Hatalom és jóság

 „És elmentek a tenger túlsó partjára, a Gadarenusok földjére. És amint kiszállt a hajóból, azonnal elébe ment egy ember a sírboltokból, akiben tisztátalan lélek volt, akinek lakása a sírboltokban volt; és már láncokkal sem bírta őt senki sem lekötni. Mert sokszor megkötözték őt béklyókkal és láncokkal, de ő a láncokat szétszaggatta, és a béklyókat összetörte, és senki sem tudta őt megfékezni. És éjjel és nappal mindig a hegyeken és a sírboltokban volt, kiáltozva és magát kövekkel vagdosva. Mikor pedig Jézust távolról meglátta, oda futott, és elébe borult, és fennhangon kiáltva ezt mondta: Mi közöm nekem te veled, Jézus, a magasságos Istennek Fia? Az Istenre kényszerítelek, ne kínozz engem! (Mert ezt mondta neki: Eredj ki, tisztátalan lélek, ebből az emberből.) És megérdezte tőle: Mi a neved? És felelt, mondván: Légió a nevem, mert sokan vagyunk. És igen kérte őt, hogy ne küldje el őket arról a vidékről. Volt pedig ott a hegynél egy nagy disznónyáj, amely ott legelt. És az ördögök mindnyájan arra kérték: Küldj minket a disznókba, hogy azokba menjünk be. És Jézus azonnal megengedte nekik. A tisztátalan lelkek pedig kijövén, bementek a disznókba; a konda pedig a meredekről a tengerbe rohant. És mintegy kétezren voltak; és belefulladtak a tengerbe. Akik pedig a disznókat őrizték, elfutottak, és hírt vittek a városba és a falvakba. És kimentek, hogy lássák, mi történt. És Jézushoz mentek, és látták, hogy az ördöngős ott ül, fel van öltözködve és eszénél van, az, akiben a légió volt; és megfélemlettek. Akik pedig látták, elbeszélték nekik, hogy mi történt az ördöngőssel, és a disznókkal. És kezdték kérni őt, hogy távozzék el az ő határukból. Mikor pedig beszállott a hajóba, a volt ördöngős arra kérte őt, hogy vele lehessen. De Jézus nem engedte meg neki, hanem ezt monda neki: Eredj haza a tieidhez, és jelentsd meg nekik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad. El is ment  és kezdte hirdetni a Tízvárosban, mely nagy dolgot cselekedett vele Jézus; és mindnyájan elcsodálkoztak.” (Márk 5,1-20 

 

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Jézus szülőföldjétől távol, a tengeren túl esett meg az a csoda, amit most felolvastam. Jézus földi szolgálatának teljessége felől nézve, a megfeszíttetés és a feltámadás helyszínétől nézve, mondhatni, ez a vidék esett a legtávolabb. De talán azt is érezzük, hogy maga az egész történet is roppant távoli. Ez már messze van tőlünk. Ördöngös eber, akiben légiónyi démon lakik, aztán ördögűzés, aztán a konda megvadulása, halálos rohama a tengerbe - ezek a mi racionális korunkban már csak távoli, régi dolgok. Ördögök már nincsenek -  vélekedik a mai ember. Nincsenek? Elég, ha a tömeggyilkos kamaszokra gondolunk, akik rezzenéstelen arccal, minden töredelem és bűnbánat nélkül beszélnek a tettükről, és mindjárt hihetetlenül közelivé válik ez a történet. Elég, ha a mai háborúk retteneteibe gondolunk, s lám nem egy légió, hanem légiók grasszálnak, vesznek erőt embereken, de nemcsak egyes embereken, hanem csoportokon, népeken. Nincs olyan messze ez a történet. 

Ami elsőre szembetűnik, és ez végighúzódik az egész történeten, az valami fenséges feltétlenség. Úgy is kezdődik itt minden, hogy Jézus korábban megparancsolja a tanítványoknak, hogy menjenek át a túlsó partra (Márk 4,35), majd partra érkezve Jézus elé fut egy ember. Az evangélisták alaposan leírják ennek az embernek a sorsát, a nyomorúságát, a megszállottságát, a társadalmi viszonyait. S talán azt jellemezte a legjobban őt, amit a szabadulása után jegyez meg az evangélista, miután Jézus kiázte belőle az ördögöt: már eszénél volt. Vagyis korábban megszállott volt, nem lehetett lefogni, még megbilincselni sem, másokra önmagára nézve veszélyes ember, aki kövekkel ütögetette magát, egész nap éjjel és nappal kint a sírok között bolyongott, őrült, nem beszámítható. Így ment Jézus elé. Egy ilyen ember jött Jézus elé. Micsoda feltétlenség az, hogy egy nem beszámítható ember, egy megszállott, egy őrült mond ki valamit, amit még a tanítványok nem mondtak ki eddig, amit még a Jézus követői nem tudtak eddig megfogalmazni! Így kiált: „Mi közöm nekem veled, Jézus, a magasságos Isten fia!” Az még odébb van, amikor Jézus Cézárea Filippi országútján megkérdezi a tanítványokat, hogy kinek mondják őt az emberek. A tanítványok sorolják: próféta, egy a próféták közül, a legnagyobb próféta. De azt nem mondják, hogy ő lenne a magasságos Isten fia! Mikor aztán odafordul a tanítványokhoz: hát ti, ti kinek mondtok engem, Péter azt feleli: te vagy az élő Isten fia! Jézus pedig így felel neki: Boldog vagy Péter, mert nem test és vér, hanem a mennyei Atya jelentette meg ezt neked, hanem az én mennyei Atyám! (Máté 16,16-17). Nem magadtól mondod ezt, Péter.
Micsoda feltétlenség van hát itt, testvérek, hogy egy megszállott őrjöngő, előbb kimondja isteni szót, az isteni minősítést, az üdvözítés titkát! Jézus a magasságos Isten fia!

Mert Jézusban isteni hatalom jelenik meg. A történet kapcsán ezt is feltétlenül el kell mondanunk! Amikor a környék lakói kimentek a gyógyulthoz, azt látták, hogy fel van öltözve, eszénél van. Ám ez a gyógyult ember hiába akar csatlakozni Jézushoz és a tanítványokhoz, akik már indulnak vissza a tenger másik oldalára, Jézus nem engedi meg neki, hanem azt mondja: „eredj haza a tiéidhez, és jelentsd meg nekik, mily nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad!” (18.v.) Hatalmas dolog és könyörület. Ez a kettő most együtt áll előttünk: hatalom és jóság egyszerre.
A mi egész keresztény életünk szép és szent igyekezet (ha szépen és szentül éljük a keresztény életünket), hogy együtt lássuk ezt a két részre bontható megtapasztalást, együtt lássuk az isteni hatalmat és jóságot. Azok, kifutottak a hírre, vajon melyik hírre futottak ki? Mit adtak hírül a kondások? (14. vers) Azt, hogy odalett a konda, nagy kár érte őket! És ezt látva, elkezdték noszogatni Jézust, hogy menjen el az ő vidékükről. Vagyis megtapasztalták és nyilvánvalóan belerendültek az isteni hatalomba működésébe, amely mindig félelmet ébreszt az emberben. Milyen érdekes ebben a történetben, ahogy az evangélista ugyanazzal a szócsoporttal írja le két mozzanatot. Amikor Jézus és tanítványai partra értek, a tisztátalan lélek erősen kérlelte őt, hogy ne küldje el őt arról a vidékről. (10. vers) A történet végén pedig azt olvassuk, hogy kijöttek a falvakból az emberek, és elküldték Jézust arról a vidékről. (17. vers) Ne küldje el őt - így könyörgött a tisztátalan lélek Jézusnak – ne küldj el őt erről a vidékről. Aztán az isteni hatalom láttán a környék lakói „megoldáshoz” folyamodnak (mert nem tudnak mit kezdeni az isteni hatalommal): eredj el a mi vidékünkről, mondják Jézusnak. Mit kezdünk mi ezzel a feltétlen isteni hatalommal? A démoni hatalommal, a légióval úgy, ahogy elboldogulunk, ugye. Megpróbáljuk újra meg újra megbilincselni a megszállottat. Előbb-utóbb csak kimódoljuk, hogyan tegyünk rá békót. Vagy elkülönítjük. Kijelöljük a helyét kint a sírok között, és jó előre figyelmeztetjük az arra járókat, hogy vigyázzanak, messze kerüljék azt a vidéket, és mi se megyünk arra. Ekként van egy terep, van egy vidék az életünkben, valami elkülönített rész, ahol ott van a démoni. Mondhatná valaki, mindez csak azt jelenti, hogy nem tudunk mit kezdeni ezzel a démoni hatalommal. Pedig a Jézus hatalmával nem tudunk mit kezdeni! Szinte az egész civilizációnkat bele lehetne foglalni ebbe az ellentétbe! Mennyi mindennek kijelöljük a helyét (távol tőlünk!), mennyi mindenbe beletörődünk (ha messze van tőlünk), mennyi mindent elfogadunk (ha nem érint minket), csak széttárjuk a kezünket. Még ezt is elfogadjuk, ha agyonnyomnak bennünket a borzalmas események, vagy agyonnyomnak a légió-emberek a mi vidékünkön. De amikor civilizációnk isteni erők kiáradását kezdi tapasztalni, olyannyira megfélemlünk, megrémülünk, ez az isteni erőkiáradás olyan felfoghatatlan módon sokkol bennünket, hogy inkább Jézust küldjük el. Menj el a mi vidékünkről – mondják neki.

Harmadjára, szeretném kiemelni azt is, ami éppen ehhez kapcsolódik. Sok magyarázó töpreng azon (és talán mi is), hogy vajon miért nem engedte Jézus ennek az embernek, hogy vele legyen, vele menjen? Hát nem ilyen emberek kellenek tanítványoknak, akik átélték és megtapasztalták a szabadítás hatalmas isteni erejét? Hát nem ilyeneket, ilyen követőket keres magának az Úr? Mert az csak egy dolog, hogy az eszünkkel és a jó érzéseinkkel elszegődünk a Jézus tanítványságába, s ennek mindegyik mozzanata hiteles is! Csak néhányat sorolok. Jézus tanítványai leszünk, mert láttuk a szüleinken, láttuk a barátainkon, láttuk a rokonságunkon, láttuk a kisebb közösségünkön, hogy érdemes a Jézus tanítványságába elszegődni! És sokszor semmilyen nagy dráma, semmiféle megrázkódtató döntés nincs ebben az elszegődésben. Így alakult és jó, hogy így alakult! Mások Pascallal, a nagy keresztény tudóssal együtt átadják magukat a „fogadásnak”. Pascal leírt egy fiktív beszélgetést egy hitetlennel, melynek a végén azt mondja neki: én nem tudom bebizonyítani a tudomány eszközeivel, hogy van Isten; te pedig nem tudod megcáfolni a tudomány eszközeivel, hogy van Isten (nem tudod bebizonyítani, hogy nincs Isten); fogadjunk hát arra, hogy van Isten, mert fogadnunk kell, mert egzisztenciális ügyről van szó. Ha arra fogadsz, hogy van Isten, aztán a végén netalán kiderül, hogy nincs, ugyan, mit vesztettél? De ha arra fogadsz, hogy nincs Isten, és a végén kiderül, hogy van, akkor nagyon sokat fogsz veszíteni! Persze, mondhatnánk erre, hogy hát ez csak okoskodás, valószínűségszámítás. De lehet így is elindulni a Jézus tanítványságába, és ne nézzük le azt, aki így kezdte a Jézus követését! Hogyan? Józan megfontolásból, saját jól felfogott érdekéből úgy döntött, hogy a Jézus követője lesz, mert ez az egyetlen egy értelmes út. És mennyi és hányféle elszegődést lehetne még felsorolni. De most ezt az embert az indítja-készteti, hogy megragadta őt Jézus feltétlensége, isteni fensége, hatalma, jósága. Hát elszegődne tanítványnak. Mi pedig mondhatnánk a mesternek: Uram, miért küldöd el őt? Hát éppen ilyenek kellenek neked! Olyanok, akik átélték, hogy a mínusz tartományból a plusz tartományba jutottak, átélték, hogy a teljes démoni kiszolgáltatottságból megtisztultak a színjózan istengyermekségre, és életüket teljesen áthatotta isteni erőd és jóságod! Ilyenek kellenek követőül! Miért nem engeded neki, hogy nyomodba szegődjön?
Jézus azonban visszaküldi ezt az embert, és ezt mondja neki: Eredj haza a tieidhez, és jelentsd meg nekik, milyen nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és miképpen könyörült rajtad! Hatalom és jóság! Miközben a tanítványok még a mester iskolájába járnak, ez az ember már evangéliumot hirdet. Miközben a tanítványokkal visszaindul a hajó, és majd elindulnak a mesterrel Jeruzsálembe, és még sok mindent át kell élniük, csodálatos dolgokat és rettenetes kudarcokat is, mígnem majd a feltámadott Úr küldi el őket bizonyságtételre, hogy hirdessék Isten hatalmát és jóságát, ebben az emberben Jézus mintegy mindezt megelőlegzi.

Mindez azt jelenti számunkra, hogy itt és most, itt ebben a rettenetes civilizációban, itt ebben az Istentől elhanyatló emberiségben kell nekünk Isten hatalmát és jóságát hirdetnünk. Jézus ezt az embert az övéihez küldi. És küldheti is. Miért? Hadd szóljak még erről néhány szót. A környék lakói kifutottak megnézni, mi történt, és azt látták, hogy ott ül ez az ember Jézus lábainál, felöltözve - és eszénél van. Így is lehetne fordítani: színjózanon. Igen érdekes szó ez, hogy eszénél van; arrafelé visz bennünket, ami az ördögűzés lényege. Vélhetnénk, s jogosan, hogy éppen ez a démoni befolyástól való megszabadításnak a célja, hogy helyreálljon épelméjűségünk. A zűrzavarból, a homályból kikelve, az érthetetlenségből és az értelmetlenségből, az őrületből szabadulva színjózan emberekké leszünk. De többet jelent itt ez a szó (sophrosyne). A régiek azt az állapotot írták le vele, amikor nem a maga esze irányítja az embert, hanem valami isteni jó. Az ember minden izma, csontja, ízülete, idege, az egész agyveleje, az egész ember úgy, ahogy van, az isteni jóságnak, az isteni józanságnak teljes befolyása alatt áll. Vagyis ezt az embert, kiből Jézus ördögöt űzött, Isten vette a kezébe. Ennek külső jele, hogy őt, aki talán már évtizedek óta nem látták felöltözve, felöltözve találják. Hogy honnan lett nyakkendője, szépen kipucolt fekete cipője, nem tudom, kedves testvéreim, de olyan szépen felöltözött, mint amikor valaki templomba megy. És józan eszénél van. Nos, ezt a józan embert küldi vissza Jézus az övéi közé Isten hatalmáról és jóságáról tudósítani – s ehhez nagy józanság kell. Ehhez Isten Szent Lelkének megáldó, megújító, megszabadító – józanító erejére van szükség. S éppen ezt kell nekünk is elkérnünk. Ez az ember visszamegy az övéi közé, és evangélista lesz. Mert ez az evangélium: hirdetni Isten hatalmát és Isten könyörületét. Megjeleníteni Isten feltétlen, dicsőséges nagy erejét és Isten hozzánk hajló szeretetét.  A tanítványok beülnek a hajóba és követik Jézust Jeruzsálembe, követik őt a keresztig, a feltámadásig, hogy ezen a hosszú úton nyerjék meg ezt a józanságot, vagyis Isten hatalmának és szeretetének együttlátását. Mi pedig ugyanezt látjuk most és mindig az úrvacsora közösségében. Lám, eképpen törölte el Isten Jézus Krisztus kereszthalálával a bűnnek és a halálnak a hatalmát, és lám, milyen nagy isteni jóság rejtőzik ebben a számunkra. Ha Isten nincs velünk, légiók uralkodnának fölöttünk, ha Isten jósága nem szabadít meg bennünket, rajtunk csak a az istenellenességnek az erői hatalmaskodnának. Dicsőség Jézus Krisztusnak, Isten hatalmas és jóságos fiának, a Messiásnak és a Megváltónak! Úgy követjük őt igazán, ha színtiszta, józan és megszentelt élettel hirdetjük: lám, mily nagy hatalmas dolgot cselekedett rajtunk és velünk és miképpen könyörült rajtunk. Ámen.