Határvidéken

Határhelyzetben vagyunk, legalábbis amikor ezt az igét olvassuk. Természetesen, egy beiktatás is határhelyzet, hiszen a lelkipásztor életében egyszerre befejeződik és elkezdődik gyülekezeti szolgálata; befejeződik a lelkipásztorságra való meghívása, és folytatódik, amit eddig is végzett itt, ebben a gyülekezetben, de immár megerősítve, bepecsételve. Ez is határhelyzet. Sok ilyen határhelyzet van az életünkben. Amikor elérkezünk egy választóvonalhoz, vagy vízválasztóhoz vagy válaszúthoz, el kell dönteni, hogy maradunk-e vagy tovább megyünk, és merre megyünk tovább? Változtatunk vagy nem változtatunk? A határhelyzetek döntést igényelnek. A nagy filozófus, Karl Jaspers szerint az emberi életnek számos határhelyzete van. Ilyen, például, a súlyos betegség. Vagy a mély barátság próbája. Ilyen az igazi szerelem, amikor az ember másra és önmagára nézve meghatározó döntést hoz. És határhelyzet az is, amikor Jézus a tanítványaival elment Caesarea Filippi falvaiba.  Kérek mindenkit, képzeljen maga elé a Jézus korabeli Izrael térképét, amilyet a Bibliája hátsó lapjain is láthat. Caesarea Filippi fent van északon. Az már nem Izrael, nem is Galilea, ez már egy másik ország. Tehát Jézus, úgymond, kifelé megy a saját országából, nem Jeruzsálem felé megy, délnek, hanem északnak, kifelé. Egyszer egy bátor prédikátor azt fűzte ehhez: úgy tűnik, mintha Jézus disszidálni akarna. Óriási ellentmondás tolul itt fel hirtelen. Márk evangéliuma előző részeiben azt olvassuk, hogy bár vannak viták, és sokan megkérdőjelezik Jézus tekintélyét, mégis egyértelmű: Jézus a Krisztus. Ő a megígért Messiás. Benne teljesedik az, amiről Isten már a Paradicsomkertben jövendölt, hogy az asszony magva a kígyó fejére tapos, az pedig a sarkát mardossa. Ő ez a magzat! És ezt ígérte Isten a törvényben, ezt ábrázolta ki a szertartásokban, erről jövendöltek a próféták, erre várták az atyák, ezt hirdette Keresztelő János: Ímé, az Isten Bárány, aki elveszi a világ bűneit! Mondhatni, Jézus a siker kapujában van. Csak egy-két nap, és ott vagyunk Jeruzsálemben, csak néhány óra, és eljön az Isten országa! Csak néhány döntő mozdulat, és rendeződik az összes ember sors-probléma, és megszűnnek a határhelyzetek. Minden eldől. De most nem ezt látjuk, hanem azt, hogy Jézus nem a megoldás felé megy, hanem Caesarea Filippi felé. 

Ha Jézus határhelyzet van, ennek oka talán éppen az, hogy felvethessen egy kérdést. Egy kérdést olyan helyzetben, amikor csak ő van ott és a tanítványok. Ezt kérdezi a tanítványoktól: kinek mondanak engem az emberek? Mintha hallani szeretné tőlük, amit az előbb felsoroltam. S valóban, a tanítványok hűségesen mondogatják, hogy mai nyelven szólva: Jézus már-már a celebek közé tartozik: Azt tartják róla, hogy ő a feltámadott Keresztelő János, mások szerint ő Illés, aki nem látott halált, s akinek a nevéhez roppant reménységek fűződtek. Mások szerényebben csak annyit mondanak: Jézus egy a próféták közül. Ekkor Jézus fordít egyet a beszélgetésen, s megkérdezi a tanítványait: Ti kinek mondotok engem? Ez a keresztyén élet egyetlenegy lényeges kérdése! Egyetlenegy kérdés van, ami számít, és határhelyzetbe visz minket: Ti kinek mondotok engem? Te kinek mondod Őt?  Mert ez a kérdezés nem ért véget azzal, hogy Krisztus feltámadt és mennyei dicsőségbe ment! Azóta is sokan mondják: Jézus jó fej volt. Nem olyan volt, mint a papok, a csuhások meg a keresztyének. Jézus jó fej volt.  Mások azt mondják: Jézus tökéletes volt, de aztán jöttek az apostolok, főleg Pál, és elrontottak mindent.  De Jézus!? Na, ő aztán igen! Valaki azt mondja, hogy Jézus volt az első szabadságharcos. Láttam egyszer egy pólót, az elejére Che Guevará-t festették, a hátuljára meg Jézust. Ilyenek kellenének ma is. Megint más szerint Jézus volt az ős-ellenzéki, akit nem lehetett lekenyerezni, és mindig az igazságot mondta. Lám, meg is feszítették! És még mennyi vélemény! Például, Jézus volt a legnagyobb bölcselő. Egyszer a kezembe került egy könyvecske, ezzel a címmel: Jézus összes költeményei. Jézus volt a legtökéletesebb költő. Hány és hány véleményt mondanak ma is; és ha Jézus megkérdezi: kinek mondanak engem az emberek, holnap délig sorolhatnánk. De az igazi kérdés nem ez, hanem az: ti kinek mondotok engem? 

Péter egyszerű szavakkal azt feleli: te vagy a Krisztus! Te vagy a Felkent. Te vagy az Üdvözítő. Te vagy (ahogyan a Heidelbergi Káténk fogalmazza) a mi örök Főpapunk, egyetlen Prófétánk és igaz Királyunk, Akiben Isten mindent elvégzett az ember szabadítására. Máté és Lukács evangélista elmondja ennek a történetnek azt a részét is, amit a szűkszavú Márk nem tartott fontosnak elmondani, hogy Jézus eztán odafordult Péterhez, és azt mondta neki: boldog vagy Péter, mert nem test és vér jelentette meg ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ilyet az ember magától nem tud kitalálni. Erre az ember magától nem tud rájönni. Ehhez isteni erők kellenek, ehhez isteni szem-nyitogatás kell. Nem véletlen, hogy Márk evangélista éppen a bethsaidai vak szeme-nyitását beszéli el a történet előtt.  Egyszóval, határhelyzet ez, és szeretném ezt a beiktatandó lelkipásztor szolgálatára is ráróni. Ez lesz közöttetek az ő szíves kötelessége, erre hatalmazta őt fel őt elhívó Ura, hogy újra és újra szembesítsen benneteket ezzel a kérdéssel: te kinek mondod Őt, Jézus Krisztust? Mert az, hogy Krisztus, név is, de annál sokkal több is. A názáreti Jézus a Megváltó. Az egyetlen. Az örökkévaló Szentháromság Isten második személye, aki testet öltött. 

Amikor Jézus tovább viszi a szót, elmondja tanítványoknak, hogy mi fog történni. Nem úgy lesz, hogy mennek tovább Caesarea Filippibe, és valahol eltűnek Szíria dombjai között, hanem: most pedig az Ember Fia felmegy Jeruzsálembe, ott sokat kell szenvednie, meg fogják feszíteni, meghal, és harmadnap feltámad. Ekkor Péter, aki az imént kimondta a nagy vallomást: te vagy a Krisztus! –, megragadja Jézust, és elkezdi dorgálni: mentsen Isten, uram, nem eshetik ez meg teveled! Jézus megrendítő, mondhatnám, sokkoló módon utasítja vissza Pétert. (És itt újabb határhelyzetbe jutunk.) Távozz tőlem, Sátán! - mondja Péternek –, mert nem az Isten dolgaira gondolsz, hanem emberi dolgokra. Micsoda iszonyatos feszültség van Jézus szavában. Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten dolgaira gondolsz, hanem az emberi dolgokra gondolsz! De hát mire másra gondoljunk? És mi mást akarjunk, mint a magunk dolgát?  Mire másra gondoljon az ember? Olyan szépen elmondják ezt az emmausi tanítványok is a feltámadás után, amikor csatlakozik hozzájuk Jézus, és kifejtik neki, hogy itt volt az a Jézus, beszédben csodálatos, nagyobb volt, mint a próféták, becsülte az egész nép, és: mi azt hittük, hogy ő fogja helyreállítani az országot. Elhozza a jó rendet, a régi dicsőséget, felállítja Dávid leomlott sátorát. (Lk 24) Hát mire másra tudnánk gondolni? Mindig határhelyzetben vagyunk: örök egészségre gondolunk, kenyérre gondolunk, igazságosságra gondolunk, jó rendre gondolunk, békességre gondolunk. Csupa-csupa mély emberi dologra gondolunk. Miért mondja Jézus Péternek, hogy: eredj tőlem, Sátán, ha te ezen töröd a fejedet? Talán azért, mert az ember csak akkor tudja átadni magát Isten megváltó munkájának, ha átmegy az Isten oldalára. Határhelyzetekről beszélünk! Amíg a magunk oldalán vagyunk, amíg az emberiség kezdetétől fennforgó ügyeken töprengünk, éppen ezek a nagy ügyek, az örök sorskérdések nem teszik lehetővé számunkra, hogy belássuk: ezeknek a megoldása csak Istentől lehetséges. Ha valakinek van ma délután ideje, kérem, olvassa majd végig újra a Márk evangéliumát, az első résztől kezdve. Milyen megrendítő, amit Jézus megtett: beteget gyógyított, kenyeret sokasított, bűnök alól oldozott, és ezek egészen páratlan, isteni módon történnek. De nem vett részt családi birtok-viszály csillapításábann, nem avatkozott bele e világ hatalmasainak ügyeibe, nem toborzott hadsereget, nem indított egészségügyi reformot, nem hozott új törvényt. Egészen más az a rend, az a szerkezet, az a mód, ahogyan Jézusban Isten beleavatkozik a világ dolgaiba, egészen más ez, mint ahogy mi megtervezzük, meghirdetjük, elkezdjük a magunk dolgait, és évezredek óta forgunk ugyanabban a mókus-kerékben. Szeretném, ha a most beiktatandó lelkipásztorotok teljes erejével folyton emlékeztetne benneteket erre is, hogy: Istennél van a megoldás. Egyszer egy öreg pappal beszélgettem, és arra kérleltem, mondjon néhány egyszerű szót, mit jelent az, hogy üdvösség, mit jelent az, hogy Isten országa. Mit jelent az a szó, hogy Messiás? Ő pedig nagyon egyszerűen azt mondta: megoldás. Krisztus a megoldás. Ennyi. És ha egymásra vannak dobálva a különböző megoldási terveid, olvasd csak el a Márk evangéliumát, ilyen egyszerű dolgok vannak benne: csak megérintem a Jézus köpenye szegélyét, és meggyógyulok! Hogy van ez? Aztán nem fogy ki a tanítványok kezéből a kenyér! De amíg ezen a térfélen vagyunk, és követelünk Istentől, hogy tegyen már végre mindent rendbe, addig nem látjuk a megoldást. Itt van a megoldás! Jézus Krisztus az!

És még egy nagy határhelyzetről szeretnék szólni. A határhelyzetek nemcsak választást jelentenek, hanem konfliktusokat is, leginkább mély lelki konfliktusokat. Amikor Jézus elmondja a tanítványainak, hogy miért megy Jeruzsálembe, utána magához szólítja a sokaságot is, és elkezdi egyetemlegesen mondani: ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem. Ha valaki meg akarja tartani életét, elveszíti azt, ha valaki elveszíti életét én érettem és az evangéliumért, megtalálja azt. Ez egy jó beiktatási ige, ugye? Most ráterheljük mindezt Katalin asszonyra! Ha valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt. Nagytiszteletű Asszony! Az életed már nem a tiéd. Jézus nem az apostoloknak mondja ezt a szót, és nem is az egyetemi órán hangzik, de nem is lelkészszentelésre felkészítő beszélgetés tárgya. Jézus magához szólította a sokaságot és a tanítványokat... – vagyis ezt mindenkinek mondta. Ez itt nem hivatás-értelmezés, hanem üdvösség-értelmezés. Ez nem életpálya-modell, hanem az üdvösség útja mindenkinek. Igen, a lelkésznek is, meg a presbitereknek is, a bibliaórásoknak is, meg gyülekezeti munkásoknak is, a hitoktatóknak is, de minden keresztyénnek tudnia kell: ha valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt. Miért jött Jézus? Hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. A latin salvus szó nemcsak üdvösséget jelent, és gyógyulást is, sőt, megtartatást is. Ebben találkozhatunk Istennel. Ezért óhajtunk, ezért kiáltunk, ezért imádkozunk, ezért gyakoroljuk hitünket, hogy megtartassunk. Ez egyetemesen így van. És éppen azért mondja ezt Jézus, mert ehhez át kell kelni a túloldalra. 

Most egy határvidéken vagyunk. S vagy maradunk ott, ahol vagyunk, a vágyainkkal, az Isten-keresésünkkel, a sóhajtozásainkkal, vagy átlépünk a mási világba. Ha valaki szégyell engem, mondja Jézus, és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzetség között, azt az embernek Fia is szégyelleni fogja őt, amikor eljön az ő atyja dicsőségében a szent angyalokkal. Aki itt, ebben a magába feketedett, cinikus, önmagát és mást tönkre tevő bűnös nemzetségben szégyelli a Megváltó nevét, azt a Megváltó is szégyellni fogja, amikor eljön az ő angyalaival, a szentekkel, a megváltottakkal, a tökéletesekkel. Azt szokták mondani, hogy a lelkipásztor sorsához tartozik, hogy megvetik, a szavát kétségbe vonják, evangélium-hirdetését parodizálják, hogy egy leköszönt világ utolsó hírnökének tartják; de, lám, Jézus most mindenkihez szól, hozzátok is. Ezt mondja: aki e hitetlen és parázna, elfajzott és önmagának élő, öntörvényűvé vált és önmagát bálványozó, az önmegvalósítás aranyborjúját körülugráló nemzedékben szégyelli a szabadításnak, a gyógyításnak, az igazságnak a beszédét, az még nem Istené. Kedves Nagytiszteletű Asszony! Arra buzdítalak, kérdezd szüntelenül gyülekezetedet: ti kinek mondjátok Jézust? Emlékeztesd a tiéidet, hogy át kell menni a Jézus követői közé, mert Istennél van a megoldás. Az az Isten munkája, hogy üdvösséget adjon a számunkra.  Légy mindig bátrak és kész szabadon bizonyságot tenni az üdvözítő Jézus Krisztusról és az Ő beszédeiről. Mert az ég és a föld elmúlnak, az Ő beszédei soha el nem múlnak.

Ámen