, jórészt visszafelé nézünk. Született, szenvedett, megfeszítették, meghalt, eltemették, alászállott és feltámadott. Visszafelé nézünk és ezért mondhatjuk: az, akit megfeszítettek, az, aki meghalt, az, akit eltemettek, - harmadnapon feltámadott. Ezért mondja Pál apostol: jóllehet ez a megfeszített Krisztus a zsidóknak botránkozás, mert egy gyenge Istent látnak benne, a görögöknek  pedig bolondság, mert számukra abszurd, hogy Isten meghalhasson, de a hivatalosaknak, akik hiszik és vallják a kereszt értelmét és titkát, ez Isten hatalma és Isten bölcsessége. Mi mind halandók vagyunk, és nincs hatalmunk. Mi mind emberek vagyunk, és nem érjük fel ésszel Istennek nagy titkait. De aki a keresztre tekint, és megvallja az ő Urát, a megfeszítetett, az Isten hatalmát és Isten bölcsességét is vallja.
Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy amit Krisztusunk keresztje megmutat, az számunkra egyszerre leleplezés és igaz vigasztalás. Köszönjük, hogy amikor Krisztus keresztjéről hallunk, már nem térhetünk hova, s világosan látjuk, hogy a magunk vétkével vertük Őt keresztre. Nem húzódhatunk el sem erőbe, sem bölcsességbe, sem okoskodásba, nem kiabálhatjuk túl a kereszt csendjét, ott mutatkozik meg ellened való lázadásunknak minden átka, minden nyomorúsága, minden terhe. Igen, Mennyei Atyánk, bűnbánattal és töredelemmel megvalljuk: ott, Krisztus kereszténél látjuk: mi lázadók vagyunk. De hálás a szívünk, hogy ebben a keresztben, az egyszülött Fiú önként vállalt rabszolgahalálában csodálatos bűntörlő áldozatot is látunk: véghetetlen szeretetedet, mert Önmagadat adod Fiadban ítéletre, és Ő maga hordozza lázadásunknak minden következményét. Engedd hát, hogy bátran hirdessük Őt, mint megfeszítettet, aki e világ bölcse számára bolondság, aki e világ hatalmaskodója számára botrány, de mi a Te erődet és bölcsességedet látjuk Benne. Hadd hirdessük Őt.

Erősíts bennünket, Mennyei Atyánk, ha betegeket erősítünk fogyatkozó emberi erőinkkel. Légy mellettünk, ha a szomorkodók mellett állunk, ha gyászolókat vigasztalunk, és erősíts bennünket, ha azokat kell segítenünk, akik már elindultak a halál útján, és fogyó emberi erejükben látjuk bontakozni bűnünk zsoldját, a halált. Hadd valljuk igaz hittel nekik is: mi Krisztusban hiszünk, aki halálával legyőzte a halált. Mi Krisztust valljuk, aki odaajándékozta magát bűnök engeszteléséül, és akit Te harmadnapon feltámasztottál. Erősíts bennünket ebben a boldog hitben, hogy hitünk által mások a hite is növekedjen, hogy bizonyságtételünk által mások hite is erősödjön, de növekedjen a magunk hite és erősödjön a magunk bizonyossága is. Krisztusért kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen