Imádkozzunk: Mennyei Atyánk, hódoló szívvel jövünk eléd, mai istentiszteleti közösségünkben, hogy dicsőítsünk  szent uralmadért, örök bölcsességedért és rendedért, s  hogy ezt nekünk kinyilatkoztattad a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Köszönjük, hogy üdvösségre hívtál el bennünket, hogy Krisztus által feloldozol , leveszed rólunk bűneinknek terhét, megvilágosítod szívünket , Szent Lelked által késszé teszel arra, hogy Neked éljünk. Most is azt kérjük, add Szent Lelked erejét, erősítsd szívünket, növeld hitünket, támassz bennünk szent buzgóságot, hogy egész életünket odaszenteljük, szent törvényedet megtartsuk, hálaadással töltsük be mindazt, amit megtennünk parancsoltál. Megnyitjuk hát szívünket, szent hívással hívunk, buzgó epekedéssel várunk, töltsd be életünket, áldd meg közösségünket. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek. Ma az Apostoli Hitvallás második artikulusát fogjuk magyarázni: Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Mennynek és földnek teremtőjében… A múltkor - a bevezető, első artikulus kapcsán – láttuk, hogy a hit természetéhez tartozik, hogy meg akar szólalni. Azért is vettük elő az Apostoli Hitvallást, mert azt érzékelem, tapasztalom, hogy mi, modern keresztyének olyannyira bensőségesítettük már a hitet, annyira magánügynek, a szó rossz értelmében vett szívügynek tekintjük – mert persze szívügy a hit -, de annyira bensőségesítettük, hogy meghagyásokkal el is intézzük, elfogadjuk magunktól is, mástól is, hogy hívőnek lenni jó dolog, ám hogy miben hiszünk, mi a tartalma a hitünknek, azzal bizony mostanában nem sokat foglalkozunk. Márpedig tudjuk, hogy amiben hiszünk, az visszahat ránk, meghatároz bennünket. Majd erről is fogok később szólni, de ma nem ezt akarom taglalni. Csak annyit – még egyszer, ismétlésképpen –, hogy a hit meg akar szólalni, belső természetéhez tartozik. A hit meg akar nyilvánulni, a hívő el akarja mondani azt, amit hisz, amit Istennel kapcsolatban megtapasztalt, amit érez, amit elgondol. Idéztük a 40. zsoltárt, melyben így ujjong a zsoltáros: nem titkolom el nagyságos dolgaidat a gyülekezetben. A hívő ember nem titkolódzik, és a magyar nyelv csodálatos módon kapcsolja össze a hitet és azt, hogy a vallás mindig a hit megvallása is: hitvallás. A hitet meg kell vallani.

Ugyanakkor, látjuk, és az egyház történetéből tudjuk is, hogy az első keresztyének nagyon hamar szükségét érezték annak, hogy ezt, a hívő szívekből fakadó, áradó, olykor túláradó vallomáskésztetést valamilyen módon szabályozzák. Mert úgy van minden erővel, természeti erővel is, ha parttalanul szétterül, nem jut érvényre az ereje. Ezért az első keresztyének már nagyon korán úgynevezett hitszabályokat állítottak föl – latinul ezt regula fidei-nek nevezzük. Már az Újszövetségben is olvasunk néhány kezdeményezést, amikor az apostolok tanácsolják a hívőknek, hogyha meg akarják vallani a hitüket, vagy ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy meg kell vallani a hitüket, ha kérdezik, faggatják őket, akkor milyen tételek mentén fogalmazzák azt meg. Később aztán, amikor az Apostoli Hitvallás a maga végleges formájában megszületett, Krisztus után a 2-3. század fordulóján, akkor már nemcsak arra használták a hitszabályt, hogy mederben tartsák a hívő ember vallomásos buzgóságát, hanem jelként is. A hitvallást ezért szimbólumnak is nevezzük. Erről ismerte meg az egyik keresztyén a másikat. Elmondtam a múltkor, hogy ha semmi mást nem teszünk, csak mi reformátusok, katolikusok, metodisták, baptisták, evangélikusok - kit ne hagyjak ki, sorolhatnám sokáig! –, ezt az egyet közösen meg tudjuk vallani, és el tudjuk mondani, akkor a keresztyénség lényegbevágó dolgaiban egyetértünk. Az én véleményem szerint az ökumené, a keresztyének egyesülésének nagy vágya minden pillanatban megvalósul, amikor elmondjuk az Apostoli Hitvallást. Hiszen ezért is született, ezért is használták, erre is alkalmazták, erről ismerte meg egyik keresztyén a másikat.

Most még egy harmadik vonatkozást is meg kell említenem, de ez már szorosan a felolvasott igéhez, illetve a hitvallás második cikkelyének a magyarázatához tartozik. Francia filozófus, Paul Ricoeur mondta egy helyen, hogy a hitvallás nem artikulátlan kiáltás. Bár a szív készteti az embert hitvallásra, bár sokszor szinte kiszakad ez belőlünk, mégsem artikulálatlan valami, hanem az emberi szellemben megfontolt vallomás. Ma azt nézzük meg Jób igéje alapján, illetve a hitvallás második cikkelyének fényében, hogy miképpen jut el a hit a szóig, miképpen lesz a belsőséges Isten-élményből, Isten-tapasztalatból emberi szellemben megfontolt vallomás. Hiszen nem csak annyi a hitünk megvallása, hogy fölkiáltunk, kikiáltjuk magunkból. Régi magyar szóval, a hitet kivalljuk. Sőt, olyan szépen és megfontoltan valljuk ki, hogy jegyzőkönyvbe is lehet foglalni, s még utólag sem kell rajta igazítani.

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Mennynek és földnek teremtőjében. Mindjárt azt kell mondanom, kedves testvérek, hogy az Apostoli Hitvallásnak és általában minden keresztyén hitvallásnak  a tételei közül – hiszen minden keresztyén hitvallásban benne van ez a cikkely –  ennek volt a leghányatottabb sorsa az elmúlt két- háromszáz esztendőben. Ez állta ki a legtöbb vihart. Mennynek és földnek teremtője. A vihar abból támadt, a világ teremtés volna egyáltalán. A középkor végéig ez a meggyőződés evidens volt, magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen: a világ teremtmény, a világot valamilyen istenség alkotta, világfeletti hatalom teremtette. A középkor végéig ennek a meggyőződésnek tudománya is volt, metafizikának hívták, mely azt tételezte, hogy minden megtapasztalható, megragadható, minden érzékelhető, minden a fizikába tartozó valóságon túl van egy végső valóság, van egy végső vonatkozás. Mindennek van egy első jelentése, tehát mindennek van egy végső jelentése is. Ez tehát meghagyott és magától értetődő dolog volt, olyannyira, hogy a középkori szellem odáig is elmerészkedett – és ez már veszedelmes kockáztatás volt –, hogy magából a természetből is tudott Istenre következtetni. Ezt nevezték a régiek természeti teológiának. Szemléljük a természeti jelenségeket, és arra következtettünk belőlük, hogy kell lenni egy Istennek. Sőt nemcsak arra, hogy kell lenni egy Istennek, hanem, hogy milyen ez az Isten. Kálvin sok helyen arról beszél az Institutió-ban, hogy a világ olyan, mint egy színpad, a természet, az univerzum olyan, mint egy színpad, ahol mi szinte nézőként szemlélhetjük Isten csodálatos dicsőségét. Theatrum gloriae Dei – Isten dicsőségének a színtere az egész világegyetem, mondja Kálvin. Ebből tudtam meg, hogy az én egykori jó sáregresi gondnokom kálvinista ember volt. Egyszer kimentünk a szőlőjébe és elmutatott a simontornyi dombok felé és megkérdezte tőlem: - Tudja-e Tiszteletes Úr, kicsoda Isten? No, a gondnok vizsgáztatja a papot – gondoltam. De nem várt feleltre. Azt mondta, s közben elmutatott a gyönyörű dunántúli dombok felé: ez az Isten. Nem volt panteista – félreértés ne essék, ő az Isten dicsőségét látta ott.

Azonban történt valami az újkorban, és éppen talán az a Spinoza jelzi a fordulatot, akire a múltkor hivatkoztam, aki ebben a természeti teológiában már így beszél: Isten, avagy természet. Természet, avagy Isten. S bár nem tudott dönteni, az biztos, hogy érezte – és érezte Pascal is, meg a többiek is, a szellem óriásai, hogy támadás fog indulni a hitvallásnak ezen tétele ellen: Isten mennynek és földnek teremtője. El is indult ez a támadás. S tulajdonképpen mind a mai napig tart, de lehetne mondani, hogy ma inkább utóvédharcok folytatnak itt-ott még ateista barátaink. Talán másfél esztendeje Londonban volt egy nagy ateista kampány, buszok oldalára kiírták nagy transzparensekkel, hogy: Isten nem létezik, érezd jól magad. De az a két-, háromszáz esztendő, amikor a keresztyénség hol az ateizmussal, hol a szkepszissel, hol a kételkedéssel párbajozott, nemcsak keserűségeket hozott számunkra, hanem néhány nagyon mély tapasztalatot is. Egyrészt meg kellett tanulnunk érvelni, meg kellett tanulnunk, hogy a hit nem artikulátlan felkiáltás, hanem emberi szellemen átszűrt vallomás. Meg kellett tanulnunk bölcsen érvelni amellett, hogy a világ teremtés, a világnak van teremtője.

Már maga a teremtés szó is igen furcsa, különös. Ha azt mondjuk a szó legmélyebb értelmében, hogy valaki teremt, akkor valami halhatatlant jelzünk,  talán nem is szabadna mondani. Pedig szokták művészekre mondani, hogy kreatív emberek, vagy a kisgyerekekre mondani, amikor bontakozik bennünk a tehetség, hogy milyen kreatívak. Ám az az igazság, hogy ha odateszünk mellé egy-egy szinonimát – ötletes, jól áll a kezében a dolog, belső impulzusai, ihletei vannak, készsége a párját ritkítja – máris kiválik, hogy nem igazán mondhatjuk semmilyen emberi tevékenységre azt, hogy teremtés. Az ember mindig a meglévőből alkot, mindig abból csinál valamit, ami már megvan. Michelangelóról mondják, hogy ő állítólag a faragatlan márványtömbben eleve benne látta azt a szobrot, amit később kifaragott. Teremtett Michelangelo? Ő szerényebb volt ennél, s csak azt mondta, kifaragom, ami eleve benne van. Az ő művészete inkább invenció volt – igaz micsoda nagyszerű! Nehéz tehát ez a szó, hogy teremt, mert olyan feltétlenséget jelöl, ami nem birtoka az embernek. Teremteni a szó végső értelmében azt jelenti, hogy a semmiből is tudunk teremteni, márpedig a semmiből mi nem tudunk teremteni, - az a teremtés, ami a nem lévőkből létezőket hív elő, ahogy Ézsaiás próféta mondja.

Továbbá a teremtés szó véghetetlenséget jelöl, és ez a véghetetlenség nem birtoka a véges embernek. Az örökkévaló nem a végesnek a végtelenné hosszabbítását vagy megszorzását jelenti, itt kvalitatív különbség van. A véges és véghetetlen között kvalitatív különbség van, a múlandó és örökkévaló között tehát nem úgy van az átmenet, hogy addig rakosgatjuk magunkból, a magunk múlandóságából a létrát, amíg föl nem érünk valahova. Nos a róka és a holló meséje szerint, ami nem birtoka az embernek, az bizony – ahogy a mese mondja –, az nekünk savanyú. (Savanyú a szőlő.) Ha én nem teremthetek, ha nem vagyok véghetetlen, nem vagyok örökkévaló, ha nem állnak nekem ezek a hatalmak rendelkezésemre – (savanyú a szőlő)  intézném el iróniával -, hát ezért tagad az ember minden valódi teremtést? Ám az az igazság, hogy inkább a kevélység a fő ok. A gőgös ember megalázónak érzi, hogy ő nem lehet teremtő. Az emberben ugyanis van valami különös. Meg is mondom mi, kedves testvérek, mert ez is ide tartozik, a teremtéshez. Nemcsak az égnek és a földnek, a mennynek és az univerzumnak teremtője az Isten, hanem az embernek is teremtője. Különös módon. Az embert az Isten a maga képére és hasonlóságára teremtette, minekutána azonban az emberben ez megromlott, minekutána az ember ezt gőgre, lázadásra, kivagyiságra használja, eltorzult benne ez az istenkép, és éppen e torz istenkép miatt, a megtorzult Isten-érzék miatt vagyunk mi olyan nagyon felháborodva, hogy nem vagyunk teremtők. Hogyha minden kötél szakad, ha igazán szigorúan nézzük a szót (teremt), akkor azt az emberre nem lehet alkalmazni. Így van a Bibliában is. Aki végigolvassa a Bibliát, az nem fogja sehol emberrel kapcsolatban megtalálni vagy olvasni ezt a szót, - az ember alkot, az ember csinál, az ember tesz-vesz, az ember épít, az ember szánt, vet, ültet, mindent csinál az ember, de nem teremt. Ez a szó Isten igéjében Istennek van fenntartva. Kizárólagosan csak Istennek. Ha szabad mondani – én úgy látom -, ez van a kétkedésnek, az Isten-ellenességnek, az ateizmusnak a mélyén, ez a mély emberi fölháborodás: nem vagyok minden, nem én vagyok az univerzum ura!

Másodszor azt is el kell mondanunk, hogy nemcsak hitetlenkedők és tagadók firtatták, firtatják ezt a tételt: mennynek és földnek teremtője. Már a korai keresztyénség idején voltak eretnekek, akik népszerű mozgalmakat alapítottak azzal a tétellel, hogy a világegyetem, ahogy meg van teremtve, nem jó, hanem rossz. József Attila nem tartozott közéjük, de van egy megrázó verse, így szól: ugyancsak rossz kedvében lehetett Isten, hogy ilyen csúnya planétát köpött. Nos, e régiek nem azt mondták, hogy rosszkedvében lehetett Isten, hanem azt mondták, maga a világteremtő Isten rossz. Markionnak hívták azt a nagy eretneket, aki szerint a világot, mint sárgolyót, az univerzumot, a pislákoló kis mécsesekkel s mindennel, ami benne van, egy rossz Isten, egy rosszakaratú, egy vérgőzös, bosszúálló, hatalmaskodó Isten teremtette, ám jött a jobbik Isten – hirdette Markion -, jött az új Isten, Jézus Krisztus, aki ledöntötte trónjáról ezt a rossz Istent és elhozta az üdvösséget.

Sok-sok embert megkapott ez abban az időben, és szerintem, ha lenne ma – ne adja Isten, hogy legyen - de ha lenne olyan kvalitású érvelő, okos ember, mint Markion volt, biztos vagyok benne, nagyon sok követője támadta, még a magyar közéletben is, meg a magyar szellemi életben is. Mert vannak, akik erre hajaznak. Nekik az Ószövetség Istene nem tetszik, szerintük az egy obskúrus, bosszúálló zsidó isten, - de a párthus herceg, az a jobbik. De azt is el kell mondanunk, hogy miért támadhat ilyen gondolat. Amikor Markion előállt és követelni kezdte, hogy a keresztyénség hitvallásából vegyük ki ez a cikkelyt (mennynek és földnek teremtője), s nem mondjuk, hogy mi nem a menny és a föld teremtőjében hiszünk, hanem Jézus Krisztusban hiszünk, annak nem az volt az oka, hogy valami a divatos eszmét talált, vagy hogy az ember hajlamos a hazugságot magához ölelni, hanem ennek oka az ember sorsa volt.

Ezért olvastam fel ezeket a passzusokat Jób könyvéből. A nagy szenvedő, Jób könyvében egy nagy dráma bontakozik ki. Jób nem tudja, miért szenved, csak azt tudja, hogy szenved. Nem tudja, hogy miért veszett oda mindene, miért pusztultak el gyermekei, miért hagyta ott a felesége legsúlyosabb betegségében, miért kell neki egy trágyadombon ülnie, és a rühes sebeit cseréppel vakarnia. Nem érti Jób, hogy a vigasztalására jött barátai, mind csupa rendes, istenes lelkigondozó, kik mindenféle pszicho-dinamikát, metafizikát, teológiát kitanultak, ám nem tudnak neki semmit mondani, sőt vigasztalóiból vádolói lettek. Jób mindezt nem érti – ezért hát Istennel akarja tisztázni a dolgot. Jób perbe vonja Istent. Jób a panaszos, Isten a vádlott, Jób barátai pedig Isten védőügyvédjei. De hiába a védőügyvédek sok-sok szép, teológiai kézikönyvekbe foglalható beszéde, Jób nem nyugszik, mert neki ez a teremtett világ nem jó világ. Ahogy a népdal mondja: ez a világ, ez a világ olyan, mint a mogyoróág, sokat ígér, keveset ád, amit ád is, keserűt ád. Hát Jób feltámad Istene ellen, perel és megkérdőjelezi Istennek nemcsak mindenhatóságát, hanem a jóságát is. A sorsa okán lázad, a sorsa okán támad, nem tud beletörődni. S ekkor, hogy a drámát folytassam, megszólal Isten maga. Ahogy hallottuk Jób könyvének 38. részében, - a forgószélből. De az a döbbenetes, hogy Isten most csak kérdez. Itt a 38. részben tizenháromszor hangzik el kérdésként:kicsoda vagy ki, hétszer hol, ötször mikor, négyszer mi módon, négyszer melyik. És amíg Isten ezt a hosszú beszédét mondja a forgószélből, csak kérdez. Ha Jób egyet kérdezett, Isten hetvenhétszer felelhetne rá, de csak kérdez.

Én most, a hitvallás artikulusához igazodva, csak annyit kell kiemelni, hogy lám, így jutunk el a hitvallásnak ahhoz a vonatkozásához, amit korábban jeleztem, hogy vannak helyzetek, amikor meg kell vallani a hitünket. Mert egy dolog, hogy hiszek, és hitemet el is mondom – ahogy a zsoltárt idéztük és Pál apostolt. Egy dolog, hogy a szívből kiárad az, amit hiszek, s hogy a keresztyénség ennek medret szabott az Apostoli Hitvallással,. De más dolog, amikor számot kell adnunk a hitünkről. Az sem könnyű, hogy megvalljuk a hitünket, ha eleve megkérdőjelezik. Nehéz szólni ilyenkor. Lám, a keresztyénség nehéz két-háromszáz éven van túl, s olykor nem is tudott a felvetésekre válaszolni. Jöttek a tudósok, hozták az érveiket, jött a politika, jött a hatalom, jöttek a filozófusok, jöttek a művészek, mindenki jött, s mondták: nincs is Isten, nincs olyan, hogy teremtés. Mi meg itt álltunk, s mit mondjunk? A 20. század közepén már csak egy kérdést tettek fel a keresztyéneknek: ti még hisztek? – Igen. – puff, s kaptunk egy pofot. Hisztek még? – Igen. – puff, kaptunk még egy pofot. A párttitkártól, a tanácselnöktől, az államhatalomtól. Hisztek még? – azt már  meg sem kérdezték tőlünk, hogy mit hiszünk egyáltalán.

De értsük csak jól Jób igazi nagy drámáját! Mert most őtőle, Jóbtól nem egy ateista kérdezi, hogy mit hisz, nem egy kételkedő firtatja, hogy mit hisz, nem a gyereke kérdezi, hogy édesapu, vasárnap te templomba jársz, meg Bibliát olvasol, meg szoktál imádkozni, miért csinálod te ezt? Nem egy jó barát kérdezi, aki fütyöl az egészre, de velem bizalmas kapcsolatban van, és feszeng az ember, hogy mit mondjon neki, ha kérdez mégis. Most Isten kérdez. Jób könyvének a nagy kicsúcsosodása, nagy drámai pontja az, amikor Isten kérdez minket a hitünkről. Milyen megrendítő ez. Azt gondolnánk, hogy hitünkről elszámolni a másik embernek tartozunk, hitünket megfogalmazni a másiknak tartozunk, a gyermekünknek, akit hitben nevelünk, a barátunknak, akit szeretnénk meghívni a hit csodálatos világára, az ellenfelünknek, akit szeretnénk meggyőzni arról, hogy nem ámokfutás a hit, nem valami bolondos képzelődés, nem valami régi korból itt maradt ócska csökevény, nem valami pszichológiai önbecsapás. Ez így rendjén volna. Ám végső soron – ahogy mondottam a múltkor is – a hitvallás felelet is, és most a hitvalló ember Istennek felel. Kérlek, testvérek, ma otthon, mindannyian olvassátok Jób könyvét 38. részétől végig, olvassátok Isten kérdéseit. Összekötheted-e a Fiastyúk szálait, a Kaszás csillag köteleit megoldhatod-e, a Hajnalcsillagot előhozhatod-e az ő idejében, avagy a Göncöl szekeret forgathatod-e fiaival együtt. Ismered-e az ég törvényeit, avagy te határozod-e meg uralmát a földön, felemelheted-e szavadat a felhőkig, hogy a vizek bősége beborítson téged? Ki helyezett bölcsességed a sötét felhőkbe? Pascal, a nagy matematikus, a nagy hívő, a nagy apologéta, Jézus Krisztus követője, Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének rajongója, a világegyetemről úgy beszélt, mint valami véghetetlen, hideg, sötét űrről. Őt ez félelemmel töltötte el. De most Jóbnál Isten azt kérdezi: ki helyezett bölcsességet a sötét felhőbe? Az, akiről mi azt valljuk: mennynek és földnek teremtője, az az Isten, aki véghetetlen bölcsességével, véghetetlen hatalmával a semmiből világegyetemet teremtett. Arról az Istenről vallunk, aki maga is kérdez bennünket: mit látsz, amikor a világot látod? Mit látsz, amikor a csillagokat nézed, mit látsz, amikor érzed, hogy körülvesz téged az egész univerzum? Mit látsz, amikor ennek a törvényszerűségeit föltárod és belecsodálkozol? Csak törvényt látsz, vagy látod-e, tudod-e, hogy fölötte, mögötte mindent meghatározó módon ott van az élet forrása, a teremtő Isten, aki teremtett mennyet és földet?

A régiek status confessionis-nak nevezték azt, amikor eljön az a pillanat, az a szituáció, amikor hitet kell vallani. A status – vagy státusz – szó sok mindent jelent, különösen a magyar nyelvben, a magyar kisnemesi hagyományokban az volt a lényeg, hogy valakinek legyen státusza, ha volt státusz, akkor rendben volt a dolog: hivatalba, valahol akárhol: van státuszod? – szokták az emberektől kérdezni. Ez jó és biztos helyzetet jelöl. Persze, eredetileg nem ezt jelenti a szó. Mégis, hadd kössem össze a kettőt, testvérek. Amikor Isten helyez bennünket hitvalló helyzetbe,  az úgy történik, hogy Ő maga kérdez bennünket. Minek látod a világot, mit látsz a világban, minek tartod a világegyetemet, és ki vagy te a világegyetemben? Erre minden keresztyének így felelnek: hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. A teremtő Istenben hiszünk, aki nekünk Atyánk, aki mindenható Atyánk, aki világegyetemet teremtett szavával, és szavával tartja fenn, aki a sötétben bölcsességet szerzett, aki előszólítja a szeleket, határt szab a vizeknek, és aki, ha kell, megfordítja a Göncöl szekererúdját is.

Ámen

Imádkozzunk! Magasztaluk, mennyei Atyánk, Te voltál ott, amikor alap vettetett a földnek, Te voltál az, aki parancsoltál a vizeknek, Te voltál az, aki értelmet helyeztél a sötét fellegekbe, Te voltál az, akinek szavára előállott minden, ami van, Te vagy az, aki összekötöd a csillagokat és Te vagy az, aki megfordítod a Göncöl szekere rúdját. Te vagy az ég és föld teremtője. Boldog szívvel valljuk ezt meg imádságunkban is. Így indulunk most Hozzád, ezzel az örvendező csodálkozással és mély-mély alázattal, kegyelmed királyi székéhez, hogy láss meg bennünket nyomorúságunkban és hozz számunkra feloldozást, erőt, gyógyulást, vigasztalást. Megvalljuk, mindenestől fogva teremtményeid vagyunk, és Hozzád tartozunk, Te vagy az, aki gondot viselsz rólunk. Ezért kérjük is alázattal, a sok-sok megtapasztalásért hálás szívvel, őrizz és tarts bennünket. Így jövünk Hozzád, mert ismerjük azt, akit elbocsátottál az idők teljességében, egyszülött Fiadat, az Úr Jézus Krisztust, hogy elvégezze megváltásunkat, hogy megbékítsen minket Teveled, hogy szívünket újra Hozzád kösse, hogy benned boldog gyermekek lehessünk. Kérünk Mennyei Atyánk, áldd meg igédet bennünk, taníts meg minket jól felelni a Te kérdésedre, taníts bennünket látni, átélni, megtapasztalni, a hit nyelvén is megfogalmazni ezt a boldog igazságot. Te vagy mindeneknek teremtője, mi teremtményeid vagyunk, de kedves gyermekeid is, kedvesek számodra. Erősíts meg bennünket ebben a boldog hitben.
Ámen