Hiszek–6 Szenvedett Poncius Pilátus alatt

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az Apostoli Hitvallást magyarázzuk, s ma a hitvallásnak ahhoz a cikkelyéhez érkezünk el, mely így hangzik: szenvedett Poncius Pilátus alatt. Érdemes mindjárt megjegyezni, hogy a szólás-mondás – tudniillik: bekerült, mint Pilátus a krédóba – igen jól tükrözi, sőt ez esetben egészen pontosan jelzi, hogy milyen erősen hatott évezredeken keresztül a hitvallásnak a hitvallás tanító funkciója. Igen, az Apostoli Hitvallásnak (és általában is a keresztyén hitvallásoknak) három nagy funkciója van, és gyakoroljuk is mind a hármat. Legelőbb a hitvallásnak van egy deklaratív funkciója, ez akkor jut érvényre, amikor kinyilvánítjuk a keresztyének egységét, például ökumenikus alkalmon, vagy amikor más keresztyén felekezetbe tartozóval megerősítjük egymást, hogy voltaképpen egyet hiszünk, és ezt azzal fejezzük ki, hogy közösen el mondjuk az Apostoli Hitvallást, s ezzel deklaráljuk hitünknek és hovatartozásunknak egy voltát. Van a hitvallásnak szimbolikus funkciója is. Ez akkor jut érvényre, amikor kiszolgáltatjuk a sákramentumokat, keresztségkor és úrvacsorakor. A szimbolikus funkcióval jelezzük, hogy kire utal, kiről tesz bizonyságot a hitvalló, tudni illik a Szentháromság Istenről. És van egy tanító funkciója is a hitvallásnak. A keresztyének évezredek óta a hitvallásokat használják vezérfonalként, s használjuk mi is hitoktatásban, vagy konfirmációi felkészítésben, amikor a keresztyén hitismeretet tanítjuk, mert azt meg kell tanulni, az nem csak úgy jön a fejünkbe, hanem elsajátítjuk. Átadjuk tehát azoknak, akik hitre jutottak, s hitükről bizonyságot akarnak tenni. A régi egyházban – latin szóbval - ezt úgy fejezték ki, hogy a tanítás mozzanata a tradíció, az átadás. Aztán, amikor valaki a gyülekezet közösségében megvallotta hitét, például konfirmációkor, keresztségkor, úrvacsorakor, visszaadta, amit megtanult - ez a redditio. Amit a hívők neki kinyilvánítottak, azt most az új megtérő is kinyilvánítja a hívők előtt. Erre mondja Pál apostol a Római levélben: hitből hitbe, egymás hite által erősíttetünk meg és veszünk áldásokat.

Hogy ez a tanító funkció, amiről most szólunk milyen erősen érvényesült, azt az idézett mondás is mutatja: bekerült, mint Pilátus a krédóba. S pontosan ki is fejezi a lényeget, merthogy a keresztyénség egész történetét jellemzi egyfajta tanakodás erről. Valóban, hogy került Pilátus a krédóba? Erre én sem tudok feleletet adni, de arra kísérletet teszek, hogy megfeleljek egy másik kérdésre: miért került Pilátus a krédóba? A hogyan kérdésére nincs világos válaszunk. Már a legelső keresztyén írók is úgy közlik a hitvallási formákat, hogy Pilátus neve mindig ott van: szenvedett Poncius Pilátus alatt, némelyikben pedig így: megfeszíttetett Poncius Pilátus alatt, némelyikben pedig úgy: szenvedett és megfeszíttetett és meghalt Poncius Pilátus alatt. Azt persze többé-kevésbé tudjuk, hogy ki volt Poncius Pilátus. A római történetírók, Tacitus és Josephus is megemlékeznek róla. Római prokurátor volt, ő képviselte a római hatalmat Júdea tartományban. Krisztus után 26 és 36 között regnált Júdeában, s a történetírók feljegyzése szerint rendkívül kegyetlen ember volt, érzéketlen a helyi hagyományok és szokások iránt. Hajlamos volt arra is, hogy a római perrendtartást mellőzze – pedig prokurátorként éppen azt kellett volna érvényre juttatnia, hiszen a Pax Romanaban mindig azzal dicsekedtek a római helytartók, prokurátorok, császárok, uralkodók, meg a római arisztokrácia, hogy ők viszik a rendet a barbár világban. Nos, Pilátus hajlamos volt a római perrendtartást kikerülni, és szubjektív ítéleteket hozni. 36-ban vissza is rendelték Rómába, kegyetlenkedés vádjával,  - a hagyomány szerint azonban nem várta meg, hogy lefolytassák ellene a pert, hanem öngyilkos lett.

Amikor tehát azon tanakodunk, hogy miért került ő a krédóba, nem téveszthetjük szem elől, hogy mi az ő nevét (Poncius Pilátus) a  Krisztus szenvedéséhez, megfeszíttetéséhez és kereszthalálához fűzzük hozzá. És fordítva, a hitvallás ehhez a névhez, Pilátus nevéhez köti Krisztus szenvedését és halálát. Érdemes megjegyezni, hogy az Apostoli Hitvallásban három személynév áll: Jézusé – természetesen –, Jézus Krisztusban hiszünk, aztán Mária, akiről az elmúlt alkalommal szóltunk és ezt is magától értetődőnek tartjuk, a fogantatás és a születés nagy misztériuma csodálatos titka kapcsán. Jézus Krisztus valóságos ember volt. De hogy Pilátus neve mit keres itt, az bizony meghökkentő. De még egyszer mondom, már a legelső hitvallási szövegekben ott van a neve. Felolvastam Pál apostolnak a Timótheushoz írt leveléből azt a részt (1Tim  6:11sk), amely bizonyítja, hogy nemcsak az evangélisták jegyezték fel Pilátus nevét a történeti hűség kedvéért, hanem már Pál apostol is. Mikor a fiatal Timótheust emlékezteti a szép hitvallásra, amit Pál tanított meg neki, s amit Timótheusnak is tovább kell adnia a következő keresztyén nemzedékeknek, azt mondja Pál: eszedbe idézem, hogy amikor neked bátornak kell lenned a nagyok és a hatalmasok előtt, a gazdagok és a befolyásosok előtt, amikor mondanod kell nekik, hogy ne kevélykedjenek, hanem legyenek alázatosak, ne magukban bízzanak, hanem Istenben bízzanak, nos, én erre az előtt a Jézus Krisztus előtt kérlek, aki szép bizonyságot tett Pilátus előtt. Mikor tette ezt a mi urunk? Amikor a pere zajlott. És talán éppen Pál apostol megjegyzése adja a kezünkbe a kulcsot. Ez abból a megfigyelésből értjük meg, hogy az Apostoli Hitvallás nem foglalkozik Jézus földi életével. Pedig mennyi mindent el lehetne mondani. Például az Apostolok cselekedeteiben több hitvalló formula áll Jézus Krisztusról. Például: szerte járt, jót tevén, gyógyítván mindeneket, hirdette az Isten országát. Ez is benne lehetne az Apostoli Hitvallásban. S lehetne Jézus életét másképp is összefoglalni: született, tanított, csodákat tett, halottakat támasztott fel, aztán elárulták, szenvedett és megfeszítették. Az Apostoli Hitvallás azonban egyetlen egy szót közöl Jézus egész földi életével kapcsolatban: szenvedett. A Heidelbergi Káténk ki is emeli ezt, amikor az Apostoli Hitvallásnak ezt a részét magyarázza. Így mondja: ez, hogy szenvedett, azt jelenti, hogy mi Urunk, Jézus Krisztusunk egész földi ideje alatt, különösen pedig annak végén testében, lelkében elhordozta Istennek bűn elleni haragját. Milyen megrendítő, hogy a nagy keresztyén hitvallás ennyiben foglalja össze Jézus egész földi életét: szenvedett.

Amikor pedig Pilátus neve elhangzik, akkor Krisztus szenvedésének az idejét és a helyét is megjelöli, - mikor és hol szenvedett a mi Üdvözítőnk. Az a csoda, amiről a fogantatás és a születés kapcsán szólottunk, erre irányul. Ez a nagy titok tárul fel. Krisztus ezért fogantatott és ezért született Szűz Máriától, hogy szenvedjen. A középkor egyik legnagyobb teológusa, Canterbury Anselmus egy nagy tanulmányt szentelt ennek a titoknak ezzel a címmel: Cur Deus homo – Miért lett Isten emberré? Miért lett az Isten emberré, miért született Jézus Krisztus, miért jött közénk? Anselmus felelete egyértelmű: azért, hogy szenvedjen, meghaljon és föltámadjon. Pilátus neve tehát ezt az időt, kort jelöli. S valóban, testvérek, így van, a mi Krisztusunkat születése napjától végig kísérte a szenvedés és a szenvedés árnyéka, kezdve attól, hogy Heródes halálra kerestette a csecsemőt, egészen addig, mikor megfeszítették a Golgotai kereszten. Krisztus elhordozta a szenvedést. Azért is ragaszkodtak a régi egyházban Pilátus nevéhez, mert már a keresztyénség első évszázadaiban is megjelent, egy tévelygés, dokétizmusnak nevezték, mely azt tanította, hogy Krisztus nem szenvedett, csak úgy tűnt, mintha szenvedett volna Tehát szerintük, mikor Őt megfeszítették, akkor nem Ő szenvedett ott, hanem egy árnyéktest, amit ő küldött a keresztre – s úgy látszott, mintha ő szenvedne ott.

Látszani. A látszat – szoktuk mondani – csal. De én inkább azt mondom, testvérek: a látszat megcsal. A látszat sokszor igen valóságosnak tűnik, ezért a dokétista eretnekek azt mondták, hogy megmentsék Istent sérthetetlennek, hogy megmentsék Istent az Ő méltóságában, hogy megmentsék Istent az Ő dicsőségében, hogy a kereszt csak látszat volt. Szenvedni rettenetes dolog. Nemcsak a fájdalom miatt, hanem a szenvedés miatt is. Nem is véletlen, hogy az Apostoli Hitvallás nem azt mondja, hogy fájdalmakat élt át. Hanem azt mondja, hogy szenvedett, - mert csak az ember tud szenvedni. A szenvedésbe nemcsak a fizikai, lelki kínok átélése tartozik, hanem beletartozik az is, hogy elveszítjük a méltóságunkat, hogy kiforgatnak bennünket igazi valónkból, hogy elveszítjük az identitásunkat, és legfőképpen beletartozik a szenvedésbe az is, hogy emlékezünk rá. A fájdalomra nem emlékszünk, az elmúlik. A konkrét fizikai fájdalmat nem tudjuk felidézni, de a szenvedést, a kiszolgáltatottságot, az értelmetlenséget, a méltóságvesztést, a megaláztatást, a szégyent, a gyalázatot, ezt mind föl tudjuk idézni. Szenvedett.

Ezért hát az első keresztyének Pilátus nevével jelezték, hogy Krisztus valósággal szenvedett. Nem látszat szenvedés volt ez, vagy valamiféle fantázia-játék, valami demonstráció, hogy Isten így is tudna szenvedni, hanem valóságosan szenvedett Krisztus. A dokétistáknak nem kellett egy olyan Isten, aki szenved, és azt gondolom, ez mély emberi szívbeli érzés és gondolat. Ők Istent akarták megmenteni, mert lehetetlennek gondolták, hogy Isten alulmarad. Nem viselhették a mondatot. szenvedett Poncius Pilátus alatt. Sőt, ez nemcsak azt jelenti, hogy csak Poncius Pilátus idején szenvedett. Nekik egyáltalán nem kellett egy olyan Isten, akin átgázolhat a hatalomnak, a történelemnek, a sorsnak a kereke, aki alul marad. De az volt a keresztyénség forradalma, az volt a boldog belátás, hogy Isten a szenvedővel közösséget vállal, és a szenvedővel együtt alulmarad. Ott marad, ahol a szenvedő szenved. Isten közösséget vállal szenvedővel, mégpedig minden szenvedésével, ami az ember bűne következtében zúdul rá. Mert csak – mondja Canterbury Anselmus –, mert csak így lehetséges a megbocsátás, így lehetséges megérteni, hogy Isten megbocsátása bűntörlő irgalma nem gesztus. A nagyok fantasztikus gesztusokat tudnak tenni, testvérek, ezt mindenki, aki került már nagy emberrel kapcsolatba, vagy kért valami kedvezést, megengedést nagy embertől, tudja jól, hogy jaj, de tud a nagy ember gesztust tenni! Még szerénykedni is tudtak a nagy emberek: ó, kérem, ez semmiség. Ami nekem az élet, az neki semmiség. S ha ez így van, hogy ami nekem az élet, az a nagynak és a hatalmasnak semmiség, akkor nagyon nagy baj van a világban. De éppen Krisztus szenvedése mutatja, hogy nem lehetséges a megbocsátás, ha az csak gesztus, üres deklaráció. Elengedés csak akkor lehetséges, ha az is kész veszíteni, aki elenged. Krisztus szenvedése éppen azt mutatja meg, hogy az éppen az lett az egyik nagy bűnünk, az lett az ember nagy nyomorúsága, hogy nem bírunk veszíteni! És ezért nem bírunk elengedni, ezért nem bírunk megbocsátani, ezért nem bírunk a másikkal együtt szenvedni, - mert nem akarunk vesztesek lenni, mert nem tudunk vesztesek lenni.

Aki enged, az veszít. Mégis, kedves testvérek, csak így tud hatni a szeretet. A szeretet nem élhet másképp, csak ha megbocsát és elenged. Ha a szeretet nem bocsát meg és nem enged el – tudjuk – akkor az nem szeretet. De már olyan sokszor mondtuk, mondom én is, mondom magamnak is, mert olyan nehéz ezt fölfogni és elhinni, hogy a szeretet nem deklarációkban, nem gesztusokban, nem szentimentalista ömlengésekben nyilvánul meg, nem érzelemtolulásokban, hanem elenged. Megbocsát, veszít. Hogy mondja Pál apostol a Korinthusi levélben? – Mindent elfedez. Szenvedett Poncius Pilátus alatt, valósággal szenvedett.

Másodszor, a hitvallásnak ez a tétele (Poncius Pilátus alatt szenvedett), azt jelenti, hogy ártatlanul szenvedett. Pilátus személyében egy nagy dráma jelenik meg. Amikor Krisztust elébe vitték – ez a nagy dráma! – akkor még volt esély. Volt esély, hogy Krisztus szabaddá lesz. Szabad nekünk Krisztus és Pilátus találkozásának, Jézus perének ezt a momentumát ebből a szempontból is nézni. Ott még volt esély. Pilátus ugyanis a bíró, és a bíró szava dönt. Hiába a Jézus ellen felhozott vád, hiába a hamis tanúk odacitálása, hiába a Nagytanács és a főpapok politikai nyomása, végül Pilátus dönt. Pilátus dönt. Ha ő azt mondja, hogy szabad, akkor szabad. Pilátusé ugyanis az ítélkezés végső joga. Hiszen ezt éppen ő hánytorgatja fel Jézussal szemben, - avagy nem tudod – mondja Jézusnak – hogy hatalmamban áll Téged kárhoztatni, vagy szabadon bocsátani? Hatalmában. János evangéliuma drámai leírásában pedig azt is látjuk, hogy Pilátus lényegre törő ember. Amit a római történetírók Pilátus szemére lobbantanak, hogy sokszor törvénysértő ítéleteket hozott és önkényeskedett, ezt nyilvánvalóan okkal rótták fel neki. Mi is rómaiaktól tanultuk, peres eljárásban bizony a bírónak nagyon oda kell figyelnie, és a  törvényben előírt procedúrákat be kell tartania. Sőt, ismerjük ennek az árnyékos oldalát is, amikor kilenc, tíz évet tartanak a perek, mert a bíró visszaadja az anyagot ezért, vagy azért, mert hiányzik a pecsét, az aláírás, mert újabb bizonyító eljárás kell, mert nem jelenik meg a tanú, s a tárgyalást  el kell napolni. Csak az milyen nagy dolog lett volna, ha Pilátus elnapolja a pert! Csak az milyen nagy dolog lett volna, hogyha Jézust szabadlábra helyezi óvadék ellenében – hogy aztán alkalmas időben, ünnep múltán folytassák le a peres eljárást. De nem! Pilátus lényegre törő ember, s túl akar esni ezen a dolgon. De jól lát mindent. Egy pillanat alatt fölméri a helyzetet. Látja, hogy ezt az embert hamis váddal hozták ide, hogy itt valami, általa nem ismert és nem tudott mély cirkusz van a háttérben. Ám ez őt nem érdekli. Ő nem akarja ezt a zsidó huzavonát megérteni. Mit foglakozik ő ezeknek a vallásoskodó hiper-monoteistáknak az ügyével? Rendezzék el ők magukat. Ahogy végigvezeti a meghallgatást és a tárgyalást, már abban is látjuk, hogy szinte igyekszik is, hogy szabadon engedhesse Jézust. Tisztán lát: nincs bizonyíték Jézus ellen, mégis elítéli. Borzasztó hiba, elítéli az ártatlant. Tudjuk azt is, bár az evangélisták nem szólnak sokat erről, s ezért a regényírók fantáziája mindig kivirágzik, hogy Pilátus félelemtől vezéreltetve hozta meg ezt a végezetes ítéletet. Talán a legreálisabb következtetés – éppen az evangélisták megjegyzése nyomán –, hogy féltésből, félelemből ítélt így, hozta meg ezt a borzasztó hibás, halálos döntését. Pilátus félt, vagy még pontosabban: a hatalmát féltette. Félt, hogy kiesik az establishmentből, félt, hogy kiesik a politikai elitből, félt, hogy elveszíti az ítélkezési jogát, mert ahhoz benne kellett lenni az establishmentben, és mivel féltette az ítélkezési jogát, hamisan ítélt. A keresztyén hitvallás (szenvedett Poncius Pilátus alatt, vagy ahogy egy régi változata mondja: missus sub Pontio Pilatus, tehát Pilátus alatt bocsáttatott halálra, ítéltetett halálra), ez a keresztyén hitvallás kérlelhetetlenül jelzi, hogy az ember, mint bíró itt, ezen a ponton teljes csődöt mond. Az ember mondhat ítéletet, az ember lehet bíró (minden civilizáció ezen az ős tényen alapul, hogy tudunk a jó és a rossz között különbséget tenni). Pilátus is tud a jó és a rossz között különbséget tenni – és… rosszul dönt. A rosszat választja, szabadon engedi Barabást. Vagyis – ahogy Pál apostol fejtegeti ezt a Római levélben – bár a törvény jó, de eszközévé lesz a bűnnek és a rossznak. Szenvedett Poncius Pilátus alatt - ez számunkra mindenkoron jelzi: ide jutott az ember, a bíró.

És végül, Isten akaratának kibontakozásáról vallunk, amikor mondjuk Pilátus nevét a hitvallásunkban. Pilátus: ez köznév is, ez egy méltóság neve, ez a név egy birodalmat reprezentál, Pilátus, ez a név így is lefordítható: történelem. Szenvedett a történelemben. Isten az emberi történetbe fonja bele a megváltó történetet, és ez sokra tanít. Arra tanít legelső sorban, hogy itt, most, a földön,  - egykor ott, Krisztus születése után harmincegynéhány évvel, most pedig itt, 2010-ben, itt és most kell Isten üdvözítő munkáját magunk életében elfogadni, annak hatását és áldását érvényre juttatni, mert a történelem csak rövidtávon játszik. Pilátus is rövidtávon játszott, a saját érdekei, saját, jól felfogott gondolata, saját hatalom-féltése motiválta őt. Isten azonban úgy tervezett, és úgy hajtja végre üdv-tervét, hogy az a történelmen túlra fut.

Mit keres hát Pilátus a krédóban, vagy miért van ott? Ezt egy egyszerű képpel tudom megvilágítani. Nekem az a szokásom, hogy ha könyvet olvasok, könyvjelzőnek mindig valami olyat teszek bele, ami éppen a kezem ügyébe került: egy mozijegyet, egy kiállítási katalógust, egy naptárból kitépett lapot, néha még a csoki papírt is összehajtva szép vékonyra. Ezek a a könyvjelzők aztán benne maradnak a könyvben. Nemrégiben elővettem egy könyvet, amiről azt hittem, hogy húsz éve olvastam volt. Ám ahogy kinyitottam, kiesett belőle egy kis kalendáriumlap. Ez állt rajta, semmi egyéb 1984. február 12. Azóta töröm a fejem, hogy mit csináltam én akkor, hogy került ide ez a lap? Ám értjük, hogy Pilátus neve könyvjelző. Nem ő a könyv. Nem az a könyv lényege, amit Pilátusról tudunk, - ő csak könyvjelző. Jelzi, mikor történt hogy elébe állították a Názáreti Jézust. Az történt, hogy akkor ítélték halálra és adták halálra az egy igaz bírót, a szent és ártatlan Názáreti Jézust, aki fogantatott Szentlélektől és született Szűz Máriától.

Legvégül, szokás szerint, szeretnék arról is megemlékezni, hogy a keresztyének mindig valamilyen helyzetben vallanak hitet. A hitvallással nem úgy vagyunk, mint a házi asszonyokat, akik vasalás közben zsoltárt énekelnek, vagy mint az idős bácsik, akiket magam is hallottam kukorica-morzsolás közben szép énekek dúdolni. Nem nagyon szoktuk mi a hitvallást úgy mondani, hogy csak úgy feltódul a szívünkbe! Hitvalló helyzetnek kell lennie. Emlékeztetek hát Pál  Timótheushoz írt levelére, melyben kérleli a fiatal tanítványt, hogy legyen ő is bátor.  Hatalmasokkal, nagyokkal, gazdagokkal szemben kell itt megállni, ezért mondja az apostol, hogy miképpen Krisztus is szép bizonyságot tett Pilátus előtt, úgy ő se féljen szép bizonyságot tenni a kevélykedőkkel szemben. Erre buzdítja: azoknak, akik gazdagok a világon, mondd meg, hogy ne fuvalkodjanak fel. Kevélységgel szemben, ember gőgjével szemben, nagyra töréssel szemben, miden gőggel szemben állj meg!  Ne félj, mondd Jézus Krisztus szép bizonyságát! Mert Ő szenvedett Poncius Pilátus alatt, mert Ő megszenvedte Poncius Pilátus alatt ezt az igazságot, mert Ő megszenvedett ezért az igazságért. És Ő, Krisztus a boldog és egyedül hatalmas, a királyoknak királya, uraknak ura! Ezért ti se féljetek, hanem mondjátok nekik: ne reménykedjenek bizonytalan gazdagságban, bizonytalan hatalomban, egy évig, öt évig, húsz évig tartó történelemben, hanem egyedül az élő Istenben.
Ámen

Imádkozzunk:  Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy ma is beletekinthettünk csodálatos titkodba, hogy úgy munkáltad üdvözítésünket, hogy bűneink minden nyomorúságát Krisztusunkban magadra vetted. Köszönjük, hogy láthatjuk szeretetednek csodálatos útját és hogy ez a felettébb való út legalul kezdődik. Ott, ahol nyomorúság, bűn, igazságtalanság van. Erősíts bennünket, ha a Krisztus igazságáért szenvednünk kell. Erősíts bennünket, ha azt tapasztaljuk, hogy az ember igaztalanul ítél, s adj szívünkbe jó reménységet, hogy eljön majd az igaz bíró, Jézus Krisztus, aki megítél élőket és holtakat, aki által mi reménykedhetünk, hogy királyi széked előtt igazságot, megigazolást, kegyelmet és életet találunk.

Így kérünk, Atyánk, hogy a szenvedő Krisztus felidézésével erősíthessük mi is azokat, akik fájdalmakat és szenvedést hordoznak. És ennek a Krisztusnak nevében könyörgünk az ő gyógyulásukért, terheik és szenvedésük enyhüléséért. Így könyörgünk Urunk azokért, akik a halál árnyéka völgyében járnak megszomorodva és megrettenve a végső elveszéstől. Azért a Fiúért, Jézus Krisztusért, akit Te nem hagytál a halálban, hanem dicsőséggel feltámasztottál, vigasztald, bátorítsd, erősítsd őket. Újítsd életüket. Kérünk Mennyei Atyánk mindazokért, akik hatalomban vannak, akik előttünk járnak, akik törvényeket hoznak, népeket és országokat igazgatnak, vezesd az ő szívüket és lelküket alázatra és bölcsességre, hogy lássák a jót és megcselekedjék, hogy kerüljék a gonoszt és a hiábavalót, hogy hűséggel töltsék be a reájuk bízott mandátumot, hogy ne kelljen őket a kevélyek és a gőgösök közé számlálni, hanem a rájuk bízottak javára szolgáljanak, és Neved dicsőségére, hogy nekünk békés és csendes időnk lehessen. Kérünk Mennyei Atyánk, áldd meg Igédet bennünk, hadd hordozzuk, és hadd formáltassunk át általa mi magunk is mindig igaz ítéletre, mindig hűséges szolgálatra, nagy neved megvallására. Kérünk Krisztusért hallgass meg minket.

Ámen