Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Régebben - húsz vagy harminc évvel ezelőtt – egész biztos vagyok benne, hogy akkor még úgy volt, mint ma. Akkoriban voltam diák a teológián, s tanultam is, mit jelentenek Pál apostol szavai, itt a Korinthusi levélben. Tehát mondjuk, hogy húsz vagy harminc évvel ezelőtt még úgy gondoltuk, hogy amiről itt az apostol beszél, az régi történet. Nagyon régi történet. S olyan már ma nincs. Az csak valamikor régen volt, hogy az emberek babonásak lettek volna, olyanról mi nem tudunk, hogy az emberek bálványoznának, olyan már nincs a mai világban, hogy mindenféle praktikákhoz folyamodnának, - régi történet ez. Hogyha van is ilyen, az valahol távol, a világ eldugott szögleteiben lehet, ahova majd elmennek a keresztyén misszionáriusok, s ahol még régi babonaságban élnek az emberek, elviszik nekik a Krisztus világosságát és megszűnik ott is minden ilyen praktika. Kívül van ez, nem belül, régen volt és nem most – szoktuk volt mondani, mert hogy ilyet mondhattunk, az is régen volt. Ma már az a helyzet, hogy ezt a régi meggyőződésünket el kell felejteni, és azt kell mondani, hogy nem régi történet ez, hanem mai történet, s nem kívül és távol van valahol, hanem itt van, nagyon közel, itt van közöttünk. Sőt, egészen fenyegető akaratoskodással jelenik meg. Ki ne tapasztalta volna, ki ne látta volna, ki ne élte volna ezt?! Én magam lelkészként és püspökként sokszor tapasztalom ezt: hogy el kellene menni valahova – na, de ott fehér lovat is áldoznak! El kellene mennem valahova lelkészként valamit szólni, de ott dobol a sámán is, részt kellene vennem valamiben, de ott ólmot is öntenek, és mindenféle vajákosok ugrálnak. És ha az ember nem megy el, megtámadják. Lehordják, mindenféle szidalmat rámondanak. Nemcsak itt van hát a pogány visszafajulás, hanem erőszakosan van itt.

Ezt a kitekintést most egy pillanatra szakítsuk meg, testvérek, mert a korinthusiak helyzetéhez egy másik gondolatot is ide kell kapcsolni. Egyszer Jézustól megkérdezték tanítványai, ki az erősebb, ki lesz a nagyobb? – tudniillik az Isten országában. Akkor Jézus egy kisgyermeket állított a tanítványok elé és azt mondta, ha ilyenek nem lesztek, mint ez a kis gyermek, ilyen szelídek, ilyen ártatlanok, ilyen fogékonyak, ilyen alázatosak, bizony egyikőtök sem megy be soha az Isten országába. Ezt kellett tennie Krisztusnak, mert az evangéliumok nem hagynak kétséget afelől, hogy ez a kérdés – hogy tudniillik, ki a nagyobb vagy ki az erősebb – nem csak egyszer bukott ki a tanítványok szájából úgy véletlenül, amit el lehetett volna hessegetni. Ők ebben éltek, vetekedtek egymással, újra meg újra, több ízben is, még akkor is ezen vitatkoztak, Jeruzsálembe menet, amikor oly nyilvánvalóan tudták, hogy a Mesterük oda nem királynak megy, a Mesterük oda nem hódítani megy, hanem keresztet felvenni és meghalni. Ki hát a hatalmasabb? Ez volt, testvérek a korinthusiaknak is a kérdése. Ki a hatalmasabb? Szép szó ez, szeretjük is: hatalom, de nem gondolunk bele, hogy ez azt is jelenti, ami benne van a magyar szóban is, hogy akinek hatalma van, az hat. Nem gondolunk bele, hogy ami a hatalmunkban áll, az nemcsak azt jelenti, hogy én megtehetek valamit, jogom van rá, hogy megtegyem, szabadságom van rá, hogy megtegyem, hanem amit teszek, az hat is. Mi lesz a hatalmam hatása?

Így értjük meg e kettőből a korinthusiakat, és így értjük meg, hogy miért kezdi mindjárt ennek a nehéz ügynek a megtárgyalását –– a bálvány-áldozatok kérdését, mondja az apostol - mindjárt ezzel a kitérővel. Így mondja: tudjuk, hogy mindnyájunknak hatalma van, vagy ismerete van. De az ismeret felfuvalkodottá tesz. Íme, testvérek nem a középkor nagy filozófusa, Bacon találta ki ezt a mondást, scientia est potestas, tudniillik, hogy a tudás hatalom, hogy azóta ennek az igézetében éljen a mai ember, hanem ezt már a korinthusiak is mondták: van nekünk ismeretünk, van nekünk tudásunk, és ez hatalmat ad nekünk! Mert a tudás valóban hatalmat ad, a tudás az erőt ad, a tudás többé tesz, - sőt, a tudás nagyobbá tesz, mint a másik ember. De mindjárt mondja az apostol: korinthusi testvérek, az a tudásotok, ami nektek van, az az ismeretet, ami nálatok van, csak felfuvalkodottá tesz benneteket – én pedig azt mondom, hogy a szeretet épít! És ha tudtok is valamit, mivel nem szeretetben tudjátok, úgy tudjátok, hogy híjával vagytok még annak, hogy hogyan is kéne tudni. Úgy tűnik talán, hogy ez csak egy filozófiai probléma: hogy miképpen tudom azt, amit tudok? De ha belegondolunk, hogy mi mindent tud már a mai ember, s mi mindent tud, az valóban elképesztő és felfoghatatlan, de hogy mennyi kárunk van abból, hogy ezt miképpen tudja – tudniillik mire használja ezt a tudását, mire hat ez a tudása! –, akkor már közel vagyunk a korinthusiak problémájához. Van ismeretük, és ez hatalmassá, erőssé teszi őket.

De érdekes módon, akárhány biblia-fordítást megnéztem, az eredeti szövegben szereplő hatalom szót egyik sem hatalomként fordítja, és meglehet, ti is csodálkoztatok, hogy miután felolvastam az igét, miért kezdek én itt a hatalomról beszélni. Hiszen az apostol azt mondja, hogy meglássátok, hogy ez a ti szabadságotok, valamiképp botránkozásukká ne legyen az erőteleneknek. És itt, az eredeti szövegben nem a szabadság szó áll, hanem a hatalom szó! Ám okkal fordítják így a régi latinok, fordítják így a középkoriak és fordítjuk így mi is, hogy szabadság. Hiszen a hatalom éppen ezt jelenti:  a hat szóban éppen az van benne: megtehetem, módom van rá, hatalmamban áll, ez azt jelenti: szabad vagyok. Nos, ez a ti hatalmatok, ez a ti képességetek, ez a ti lehetőségetek –  sorolom, mi módon lehetne ezt még fordítani! – ez a ti jogotok csak nehogy a másiknak botránkozásává legyen.

Merthogy mi lett a korinthusiak nagy szabadságából, nagy ismeretéből, csodálatos tudásából? Angyalok nyelvén is tudtak beszélni – olvassuk majd később a Korinthusi levélben. Mindent tudtak. Sőt, ilyeneket mondottak a korinthusiak, hogy mindent szabad nékem, minden a hatalmamban áll, minden a jogomban áll. Ilyeneket mondtak a korinthusiak: már fel is támadtunk! S ami rajtunk van, tették hozzá, az már csak egy bőrzsák, amit az ember valóságának veszünk, húsának, vérének, csontjának, az már csak valamiféle kis takaró, amit még itt a földi életben magunkon tartunk, de már feltámadtunk, mi már a Krisztus hatalmában vagyunk, mi már mindent ismerünk, mi már mindent tudunk, nekünk már minden szabad. Mi lett ebből? Ha a mi mai időnkben átéljük, hogy milyen borzasztó mód keveredik össze minden: igazi hit és bálványimádás, az egy igaz Isten tisztelete és a legócskább babonák, a legszentebb önátadás Istennek és a legostobább babonás praktikák  - egy emberben is akár, és milyen módon keveredik össze a mai világban mindez, értitek miről szólok! Csak egy példát mondjak: egyszer eljött hozzám egy asszonyság, hogy kereszteljem meg gyorsan – ez vasárnap reggel nyolc órakor volt. Mondtam neki: nagy örömmel, én nagyon szeretek keresztelni, ez lelkészi szolgálatom egyik legáldottabb oldala, hát kérem, akkor beszéljük meg, vegyük fel az adatokat, jöjjön, szépen felkészülünk a keresztségre. Nem, Tiszteletes Úr, most és azonnal kell! Hát miért? Mert beteg vagyok. Hát – mondom – nem baj, meggyógyul, és akkor majd megkereszteljük. Addig imádkozunk érte. Nem úgy van, - felelte, mert voltam a gyógyítónál, és a gyógyító azt mondta, az ő csodaszere csak akkor használ, ha maga meg van keresztelve. Megkérdeztem tőle: mennyit fizetett annak a gyógyítónak azért a sok porért, fűért, mindenféle littyért-löttyért? – Hát jó sokat! Minden össze van keveredve, minden, ahogy Korinthusban is minden össze volt keverve. Noha a korinthusiak, akik – ahogy az apostol mondja –, miután Krisztus követőivé lettek, leszámoltak mindezzel a sok istennel, sok úrral, sok bálvánnyal, sok hamissággal. Mert csak egy Isten van, aki mindannyiunknak Atyja, mert csak egy Úr van, az ÚR Jézus Krisztus, - mert hiába gondolják az emberek, hogy sok istenség, sok hatalom van a világon, egy Isten van, aki mindeneket teremtett, és bennünket is, és egy Úr van, aki által van minden és mi is Őáltala vagyunk!

 De hiába indultak így korinthusi keresztyének, némelyek közülük visszajártak két utcával odébb a bálványtemplomba, ahol régi szokás szerint a megáldozott bálványállatot közösen fogyasztották el. Kétféle magyarázatot fűztek ehhez, s mind a kettőre utal az apostol. Az egyik magyarázat – stalán inkább ez a modern – ennyi volt: megyek, mert ott potyahús van. Ingyért van. Az antik világban mikor áldozatot mutattak be, akkor azt mindig egy közösségi lakoma követte, s a leölt, áldozatként feláldozott állat húsa ingyen lakomára került. Aki ott odament, beállt a sorba, odaült az asztalhoz, az ehetett egy jót ingyért. Nos hát, milyen pragmatikusak voltak az első korinthusi keresztyének, nem zavartatták ők magukat, hogy a többiek mit gondolhatnak, mikor ők ennek vagy annak az istenségnek, ennek vagy annak a hatalomnak áldoztak. Hiszen ez ingyen hús! Hát jöjjön csak a többi keresztyén is, nem kell hamuzsírt fizetni, olcsóbb a világ. Aztán voltak közöttük olyanok is, akik azt mondták, hogy ez közömbös dolog. Ők is tudták – idézi az apostol is –, hogy egy Úr van, és minden ezáltal az egy Úr által van és mi is általa vagyunk, és nincsen más isten. Ez hát közömbös dolog, ez csak egy szokás. Néphagyomány. Hagyományújítás. Fölfedezzük mi magyarok is újra, hogy a régi pogány magyarok hogyan dobrokoltak a pusztában. Szokásba hozzuk. Ápoljuk. Hiszen hozzá tartozik öntudatunkhoz, így nem nagy ügy ebben részt venni, mert voltaképp közömbös dolog. Sőt, mi együtt élünk itt az utcában a szomszédokkal, része vagyunk a város közösségének, polgárok vagyunk – és nemde maga Pál apostol mondotta, hogyha valaki megtér és a házastársa nem tér meg, ne váljon el tőle, mert áldásul lehet rá? Nemde maga az apostol mondta, hogy nem kell eleve széttörni mindent, hogy a keresztyéneknek nem kell radikálisan szakítaniuk a világ gyermekeivel, a pogányokkal, az istentelenekkel, a bálványimádókkal? Hát mi se szakítunk! Nem szakítok a szomszédommal, harminc évig bálványáldozati húst jártunk enni, most én keresztyén lettem, de elmegyek vele! Nekem ez már nem árt. Énrám ennek már nincs hatása!

Szép érvelés, ügyes kicsavarása ez Pál gondolatának – bárha így volna, kedves testvérek! Bárha mindig így lenne, hogy ami közömbös, mert közömbös, ami nem isteni, mert nem isteni, ami nem az örökkévalóba tartozik, mert nem örökkévalóba tartozik, az csak úgy átmegy rajtunk, ahogy a víz, aztán volt is, nincs. Bárha így lenne! De azt mondja az apostol, hogy éppen ez a ti szabadságotok, ez a ti hatalmatok, ez a ti jogotok, felségjogotok, hogy oda menjetek és azt csináljátok, amit akartok, főleg, ha közömbös dologról van szó,  - megbotránkoztatja a gyengébbet. Mert voltak a korinthusi gyülekezetben olyan keresztyének is, akik nem voltak még olyan erősek a hitükben, mint emezek. Ők talán éppen csak néhány hete, néhány hónapja vagy éve indultak el a keresztyénség útján. Ők nem merték azt mondani, hogy én már minden ismerettel rendelkezem, nekem már minden tudás rendelkezésre áll, tizennégy konfirmációs tanfolyamot elvégeztem, azonkívül három teológiát, és doktoráltam minden hittudományból! Csak azt mondhatták: én még csak kezdő vagyok, én még botladozom. Botladozom, megbotlok, - és megbotránkozom. Megütközöm, beleütöm a lábamat valamibe, vagy megüt valami. Mint, amikor fut az ember az erdőben, és egy ág, amit nem vesz észre, hirtelen az arcába csap, és akkor megtorpan. Nincs tovább. Vagy még súlyosabbat mondok: mint amikor valaki boldog, vidám, sugárzó arccal ül egy társaságban, és odalép hozzá valaki, és arcon üti – akkor oda a jókedv, vidámság, oda a derű, oda a boldogság. Azt mondja az apostol a mindent-tudó korinthusiaknak, a mindenható korinthusiaknak, a mindenre szabad korinthusiaknak: vegyétek észre, hogy amit ti szabadon megtesztek, mert nektek közömbös dolog, abba a másik beleütközik, megbotlik benne, fölbotlik benne, megbotránkozik rajta, kárára lesz.

De miért is? Nem azért, testvérek, mert a gyenge magához akarná húzni az erősebbet! Erről is olvasunk sok helyt a Korinthusi levélben, de másutt is, különösen a Galata és az Efézusi levélben súlyos passzusokat és tanácsokat. Igen, az apostol azt sem engedi, hogy a gyenge visszahúzza az erőset! Nem engedi, hogy mindig úgy kelljen élni, mindig úgy kelljen tenni, mintha még mindig csak az ábécét tanulnánk, mintha mindig csak a könnyű eledelre szorulnánk, mintha mindig pitizni kéne a keresztyénségben, mintha mindig csak gyerek-istentiszteletre járnánk – bocsánat, elnézést kérek a gyerekektől, fognak ők felnőtt istentiszteletre is járni! –, nem erről van szó, kedves testvérek. Nem a gyengéknek játszik most az apostol, és nem azt mondja a korinthusiaknak, hogy: lejjebb, lejjebb, térdre rogyni, és folytonosan reszketni és szűkölni, hogy csak el ne vétsétek a dolgot! Hanem azt mondja, hogy mivel az ismeret felfuvalkodottá tesz, de a szeretet épít, ti most nem építetek, mert nem emelitek fel a gyengét, nem erősítitek meg a gyengét, hanem csak fölébe kerekedtek. Mert milyen érdekes ez a hatalom, milyen érdekes, amikor a tanítványok azt kérdezik, hogy ki a nagyobb az Isten országában, akkor nem azt vitatják, hogy ki lesz a befutó, ki lesz majd a mennyországban az aranyérmes meg a negyedik helyezett, ki kap majd érte olimpiai pontot! Vagy hogy miképpen lesz majd azon a csodálatos mennyei istentiszteleten a felállás, amit a középkor festői megannyiszor találgattak, amikor az Utolsó vacsorát festették, hogy ki üljön az asztal végén, és ki üljön a másik végén, és ki üljön a Jézus jobbján, és ki üljön Jézus balján? – nem erről van itt szó! Hanem. ki a nagyobb, vagyis ki kerekedik a másik fölé? Ki a nagyobb, ki áll a másik fejére? Ki a nagyobb, ki szorítja hátra a másikat? Ki a nagyobb, ki a főnök? Ki a nagyobb? – hadd idézzem, mert  gyerekkorom óta beleragadt a fülembe, amikor az óvodások is játszottak és el kellett dönteni, ki lesz a bandavezér, akkor előállt egy fiú és azt mondogatta, amúgy sárbogárdi módon: „én vagyok a parancs!” Nyilván azt akarta mondani, hogy parancsnok, de csak így mondta: én vagyok a parancs! Értitek már, kedves testvérek, a milyen jól kimondja a gyereknyelv: nem parancsnok vagyok én, hanem maga a parancs vagyok én! Ki a nagyobb, ki a hatalmasabb, ki mászhat a másik fejére, ki a parancs? S mi lesz ebből? Azt látják a gyenge korinthusiak, hogy az erősek, akik már benyújthatnák a szabadalmi jogot a filozófussal szemben, az erősek, akik már a középkor filozófusa előtt ezer évvel megmondták, hogy a tudás hatalom, mennek bálványáldozati húst enni, mennek oda, ahova ők menni nem mertek, mennek megtenni, amit ők gondolni nem mertek. Ha pedig mennek, akkor mennek ők is. Mert ha az erősebb mehet, mert ha a hatalmasabb megteheti, mert a többet tudó megengedheti magának, és még szép szövegei is vannak hozzá, akkor ő is megy, követi az erősebbet, követi a hatalmasabbat, követi - és elköveti a vétket, mert ő azt még bűnnek tudja. Így mondja az apostol: ezért a te ismereted miatt, amikor bálványtemplomnál vendégeskedel, a másik lelkiismerete, ami még gyenge és ingó lelkiismeret, nem arra indíttatik-e, hogy ő is megtegye?! Mert ő is erős akar lenni. Az lenne az erő bizonyítéka. Ő is szabad akar lenni, és ez lenne a szabadság bizonyítéka. Ő is tudni akar, és ez lenne a tudás bizonyítéka, hogy megteszi, megteheti. Hiszen nem is számít, közömbös dolog az, ez csak egy olcsó vacsora, ez már csak potya lakoma. Megtehetem.

Majd így folytatja az apostol: éppen a te ismereted miatt kárhozik el a te erőtelen atyádfia, akiért Krisztus meghalt, így aztán, mikor az atyafiak ellen vétkeztek, az ő lelkiismeretüket, az ő gyenge lelkiismeretüket megsértitek, és a Krisztus ellen vétkeztek. Mit tehetek hát, mire van hatalmam, mire van jogom? És ki az erősebb, ki a szabadabb, ki a hatalmasabb? Azt feleli az apostol, és ez a tanácsa: az, aki le tud mondani. Ez a keresztyénség titka, testvérek, ez az egyetlenegy mozzanat, ez a lényege és ez a veleje a dolgoknak: az az erősebb, aki le tud mondani. Az a több, aki meg tudja magát fosztani a lehetőségeitől, az az erősebb és az van elől, aki tud engedni. Mert egyébként nem így van. Egyébként az a hatalmasabb, akinek több van, az a hatalmasabb, aki hatékonyabb, az a hatalmasabb, aki parancsol, az a hatalmasabb, aki többel rendelkezik. Egyszer egy ismerősöm nagyfőnök lett, felkapta a politika szele, bekerült valami minisztériumba, szobát kapott, három titkárnőt, negyven telefont, meg valami szolgálati autót is. Aztán a minisztériumban valami racionalizálás folytán úgy döntöttek, hogy most már nem kapnak ezek az emberek olyan drága autókat, vettek hát neki is egy gyengébb minőségű autót Ment vele hazafelé, s ott állt a szomszéd a kerítésre könyökölve, s oda szólt neki: - Mi van szomszéd, buktál? Mert akinek kisebb autója van, az bukott, akinek nincs negyven telefonja, az bukott, de akinek hatalma van, annak tíz autója van, akinek hatalma van, annak sok van, az megteheti. Megteheti - ez a hatalom. Erre mondja az apostol: annakokáért, ha eledel botránkoztatja meg az én atyámfiát, inkább soha nem eszem húst. Tudniillik bálványáldozati húst. Csak, hogy az én atyámfiát meg ne botránkoztassam. Ki a nagyobb? – kérdezték a tanítványok az ő Mesterüket. Aki a legkisebb. Ki parancsol? – akinek mindenki parancsol. Ki az úr? – aki mindenkinek szolgája. Azt mondja az apostol: ti korinthusiak, némelyek azt hiszitek, hogy hatalmasabbak vagytok, erősebbek vagytok, szabadabbak vagytok, mint a többiek. De én nálatok is szabadabb és hatalmasabb vagyok, mert inkább egyáltalán nem eszem, inkább semmilyen húst nem eszem, csak hogy meg ne botránkoztassak. S mindezt az apostol azzal az alázattal mondja, amit Keresztelő János is mondott: aki énutánam jő, nálam is hatalmasabb, aki énutánam jő, az a szabadító Úr, az Úr Jézus Krisztus, aki az egész életét letette érettünk, hogy igazán és teljesen szabaddá tegyen bennünket.

Ki a hatalmasabb, ki mit tehet, meddig mehetünk el, meddig hatalmaz fel minket az ismeretünk? Nem tudom, testvérek. De ha igazán ismerünk, ha igazán van erőnk, ha igazán Isten hatalma jár át bennünket, akkor egészen bizonyosan eljutunk és meghódolunk annak a Krisztusnak, aki utánunk jön és hatalmasabb nálunk!
Ámen

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által! Ha mindent is ismerünk, ha angyaloknak nyelvén is szólunk, ha önmagunkat a legnagyobbra visszük is, de szeretet nincsen bennünk, semmi hasznunk nincsen abból, semmik vagyunk. Adj hát bőséggel szeretetedből, ami épít, szeretetedből, ami megtart az igaz úton, szeretetedből, ami elvezet Hozzád, ahol minden ismeret, minden bölcsesség, minden erő, minden igazság lakozik. Kérünk Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, taníts bennünket mások terhét hordozni és így betölteni a Krisztus törvényét. Taníts, ha szükséges, hátra állni, taníts, ha szükséges, bölcsnek és megengedőnek lenni, taníts, hogy mi soha mást meg ne ütköztessünk, hogy mi, és amit mi teszünk, soha mást meg ne botránkoztasson, hogy életünk ne legyen csapda a gyengébbnek, hogy életünk és amit teszünk ne vezessen félre másokat, hanem mindig Tehozzád vezessen. Taníts erre a bölcsességre Szent Lelked világosságában.
Ámen