Helyreállítás

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Gyülekezetünk szokása szerint a Biblia-olvasó kalauzhoz igazodva Márk evangéliumát kezdjük olvasni, én pedig a magam szokása szerint néhány bevezető megjegyzést fűzök – ezúttal nemcsak a felolvasott igéhez, hanem Márk evangéliumához is. A 19. század végén egy Biblia-tudós egy kis könyvet jelentetett meg Márk evangéliumáról, s ennek a könyvének ez a címe: „A messiási titok.” A tudós Márk evangéliumának a lényegét próbálta föltárni. Könyvének azért adta ezt a címet, mert végigolvasván Márk evangéliumát, arra az egyszerű meglátásra jutott, amit a mindennapos Biblia-olvasó is észrevehet, hogy az evangéliumban igen sokszor szerepel olyan megjegyzés, mely arra utal, hogy a tanítványok nem értették Jézust.  Másutt pedig olvassuk, hogy Jézus mintha rejtőzködne, mintha ő sem akarná, hogy nyilvánosságra kerüljön az, amit tett vagy mondott. Mintha titkolózna. Ez bizony nagy paradoxon, hiszen Isten országa elhirdetéséhez, fölfogásához, megtapasztalásához nyilvánosság kell. Ha most, a 21. század elején fokozni szeretnénk ezt, mondatnánk, hogy Jézusnak egyházfegyelmit kellene adni, mert minden evangélium-hirdetőnek kötelessége, hogy Isten országának jó hírét, az evangéliumot mindenütt, minden módon nyilvánosságra hozza, hirdesse! Mi dolog hát, hogy Jézus, noha tömeg gyűlik köré és nyilvánossága támad – kerüli a nyilvánosságot? Pedig Márk evangéliuma kezdetén az áll, hogy Keresztelő János fogságba vetése után Jézus nyilvánosan kezdi hirdetni az evangéliumot. Valóban, csak egy szót lehet mondani  erre az ellentmondásra: titok. Titok: hogy miközben Isten elküldi Jézusban az evangéliumot, a szabadulást, a prófétai jövendölések beteljesedését és az abszolút módon nyilvánosságot igényel, aközben Jézus mintha rejtőzködni akarna. Titok: hogy az Ige testté lett és közöttünk lakozott, ám Jézus mintha elrejteni akarná ezt a ragyogást! Íme, ennek a meggyógyított embernek is megtiltja, hogy másoknak elmondja gyógyulását. Másutt, amikor a tíz bélpoklost meggyógyítja, azt olvassuk: megtiltotta nekik, hogy másoknak elmondják. Megint másutt azt olvassuk: meglásd, – mondja Jézus egy meggyógyított bénának – senkinek el ne mondd. A modern kommunikációelmélet egyik divatos kifejezésével élve, hogy Jézus valami öngyilkos dolgot követ el itt, hiszen mindazok, akik egy hírt továbbítanak, multiplikátorrá lesznek. Ha ilyeneket találunk, az eredeti üzenetközlőnek nem is kell már mondania, mondják már tovább a többiek, annak rendje-módja szerint.

 A felolvasott történetben egyértelműen áll előttünk ez a meghökkentő tény. Jézus még szolgálata kezdetén a názáreti zsinagógában felolvasta Ézsaiás próféta tekercséből: az Úrnak lelke van rajtam, mert az Úr felkent engem, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, hogy a rabokat kiszabadítsam, hogy a betegeket meggyógyítsam, hogy a szegényeket megelégítsem. Ezt a jó hírt hozza Jézus. Ő maga a jó hír. Most egy csodálatos gyógyulás történik, mely erősítené ezt, de Jézus megtiltja a meggyógyított embernek, hogy ezt a hírt tovább adja. Miért? Bizony, az egész evangélium megértése szempontjából jelentős lenne erre magyarázatot találni, de meggyőződésem, hogy Istennel való kapcsolatunkban is fontos ezt a titkot megérteni. Úgy tűnik, mennyei Atyánk eltűri, hogy elhallgassuk jóságát, nagyságát, gondviselését, szeretetét, szabadítását. Másból nem kellene állni a napunknak, mint Isten dicsőítéséből. S Ő mintha annyiban hagyná ezt a végzetes mulasztásunkat.

Ma talán közelebb kerülünk ehhez a titokhoz. Bár most nem azt feszegetjük majd, hogy miért hagyja, hanem csak azt, hogy hogyan. A módjáról szeretnék néhány szót szólni… annak módjáról, ahogy Jézus próbálja elejét venni annak, hogy a gyógyulás jó híre tovább terjedjem. Azt olvassuk a 43. versben: miután meggyógyította a leprást, erősen megfenyegette, és azonnal elküldte őt, és azt mondta neki: meglásd, senkinek semmit ne szólj. Először is – és talán ez a legkisebb – elküldi magától: ne legyél velem. Másodszor – és ez a legfontosabb, keményen megfenyegette. Sok helyütt olvassuk az evangéliumban olyan meghökkentő megjegyzéseket, melyek talán nem is férnek bele a mi Jézusról alkotott képünkbe. A mi Jézusunk szelíd Jézus, a mi Jézusunk alázatos Jézus, a mi Jézusunk mosolygó Jézus, a mi Jézusunk betegeken megkönyörülő, szegényekhez odahajoló Jézus, a mi Jézusunkban semmilyen keménység nincsen, csak egyszer, Virágvasárnap, amikor kikergeti a pénzváltókat a templomból. Erre pedig azt mondjuk, kivétel erősíti a szabályt. Ám, ha alaposan végigolvassuk az evangéliumot, szinte minden oldalon találunk efféle kifejezést: megdorgálta, ráparancsolt. S ha a „megdorgálta” szót nem Károli Gáspár szavával fordítjuk, hanem aszerint ahogy a görög szövegben áll, akkor így lehetne fordítani: „ráijesztett”, mert a megijeszt szó szerepel a görög szövegben. Jézus ijesztget? – Annak érdekében, hogy senkinek ne mondják tovább dolgait?! Itt azonban, nem is ez a szó áll, hanem egy még erősebb kifejezés: erősen megfenyegetvén… Ha Károli Gáspár ma élne, a mai köznyelv ismeretében egészen bizonyosan így fordítaná: rámennydörgött. Ezt szoktuk mondani, amikor a főnök mennydörög egyet. Bemennek a beosztottak, reszket a térdük, és a főnök mennydörög, a főnök villámlik! Néha mi is rámennydörgünk a másik emberre, például, ha nem bírjuk tovább a dolgait. Nem bírjuk szép szóval, nem bírjuk kedvességgel, nem bírjuk rábeszéléssel, hát nagy levegőt szívunk és elküldjük villámainkat. Mélységes érzelmi feldúltságot fejez ki a szó, s ennek bizonyítékául tudom idézni Jézus lelki állapotát is, amikor hírét veszi, hogy Lázár meghalt. Jézus megérkezik Bethániába, s futnak elé és mondják: igaz a hír, Lázár meghalt. Ekkor jegyzi meg János evangélista: Jézus felindult az Ő lelkében. Szép ez a magyar kifejezés, de a görög eredetiben nem ez áll, hanem az, hogy vihar támadt Jézus lelkében, menydörgő vihar támadt benne, mert meghalt kedves barátja. Igen találóan jelzi János evangélista azt az emberi érzést, amit mi is átélünk, amikor valaki kidől mellőlünk: ilyenkor vihar támad a lelkünkben, háborgás támad bennünk, értelmetlenül elveszítettünk valakit. Jézus lelkében is villámok csattognak. És hogy mennyire mély ez az érzés, azt még egy igével bizonyíthatjuk. Mikor  Mária Magdolna megkeni Jézus lábát a tanítványok zúgolódni kezdtek. Szó szerint mennydörögni. Az ott nem olyan zúgolódás volt, mint amikor az emberek magukban mormognak, hanem kiabáltak, üvöltöztek, villámlottak, mennydörögtek: hogy merte ez a nő ezt megtenni. Talán értjük most már, hogy valami egész különös talány előtt állunk. Hogyan? Az imént még azt halljuk, hogy Jézus Galileában prédikál, ott jött hozzá egy leprás, s kérte: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem. Jézus azt mondja: akarom, gyógyulj meg, mert megkönyörült rajta. Az egyik pillanatban még könyörület van Jézus szívében, meggyógyít egy gyógyíthatatlan beteget. Csoda történik. Ne féljünk ezt kimondani, ez csoda. De a következő pillanatban, mikor már ott áll előtte ez az ember gyógyultan, elkezdődik a mennydörgés, és Jézus azt mondja neki: meglásd, hogy senkinek semmit ne szólj, hanem menj el, mutasd meg magad a papnak, vidd el a szabadulásért a hálaáldozatot, tégy eleget a törvénynek. Kész.

Talán ez az indulat, ez az erős szó segít nekünk megérteni az eredetileg feltett kérdést. Már utaltam rá, hogy Jézus a törvény rendje szerint élt, és nem lépett ki a törvény keretei közül. Eredj, mutasd be magadat a papnak. A mózesi törvények értelmében a tisztátalan betegségből meggyógyulónak először a paphoz kellett menniük. Éspedig azért, mert a törvény minden ízében szakrális törvény volt. Ami fontos volt az ember számára, így az egészség, az Istentől származott.  Jó okkal hitték hát, hogy a gyógyítás Isten ajándéka. A gyógyítás szent cselekmény, a gyógyulás szent esemény.  Ma ezen az ünnepnapon állítólag nem szabadna erről beszélni, ilyenkor csak szépet, jót, kellemeset szabad mondani, míg este eljutunk a tűzijátékig. Mégis arről folyt egész nyáron a vitatkozás: hogy az orvosok így, az orvosok úgy, az orvosok színlelt szerződései, az orvosok ennyi meg annyi pénze – úgy zajlik ez a vita, kedves testvérek, mintha minden, ami a gyógyítás körébe tartozik, csak egy technikai ügy lenne, államigazgatási, bürokratikus valami. Papírt kell gyártani, paragrafust kell csinálni, meg kell tervezni, be kell osztani…S máris elvesztettük azt a mély alapvető belátásunkat, hogy a gyógyulás szent esemény. Isten gyógyít, lett légyen eszköze egy orvos, lett légyen az egy ápoló, lett légyen az akárki, annak valamilyen köze van az istenihez. Szomorúan mondom, kedves testvérek, hogy talán már a keresztyénség is elvesztette ezt az érzékét. A mai Magyarországon az emberek nem kulcsolják imára a kezüket, hogy gyógyulást kérjenek, szabadulást nyerjenek. Elmennek a varázslókhoz, a kuruzslóhoz, a televízióban öngyógyító technikákat tanulgatnak, de vannak már távgyógyítók is. Olykor mosolygunk ezen, máskor hüledezünk, vagy rémüldözünk, de mindig elfelejtjük, hogy gyógyulni azt jelenti: szent dolog történik, mert a gyógyult ember, egészséges ember élete egésszé lett, és az egész élet hozzátartozik az isteni valósághoz. Jézus tehát nem borítja fel a törvényt, nem mondja, hogy ami volt, elmúlt, tessék csak hozzám jönni, én elrendezem a dolgokat. Menj el, mutasd meg magad a papnak! Ugyanis a gyógyult embernek ott kell visszakapcsolódnia az isteni világba, ott kell visszakapcsolódni az isteni élethez, ahol elveszítette azt. Ez is hozzátartozik a gyógyításhoz. Ahhoz az ajtóhoz kell visszamennie és újra belépnie az isteni világba, amelyik ajtón kilökték. Azt a szálat kell újra fölvennie, amelyiket elejtette a kezéből, vagy amelyik megszakadt. Jézus nemcsak azt az egy beteget akarja meggyógyítani, hanem meg akarja gyógyítani egész népét. Részben ez a magyarázata annak, hogy Jézus szava, mennydörgése egy sorrendet is fölállít: meglásd, ne mond el senkinek, hanem menj el a paphoz. Először menj el hozzá. Először mutasd be magadat. Először igazoljon téged az, aki a törvény szerint igazolhatja, hogy meggyógyultál. Először add meg a hálaáldozatot.  De nem így lett – olvassuk a történetben. Ő pedig kimenvén, el sem ért a papig meg a zsinagógáig, mindenkinek kezdte elbeszélni, terjeszteni a dolgot annyira, hogy Jézus immár nyilvánosan be sem mehetett a városba, hanem kint, a puszta helyekre szorult.

Másodsoron azt is látnunk kell, hogy Jézus tiltása mögött - illetve a szigorú rend megtartása mögött - az fejeződik ki, hogy Jézus gyógyítása, szabadítása, az Őáltala felfakadó isteni irgalom harcot jelöl. Jézus lelki és szellemi harcot vív. Olyan egyszerű lenne azt mondani, hogy Jézus azért tiltotta a bizonyságtevést ennek az embernek, aki meggyógyított, akivel csodát tett, mert Ő akarta hirdetni az Isten országát. Mert úgy hiteles. Ha más mondja, talán félreértik, elmagyarázzák, elcsavarják. Nos ebben az okoskodásban van némi ráció, elismerem. Hiszen a tanítványok is csak a feltámadás után kapják meg a teljes felhatalmazó parancsot, hogy menjenek el és hirdessék az Isten országát mindenkinek. Mégsem hiszem, hogy itt erről lenne szó. Sokkal inkább arról, hogy Jézus szellemi harcot folytat, és ebben a szellemi harcban nem az számít, hogy mit mondanak rólad, hanem az számít, hogy Te ki vagy. Nem az számít, hogy mások mit gondolnak rólad, hanem az, hogy te mit mondasz és te magad ki vagy. Ez sem modern valami, kedves testvérek. Mert ma az számít, mit mondanak rólad, sőt, ma már csak az számít, hogy egyáltalán beszélnek rólad. Néhány évvel ezelőtt egy közismert politikus korrupció gyanújába keveredett, kezdtek róla megírni az újságok. A pártja hátul állt a népszerűségi listán. Megkérdezték tőle, mit szól már ehhez, nem lesz-e ez gond a pártnak, talán tovább csökken a népszerűsége. Erre ő vigyorogva azt mondta: kérem, egyáltalán nem számít, hogy mit írnak rólam, csak az a fontos, hogy írnak rólam. Hírben vagyok! Képben vagyok! Szóba hoznak! Amikor azonban elérkezünk a szellem területére, arra a területre, ahol Jézus démoni erőkkel, Isten-ellenes hatalmakkal, embert lenyűgöző és térdre kényszerítő és örökre megkötöző erőkkel küzd, ott csak az számít, hogy te ki vagy és te mit mondasz. Bizony, Jézus életében többször bekövetkezett ez! Gondoljunk az ötezer ember megvendégelésére, ahol azt olvassuk, hogy Jézus megszánta az éhezőket és megsokasította nekik a kenyeret, hogy hazafelé ki ne dőljenek az éhségtől. A csodában részesedők feleletül királyt akartak belőle csinálni. Kenyérszaporító királyt! Jézus viszont, mintegy erővel, mint ahogy a fuldokló ember kecmereg a vízben, áttörte magát a sűrűn, kiszakította magát és félrevonult. Mert nem az számít, hogy mit mondanak rólad, mit gondolnak rólad, hanem az számít, hogy te ki vagy Isten előtt és Istenben. Ez az egy számít.

Mindennek mai ünnepünkre nézve is van néhány nagyon fontos következménye. Maradván abban, amit mondottam, mélyreható és áldásos belátás lenne, ha nemzetünk, a magyar nemzet végre belátná, hogy nem az számít, hogy mit mondanak rólunk, hanem az, hogy kik vagyunk. Nemrégiben megkeresett egy kedves hölgy és elpanaszolta, hogy rengeteg idegen nyelvű könyvet tekintett át, melyek a különböző országok történetét mutatják be, s ezen a téren mi, magyarok nagyon rosszul állunk. Ha egy Európa-történetet előveszünk, talán egy lábjegyzet jut nekünk, ha egy világtörténelmet olvasunk, nem is tudni, szerepelünk-e benne? Ekkor aztán felfakad az emberből: miért hagyjuk mi ezt? Ma ugyan augusztus 20.-ka van, nemzeti ünnepünk ez, ezeréves fennállását ünnepeljük a magyar államiságnak, méltó ünnepelni és Istennek hálát adni – de azért az ember lelke alján ott a salak – miért hagyjuk mi ezt? Visszhangzik bennünk Petőfi szép sora: „A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy híréhez, / Mit rákentek a századok / Lemossuk a gyalázatot”. Mik ezek a századok, s mit kentek ránk? Kaparjuk le, töröljük le a gyalázatot! Írjuk meg újra a történelmet, csináljunk magunknak propagandát, hozzuk jó hírbe magunkat. Igen, számít ez, fontos ez! De a felolvasott ige fényében megértjük, Jézus számára nem az a lényeg, hogy róla mit mondanak. A meggyógyított bélpoklos esetében sem az volt a fontos, hogy mit mondanak róla: neki kell elmenni, magát bemutatni, igazoltatni, hogy meggyógyult, vagyis megkapta Isten áldását és immár ő az, aki. Addig hiába futkorászik úton-útfélen: meggyógyultam, halleluja, dicsőség, s hiába mutogatja magát fűnek-fának, addig ő nem az, aki. Amíg életében a szakrális rend helyre nem állt, amíg be nem lépett azon ajtón, ahol egyszer kilökték, ha föl nem vette újra azt a fonalat, amelyikben megszakadt valamikor az élete, amíg oda nem állt Istene elé és hála-áldozatot nem mutatott be saját a törvények szerint szabadító Istenének, addig nem az, aki. Amikor azonban mindez megtörténik, valóban azzá lesz, aki.

Kedves testvéreim, ma ne kérdezzük már, hogy minek pufogtatunk tűzijátékot,  ha nincs jó hírünk a világban, s ezért úgy kell magunkat éreznünk, mint a bélpoklos, akit kilöktek a történelem országútjára! Nézzünk másra! Nézzünk Istenre! Isten ezt a nemzetet itt ezer évig megőrizte. De valami még hiányzik. Menj el, mutasd meg magadat a papnak és áldozzál a te istenednek! Állítsd helyre életedben azt a szakrális rendet, ami téged a te Istenedhez visszakapcsol, téged Istened valóságába visszaállít, visszavezet Istenhez, aki szüntelenül, meg nem érdemelt módon, minden nap bőséggel árasztja rád, rám, ránk, erre a népre megtartó kegyelmét! Talán értitek, miért mennydörög Jézus. Értitek, hogy bennünk is miért mennydörög olykor egy-egy ige, miért csattan fel olykor isteni villám. A meggyógyított leprásnak úgy lesz kerek az élete, ha újra odaáll az Istene elé. S előtte megállván hálát mond a gyógyulásáért és a szabadulásért. Vajon mi másért küldte Isten Jézust? Mi másért küldte a Messiást, a Szabadítót, mi másért szólít meg bennünket újra meg újra az evangélium, ha nem ezért?! Állj oda Istened elé, és állítsd vele helyre teljesen kapcsolatodat örömben, hálában, életáldozatban, Isten dicsőítésében. Augusztus 20.-án, amikor szeretnénk azt a kevés jót, ami nekünk van, mindenfelé elhírelni, amikor szeretnénk magunkat nem annak látni, aminek sokan mások látnak minket, amikor a szívünkbe vág a kérdés: kik is vagyunk mi, nos, ez az evangéliumi történet segít elmondani, megélni, gyakorolni, hogy az vagyok, aki Isten előtt vagyok, az vagyok, aki az Istennel való viszonyomban vagyok: áldott, megszabadított, Isten által hálára késztetett boldog gyermek. Ámen