Hasonlítom a bölcs emberhez

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A Hegyi Beszéd berekesztő szakaszát olvastam fel, vagyis a Máté evangéliuma elején álló, három hosszú fejezetet kitöltő prédikáció-, mondás-gyűjteménynek a végét, mely prédikációkat, mondásokat Jézus nyilvános földi szolgálatának a kezdetén mondott el. Szinte mondhatnánk, hogy a Hegyi Beszéd az ő első nagy, nyilvános megszólalása, s ebben döntő és alapvető üzenetét hirdeti ki. Erre nézve jegyzi meg Máté evangélista, amit más vonatkozásban János is megjegyez, hogy álmélkodtak Jézus tanításán, mert amit mondott, és ahogyan mondta, abban erő, hatalom volt. Ez a hatalom eljutott a szívekig, az elmékig, formálta az embereket, mert Jézus nem úgy szólt, mint az írástudók. Tegyük hozzá, hála és dicsőség Istennek! Jézus szava igaz, az Ő szava örökké megmarad, és el nem múlik,  - és mi „írástudók” legfeljebb csak igyekezhetünk, hogy valamiképpen is megközelítsük szavának örökérvényűségét.

Ezért is nagyon érdekes, hogy nemcsak álmélkodással, csodálkozással fejeződik be a Hegyi Beszéd, ‑ ez a csodálkozás a hatását tükrözi, vagy adja vissza ‑, hanem a tartalmát nézve viharosan fejeződik be, viharral ér véget. Pedig, gondolhatnánk, amilyen szépen indult a boldogmondásokkal, amilyen szépen folytatódott a buzdítással, hogy nem kell aggodalmaskodunk, amilyen szépen szólt Jézus az élet útjáról, Isten szeretetéről, atyai hűségéről, úgy valami nagyon szép, költői befejezése kellene ide, hogy valami nagy kioldás, nagy szeretetteljes buzdítás álljon itt: csak így előre, gyermekeim, és nem lesz semmi baj! Ehelyett viharról olvasunk.

Természetesen, az Igében olvasunk másutt is viharról. Egészen szorosan idetartozik a Példabeszédek könyvének az a megjegyzése, amikor az atya bölcsességre tanítja gyermekét, arra inti, hogy tartsa meg a bölcsesség beszédeit, mert ha eljön a vihar ‑ így mondja ‑, amitől félnek az emberek, bizony csak ez a beszéd tarthatná meg, ha nem lenne már késő. (Péld 1,27) Tehát, úgy tűnik, Jézus elsősorban arról szól itt, hogy minden ember életében bekövetkezhet, igen, az Ő követőjének az életében bekövetkezhet olyan esemény, olyan fordulat, megrázkódtatás, amit ‑ a Példabeszédek könyvéhez igazítva ‑ megpróbáltatásnak nevezhetünk. Igen, valóban, erre is utalnak szavai: ha valaki hallja tőlem e beszédeket és megcselekszi azt, bármi is történik az életében, bármilyen próbatétel, nehézség, küzdelem, biztosan meg fog állni, bármilyen veszedelem is bekövetkezik az életében, nyugodt lehet, nem fog összedőlni az élete.

Mindazáltal van még néhány bibliai ige, ami arra enged következtetni, hogy ennél többről szól Jézus. Nem a Példabeszédek könyvébe foglalt jól ismert bölcsességet ismétli meg. Hadd hozzak csak két példát. Igen, az egyik még éppen az engedetlenségre utal: valaki hallja az isteni beszédeket, de nem tartja meg, aztán vihar támad és összedől az élete. „Az Úr pedig nagy szelet bocsáta a tengerre, és nagy vihar lőn a tengeren, és a hajó már-már töredezik vala.” (Jónás 1,4) Isten vihart támasztott, és a hajó alján szundikáló, és az önmaga döntésével amúgy megelégedett Jónásunkat kidobják a tengerbe. Lehet így is járni. De még megrendítőbb, amit Jób könyvében olvasunk, és ez vezet el ma a nagy kérdésekig. Jób egy helyen arról panaszkodik, hogy Isten fölkapta őt a próbatételben, és mint ahogyan a vihar elragad egy sodródó faágat vagy egy falevelet, vagy fölkap egy háztetőt, és aztán a földhöz veri, így mondja Jób: „Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban.” (Jób 30,22) Így panaszkodik Jób. Isten bocsátotta rá a vihart. Aztán pedig a Jób könyve végén azt olvassuk, hogy Isten válaszolt Jóbnak - a forgószélből, a viharból.

Egyszóval, az itt a nagy kérdés, hogy ki is támasztja a vihart? Erről viszont, úgymond, Jézus nem szól egy szót sem, csak annyit mond: aki hallja igéimet és megcselekszi, azt hasonlítom a bölcs emberhez, mert amikor ömlik az eső, fúj a szél, föltámadnak a vizek, s megtámadja a vihar, az orkán, az áradat az épületet, az nem dől össze, mert sziklára építtetett. És hasonlítom a bolond emberhez azt, aki hallja beszédemet, de nem cselekszi, mert föltámad a szél, ömlik az eső, megindul az áradat, megtámadja a házat, és az összedől, mert homokra építették. Ezt tudjuk mind. Ez így van. Egyszerű emberi tapasztalat is igazolja ezt. Aminek szilárd fundamentuma van, az megmarad. Tudjuk nagyon jól, hogy például Japánban, ahol igen gyakori a földrengés, építési szabvány, hogy a legkisebb épületet is úgy kell megépíteni, hogy legalább hetes erősségű földrengést kiálljon. Általános, egyszerű tapasztalat ez. Miért van ez itt a Hegyi Beszéd végén? Mit akar ezzel Jézus mondani? Nyilván azt hogy van vihar, lesz vihar. Nekünk viszont föl kell tenni a kérdést, hogy ki támasztja a vihart? Isten? Vagy így jön a sorsunkból? Vagy mások támasztják a vihart? Nehéz és súlyos kérdések ezek, kedves testvérek. Az a csodálatos, hogy Jézus erre most nem ad feleletet. Lehet mind a hármat érteni. Igen, el kell fogadnunk, be kell látnunk, alázatos szívvel, hogy Isten is támaszt vihart. Úgy ahogy támasztott Jób életében, úgy, ahogy a Példabeszédek könyve mondja: eljön majd az a pillanat, amitől rettegnek, félnek az emberek. De azt is be kell látnunk, hogy olykor a saját sorsunk is támaszt vihart, és ezért is nagyon fontos a kérdés: de hát hogyan? Az én sorsom? Az én életem? Hiszen Isten törvénye, Isten jó rendje szerint élek. Miért támadna vihar? Minden ígéret, amit a Bibliában olvasol, összefoglalva nagyon egyszerűen így szól: cselekedd ezt, és élni fogsz! Maga Jézus a Hegyi Beszéd elején azt mondja, hogy boldogok az irgalmasok, boldogok a tisztaszívűek, boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, boldogok azok, akik a Krisztus nevéért bármit elvállalnak. Miért támadna az én sorosomból vihar? Miért támasztanék én vihart? Ezt úgy értjük meg jól, ha azt a kérdést is föltesszük, melyre, tudom, azonnal igen a felelet, hogy mások támasztanak vihart. No igen, hát mások! Az mindig lehet! Másnak könnyű! Belepiszkálni az életembe, körbekeríteni engem, rám rontani, olyan körülményeket támasztani, hogy nem is lehet belőle más, csak vihar. Valamin civódva, veszekedve elindulni, és aztán a végén már magunk se tudjuk, hogy mi lesz belőle. Röpül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg. Nos, ez könnyű. De ha a kettőt egymás mellé tesszük, azt hiszem, érthetővé válik, hogy Jézus arra utal, hogy aki megcselekszi azt, amit ő mond, az óhatatlanul is viharos helyzetbe fog kerülni. Igen, viharos helyzetbe fog kerülni, mert a Jézus tanításának követése mindig ellenállást, feszültséget, vihart fog támasztani. És természetesen, nem megtenni azt, amit Jézus mond, automatikusan fog vihart támasztani. Szinte, mintha azt mondaná Jézus itt a Hegyi Beszéd végén: ez elkerülhetetlen. Elkerülhetetlen a vihar. Elkerülhetetlen a próbatétel. Elkerülhetetlenül föltámadnak a hullámok és beleütköznek a házba. Vagy ezért, vagy azért. Vagy azért, mert az igazság útján jársz, vagy azért, mert nem az igazság útján jársz. Aki az igazság útján jár, tudja, hogy harcolnia kell. Aki az Isten igazságát követi, tudja, hogy küzdelmei és harcai lesznek. Hát hogyne lennének! Ahogy az apostol mondja: „nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak” (Ef 6,12). Miért engedné ördög őfelsége, hogy drága, megkaparintott kincse kikerüljön a keze közül, és újra Istené legyen? Ott, ahol valaki elindul az Isten útján, ott mindig vihar támad. És megfordítva is, kedves testvérek: nem elkerülhetetlen, hogyha nem az Isten igazsága szerint élünk, hanem békétlenségben, bűnben, haragban, háborúságban, lázadásban, hogy ne támadjon vihar? Hát ettől szenved a világ. Mert attől szenved, hogy az ember nem akar az Isten útja szerint élni.

A második kérdés - Jézus hasonlata nyomán - nem az, hogy mit teszünk akkor, amikor vihar van. Én tudom nagyon jól, sok ember ezt kérdezi, és sokan némiképpen csalódottak is a keresztyénségben, mert amit a Bibliából kiolvasnak, prédikációban hallanak, kegyességi irodalomban, lelki gondozói beszélgetésben kapnak,  vagy keresztyén élet-példákban látnak, nem elégíti ki őket. Hiszen éppen ez lenne, gondolhatjuk, a kérdés, hogy ha már égzengés támadt, földindulás van, ha már megáradtak a folyók, és fölbőszült a tenger, ha már minden nekünk rontott, akkor mit tegyünk? Hogyan kell a vitorlát fordítani, vagy ‑ maradjunk Jézus hasonlatánál ‑, hogyan kell bedeszkázni ajtót, ablakot? Le kell vonulni a pincébe? Össze kell pakolni és biztonságos távolba menekülni? Vagy netalán valami csodálatos isteni erővel fújni egyet, ellen-szelet támasztani, hogy megforduljon a szél, vagy éppen  odaállni az áradat elé és parancsolni a vizeknek? Mit kell ilyenkor tenni?

Jézus példázata nagyon egyszerűen ezt mondja: vagy megmarad a ház, vagy nem marad meg. Vagy megmenekülünk, vagy elveszünk. Nem szól egy szót sem arról, hogy ilyenkor mi a dolgunk. Pedig ezt szeretnénk tudni. Igen, szeretnénk tudni, hol van az eszköz, hol van a mód, hol az eljárás, hol az életgyakorlat, mellyel a veszedelem kellős közepén helyt tudunk állni. De helyt tudunk-e állni? Ugyan mit tudott Jób tenni, amikor fölkapta őt a vihar, és földhöz verte? Csak kérdezni tudott. Ugyan mit tudott tenni Jónás, amikor kidobták a háborgó tengerbe és elnyelte a cethal, és ott töltött három napot és három éjszakát? Imádkozott. Mi mást tudott volna tenni? Vagy megmenekül, vagy elvész. Jézus tulajdonképpen arról beszél ‑ bármilyen furcsán is hangzik ‑, hogy mit tesz az alap? Amire építettél. Mit tesz az? Ha az életednek szilárd az alapja, akkor ez az alap megtart téged. Ha szilárd az alap, amire mindent fölépítettél, bármilyen veszedelem bekövetkezhet, amit fölépítettél, az alappal együtt szilárdan megáll. De ha nem szilárd az alap, mindegy, hogy mit építettél rá, mivel az alap elvész, mert az áradat kimossa, akármit is építettél rá, az is összedől.

Úgy vagyunk, kedves testvéreim, mi itt a modern korban, hogy életveszélyes játékba fogtunk bele. Mik az alapok? Jézus szava. És Jézus szava mi? Semmi egyéb, mint néhány döntő és mindent meghatározó evidencia. A modern kor egyik legnagyobb betegsége és nyomorúsága, hogy kimennek alólunk az evidenciák. Még pontosabban szólva, azok sose mennek ki alólunk, - mi megyünk máshova. Áttelepültünk az evidenciák világából egy másik világba. A kőszikláról lebontottuk, lehordtuk az egész kultúrát, civilizációt, lehet, hogy még a téglákat meg is számoztuk, hogy majd hogy újraépítsünk velük mindent, olykor óriási erőt, anyagi, szellemi erőt mozgatunk, egy kultúrát, egy egész civilizációt mozgatunk, hogy máshova építsük föl. De nem az evidenciákra. Nincsenek evidenciák. Néha mindenféle divat-filozófiából, melyek persze jönnek-mennek, kicseng, idehallik néhány kérdés és néhány válasz. Igazság? – kérdezgetik. Nincs igazság. Csak vélemények vannak – válaszolják gyorsan. Tisztesség? Az középkori konvenció – harsan az ítélet. Korszerűtlen. Becsület? No, azzal nem tudunk semmit kezdeni. S helyettük jönnek az új vezérigék: hatékonyság, siker, vélemény. Ez uralja a világunkat. De látható és érezhető is, hogy ez homok, homok, homok. Azért lett ilyen a világ, mert Jézus szavai ellenében él. Jézus arra tanít bennünket, hogy ne legyünk maga-biztosak, hanem bízzunk Mennyei Atyánkban. Miért aggodalmaskodtok a holnap felől? Miért aggodalmaskodtok az eledel, az ital, az öltözet felől? Tudja a Mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek. Bízzatok! És ez nem ugyanaz, mint maga-biztosnak lenni. Az ember a bizonytalanságát, a szorongását, a holnapi nap miatt való aggodalmát valamiféle abroncsba persze összefogja, hogy ne dűljön szét az élete, és ezt hívjuk magabiztosságnak – példázat szerint ez homok.

Aztán arról is beszél Jézus, hogy az Isten és az ember kapcsolatának megvannak a szilárd pontjai: az imádság, az engedelmesség, az Istenbe vetett bizalom, az Isten parancsa iránti hűség, és mintha azt fűzné hozzá Jézus: ezekkel ne játsszatok, ne kísérletezzetek. A mai ember folyamatosan kísérletezik. Neki semmi nem jó. Semmivel nem vagyunk megelégedve. Semmi sem jó, úgy, ahogy van. Ami működik, az azért nem jó, ami meg működhetne, de valami ok folytán nem működik, az meg azért nem jó. A modern ember unatkozik. És mikkel kísérletezik? Túlélő játékokkal. Ezek amolyan aranyos és édes dolgok, s ha bekapcsolunk egy kereskedelmi tv-csatornát, ahol egy amerikai túlélő játékot közvetítenek, mindannyian tudjuk, hogy a környezet be van rendezve, hogy minden meg van írva előre, hogy például a szereplőknek mikor kígyót, máskor békát kell enni, vagy úszni kell, meg fára kell mászni. Ezek aranyos dolgok, de ez az egész szimbólum, a mi korunk szimbóluma. Az egész modern civilizáció egy borzasztó, életveszélyes, öngyilkos túlélő játékot játszik. Vagy játszott mindig is? Nem túlélő játék háborút kezdeni? Nem túlélő játék a civilizáció alaptörvényeit átalakítani? Nem túlélő játék, ha a törvényhozók azt mondják, hogy a kettő meg kettő nem négy? Nem túlélő játék az élet megtartó szerkezetét egyik napról a másikra valamiféle világeszme nevében megváltoztatni? Nem voltak túlélő játékok a huszadik század diktatúrái, utópiái? Mind az volt, testvérek: homok, homok, homok.

Aztán Jézus arra is int bennünket, hogy ne legyünk lusták! Amikor imádkozol ‑ mondja Jézus ‑ menj, menj be a belső szobádba. Ne légy lusta, hogy csak emberek között imádkozol. Hiszen mindenki imádkozik. Amikor böjtölsz, csinosítsd ki magadat, kend be az arcodat, ne lássa senki, hogy böjtölsz. Ez plusz munka. Vagy amikor azt mondja Jézus: aki téged egy mérföldre kényszerít, menj el azzal kettőre (Mt 5,41). Ne légy lusta! Ne légy lusta az irgalmasság munkáit végezni! Ne légy lusta újra meg újra Isten elé állni! Ne légy lusta újra meg újra kérni! Ne légy lusta újra meg újra a szívedet megnyitni! Ne légy lusta az Isten útján elindulni! De mi egy lusta világban élünk. Mit akar az Isten?

Úgy látom, hogy a mai embernek egyre inkább az a vallás tetszik ‑ mert most már válogathat is a különböző vallásokból: a régi nagy vallásokból, meg a sokféle újmódi vallásból -, amelyikben a legkevesebbet kell tennie. Múltkor beszélgettem valakivel, aki váltig állította, hogy ő nagyon jó protestáns, bocsánat, református, mert reformátusnak nevezte magát az atyafi! Azt mondotta: tudja, tiszteletes úr, én azt szeretem a református vallásban, hogy nem kell benne semmit csinálni. Na, mondom, soroljon néhány tételt, hogy mit nem kell csinálni. Nem kell imádkozni, mert Isten úgyis meghallgatja, még el se mondottuk, Ő már tudja – felelte máris. Hát, mondom, igen, bár én ebből nem erre következtetnék. Mert maga pap, - riposztozott - magának ez a dolga. Aztán - mondom neki -, mondjon még néhány szempontot. Erre mondja: nem kell Bibliát se olvasni. Kérdem tőle, miért? Mert Jeremiás próféta megígérte, hogy Isten majd beírja a szívünkbe az ő törvényét. Na, feleltem, hadd látom a maga szívét?! S mondjon még néhányat. Azt feleli: vannak ugyan bibliai igék, hogy félelemmel és reszketéssel vigyétek végbe a ti üdvösségeteket, de én hiszek az eleve elrendelésben. Jaj, mondom neki: íme, a lusták kedvenc dogmatikája: az eleve elrendelés,  - nem kell semmit sem csinálni, ha Isten akarja, úgyis berepülünk a mennybe, ha meg nem akarja, akkor ugyan hiába ágálunk. Mit csinál a mai ember? Kísérletezget, tükör előtt illegeti magát, túlélő játékokat játszik, és lusta. Jézus példázata erről is szól. Miért építünk homokra? Mert az egyszerű. Aki homokra épít, tudhatja jól, ott nem kell sokat fizetni az alapozási munkákért. Egy-két fordítás a lapáttal, aztán kész a gödör, lehet önteni a betont. Aki itt a hegyvidéken, ebbe a márgás, mészköves, agyagos, rettenetes borzadályba akar valami alapot ásni, annak lesz vízhólyag a tenyerén, az biztos, kedves testvérek. Lusta az ember.

És végül, lázadó is a mai ember. Jézus az engedelmességről beszél. “Aki hallja tőlem e beszédeket és megcselekszi azokat.” A szó Isten szava. Nem mi találtuk fel. Nem közbölcsesség. Isten szava hozzánk kívülről - felülről. És mint minden külső szónak ‑ még inkább így mondom: felülről jött szónak az a viszonya az emberhez, hogy engedelmeskednünk kell neki. Hadd mondjam így: ha tetszik, ha nem, saját, jól felfogott érdekünkben. Vagy ahogyan a gyermek engedelmeskedik szülei szavának. Ahogyan a beosztott engedelmeskedik a főnökének. A mai ember Ádám bűnét ismétli, de ismételte Jézus korában is, ezért a Jézus szava ellen is lázad. És ha lázad, akkor nem építhet másra, csak önmagára. Ez a homok. Te vagy a homok. Aki önmagára épít, a maga erejére, a maga tapasztalatára, a maga belátására, az homokra épít. Mert ha nem Isten szavának engedelmeskedik, akkor minek engedelmeskedik? Ha nem Isten szava szerint jár és él, épít alapot, akkor minek a szava szerint jár, épít és alapoz? A maga szava szerint, - nincs más választás.

 Ezért nem az a kérdés, hogy mit teszek én, ha már vihar van, meg nem is az a kérdés, láttuk, hogy ki támasztotta a vihart, álljon ide elém, elszámolok vele, hanem az a kérdés, hogy megmarad-e a hát vagy elvész. Megőrzi-e, megtartja-e az alap, vagy az alappal együtt összedől minden, amit építettünk? Ez a vihar ott van a Hegyi Beszéd végén is. Hogy eljuthassunk a szívünk helyes válaszához, az előtte levő szakaszt is el kell olvasnunk,  ahol Jézus azt mondja a huszonegyedik verstől: “nem mindenki, aki azt mondja nékem, Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én Mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a Te nevedben prófétáltunk, és nem a Te nevedben űztünk ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a Te nevedben? És én akkor vallást teszek: sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” Így kezdődik a vihar, kedves testvérek! De miért? Figyeljük Jézus szavait: a viharban, meg az ítéletben sokan kiáltanak: Uram, Uram, a Te nevedben, hiszen a Te nevedben, a Te nevedben prófétáltunk, mondtuk meg, hogy mi lesz holnap, a Te nevedben ördögöket űztünk ki, a Te nevedben hatalmas dolgokat cselekedtünk, többek között a Te nevedben lebontottunk mindent, ezt a hatalmas dolgot, és átvittünk máshova és fölépítettük. Hatalmas dolog! A Te nevedben!

De nem az a kérdés, testvérek, hogy kinek a nevében? Ó ha ez lenne a kérdés! Nem is tudnánk mit mondani arra a sok bűnre, vérre, mocsokra, iszonyatra, amit csak a keresztyénség, ne is beszéljünk más vallásról, amit csak a keresztyénség kétezer éves történelme során fölhalmozott. A Jézus nevében! A Jézus nevében villant a kard, a Jézus nevében mentek máglyára, a Jézus nevében döntöttek embereket rabszolgaságba, a Jézus nevében történt emeg megannyi iszonyat. Parancsolta ezt Jézus? Kérte ezt? Pedig nagy dolgok voltak ám! Egy országot meghódítani!? Nagy dolog ám egyszerre százezernyi szász harcost Nagy Károlynak, lefejezéssel megfenyegetve megkeresztelni! Nagy dolgok ezek! Nagy dolog ám kiszűrni a békés világból a rendbontó eretnekeket, lázadókat, nyugtalanokat, s máglyára dobálni mind! Ezek nagy dolgok! De parancsolta ezeket Jézus? Itt vétjük el a dolgot, kedves testvérek! Mert Jézus itt nem azt kéri, hogy az Ő nevében tegyünk nagy dolgokat, hanem hogy tegyük azt, amit Ő mond! Azt tedd meg, amit Ő mond! És ha azt teszed, akkor szilárd alapon áll az épület. Ha nem ezt teszed, hiába a Jézus nevében tornyot építeni, hiába országot alapítani, hiába ezt tenni, hiába azt tenni, akkor csak magadra építettél! Hogy’ is hangzik az ige? Ha szó szerint fordítanám ‑ bár a stiliszták ezt nem engedik meg ‑ így kéne mondani: Uram, Uram, hát mi nem a Te nevedben prófétáltunk? Hát mi nem a Te nevedben űztünk-e ördögöt? Hát mi nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a Te nevedben? És ez a „mi” – vagyis sokszoros „én” (ego) - egyre nagyobb, nagyobb, nagyobb, és ez a Te – ami itt Jézust jelenti - egyre kisebb és kisebb. Hát éppen fordítva! Hasonlítom a bölcs emberhez azt, aki hallja az én beszédeimet és megcselekszi azokat. Az ilyen kősziklára építette az ő házát.

Adja Isten Szent Lelke, hogy Jézus szava ma is erővel, hatalommal szóljon hozzánk, hogy mi, akik, unalomból, magabiztosságból, lustaságból, lázadásból nem Őrá építünk, meg tudjunk változni, és mindent, életünket, minden dolgunkat, minden gondolatunkat az Ő szavára építhessünk.

Ámen