Harmaty András beiktatása

1.) A karácsonyi történet abszolút keresztyén történet. Tökéletesen kifejezi, hogy miért tartjuk és tapasztaljuk azt, hogy a keresztyénség semmi egyéb, mint dinamika. Itt mozgások vannak. Kényszermozgások is és szabad mozgások is. A keresztyénségnek pedig örök kérdése, hogy a kényszer mozgásainkból lesz-e szabad élet. Talán az világítja meg leginkább ezt a feszültséget, ha János apostol igéjét idekapcsoljuk. Ő azt mondja: azért írunk nektek mi, akik kezdettől fogva láttuk, hallottuk és kezeinkkel illettük az élet igéjét, hogy közösségetek legyen velünk. Először tehát hadd szóljak a közösségről, mert ez világítja meg a legjobban, hogyan tud az ember a kényszerpályáról kilépni, és az Isten által adott nagy szabadságba belépni. Mindjárt kérdezzük is, mi köze van Augustus császárnak a betlehemi pásztorokhoz? Ő fenn, a magasságos Rómában parancsolat adatott ki, hogy tartsanak népszámlálást a Birodalomban. De mi köze a Názáretben lakozó Józsefnek és Máriának a római Birodalom felséges parancsaihoz? De kérdezhetem így is, ha jobban esik a szívünknek: minekünk, Názáretben, bocsánat: Szentendrén lakozóknak, várandós édesanyáknak, jegyesükért izguló férfiaknak, hosszú útra kényszerítetteknek, betlehemi (bocsánat: szentendrei) pásztoroknak, éjszaka nyájuk mellett vigyázóknak, puszta-lakóknak, nekünk mi közünk van a fényességes Birodalomhoz? Semmi. Csak kényszer-közünk van hozzá, mert a császár parancsolat adatott ki. És igazodni kell hozzá. Ez a rend az ő rendje. Aki jót akar magának, igazodik hozzá. Micsoda dráma, hogy egy várandós édesanyának, közel a szüléshez, nincs békessége, hogy gyermekét nyugodt körülmények között szülje meg! Menni kell Názáretből Betlehembe. És micsoda kényszer, hogy Betlehembe érkezve, nincs már szállóhely. Karácsonykor szentimentalisták szoktunk lenni, de most ne legyünk azok! Azt mondja az evangélista: nem azért nem volt helyük, mert kiutasították volna őket, vagy mert érzéketlenek lettek volna a betlehemiek. Egyszerűen nem volt hely. És ezzel jelzi, többek között, a kényszert. Aztán a pásztorok az angyalok jelenésekor! Mégis csak el kellett indulniuk, hogy megtekintsék a jászolbölcsőben elhelyezett gyermeket, s valóban úgy találjanak mindent, ahogy az angyal megmondotta nekik. Összekapcsolódnak itt a kényszerek. Ám mindebben egy csodálatos valóság jelenik meg, amit úgy nevezünk: concursus Dei, vagyis az emberi dolgok, eltervezések, akaratok, a történelem nagy mozgásai (melyekhez nekünk, kis embereknek semmi közünk, legfelebb elszenvedjük), nos, ezek egyszerre csak Isten gondviselését, eltervezését mutatják. A pásztorok gyermeket nézni mennek, de az Üdvözítőt találják. És akik tanúi az isteni ígéret teljesülésének, azoknak megtelik a szíve örömmel és csodálattal.

A gyülekezet lelkipásztorának is, a gyülekezet tagjainak is, és nekünk itt mind tele az életünk kényszer-utakkal. Néha széttárjuk a kezünket, és azt mondjuk: ilyen az élet! Ilyen a 21. század eleje, itt, Magyarországon, Szentendrén; így él itt egy református közösség. Ha tetszik, ha nem, megyünk a kényszer-utakon. És mégis milyen csodálatos megtapasztalás, hogy mindeközben Isten népet szerez magának, és szabadságot teremt. A betlehemi pásztorokat nem úgy ragadja meg az angyal szava, Józsefet nem úgy kötelezi el az angyal szava, Máriát nem úgy érinti meg az angyal üdvözlete, és a Megváltó mennyei dicsősége sem úgy ragyog ki a betlehemi jászol-istállóból, hogy azt kellene éreznünk: ez a legjobb esetben is csak egy alternatív közösség létrehozásához elegendő. Igen, tudom, szokták mostanában mondogatni, hogy az egyház küldetése a 21. században az volna, hogy az átfogó ember-közösségek számára mutasson alternatívát, ahova ki lehet húzódni, ahol lehet másmilyennek lenni, ahol nem úgy van a dolgok rendje, mint általában. De ha így gondolkodunk a Krisztus-követés felől, akkor a keresztyénségünk nem lesz több, mint hobbi-keresztyénség. És ezt nem lekicsinylően mondom. Akinek van hobbija, vagyis passziója, az sokat áldoz érte. Nemrégiben Németországban meglátogattam egy idős, nyugdíjas professzort, akitől sokat tanultam valamikor. Van a házában egy nagy szoba, szinte fele ennek a kis templomnak, és nincsen benne más, csak játékvasút. A professzor úr felesége titokban elpanaszolta, hogy a férje egész nap ül a szobájában és vasutazik. És az egész nyugdíját arra költi. Hobbi, passzió. A keresztyénség is lehet afféle passzió. Áldozunk rá, fontos nekünk, de nincsen köze a valóságos hétköznapokhoz. Valami külön világ, ahova ki lehet húzódni, és az a mi drága, szent, sérthetetlen, érinthetetlen magunk-világa. De nézzétek ezt a betlehemi történetet! Itt hirtelen mindenki találkozik mindenkivel. Hirtelen mindenkinek köze lesz mindenkihez. Lám, a pásztoroknak el kell mondaniuk Máriának és Józsefnek, amit ők már tudnak. És mégis, az angyali jelenést, amit a pásztorok láttak, el kell vinniük, s aztán elhírelik mindenkinek a nagy jelet is, hogy született Megtartó. És hogy ebbe nem volna belekeverve Augustus, a fényes, a dicső császár? Mi már tudjuk a választ: bele van keverve. Mert az, ami ott, Betlehem éjszakáján elkezdődött, amikor megnyílott az ég és angyalok sokasága jött el, mert ők is vágyakoztak beletekinteni ebbe a felfoghatatlan nagy titokba – ahogy Péter apostol mondja –, az éppen olyan, mint mikor bedobnak egy követ a tó vizébe, és egyre szélesedő gyűrűkben terjed a hullám. A misszió ott kezdődött, a testet öltéskor. Az első misszionáriusok éppenséggel a betlehemi pásztorok voltak, akik elmentek, dicsőítve és magasztalva az Istent. Ezért mondja János apostol is: az élet megjelent, láttuk és bizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örökéletet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk. Amit hallottunk és láttunk, azt hirdetjük néktek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal. A mai keresztyének időnként hetykén nyilatkoznak, mondván, mi közünk nekünk ehhez, ahhoz - a másikhoz?! Mi közünk nekünk a pomáziakhoz? Nehezebbeket mondok. Mi közünk a románokhoz? Mi közünk Brüsszelhez? Mi közünk a világhoz? Jól elvagyunk itt magunkban! Köszönjük, mi megajándékozottak vagyunk, meggazdagítottak vagyunk. Kész. Ám János azt mondja, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk egyik felfoghatatlanul nagy titka az, hogy közösségeket hoz létre. Ez a betlehemi történet egyik nagy csodája. Olyanok, akik nem ismerték egymást, akiknek nem sok közük volt egymáshoz, most, a Jézus Krisztus ereje által, az evangélium által közösségre találtak.

2.) Akik tehát a Krisztus követői, mert elfogadták az Ő hívását és igent mondtak rá, azt a csodát tapasztalják meg, hogy közösségbe vezeti őket Isten Szentlelke. Ezt szeretném másodszor nyomatékosítani. Azt értjük jól, hogy vigyáznunk kell, nehogy hobbi-keresztyénekké legyünk. Ám még ennél is nagyobb nehézséggel kell itt szembenéznünk, és erről is beszélnünk kell. Egyszerűen szólva, rá kell bízzuk magunkat lelkipásztorunkra, mert ő ennek a közösségnek a lelkésze és a vezetője. A régebben sokfelé eltejedt egy szlogen: keresztyénnek lenni egyház nélkül. Hitet gyakorolni közösség nélkül. Ezt ma a szociológia úgy szokta leírni: vallásos vagyok a magam módján. Vagy ahogyan Umberto Eco, olasz író, a keresztyénség egyik legkíméletesebb kritikusa ír erről: ez afféle csináld-magad keresztyénség. Ami belefér, amit össze tudunk szedni: egy kis keresztyénség, egy kis buddhizmus, egy kis mantra, egy kis sárija – ahogy összeáll. Vagyis, folytatja az író, a vallás átalakult afféle barkács-könyvi önmegvalósítássá. Csináld magad! A Biblia olyan lett, mint régen volt a barkács-újság. Én is forgattam gyermekkoromban. Mindenféle ábrák voltak benne, mit hogyan kell fűrészelni, összeragasztani. Sokan futkároznak ma így a Bibliával, és barkácsolják maguknak az üdvösséget meg a vallást. Mit mond János? Olyan feltétlen, olyan mindenen átható, amit mond, mert az életről beszél. Az élet igéjéről beszél. Nem technikákról beszél, nem élet-technikákról értekezik, hogyan érezhetem magamat jól vagy még jobban, s hogy kinek mire van hajlandósága, arrafelé menjen. Hanem az élet igéjéről beszél. Mi több, a második versben egy csodálatos fokozást mond: az életről áttér az örökéletre. És azért írja ezt a levelét sokak számára, így kétezer év múltán nekünk is, hogy közösségünk legyen. Aki Krisztus követi, az nem tud magános lenni. Aki Krisztus követi, rögtön megízleli, hogy a Krisztus ereje közösségbe von bennünket. Így hát, kedves nagytiszteletű úr, nem lesz elég magot vetni. Azt is kell, de nem lesz elég. Téged pásztorul hívott ez a gyülekezet, azért hogy ezt a közösséget egyben tartsd, vezesd a közösségteremtő forráshoz, az élet igéjéhez. És szeretett gyülekezet! Tudom, egy-egy gyülekezetekben, a presbiterekben, a buzgó tagokban, a hívőkben hamar elfogy a türelem. Mennyit időt adtatok a nagytiszteletű úrnak? Száz napot? Akkor az már lejárt. És már hallom is, amint elkezdik a hívők egymást között mondogatni: jaj, de csodálatosan prédikál a mi lelkipásztorunk, aranyszájú szent András érkezett közénk, micsoda lelkigondozó a mi papunk, felülmúl mindenkit, szót ért mindenkivel, ilyen nem is volt, a legjobb papot kaptuk meg, de... De azért…Nos, nem bánom, testvérek, ha lejárt a türelmi idő, mert nem is kellett volna a nagytiszteletű úrnak időt adni! Hadd legyek efelől jó bizonysággal. Ő arra kapta elhívását, és arra tette az egész életét, hogy az élet igéjét hirdesse, most itt, nektek! És ha ti kevesebbet kértek vagy vártok tőle, akkor önmagatokat csaljátok meg. Ő azért jött ide, hogy az élet igéjéről tanúskodjon. Nem tehet mást; amit látott, amit hallott, ami neki is hirdettetett, ami személyes életében megvalósult, arról fog tanúskodni. És ezzel fog közösséget teremteni a szentendrei gyülekezetben.

3.) Végül még arról is szólni kell, amit már nem lehet emberi okossággal vagy tapasztalattal feltalálni és elrendezni. Azt mondja János: amit hallottunk és láttunk, azt hirdetjük nektek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk, és a mi közösségünk az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal. Jézus Krisztus a közösségteremtő. Ebben az individualizálódott, az embereket önmagába záró, egymástól elkülönítő világban, amit lassan társadalomnak sem lehet nevezni már, önmagában áll meg ez a tény, hogy Krisztus isteni személye, tanítása közösséget teremt, mert Őt másképp nem lehet követni! De itt is vigyáznunk kell. Sokan mondogatják: hát persze, azért van az egyház, hogy közösségek legyenek! Sok-sok jó szándékú ember mondja ezt, még hitetlenek is: azért jó, hogy van egyház, mert akkor van közösség. De ha csak ennyiről beszélünk, akkor lelkes és jólelkű altruisták vagyunk, akik ugyan fölmutatják a keresztyénség egyik szép gyümölcsét, de a gyökérig nem jutottak el soha. Márpedig, ha nincs gyökér, nem lesz gyümölcs sem. János megmutatja a gyökeret, ezt mondja: éspedig közösségünk az Atyával, és az Ő Fiával az Úr Jézus Krisztussal. És ez a lényeg: a Szentháromság Istennel való titokzatos, belső közösség. Erről szól minden. Mert ahogyan a testet öltéskor Isten belépett a világba és közösséget vállalt az emberrel, mert Krisztus mindenben hasonlatos lett hozzánk, kivéve a bűnt, és elszenvedte bűneink büntetését, és megkóstolta érettünk a halált, és helyettünk kiáltott: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem, és érettünk támadott fel, és ült az Atya jobbjáre, és esedezik szüntelen érettünk, - ugyanúgy, megfordítva, nekünk is el kell jutnunk az Istennel való közösségre: Istennel meg kell békélni, meg kell térni, újjá kell születni, az óembert le kell vetkezni, az új embert fel kell öltözni, és a szeretet törvényét be kell tölteni. Ezt mondja János apostol: kedves szentendreiek, én azért hirdetem az élet beszédét nektek, hogy közösségünk legyen egymással, és aztán együtt a Szentháromság Istennel. Ez a titkok titka. Ezért mondja János először azt, hogy: élet, és mondja utána azt, hogy: örökélet. Ezért olyan csoda az, hogy az ige testet öltött. Melyik ige? Ki ez az ige? Az, aki által minden lett, ami lett, és Aki nélkül semmi sem lett, ami lett. Krisztus. Ő álljon itt mindig a középpontban, mert ő a mi egymással való közösségünknek a gyökere, de ő az élet forrása, és Ő az Istennel való közösségünknek – nemcsak a gyökere, nemcsak a forrása – , hanem a biztos garanciája is. Ezt mondja Krisztus: aki engem látott, az Atyát látta, Aki engem küldött. Aki őt követi, annak engedelmeskedik, Aki őt elküldötte.

Kedves nagytiszteletű úr! Egykor, Augustus császár idején, a nagy Római Birodalomban Bethlehem periféria volt. És Szentendre is, még éppen a Római Birodalomban, kis periféria volt - s meglehet, a nagy világbirodalmak korában, ma is az. De aki Krisztust megtalálja, és Krisztusban megtalálja az életet, és Krisztusban megízleli az örökélet, és engedi, hogy a Szentlélek mindezt bepecsételje az életébe, az mindig az igazi középontban van - ahogy voltak egykor a pásztorok ott, Bethlehemben, és lehetünk mi is itt, Szentendrén. És aki az isteni középpontban van, az közösségben van. Legyél hát ennek a közösségnek a pásztora, tápláld élő igével, vezesd szüntelen Krisztushoz. És kedves szentendrei testvérek, ti pedig mindig csak ezt kérjétek, várjátok, mi több, követeljétek lelkipásztorotoktól. S kedves lelkipásztor testvérek, vendégek, akik eljöttünk, hogy együtt örüljünk ennek a találkozásnak és a Krisztusban megnyert közösségnek, kérlek, imádkozzatok a lelkipásztor szolgálatáért és a gyülekezetetért. Ne fogyjon ki szívetekből az esedezés, hogy itt, Szentendrén, mindig az élet igéje szóljon, mely örökéletre hív, hogy közösségünk legyen az örökkön örökké Élővel!

Ámen