Hiszek—3 Jézus Krisztus, Egyszülött Fiú

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

 

Az Apostoli Hitvallás cikkelyeit magyarázzuk alkalomról alkalomra, így ma az Apostoli Hitvallás második főrészének első tételeit olvasom, így hangzik: Hiszek Jézus Krisztusban, Isten Egyszülött Fiában. Nemrégiben úgynevezett Teremtés Napját szerveztek a magyarországi egyházak, nyugati egyházakban eldivatozott mintára. Amikor ennek a napnak az előkészületei során az egyik szervező nyilatkozott a TV-nek, hogy miért kell Teremtés Napját tartani, akkor ő, sok okos indok mellett azt mondta: azért is kell ezt tenni, mert ma a keresztyének sokkal többet beszélnek Krisztusról, mint a teremtésről, példa rá az Apostoli Hitvallás, mert abban csak egy kis mondat az, hogy Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében, majd utána hosszan-hosszan jön az, hogy mi mit hiszünk Jézus Krisztusról. Kell hát, úgymond, teremtés napját tartani, hogy egy kicsit többet szóljunk a teremtő Istenről. Nem szeretek szószékről vitatkozni, főleg, ha a nyilatkozó nincs jelen, mégis azt kell mondjam, hogy nem volt igaza és nincs igaza ennek a megnyilatkozónak. Egyrészt azért nincs igaza, mert a teremtésről, a teremtett világról nekünk nem azért kell beszélni, mert alig szólnánk róla az Apostoli Hitvallásban, hanem azért, mert igen gyalázatosan töltjük be Istentől kapott mandátumunkat, és csakhamar tönkre fogjuk tenni a teremtett világot és a természetet, ami körbe vesz bennünket. Kell hát a teremtett világról beszélni, de nem azért, hogy egyensúlyba hozzuk azt, ami az Apostoli Hitvallásban némelyek szerint nincsen egyensúlyban.

 

Másodszor azért sincs igaza ennek a megnyilatkozásnak, mert azt veszem észre, hogy újabban amúgy is szinte – már-már kizárólag –  csak a teremtett világról, a környezetről beszélünk. Mi még annak idején általános iskolában úgy tanultuk, hogy volt ókor – nem, volt őskor – ókor, középkor, újkor, legújabb kor, illetve – a mi tanárunk ezt úgy magyarázta, hogy ez a legújabb kor már voltaképp az atomkor. Nos, nyugodtan kijelenthetjük, testvérek, hogy az atomkort többé-kevésbé magunk mögött hagytuk, és bio-korba léptünk, a 21. század minden valószínűség szerint a biológia évszázada lesz. Ennek csak felszínes lenyomata az, hogy ami bio, vagy amire ráfogják, hogy bio, az eleve háromszor annyiba kerül, tehát a jól gondozott almáért kérnek 400 forintot vagy kétszáz forintot, a bio-alma viszont, ami kukacos lett és töppedt és leesik a fa alá, az nyolcszáz forintot ér. Elnézést kérek mindazoktól, akik meggyőződéses hívei a bio-élelmiszereknek, most csak a jelenségről szólok. ez Ám ha gén-manipulációról beszélünk, ha klónozásról beszélünk, ha azokról a nagy emberi vállalkozásokról szólunk, amelyek most már a legmélyebb rétegekbe nyúlnak be, akkor azt kell mondanunk, hogy az atomhasítás semmi ahhoz képest, ami most, a 21. században vár ránk. Ne szólnánk hát a természetről?  – csak arról beszélünk, csak azt manipuláljuk! Kérdés, hogy jól értjük-e és jól tesszük-e?

 

De ma nem erről akarok szólni, hanem arról, hogy ha többet beszélnénk Krisztusról, a Megváltóról, akkor nemcsak azt tudnánk jobban, hogy kicsoda Isten, nemcsak azt tudnánk jobban, hogy mi az a világ, ami körülvesz bennünket, nemcsak önmagunkat ismernénk meg jobban, hanem azt is jobban tudnánk, hogy milyen az az Isten, akiről hitet teszünk a hitvallásban, milyen az Ő kapcsolata velünk, emberekkel. A keresztyén hitvallás – és ez az utolsó megjegyzés a bevezetőben – elsősorban nem általános hitvallás, nem teista vagy deista megnyilatkozás, hogy van Isten. Az apostol szerint az, hogy van Isten, azt még az ördögök is tudják, sőt, nemcsak tudják, hanem hiszik. Azzal még nem mondunk sokat, ha azt mondjuk, hogy van Isten, és azzal sem mondunk sokat, amivel mi magyarok szoktuk magunkat békíteni a felekezeti vitáinkban, hogy „egy az Isten” – s ez a lényeg. Főleg az unitárius testvérek szokták ezt mondani nekem is, hogy Tiszteletes Úr, maga református, én meg unitárius vagyok, az meg katolikus, baptista, az meg a Dalai lámát követi, de egy az Isten, ez a lényeg. De milyen az az egy Isten, ki az az Isten, és mi az Ő kapcsolata velünk, mi dolgunk van nekünk ezzel az Istennel?! És ennek az Istennek mi dolga van velünk? – eza kérdés-sorozat a keresztyén hitvallásnak a veleje és a lényege, és ezért olyan hosszú az Apostoli Hitvallásnak a Jézus Krisztusról szóló része. Arról a Jézus Krisztusról szól ez a cikkely, aki a Szentháromság második személye, aki testet öltött, aki belépett a történelembe, aki egyértelműen emberi létformában vállalta, kinyilatkoztatta, megmutatta, hogy a teremtő Istennek valami egészen sajátos és különös köze van hozzánk, emberekhez.

 

Ma két név és az örök isteni titok áll előttünk. Azt mondjuk, Istennek Egyszülött Fia. Az örök istenit nevezzük így a legmélyebb módon. Egyszülött Fiú – ez nem az egykét jelenti, egyszülött fiú  - ez nem azt jelenti (elnézést, ha valaki úgy érezné, hogy blaszfémiát mondok), hogy Istennek csak ennyire tellett. Az Egyszülött Fiú azt jelenti: így mutatja meg Isten a Fiúban, hogy Ő Atyánk. Isten atyai mivoltához köt ez bennünket vissza. Az Egyszülött Fiú valósága, a Fiú a Szentháromságban egyértelműen mutatja azt, hogy Isten nemcsak alkalmanként, nemcsak egy-egy esetre, nemcsak pedagógiából atya, hanem öröktől az. Amikor Isten titkait kutatjuk, és belátjuk, hogy ésszel ugyan nem nagyon érjük föl, belátjuk, hogy nincs olyan magas lajtorjánk, hogy felhágjunk a transzcendens titkokig, nincs olyan titkos műszerünk, amivel a világ legapróbb és bonthatatlan részeit is láthatnánk, ilyenkor hajlunk arra a gondolatra, hogy Isten, mivel Ő örökkévaló, véghetetlen, kikutathatatlan, öröklétű, mindentudó, mindenható, mindig azt az arcát mutatja nekünk, amire nekünk éppen szükségünk van. Ha dorgálásra van szükségünk, akkor vasvesszővel, mint bosszúálló király érkezik, ha gyógyulásra van szükségünk, akkor orvosi köpenyt kap magára. Ha le akar bennünket nyűgözni, akkor maga elé teszi az egész univerzumot minden titkával, s meg se tudunk szólalni, úgy, ahogy a legutóbb hallottuk, amikor Jób könyvét olvastuk: vajon kicsoda tudja elfordítani a Göncöl szekere-rúdját.

 

Ám nem ez az igazi kérdés, hogy ki képes a Göncöl szekerét megfordítani, hanem az a kérdés, hogy ki képes az ember szívét megfordítani. Merthogy Isten öröktől Atya, az ember öröktől gyermeke s úgy teremtette, mint gyermeket és úgy akar róla gondot viselni, úgy akarja megáldani és szeretni, ezt ez a tételünk fejezi ki: Jézus Krisztus Egyszülött Fiú. S azt is kifejezi ez a tétel, hogy Jézus Krisztus, mint Fiú, az Atyának engedelmes, amikor szeretetével megvált bennünket.

 

A keresztyénség első évszázadaiban volt egy nagyon erős mozgalom, mely politikai ideológia is volt egyébként, mely a római birodalomban mindenféle pártokat is szervezett, idegengyűlölő pártokat.  Ideológiája  az volt, hogy a régi isten, a világteremtő istenség – ha szabad ezt a szót használni – egy nagy fuserátor volt, egy rosszlelkű Mekk-mester. Ez egy csúnya világot teremtett, egy vérrel, sárral, könnyel összegyúrt világot, s ebben a világban a haragnak, a megfizetésnek, a bosszúnak, a számadásnak, a számonkérésnek a törvényei uralkodnak. De jött egy jobb Isten – ez Jézus Krisztus – aki legyőzte ezt a régi istent. Jött az új szövetség Istene, aki félrerakta, lesöpörte, kitette az Ószövetség haragvó Jehováját. Mi keresztyének azonban azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus nem a régi Istent győzte le, nem volt a Golgotai kereszten és a feltámadáskor semmiféle isteni harc, Ő az Atyának volt engedelmes, amikor szeretetével megváltott bennünket. A Fiú és az Atya kapcsolata Agusztinusz egyházatya szerint szeretetkapcsolat. Ami a Szentháromságban történik – ha szabad ilyet mondani - az maga a szeretet. Az örök fiúság ezt a lényegi szeretetkapcsolatot mutatja meg, közénk jötte pedig azt,  hogy Isten ezt a szeretetkapcsolatot akarja az emberrel való viszonyában is érvényesíteni. Kicsoda Isten? Inkább így kérdezzük: milyen ez az Isten, és milyen az Ő kapcsolata velünk? És máris ott van a felelet: ez az Isten a szeretet Istene, és ez az Isten szeretetkapcsolatot akar velünk.

Ugyanakkor az Egyszülött Fiú kizárólagosságot is mutat. Egy-szülött, mert a megváltó munkát, az ember kiszabadítását ő hozza el, ő szabadít meg abból a vérből, sárból, bűnből, halálból, abból a borzalomból, amibe az ember belevitte magát, és amit az ember napról-napra halmozna, ha Isten nem tartóztatná fel a rosszat. Azt a szeretetmunkát, ahogyan Isten bennünket ebből a rosszból kiszabadít és kivált, nem végezheti más, csak Ő, mert nem tudja más elvégezni. Münchausen bárón mindig mosolyogtunk a meséit olvasva, főleg, amikor azzal dicsködött, hogy lovával mocsárba ragadván, saját hajánál fogva kihúzta magát a mocsárból. Még a ló is kijött vele, mert a báró, persze, mindenre képes. Nevettünk rajta. De valójában inkább sírnunk kellene, testvérek, hogy hányszor megkísérli az ember ezt, hány ideológia, hány birodalom, hány nagy vállalkozás, hány nagy fölsóhajtás és hány egymás buzdítása, hány egymás taposása volt így: húzd a hajad! Húzd ki magad a mocsárból. Pedig talán mégis József Attilának van igaza: „Nem emel föl már senki/, belenehezültem a sárba/ Fogadj fiadnak Istenem/ hogy ne legyek kegyetlen árva!” Nem emel föl már senki, nem húz ki senki, nem tudom magamat a bajból, a bűnből, a nyomorból kitornászni, isteni beavatkozásra van szükség. Isten az egyszülött fiú által avatkozik be, mert egyedül Krisztus végezheti el az ember megszabadításának munkáját.

 

Itt van előttünk rögtön a két név is: Jézus, Krisztus. Helyesebb lenne – magyarázták nekem mindig tudós professzoraim – ha úgy mondanánk, hogy Krisztus Jézus. Tudniillik a krisztosz görög szó, vagy a héber-arám messiás egyszerűen csak azt jelenti, hogy felkent, felhatalmazott, isteni erőkkel felruházott, míg a Jézus szó azt jelenti, hogy szabadító, pontosabban fordítva: az Úrnál a szabadítás, az Úr a szabadító, Istennél van a szabadítás. Tehát Isten ebben a névben is úgy mutatkozik be, mint szabadító, és ez az Ő történeti, történelmi munkája közöttünk. Én vagyok az Úr, aki kiszabadítottalak téged, én vagyok az Úr, aki megszabadítalak téged. Néhány hónapja Magyarországon valami vitát próbáltak gerjeszteni abból, hogy megjelent a Magyar Parlamentnek egy nyilatkozata Trianonnal kapcsolatban és szerepelt benne egy kifejezés: Isten a történelem ura. Nahát, micsoda visítozás támadt itt Magyarországon szélső liberális lapokban, szélső liberális filozófusok és mindenféle népek által: hogyhogy Isten a történelem ura?! micsoda ódivatú, micsoda borzasztó szittya, református, protestáns kifejezés ez?! Már inkább beértük volna, mondották, hogy ilyen kifejezést olvasunk: Gondviselő, vagy ános örök szellem, véghetetlen hatalom. Mi az, hogy a történelem ura!? Én csak gondolkodom azóta is, testvérek, hogy mi ütötte meg ezeket az atyafiakat olyan nagyon? Miért, hűt ki a történelem ura? Joszip Visszarionovics Sztálin? – Miért, ki a történelem ura? – az amerikai elnök? Miért, ki a történelem ura? – Lulumba? Miért, ki a történelem ura? – Mao-ce-tung? Ki a történelem ura? – úgy mégis? De még inkább megdöbbentett annak meg nem értése, hogy ez a történelem ura Jézus Krisztusban lépett be a történelembe, és szabadítást hozott az ember számára. Ez a történelem ura, ez az Isten, akit a történelem urának nevezünk, nem birodalmat építeni jön, mert az Úré a föld és annak teljessége, nem vagonokat sorakoztat a határon, hogy elvigyen bennünket malenkij robotra, mert angyalok milliárdjai szolgálják Őt, ugyan mi szüksége van a történelem urának, hogy hadúrként meg basaként, meg mit tudom én, miként jelenítse meg magát, hódoltassa a szegény szerencsétlen embert? Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged! Jézus, ez azt jelenti: Istennél a szabadítás. S az az örök isteni Fiú, aki testet öltött és a történelembe lépett, felkent is volt, felhatalmazott arra Isten Lelke által, hogy ezt a szabadítást elvégezze.

 

Most érkezünk el a felolvasott igéhez. Jézus rendkívüli helyzetben fordul a tanítványaihoz. Azt írja az evangélista: Caesarea Filippi országútján járnak. Caesarea Filippi már a régi Palesztina határán kívül esik, valamikor, még Nagy Sándor után alapították - Fülöp Császár városa -, ez volt ennek a városkának a neve, de már túl volt a határon, egy másik országban. Egy olyan pillanatban vagyunk itt,  amikor Jézus még dönthet. És úgy tűnik, hogy Jézusban - emberileg szólunk! - ott is van ez a döntési kényszer, hogy menjen tovább északnak - Caesarea Filippi északra van ott hagyja az országát, Palesztinát, elmenjen Cesarea Filippibe, hol már nincsenek írástudó farizeusok, főtanácsnokok, hol már Jeruzsálem nem uralkodik, és abból a sok viszályból, konfliktusból, sok összeütközésből, ami Jézus eddigi szolgálatát kísérte, egy egyszerű mozdulattal kilépjen. Ősi emberi ösztön ez. S nyugodtan mondhatom, amikor a Káténk azt mondja, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk születése napjától egészen élete végéig, de különösen annak utolsó szakaszában testében, lelkében elhordozta Isten bűn miatti haragját, akkor ezt erre a helyzetre is alkalmaznunk kell. Mert milyen sokszor vagyunk így! Szeretnénk innen elmenni – „elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból” - , szeretnénk a konfliktusokból kilépni, és nem pusztán azért, mert amúgy békességre hajlamosak vagyunk, s nem tartozunk a harcosok közé, ha emberrel találkozunk, mi nem gyűrjük könyékig az ingujjunkat, kezdünk mindjárt tusakodásba, hanem mert érezzük, hogy alatta fogunk maradi a konfliktusnak, a drámának, azt mi nem nyerhetjük meg. Kihúzódunk belőle. Mintha Jézus szenvedéséhez  is hozzá tartozna ez a nagy belső lelki dráma, ami majd fokozódni fog egészen nagycsütörtök éjszakájáig: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár, ha lehetséges, ne kelljen ezt a halált meghalnom, ha lehetséges, ne ilyen módon szabadíttassék meg az ember. Most térképen is magunk elé tudjuk képzelni: Jézust határon áll a tanítványaival. Egy lépés, és egy másik országban van, egy lépés, és ledobott magáról minden konfliktust, egy lépés és nincs többé probléma, nincs ütközés, egy lépés és már nem követhetik Őt a jeruzsálemi besúgók és kémek, és nem jelentgethetik Őt a Nagytanácsnak. Egy lépés, és oszlik Júdás szívében a gondolat, hogy elárulja a Mestert. Határhelyzetben van, és ebben a határhelyzetben fordul tanítványaihoz és kérdezi tőlük: kinek mondanak engem az emberek? S máris mondják a tanítványok, amit az exitpoll mutat, amit a közvélemény-kutatás jelez, hiszen ők is végeztek közvélemény-kutatást, mondják hát, hogy némelyek Keresztelő Jánosnak mondanak. Van ennek nyoma az evangéliumban, mert tudjuk, hogy miután Heródes lefejeztette Keresztelő Jánost, nem sokkal rá jött a hír, hogy egy másik figura járkál ott fent északon, csodákat tesz, betegeket gyógyít, halottakat támaszt föl, igazságot beszél, tömegek követik. És ekkor Heródes szíve összeszorult, és rögtön azt mondta: Keresztelő János az, föltámadt a halálból. De mások azt mondták, hogy ez a Jézus Illés volna, a régi próféta, aki nem látott halált, aki elragadtatott tüzes szekéren, mert a Jézus szava tüzes szó, mert a Jézus igazsága isteni igazság, mert a Jézus jelenlétében újra megnyílnak a mennyek távlatai. S mert jó a Jézust követni úgy, ahogy a régieknek jó volt Illés prófétát követni, mert Isten oltalmát, Isten szabadítását, és Isten szeretetét találták Nála. Megint mások azt mondták: Jeremiás ő, nem volt szebb szavú próféta a régi időkben, mint Jeremiás, nem beszélt más olyan csodálatosan Isten nagyszerű szeretetéről és nem hirdette meg más olyan erővel az Újszövetséget, mint Jeremiás. Ő mondta először, hogy új szövetséget köt velünk Isten, nem kőtáblákra lesz írva, nem pergamenekre lesz följegyezve, nem nagy kódexek fogják azt a törvényt őrizni. A szív hústábláira lesz felírva, és nem tanítja atya a gyermekét, és barát a barátját, mert mindenki belülről, szívből, lélekből fogja tudni az Isten útját – az az igazi szabadítás.

 

Megint mások – idézik a tanítványok – azt mondták, hogy egy vagy te a próféták közül. Próféta vagy. S ekkor Jézus megkérdezi a tanítványokat: ti kinek mondatok engem? Ez az a kérdés, testvérek, amely kétezer év óta, az Igén áthangozva szól mindannyiunkhoz. Ti kinek mondatok engem? Te kinek mondasz engem, te kinek mondod az Úr Jézus Krisztust? Te kinek nevezed Őt? És egyszerre csak mi magunk is ott találjuk magunkat ezen az északi úton (vegyük Caesarea Filippit szimbolikus névnek, meg a határt is jelképesnek, de akár egzisztenciálisnak is), és vajon, nem lenne jobb már itt, a 21. században, a bio-kor kezdetén kilépni ebből a keresztyénesdiből? Hát mennyi mindent mondanak ma is Jézusról, s milyen erővel mondják!? Van, aki azt mondja, igen, ő egy próféta volt, más azt mondja, csoda-rabbi volt, megint más azt mondja, Jézus olyan volt, mint a Dalai láma. Megint más azt mondja, jó fej volt, szupersztár, megint más azt mondja, hogy Ő volt az első hippi, aki bevezette a marihuánát, megint más azt mondja, hogy Ő volt a melegek első barátja, mindent mondanak róla. De nem az az érdekes, hogy ki mit mond róla, nem az az érdekes, hogy a filozófus, az irodalmár, a politikus, a vallásalapító, a szekta-vezér mit mond Jézusról! Ti kinek mondjátok őt? Ez a kérdés. S most arra is emlékeztetem a gyülekezetet, hogy a keresztyén hitvallást mindig valamilyen kérdés is motiválja, mindig valamilyen ügy, valamilyen nehézség, valamilyen megszólítottság hívja elő az emberből. Ekkor így felel Péter: Te vagy a Krisztus, Jézus, - te vagy a Krisztus, Te vagy a felkent, az Úr, a szabadító, az Úr szabadítója, te vagy a felkent, az élő Isten Fia.

Nem is az a csodálatos, hogy Péter ezt mondja, hanem az, amit Jézus felel eztán Péternek, ezt mondja: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én Mennyei Atyám. Amikor azt mondjuk az Apostoli Hitvallás második cikkelyének első mondataiban: „Hiszek Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában” - titkot mondunk. Nem közmegegyezést mondunk ki, nem azt mondjuk ki, hogy ezt minden keresztyén így hiszi, mert így illik ezt hinni minden keresztyénnek, így tanították nekem hittanórán, ezt mondtam el, amikor konfirmáltam, ezt mondtuk el most, a keresztelőkor, együtt és közösen, így illik, így való, szépen, veretesen így van fogalmazva ez az Apostoli Hitvallásban, s az is olyan mint a Himnusz, azon egy betűt nem lehet változtatni. Így gondolom-e igazán, így hiszem-e igazán, így van-e ez igazán? Majd a tudós teológusok mondnak erre valamit? Te mit mondasz? Mert átível minden megfontolást, minden gondolatot, minden érdeket ez, a szívünkig érkező kérdés: Te kinek mondasz engem? – és abban a pillanatban az ember egy dráma kellős közepén van. Mit tudok én magamtól Jézusról mondani? Mit tudunk mi magunktól Jézusról mondani? Csak azt, amit az előbb idézgettem. Hogy nagy ember volt. Szép dolgokat tanított. Betegeket is gyógyított. Lehet, meghagyjuk, még holtakat támasztó képessége is volt. Csodálatos igazságokat hozott és próbálta föltartóztatni a történelem dübörgő szekerét, ami annyi rosszba, bajba ragadja az embert. Odaállt a történelem urának küldötte, Isten az Istenből, a Szentháromság második személye igaz emberként az ittas kocsisok elé – láttam ilyet gyerekkoromban – , megragadja a lovakat és elfordítja a szekér rúdját. De elfordítja-e az ember szívét? – mert ez a kérdés, hogy ki fordítja el az ember szívét. De jaj! – a történelem kereke átgázolt rajta. Majd amikor ez a Péter, aki most olyan nagy igazságot mond ki, azt hallja az ő Jézusa szájából, hogy most pedig ő felmegy Jeruzsálembe, el fogják árulni, halálra ítélik, meggyalázzák, bitófára akasztják, meghal, és harmadnapon föltámad – akkor az a Péter, aki itt kimondja a legnagyobb igazságot, ott megragadja Jézust, és azt mondja: mentsen Isten, Uram, ez nem történhetik meg Teveled. Akkor Jézus nem azt mondja Péternek, hogy Péter, Péter, nem ítélhetsz te a nagy dolgokból, hanem azt mondja: Távozz tőlem sátán, mert bántásomra vagy nekem! De most azt mondja: Péter, nem test és vér jelentette ezt meg neked, hanem az én Mennyei Atyám, - mert az Isten kinyilatkoztatása a szívünkben, Isten megvilágosító kegyelme a lelkünkben, amikor azt tudom mondani, hogy hiszek Jézus Krisztusban, Isten Egyszülött Fiában. Miért Isten kegyelme ez, testvérek? Mert amikor én ezt kimondom, hogy hiszek, akkor azt mondom ki, hogy hiszek abban, hogy Isten a szeretet Istene, hiszek abban, hogy Isten a szabadítás Istene, hiszek abban, hogy Isten nem mondta fel az emberrel való szövetséget, hiszek abban, hogy Isten nem hagyja sorsára az embert, hiszek abban, hogy van szabadítás, és ezt a szabadítást Isten készítette el számomra. Hiszek abban, hogy Isten be akar engem vonni az Ő csodálatos világába, ahol bűnök eltörlése, betegségből való gyógyulás, halálból való feltámadás van. Hiszek Jézus Krisztusban, a felkent, felhatalmazott szabadítóban, a Szentháromság második személyében, az örök Fiúban, hiszek a szeretet Istenében, és hiszek abban, hogy Isten szeret engem. Nem test és vér, nem gondolat és tapasztalat, nem történelem és okosság, hanem maga az élő Isten jelenti ki ezt a mi szívünkben. Visszhangozzuk bátran, feleljünk igaz szívvel a mi Mesterünk kérdésére: hát te, hát ti kinek mondatok engem? – Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Ámen