Hiszek—4 A mi Urunk

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az Apostoli Hitvallást magyarázzuk. Vasárnaponként egy-egy cikkelyét vesszük, ma a második fő szakasz azt a cikkelyét, mely így szól – az előzményt is hozzá kell mondani: Hiszek Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban. Ma tehát erről a hitvalló tételről lesz szó: a mi Urunkban. A régi hagyomány szerint, amely természetesen csak szép hagyomány s nem valószínű, hogy igaz, az Apostoli Hitvallás úgy született, hogy a tizenkét apostol sorban kezdte mondani. Péter kezdte: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, - András folytatta: Mennynek és földnek teremtőjében, - János folytatta: És Jézus Krisztusban, - és így tovább,. Valóban fel lehet osztani az Apostoli Hitvallást tizenkét szakaszra, és mindenikhez lehet társítani egy-egy apostolt. S ugyan nem is igaz a szép hagyomány, mert az Apostoli Hitvallás a második század közepén jelenik meg először teljes formájában, ahogy mi mondjuk és valljuk, mégis feltehetjük a kérdést: hogy amikor Tamásra került a sor, vajon ő mivel járult hozzá az Apostoli Hitvalláshoz, melyik cikkelyt, melyik részt mondotta Tamás apostol?

A húsvét utáni történet alapján nyilván mindannyian azt mondanánk, hogy Tamás feltehetően azt mondotta, hogy: - és harmadnapon feltámadott halottaiból, vagy esetleg a hitvallás végén: - hiszem testünknek feltámadását. Mégis, azt hiszem, testvérek, Tamásnak ez az igazi vallomása, amikor a feltámadott Krisztussal találkozik, amikor a Krisztus jelenléte, készsége és szeretete legyőzi a kételkedését és a hitetlenségét, és ezt mondja Tamás: Én Uram és Istenem. Mert ha mégis az apostolok állították össze a hitvallást, akkor ez az a cikkely, ez az a mondat, amivel Tamás igazán a szívéből és lelkéből hozzájárulhatott a hitvalláshoz. Sőt, amennyiben az apostolokat tudjuk kortársainknak tekinteni – szellemi értelemben mindenképpen -, akkor azt is mondhatnám, hogy egy olyan döntő megnyilatkozáshoz érkeztünk el, amin nem kevés múlik, a mi időnkben sem kevés múlik ezen, szinte mondhatnám, hogy az egész keresztyénségünket értjük meg ebben az egyetlenegy hitvalló állításban: hiszek Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.

Először is amikor azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus Úr, akkor egyszerre valljuk meg Krisztus istenségét és teljhatalmát. A magyar nyelvben az úr szó teljhatalmat is jelent, olyan lehetőséget, olyan uralmat, ami teljes körűen mindenre kiterjed. Tudjuk, eredetileg az ország szó is az úrság szóra megy vissza, és ha azt mondom, hogy Magyarország, akkor ezzel azt fejezzük ki, hogy ez az a terület, ez az a régió, ahol a magyarok az urak. (Tudom, mindenki csóválja a fejét, nem vagyunk mi urak a saját hazánkban,  - de mégis mondjuk, hogy ez a politikai megjelölés, hogy ország, azt jelenti, hogy itt valaki uralkodik.) Ha azt mondjuk, hogy Isten úrsága, Isten országa, akkor értjük, miről szólok. Ez azt a valóságot, azt a világot jelenti, ahol Isten az úr, - ez az Ő úrsága, ez az Ő országa. Amikor tehát Jézus Krisztus úrságát megvalljuk, akkor nem posztmodern értelemben mondjuk, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk. Mert egyébként ma mindenki olyan urat, olyan főnököt választ magának, amilyet akar, és úgy osztja szét az életét, a dolgait, a lojalitását e világ különböző erői, hatalmai, meghatározottságai között, ahogy akarja. Nem így mondjuk, hogy Jézus Krisztus Úr! Az első keresztyének sem úgy mondották, hogy a vallási mezőben, ami egy plurális mező, mi keresztyének nem a Baált választjuk, nem Zeuszt választjuk, nem Apollót választjuk, nem egy magyar ugra-bugra táltos sámánt választunk, nem egy druidát választunk, mi Jézus Krisztust választjuk, nekünk Ő a főnökünk. Ennél sokkal-sokkal többet, mélyebbet és messzebbre hatóbbat mondtak ki a keresztyének. Olyannyira, hogy a keresztyénséggel szemben megmutatkozó ellenállás, a keresztyének gyűlölete, a keresztyének üldözése mindig innen sarjadt. A régi római birodalomban is az volt a kérdés, hogy ki az úr. Görögül: ki a küriosz? A császár vagy Jézus Krisztus? Ha a császár az úr, akkor őt isteni tisztelet illette meg. Augustus császár volt, aki elhozta a nagy pax romana-t és a pax romana az egyik lényeges része az volt, hogy a római császár egy fejjel magasabban állt, mint az összes többi halandó. A római császárt isteni tisztelet illette. Azt is mondhatnánk, hogy ez valamiféle személyi kultusz volt, de több és alaposabb volt az, mint a 20. század ostoba és gyilkos személyi kultuszai. Aki tehát a római korban megtagadta a császár iránti köteles tiszteletet, az illojálisnak bizonyította magát a birodalommal szemben, s ezért a hatóságok üldözték.

A keresztyénség gyűlölői az első három-négy évszázadban folytonosan azzal vádolták a keresztyénséget, hogy fölforgatják a birodalom békéjét. Pedig voltaképpen nem csináltak semmit. Szerették egymást, igyekeztek mindenkivel jót tenni, ahogy a Filippi levélben hallottuk, egy akarattal, egy lélekkel megosztani, megnyitni az életüket, alázatosan és szeretettel. Ám mindig elérkeztek egy végső ponthoz: kinek hódolunk, mint Istennek? Még azt is mondhatnám, hogy az első keresztyének is olyanok voltak, mint a keménynyakú kálvinisták, s ezek bizony akárki előtt nem hódoltak be. Bár azért jobbak voltak, mint a keménynyakú kálvinisták, mert a keménynyakú kálvinisták időnként üres pózból merevítik meg a gerincüket, és ők még az Úristen előtt sem hajtanak térdet. Azért voltak jobbak az első keresztyének, mert ők az Úristen előtt bizony térdet hajtottak. De csak előtte hajtottak térdet. Amikor tehát a hitvallásunkban azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus Úr, akkor az Ő istenségét és teljhatalmát valljuk. Négy nagyon egyszerű megállapítást kell ehhez a tételhez tennünk, hogy amikor mondjuk – keresztelőkor, úrvacsorakor, temetésen, egyéb alkalmakkor – és eljutunk a hitvallásnak ehhez a passzusához, akkor a szívünkbe is visszhangozzon az igazi értelme és mélysége.

Először is azt kell mondanom, hogy ez egy titokzatos vallomás, titokzatos megvallás. Jézus Krisztus Úr. Azért mondom így, hogy titokzatos és nem azt, hogy titok, mert egy 20. századi nagy misszionárius, Leslie Newbigin szavával élve, ez a megvallás nyílt titok. Mi a nyílt titok? – angolul open secret. Az a nyílt titok, amit mindenki tud, csak az nem tudja, akire vonatkozik! Mindenki erről beszél, mindenki tudja. Mondhatunk szomorú példát is, mindenki tudja, hogy egy férfit felszarvazott a felesége, mindenki tudja, az egész város tudja, már a pletykarovatok is megírták, csak ő nem tudja még. A háta mögött erről beszélnek, erről suttognak, - nyílt titok. De lehet szép példát is mondani: valakit tisztségre fognak méltatni, már mindenki arról beszél, hogy ő a várományos, már úgy is viselkednek irányában, csak ő nem tudja, mi ez a hirtelen jött tisztelet. Talán tréfálkoznak vele, bohóckodnak vele, hogy hajlongnak előtte, gazsulálnak neki, jönnek hozzá sorban emberek, akiket soha nem is ismert. De már mindenki erről beszél, csak még ő nem tudja. Jézus Krisztus Úr,  nyílt titok ez – így mondom, kedves testvérek! – az egész világ sugdolódzik az ember háta mögött, az egész világ arról beszél, hogy Jézus Krisztus Úr, csak még az ember nem tudja! Minden erről beszél, az egész teremtett mindenség erről beszél. Ha egy kicsit fülelnénk arra, hogy – slágeresen szólva – mit susog az őszi szél, ha egy kicsit bele tudnánk hallgatni, hogy mi az univerzum szimfóniája, ha abbahagynánk a csörömpölést s odahallgatnánk, ha megértenénk, hogy valójában mit mutat a csillagok állása! Bizony, rá kéne döbbenjünk, hogy az egész univerzum erről beszél. Ám az ember számára ez mégis nyílt titok, mert még nem érkezett el a szívünkig, még nem rezdültünk bele, még nem csodálkoztunk rá, hogy valóban, igen, Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, az örökkévaló Ige, akinek a szava által minden lett, ami lett, Ő az Úr, és neki hódol minden ezen a világon, ahogy hallottuk a Filippi levél csodálatos himnuszában: minden térd meghajol előtte, mennyei, földi, föld alatt való és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. Mintha noszogatna bennünket minden. Tudod-e már, elfogadtad-e már, tudomásul vetted-e már, tartozol valahova, van gazdád, van Urad, van megtartó Istened?!

A második, amit ezzel a hitvalló tétellel kapcsolatban el kell mondanunk, hogy Jézus Krisztus úrsága paradox úrság. Nem szeretem ezt a szót, paradox, mert ahány filozófus használja ezt a kifejezést, annyiféleképpen használja. Mondhatnám azt is, hogy dialektikus úrság, de a dialektika megint egészen mást jelent. Ezért szinte kényszerűen használom a paradoxon kifejezést, amiben nagy ellentmondás jelenik meg, legalább is a számunkra. Aki fölmegy a budai várba, a Hadtörténeti Múzeum előtti sétányon láthat néhány régi ágyút, egyikére-másikára, ha még nem koptatta le róla az idő – rá van írva, rá van öntve három betű, U, R, M,: Ultima Ratio Regum, a királyok utolsó érve – tudniillik az ágyú. Ha már nem lehet szép szóval, nem lehet fenyegetéssel, nem lehet diplomáciával, akkor jöjjön az ágyú, jöjjön a hadsereg, jöjjön a háború, jöjjön a pusztulás,  - az ultima ratio az ember uralmi világában egyetlen egy szóban összefoglalható: halál. Ha nem teszed ezt meg ezt meg, halál fia vagy. Ha nem lesz így meg így, akkor háborút indítunk, ha nem ez és ez történik, és nem ennek és annak ilyen meg ilyen akarata szerint lesz, akkor vége mindennek. Ultima ratio – végső, utolsó érv. Halál. Krisztus azonban rabszolgaságba rejtette el fenséges isteni úrságát. Hallottuk a Filippi levélben: nem tekintette zsákmánynak, amikor Isten formájában volt, hogy Ő Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, emberi formát vett fel, és alázatos volt mindhalálig, mégpedig keresztfának haláláig. Ezt nemcsak a pontos értelmezés kedvéért toldja ide az apostol, hogy azért el ne tévesszük, Krisztus kereszthalált halt, hanem ezzel jelzi hogy rabszolgahalált halt! A rabszolgák halála volt a régi római birodalomban a keresztfára való felakasztás. A legkínosabb, legiszonyatosabb halálnemek egyike. Pál apostolt lefejezték, ő római polgár volt, őt nem lehetett keresztre feszíteni. Ez a mi Krisztusunk azonban, akiről az egész világegyetem énekel és magasztalja Őt Úrként, teremtőként, Isten Fiaként, a Szentháromság második személyeként, mindennek életet és értelmet adó logoszként, rabszolga halált halt. Úrságát rabszolgaságba rejtette el, „istenségét elrejtette, midőn testünket felvette” – énekeljük megannyi alkalommal úrvacsorázáskor. Vagyis ez azt jelenti, hogy Istennek nem a halál a végső érve, hanem a feltámadás. Ez az a szakadék, amit semmilyen emberi erőfeszítés nem hidal át, ez az a kvalitatív különbség, amit semmilyen emberi teljesítmény nem tud megszüntetni: az emberi hatalomnak, az embernek, ha hatalmas, az embernek, ha hatalmat szerez, az utolsó érve a halál. Így akivel kapcsolatban állok én, az a személyi viszonyok kapcsolatrendszerében többé nem te a számomra, hanem egy harmadik, egy valaki, de inkább valami: az. Sokszor hallom, amikor emberek dúltan, indulatosan, kárhoztató módon beszélgetnek egy harmadik személyről, akkor mondja az egyik a másiknak: te tudod, X. Y. ezt meg ezt mondta, és ekkor amabból úgy kibugyog kocsisnyelvű indulattal, hogy: az meg ki? Ám ez nemcsak helytelen használata a vonatkozó névmásnak, mert úgy kéne mondani, hogy ő kicsoda, hanem tárggyá süllyesztés. Eltaposhatóvá, széttörhetővé, megszüntethetővé teszi. Megszűnik az én-te viszony. De Istenn érve az élet.

Isten Jézus Krisztus feltámasztásával fönntartja ezt az én-te viszonyt. Én Uram és én Istenem – mondja Tamás abban a megrendítő jelenetben. Isten végső érve nem a halál, Ő nem teszi az Ővele szemben álló vagy Őelőtte álló embert személyből tárggyá, tétellé, megsemmisíthető valamivé! Isten végső érve a feltámadás. Vagyis Isten az Ő uralmát szeretetében juttatja érvényre. Amikor azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk, akkor Istennek erről a szeretet-uralmáról teszünk vallomást. Ezért nem akarunk másnak hódolni, bár természetesen megadjuk a tiszteletet azoknak, akik fölöttünk vannak, a feletteseink, hisz felszólít bennünket az apostol, hogy tartsunk könyörgéseket minden királyokért, felsőbbségért, uralmon levőkért, hogy nekünk békés időnk legyen. De ugyanezért, a keresztyén ember csak Jézus Krisztusnak hódol, mert Ő a szeretet Ura, mert Isten Őbenne nem a halált hozza végső érvként, hanem a feltámadást és az életet. Továbbá azért is paradoxon ez a megállapítás, mert még valamit tisztáznunk kell. Jézus Krisztus az Ő testet öltésében emberi mivoltában nemcsak istenségét rejtette el, hanem önként vállalt kereszthalálába elrejtette Istennek haragját is. Isten haragját is elrejtette, és azért kell erről szólni, nehogy azt gondoljuk, hogy Isten szeretete szentimentális szeretet, amire egyébként szorult helyzetünkben, nehéz pillanatainkban mi magunk is nagyon vágyódunk. Nagyon szeretjük a szentimentális embereket, hogyha mi kérjük a megbocsátást, nagyon vágyódunk ilyen után, ha valakit megbántottunk és engesztelődni kérjük, várjuk hát, hogy viseltessék szentimentálisan, engedjen, csorogjon a könny, legyen heppy end-es, Hollywood-os, rózsaszínű, vattacukros befejezése a dolognak. Isten szeretete nem szentimentális szeretet, ezt Krisztus halála mutatja meg a számunkra. Krisztus elszenvedte Isten bűn miatti haragját. De nem ez a végső szava, hanem a feltámadás.

Harmadjára azt is el kell mondanunk, hogy Jézus Krisztus úrsága szellemi úrság. Természetesen, sokszor a keresztyéneket is megkísértette, hogy a Jézus Krisztus úrságából valami evilági délibábos, ideig-óráig, vagy sokat tartó uralmat csináljanak. 1517. október 31.-én – ma ezt is ünnepeljük, erre is emlékezünk –, a reformáció napján egy egyszerű kis wittenbergi újszövetségi tanár, egy ágostai szerzetes kitűzött 95 vitatételt, és ennek a 95 vitatételnek az volt a lényege, hogy Jézus Krisztus az Úr. Nem a római pápa az úr, nem a német-római császár az úr, nem a választófejedelem az úr, nem a török az úr, nem a tartományfőnök az úr, nem a kolostori apát az úr, nem Luther Márton az úr, mikor az újszövetségi órát tartja a wittenbergi egyetemen! Jézus Krisztus az Úr. Noha az ember szívében ott él szüntelenül, hogy magát tegye meg úrnak, ahogy Madách Imre Ádámja is mondja: Úrnak lenni mindenek felett, - ez az édes érzet,  boldogság, mégis, kedves testvérek, ha ezt el is hárítjuk, mindenképpen látnunk kell, hogy Krisztus úrsága szellemi úrság, mert az ember Isten elleni lázadása alapvetően és döntő módon szellemi természetű. Voltak és vannak ma is, és biztos vagyok benne, hogy amíg az emberi történelem megy a maga útján, lesznek is olyanok - különösen az aszkéta hajlamúak –, akik azt mondják, hogy szellemileg rendben van az ember. Ó, azzal nincsen semmi baj, - a hússal van baj, a testtel van baj, a biosszal van baj, az érzékekkel van baj, az ösztönökkel van, azt kell legyőzni! És elkezdődnek az aszkézis önáltatásai – hadd hivatkozzam megint Lutherre, aki végigjárta az aszkézis egész iskoláját, minden csínja-bínját, kitanulta, mégis nyughatatlan volt a szíve. Mert nem a testtel volt baj, hanem a szellemmel, a szívvel, a lélekkel, a lélek volt nyughatatlan. Ahogy Augustinus egyházatya mondja: a szívünk nyughatatlan mindaddig, amíg Istenben nyugalmat nem talál, amíg Istennel meg nem békél, mert szellemi természetű az ember Isten elleni lázadása, mert Isten úrsága, ami Jézus Krisztusban mutatkozik meg, szellemi természetű. Azután, ez azt is jelenti, hogy nem kell a testet kicselezni. Erre különösen a mai világ hoz ezer példát. Mert persze, az ember tartja pozícióit és mintegy elő-védőműként előretolja a testet, annak minden nyomorúságát, a betegségeinket, s ami lehúz bennünket, a csikorgó ízületeinket, a szervi bajainkat, az öregedésünket, a hulló fogainkat, a nyomorúságainkat, a vágyainkat. Mindezt előtérbe toljuk, és azzal bíbelődünk, maradjon csak meg biztos fellegvárában az Isten elleni gőgös szellem. Bizony, vannak, akik arra teszik a tétet, hogy kicselezik a testet. Ez a gnoszticizmus tudománya, kicselezni a testet, és azt hirdetni, hogy nem a szívben, nem a szellemben van a baj, hanem a tudással, hogy az a baja az embernek, hogy keveset tud. S ha majd sokat tud, ha majd nagyon sokat tud, akkor megoldódnak a problémák. Kedves testvérek, én nem kívánnék 1517-ben élni, valószínű, egy napot nem élnék meg a korabeli körülmények között. Nem kívánnék az ókorban sem élni, nem vagyok híve Rousseau-nak sem, aki azt mondta: retour á la nature, vissza a dzsungelbe, egy szál főkötővel Tarzanként éldegélni. Nem kívánnék, nem erről beszélek. Hanem arról, hogy az ember el akarja magát hitetni azzal, hogy minél többet tud, minél több az ismeret, annál közelebb jutunk a gyökérproblémák megoldásához, és csak egyszerű kérdéseket kell feltenni. Közelebb jutottunk tényleg? Abban egészen biztos vagyok, hogy nem is lehet kifejezni, mennyivel többet tud a mai ember, mint a régi. Exponenciálisan növekszik az emberi tudás. De megoldottuk a problémáinkat? Nem kell kísérletet tenni arra, hogy kicselezzük önmagunkat, valónkat - Jézus Krisztus testben támadott fel! Gyere ide, Tamás, hozd ide az ujjadat, nézd meg a szögek helyeit! Hozd ide a kezedet és tedd be az én oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő. Krisztus testben támadott fel. A szellemmel van a baj, a szívet és a lelket kell jó irányba fordítani. A testünk hisz, kedves testvérek? Hazamegyünk istentisztelet után és elkezdjük korbácsolni a testünket, hogy higgyél már? A húsunk hoz létre szellemi teljesítményeket? Hát kezdjük önmagunkat ütni, vágni, mindenféle spanyolcsizmákba, Prokrusztész-ágyakba betenni, hogy végre kijózanodjon a biologikumunk és kezdjen el hinni? Nem ezt mondta Jézus Tamásnak, hogy Tamás, Tamás, nem hisz az izmod, Tamás, Tamás, nem tud hívő lenni a gyomrod, nem jól lelkesedik a tüdőd, de azt mondja: te magad, a szíved, a lelked, amitől ember az ember, ne légy hívő, hanem hitetlen.

És végül, ez a megvallás, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk: szabadító és személyes, egyszerre szabadító és személyes vallástétel. Talán némelyeknek feltűnt, hogy amikor kezdtük mondani az Apostoli Hitvallást: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében, és az Úr Jézus Krisztusban, Ő egyszülött Fiában…, mindez  szinte ijesztően dogmatikusan hangzik. Ez ínyencfalat a dogmatikusoknak, elvonatkoztatott, metafizikus, távol van! Isten, mindenható, egyszülött – hű, de nagy dolgok ezek! És most hirtelen minden megváltozik. Ezért mondtam, hogy döntő kérdéshez érkeztünk, mert itt így mondjuk: és hiszek a mi Urunkban. Hirtelen alanyivá, szubjektívvé válik a dolog, hirtelen megjelenik az én-te viszonylat, s nem egy harmadik valamiről beszélünk, nem egy távoli fenségről szólunk itt, hanem arról, aki az én Uram, arról, aki az én Istenem, arról, aki a mi Urunk, arról, aki a mi Istenünk. Ez a megvallás személyes megvallás, és szabadító is. Azért szabadító, mert voltaképpen valóban csak a keresztyének történetéből értjük meg, mit munkál az ember szívében és életében Tamás nagyon egyszerű, de szíve mélyéről fakadó hódoló megvallása: én Uram, én Istenem! Utaltam már bevezetőben arra, hogy a keresztyénségnek folyamatosan ütközései voltak ebben a kérdésben. De ha így mondtam, akkor rosszul mondtam, hogy a keresztyénségnek – mert a keresztyénség több, szellemi tartalom, nem puszta testület, intézmény, történet vagy történelem. Így kellett volna tehát mondanom, hogy a keresztyéneknek voltak ütközései, kinek-kinek, egyenként. Nem a keresztyénség ütközött a római birodalommal, nem a keresztyénség ütközött a kommunizmussal, nem a keresztyénség szaladt bele időnként a totalitárius gondolkodás karmaiba, nem a keresztyénség ütközik valamiféle liberalizmussal, polgári demokráciával, kínai császársággal. Hanem a keresztyének, te és én. Nem a keresztyénség viseli a gúnyt, az üldözést, a mellőzést – ilyen nem árt a keresztyénségnek, testvérek. Bucer mondta a reformáció idején, hogy a keresztyénség olyan üllő, amelyen sok kalapács elkopott már, és sok kalapács fog még elkopni a keresztyénségen. De én és te! – mert a gúnyt, az üldözést, a mellőzést élő személyek szenvedték el. Azok, akik Jézus Krisztust Úrnak vallották. Az ő Uruknak, a történelem Urának, a világegyetem Urának. Úrnak vallották, akinek nem a halál a végső érve, hanem az élet. És azért ragaszkodtak életük árán is a keresztyének Hozzá, mert ebben a Jézus Krisztusban találták meg az élet forrását. Jézus Krisztusra tudtak úgy tekinteni, mint akiből, a feltámadott Úrból örökké, szüntelenül árad Isten személyes szeretete feléjük. És ezért a személyes isteni szeretetért kész voltak mindent elveszíteni, ezért a személyes szeretetért kész voltak bármiről lemondani, - csak erről nem. Bármiről, csak erről nem. Önmagukról is képesek voltak lemondani, mert tisztában voltak azzal, hogy földi hatalomnak, embernek, uralomnak, királyságoknak, birodalmaknak, eszméknek, akármiknek és akárkiknek, ami emberi, és ami teremtményi csak egy érv van a kezében, a végső érv: megtöltjük az ágyút és lövünk. De az én Uramnak és én királyomnak a kezében az élet érve van. Ő a feltámadással érvel. Nem mondok le róla, sem az életről, sem az én Uramról és királyomról, sem arról, hogy neki hódoljak, hogy Őt tiszteljem, és Őt imádjam. Őbenne találták meg az élet forrását, és tudták, hogyha az élet-szomjúhozást valaha is meg akarják oltani, ha valaha is meg akarnak elégíttetni, ha valaha is át akarják élni a csodát, amit mi, reformátusok oly gyakran éneklünk zsoltárunkban (mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik), hogy az éltető vizet megtaláljuk, és szomjúságunk oltassék, akkor ennek a szabadító Úrnak a vezetését, oltalmát és hűségét kell kérnünk. Én Uram és én Istenem.
Ámen

Imádkozzunk! Világosíts Lelkeddel, Urunk, bátorítsd szívünket, erősítsd lelkünket, hadd valljuk Krisztusunkat mindig, minden időben Úrnak. Mert ha mi nem szégyelljük az Ő nevét az emberek előtt, Ő sem szégyelli majd nevünket Teelőtted. Ha mi nem tagadjuk meg Őt, Ő sem tagad meg bennünket. Szeretnénk szívünk, lelkünk teljességéből Neki hódolni, Őt követni, Neki engedelmeskedni. Így kérünk most az Ő erőiért, vigasztalásáért, bátorításáért, szent kegyelméért. Így könyörgünk betegeink gyógyulásáért, a szomorkodók vigasztalásáért, az úttalanok útbaigazításáért, a küzdőkért, hogy mennyei erőket kapjanak, s magunkért, akik hallhattuk Igédet, hogy az bennünk gyökeret verjen, gyümölcsöt teremjen nagy neved dicsőségére.
Ámen