Higgyetek!

„Mikor azért [Júdás] kiment, ezt mondta Jézus: Most dicsőíttetett meg az embernek Fia, az Isten is megdicsőíttetett ő benne. Ha megdicsőíttetett ő benne az Isten, az Isten is megdicsőíti őt ő magában, és ezennel megdicsőíti őt. Fiaim, egy kevés ideig még veletek vagyok. Kerestek majd engem; de amiként a zsidóknak mondottam volt, hogy: ahová én megyek, ti nem jöhettek; most néktek is mondom. Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok. Mondta néki Simon Péter: Uram, hová mégy? Felelt neki Jézus: ahová én megyek, most én utánam nem jöhetsz; utóbb azonban utánam jössz. Mondta neki Péter: Uram, miért nem mehetek most utánad? Az életemet adom éretted! Felelt neki Jézus: az életedet adod érettem? Bizony, bizony mondom neked, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz engem. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem.” (János evangéliuma 13,31-14,1)

Azt hiszem, mindannyian átéltük azt, ami egyszer megesett velem, tehát nem mondok vele újdonságot. Egy sötét padláson járkáltunk, ahol mobiltelefonnal próbáltunk világítani, de hamar kikapcsoltuk, félve, hogy kimerül az akkumulátor, s akkor már hívni sem tudunk senkit. Ekkor az egyikünk azt javasolta, hogy húzzunk fel egy-két cserepet, úgy csináljunk világosságot. Így tettünk. Beáradt a fény. S ekkor az egyikünk így kiáltott: Hű, milyen sötét van itt! Hogy sötétben járunk, azt valójában csak akkor tudjuk meg, amikor betör az életünkbe a világosság. Most János evangéliumában egy új szakasz kezdődik,  és egészen a 17. rész végéig tart. Egyetlen este és egy rövid éjszaka története ez, és ebbe belesűrítve olvasunk a lábmosásról, az utolsó vacsoráról, Jézus búcsúbeszédeiről, és nagy imádságáról. A tudósok általában ezt a címet adják a résznek:  Jézus a tanítványai körében. Itt most a nyilvánosság ki van zárva. Mi történik ebben a bensőséges körben?  Fontos kérdés ez, mert a nyilvánosság és az úgynevezett privát szféra viszonyában folyton zűrzavart találunk. Az antik világban nem szerették azokat, akik kivonultak a közügyekből, úgymond, a privát szférába. A magánember, a privatus gyakran inkább gúnyszó, a rest vagy gyáva embert jelenti. Máskor a nyilvánosság fenyegetésnek tűnik, amely belső világunkra telepedik, s ezzel szemben csak a magánszféra oltalmaz meg. Olykor, fordítva,  a nyilvánosság biztosít védelmet. Megint máskor a nyilvánosság dicsőségforrás. De akár így, akár úgy, leginkább az sikkad el, ami igazán számít, ez pedig az isteni dicsőség. Amikor Jézus imádkozni, adakozni, böjtölni tanít (Máté ev. 5. rész), és azt mondja, hogy ezeket titkon cselekedd, és az Atya nyilvánosan megfizet érte, akkor nem a nyilvánosságnak és a magánszférának a viszonyát porciózza ki, hanem azt bizonyítja, hogy Isten dicsősége nem váltható át sem a közszféra, sem a magánszféra emberi dicsőségére. Ha valaki azért végzi nyilvánosan a vallás szent cselekményeit, hogy elnyerje az emberek dicséretét, az nem kap Istentől dicséretet. Mert bár sokszor ellentétben áll az, ami a privát és az, ami nyilvános, valójában mindig Isten dicsőségéről és szentségéről van szó. Most pedig szent és rettenetes dolgokat látunk együtt. Isten dicsőség-fénye belátásra kényszerít. Igen, szent dolgok vannak itt: lábmosás, utolsó vacsora, a szeretet törvényének kihirdetése, örökérvényű buzdítások, a Szentlélek ígérete, Krisztus főpapi közbenjáró imádsága. És az is szent dolog, amit Jézus mond a tanítványoknak: ti most meg vagytok szomorodva, de ez a szomorúságotok örömre fordul (16,20). És igen, rettenetes dolgok is történnek itt. Júdás árulása, Péter és a tanítványok üres fogadkozása. (Márk evangélista tájékoztat arról, hogy nemcsak Péter fogadkozott, hanem hasonlóképpen szóltak a többiek is - Márk 14,31.) Aztán a tanítványok megszomorodása, restsége vagy képtelensége az imádkozásra. Lukács jegyzi meg, a szomorúság miatt elaludtak, miközben Jézus küzd az Atya akaratáért, Jézus küzd az üdvösségünkért (Lk 22,45). Micsoda dráma ez! Jézus küzd az üdvösségünkért, mi pedig szundikálunk mellette, mert szomorúak vagyunk, és, ugye, a szomorú embernek joga van átaludni azt is, ahogyan Jézus üdvösséget szerez neki. Így érnek össze a szent dolgok a rettenetes dolgokkal. De éppen a szent dolgok fényében mutatkozik meg a rettenetes dolgok iszonyatos mélysége, és fordítva: Isten felfoghatatlan szabadítása is.

Ma Péterről szeretnék szólni, de nem is annyira Péterről, mint inkább Jézusról. Vajon, milyen fénybe állítja Pétert Jézus üdvszerző munkája és szeretete? Én csodálatosnak tartom az evangéliumoknak keresetlen őszinteségét Péter esetében is. Pedig Péter abszolút tekintély volt. Ő az, aki felismeri Jézusban a szentet. Ő az, aki kimondja, hogy Jézus a Messiás. Ő az, aki harcol  is Jézusért, még ha buta módon is. És követi Jézust az ítélőszékre is, mikor a többiek már mind elfutottak.  Ő a kőszikla. Jézus mondja róla: erre a kősziklára építem anyaszentegyházamat, és azon a poklok kapui sem vesznek diadalmat (Máté 16,18). És milyen csodálatos prédikációt mond Péter pünkösdkor! Minden evangelizátor, minden misszionárius, minden lelkész irigykedve olvassa és hallgatja Lukács beszámolóját, hogy Péter szavára három ezren megtértek. (ApCsel 2) Lehetett volna hát kozmetikázni egy kicsit Péternek ezt az eltévelyedését.

Fogadkozása nyomán Jézus így szól neki:  „az életedet adod érettem? Bizony, bizony mondom neked, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz engem.” És ez nem két hét múlva, két év múlva, 20 év múlva következik be, hanem még azon éjjel -  meg sem szólal a kakas... János leírásában nyomatékkal olvassuk, többször is azt a szót, hogy „most” . Azt mondja Jézus, ahova „most” megyek, ti nem jöhettek, mire Péter azt mondja:  uram, miért nem követhetlek „most” (36-37)? És le se telik az a most, Péter háromszor megtagadja Jézust. Mégis, talán lehetett volna ezt kozmetikázni. Valamit odaírni, például, hogy Péter megszeppent, vagy megzavarodott, nem értette, mi történik, aztán rémületében megtagadta Jézust; spongyát rá, felejtsük el. Általában és egyébként így szoktak történelmet s még inkább történetet írni. S ki az közülünk, aki ha hozzákezd, hogy megírja önéletrajzát, mindjárt részletesen taglalni kezdi élete nagy bukásait? És micsoda felháborodás támad, amikor egy dicső történelmi alak kapcsán bizonygatni kezdik, hogy nem is volt annyira dicsőséges, nem is volt olyan bátor, nem is ő nyerte meg a nándorfehérvári csatát! Vagy kíméljük meg magunkat, s eleve döntsünk le minden szobrot a talapzatáról? 

Jakab apostol az igazság tökéletes törvényét tükörnek nevezi, s az a tükör csalhatatlan tükör (Jakab 1,25). Az evangélium (az igazság!) keresetlenül őszinte Péter kapcsán is. És ez azért van így, hogy ebből mi isteni segítséget kapjunk. Tudjuk mi azt magunkról is, hogy milyen tehetetlenek vagyunk, ha egy-egy rossz példa, rettenetes és ijesztő eset  vagy emberi bukás miatt sérüléseket szenvedünk, és még inkább tehetetlenek vagyunk, amikor  gyógyítani akarjuk ezeket a sebeket, a másik sebeit, a magunk sebeit. Csak lecsüggesztjük a kezünket, jelezve, tehetetlenek vagyunk. Csak azt tudjuk (ahogy Kálvin mondja), hogy akár egyetlen ember elpártolása, hűtlensége, tévelygése kétszáz másikon is halálos sebet ejt, s közben tíz istenfélő állhatatossága, egynek ha épülésre szolgál. Ilyenek vagyunk. Így vagyunk mi. Mégis, azért olyan keresetlen, tárgyszerű az evangéliumi elbeszélése, mert a Péter esete is beletartozik abba, amit János mintegy summaként mond az evangéliuma végén: ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében (János 20,31).  A Jézus dolgaiba beletartozik a Péter esete is. Az is azért íratott meg, hogy higgyétek, hogy Jézus az Isten fia, s ezt hívén életetek és üdvösségetek legyen.  Most csak három vonást emelek ki ebből.

1) Jézus új parancsolatot ad: új parancsolatot adok nektek, mondja, hogy egymást szeressétek. Kérdezzük máris: valóban új ez a parancsolat? Hiszen az egyiptomi szabadítás óta ez áll a törvény summájában, aztán  a prófétai jövendölésekben is újra meg újra ezt halljuk, és a régiek bölcsessége is ide nyit utat. Mi ebben az új? Új ez egyáltalán? Annyiban igen, ahogy ezt Jézus most megalapozza: úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. És ebbe bele kell rendülnünk. Szeressétek egymást -  ezt majd mindennap halljuk. Mégis, nem úgy vagyunk inkább, hogy mindegyre megdöbbenünk, amikor ezt halljuk,  mintha soha nem hallottunk volna róla?  Úgy el tudunk képedni, főleg, ha a szívünkig talál és cselekvésre késztet, mintha valami roppant igazságtalanság készülődne ellenünk. Egymást szeressétek!? Hát még,  amikor úgy kell szeretnünk egymást, ahogyan Jézus szeretett bennünket! Ezt mi sose hallottuk!

2) De hogy ne maradhassunk meg ebben az álságos elcsodálkozásunkban, és ne kezdjünk okoskodásokba a tétlenségünket igazolandó (ugyan, mitől új ez?), Jézus ígéretet is ad, és ebben föltárja az üdvösség titkát. A régi latinok ezt így mondták:  per crucem ad lucem – a kereszt által jutunk el az isteni dicsőség fényéig;  mert a Jézus követése nem a keresztig tart, hanem a kereszttel együtt tart a feltámadásig, viszont a kereszt nélkül nem jutunk el erre a dicsőségre. Azt mondja Jézus a tanítványoknak: ti most szomorúak vagytok. Nem jöhettek oda, ahova én megyek. Ezt sokan úgy értik, hogy Jézus itt a keresztről beszél, hiszen hamarosan ő feszíttetik meg. Én azonban úgy értem, hogy Jézus arról beszél itt, amit nyomban a 14. részben olvasuk: hogy elmegy az Atyához, helyet szerzek nekünk, és ha majd helyet készített nekünk, visszajön, és magához vesz minket. Visszajövök, és magamhoz veszlek titeket - mondja. Vagyis ígéretet mond, és így mélyíti: ez a ti szomorúságotok örömre fordul majd. Péter nyomban megkérdezi: hová mégy Uram? Miért nem követhetlek téged most? Lám, milyen nehéz itt és most elfogadni Jézus ígéretét.  A legnagyobb akadálya éppen ez a „most”. Lám, Péter követte Jézust a főpap udvarába, hiszen most mondja a Mesternek: az életemet adom érted. Aztán a köpenye alatt kardot rejteget, holott Jézus azt mondta a kardot előhozó tanítványoknak: félre és elég.  Péter azt a kardot a „most”-ra tartogatta. Életemet adom éretted - most, mondja Jézusnak; aztán ott az udvarban megtagadta Jézust, szó szerint: ellene beszélt -  most. Ellökte magától Jézust - most.

Vagyis mondhatnánk, azzal, hogy Péter megtagadta Jézust, éppen önmagát nem tagadta meg. Pontosan azt csinálta, ami az óemberünkbe bele van kódolva. Pontosan az történt, amit a régi bölcsesség mond, hogy a legjobb emberek a legjobb esetben is csak emberek (márpedig Péter a legjobbak közül való, nem ócska galileai halászlegény ő, afféle szájhős, hanem a legjobbak közül való). A legjobb emberek a legjobb esetben is csak emberek - mindig emberek, ha ez a mindig a „most”.  De milyen érdekes, miközben Péter nem tagadta meg ezt a régi önmagát, mégiscsak nemet mondott önmagára. Mert hogyan is hívta  Jézus a tanítványokat? Aki engem megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám és az angyalok előtt. (Máté 10,33) Elbukott hát Péter.

3) És mégis, Jézus itt is újra követésre hív!  Amikor a régi tudósok szakaszokra osztották a bibliai szöveget, sokat segítettek vele, mert  ily módon könnyű egy-egy igeszakaszt megjegyezni. De itt biztos, hogy rosszat tettek nekünk. Jézus azt mondja Péternek, hogy meg se szólal a kakas, s te háromszor megtagadsz engem - ez áll beosztás szerint a 13. fejezet végén. Aztán jó nagy betűvel oda van írva, hogy jön a 14. fejezet, mintha a lapozással a  történetből is kilapoznánk magunkat. De ezt feliratot nem János evangélista tette oda! S most vegyük ki onnan ezt a fejezetcímet, s olvassuk így. Ezt mondta Jézus Péternek: „Bizony, bizony mondom neked, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz engem. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem.” Pétertől az ott lévő egész tanítványi közösséghez fordul, beleértve Pétert is, és ezt mondja: ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem!”

Nyugtalanság és hit. Szóltam már a nyugtalanságról, mikor láttuk, miképpen rendült meg Jézus a Lázár sírjánál (János 11,33).  Ez szó eredetileg a zűrzavarnak a kifejezése. A politikában az anarchiának, a tanácstalan nyugtalanságnak a szava, amikor nincs mibe kapaszkodni, csak ide-oda csapódik az ember, nem tudsz este elaludni, mert a gondolataid ide-oda űznek és nem találsz nyugvópont, nincsen megállás, csupa zaklatottság minden.  A latinok ezt olykor konfúziónak fordították, vagyis egybezuhan, és nem tudod okosan és tárgyszerűen szétválogatni és megkülönböztetni a dolgokat.  Szubjektíven pedig ez a turba - a totális fölkavarodás. Egy régi erkölcsi iskola képviselői, akik egyébként a kereszténység ősellenségei voltak, és ma is azok, a sztoikusok orvoslata az ataraxia volt erre nézve. Bocsánat, kénytelen vagyok görög szót mondani! János apostol azt az igét használja itt, amelyből a sokak által ismert sztoikus kifejezés, az ataraxia származik. Ez a lélek rendíthetetlensége. Nem rendülök meg! „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait?” - kérdezi a tétova Hamlet Shakespeare tragédiájában. S a sztoikusok ezt felelik rá: akkor! Sőt, ha nem is tűri, hanem észre sem veszi! Hogy csodáljuk azokat, akik a legnagyobb zűrzavar kellős közepén is rezzenéstelen arccal járnak-kelnek. S ezt szeretnénk gyakorolni mi is. Tanítson meg rá bennünket a mi Jézusunk, erre szilárd nyugalomra, ahogy lepereg rólunk az élet minden gondja! De Jézus szava egészen más. Ezt mondja: ne nyugtalankodjék a ti szívetek – higgyetek! Higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Aki hisz, annak az egész léte megmozdul - beárad a fény, és látni kezd a sötétben. Itt is sok mindent látunk már.

Láttuk, hogy Péter ekkor még nem kész felvenni a keresztet. Ezért, bár követésre ajánlkozik („uram, miért nem követhetlek téged most oda, ahova te mégy?”), inkább csak önmagát követi. Ilyen az, amikor az óember dicsekedni akar az újjal. Ugye, ismeritek ezt? Egy kicsit előrébb jutunk a hívő életben és az Isten iránti bizalomban, egy-két babalépést megtettünk a szeretet dolgában és a hűségben,  és máris dicsekedni kezd az óemberünk, hogy mi mekkora nagy hívők vagyunk, s mekkora nagy áldozatot tudunk mi Jézusért hozni, mennyire készek vagyunk őt követni! De ha az óember szegődik el a Jézus követésére, vagyis nem tudod és nem is akarod megtagadni magadat, akkor, mint Péter, ott a főpap udvarán, Jézust fogod megtagadni; holott Péternek éppen ott, akkor - most - önmagát kellett volna megtagadnia. Aki a tanítványom akar lenni, mondja a Megváltó, tagadja meg önmagát, vegye fel a keresztjét és úgy kövessen engem (Lukács 9,23).

De láttuk azt is, hogy fölragyogni az a dicsőséget is, amelyről Jézus most beszél, éppen itt a legmélyebb dráma közepén. Mikor Júdás elhagyja a tanítványi kört, s elmegy elárulni Jézust, akkor kiált fel Jézus: most dicsőíttetett meg az embernek fia! Ez a keresztnek és a feltámadásnak a dicsősége. S aztán majd újra meghívja Pétert. Azt olvassuk az evangélium végén, amikor Péter már könnyek közt sem tud mást mondani: uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy én szeretlek téged (Jn 21, 17), akkor Jézus így fejezi be beszélgetésüket: kövess engem! Ekkor odaugrik János, aki tanúja volt annak, hogy Péter, ott a főpap udvarán, hogyan dobta el magától Jézust, és máris követi a Mester. Péter megzavarodik.  Kinek szól a felhatalmazás, kinek szól az egész életre szóló ígéret? Neki vagy Jánosnak?  S ekkor Jézus újra megerősíti hívását: te csak kövess engem (Jn 21,22). Hitre hív, hinni hív, hűségre bátorít. És neked is azt mondja: kövess engem! Nekünk is ezt mondja: kövessetek engem! „Ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni és ha tűrünk vele együtt fogunk uralkodni, ha megtagadjuk, ő is megtagad minket, de hadd tegyem ide, de ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,11-13) Ámen