Harc

„Ha valaki másképpen tanít, és nem követi a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt, az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, amelyekből származik irigység, viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítások, megbomlott elméjű és az igazságtól megfosztott embereknek hiábavaló torzsalkodásai, akik az istenfélelmet nyerekedésnek tekintik. Azoktól, akik ilyenek, eltávozzál. De valóban nagy nyereség az istenfélelem, megelégedéssel; mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit; de ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal. De te, óh Istennek embere, ezeket kerüld; hanem kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget. Harcold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az örök életet, amelyre hívattattál, és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt.” (1Timótheus 6,3-12)

Kedves testvérek! Messze vannak még az országgyűlési választások, úgyhogy szóba merem hozni a politikát, nem fog senki azzal megvádolni, remélem, hogy kampánybeszédeket tartok. (Ámbár Magyarországon folyamatosan és állandóan kampány van.) Azért bocsátom ezt előre, mert ehhez a felolvasott szakaszhoz igen jól hozzáillik sokunknak ez az általános tapasztalata. Magam is föl tudok idézni egy beszélgetést, jónéhány esztendeje történt. A politikáról beszélgettem valakivel, és én úgy rendes magyar módra elpanaszkodtam magamat, hogy micsoda nagy hűhóval kergetnek a médiumokban egy régen leköszönt politikust. Pedig se rangja, se pártja, se ambíciója, se befolyása nem volt már. Mire való ez az egész? - panaszkodtam az ismerősömnek. Mire ő, némi gyógyító cinizmussal, azt felelte: hogy mert ilyen a politika! Az egy szüntelen harc. Ott mindig nagy a zaj, ott mindig, mindenre azonnal és élesen reagálni kell, ott mindenki gyanús, az is, aki volt benne volt, meg aki most benne van, és benne lesz talán. Aztán rám nézett és azt mondta: de hát ilyen az élet. Azért mondom, hogy némi gyógyító cinizmus volt a megjegyzésében, mert voltaképpen, amit mi időnként elpanaszlunk, hogy ugyanis a közéletben milyen nagy a harci zaj, hadd idézzem az apostolt: irigykedések, viszálykodások, káromlások, rosszindulatú gyanúsítások, megbomlott elméjű és igazságtól megfosztott emberek hiábavaló torzsalkodásai vannak ott, mindez valójában a saját életünk. Mindezt pusztán átadjuk, odaadjuk a politikusoknak, küzdjenek ők, viszálykodjanak, irigykedjenek, káromkodjanak, gyanúsítgassák egymást, torzsalkodjanak, mint megbomlott erkölcsű emberek,  - mi, úgymond, nem vagyunk olyanok . És még egy kitérőt hadd tegyek itt, némi feddéssel. Ebben van önfeddés is. És némi bírálattal is, van benne önbírálat is. A kedves, kegyes keresztényeket szokta leginkább jellemezni az a felfogás, hogy a politika, az valami csúnya dolog. Mi a kisujjunkkal sem érünk hozzá, oda se nézünk. De így van valóban? Az emberek közös életének a dolgai, a törvényhozás, a jó rend fenntartása, nagy dolgok elhatározása., ezek nem nekünk valók? Az ördög találta ki az egészet? És az igazi hívő ember messze elkerüli ezeket? És ehhez sokszor szokták idézni Pál apostol imént felolvasott szavait. (Olvashatjuk egyébként ugyanezeket az intelmeket a másik Timótheusi levélben, és a Tituszhoz írt levélben is.) Azt mondja az apostol: messze kerüld el az ilyeneket! De valóban azokra gondol-e az apostol, akikről már kétezer évvel ezelőtt a híres Cicero testvére írt egy kis könyvet ezzel a címmel: hogy hogyan nyerjük meg a választásokat? A mai kampányok forgatókönyveit már kétezer évvel ezelőtt megírták: hogyan kell megrágalmazni, megvádolni a politikai ellenfelet, milyen indulatokat kell gerjeszteni ellene, hogyan kell az emberek véleményét ide-oda hajlítgatni? De nemcsak Cicero fivére, hanem már sokkal korábban Arisztotelész is írt erről bőséggel a Politika című művében. Erre gondolt volna Pál apostol, amikor Timóteusnak azt mondta, hogy: ezeket messze kerüld!? Tedd karba a kezedet, fordítsd el a fejedet, és mondd csak, hogy: a kegyesség nem ismeri ezt. A kegyes élettől távol van ez. Azt hiszem, egyáltalán nem erről van szó itt. Érezzük is, ahogy olvasom a szavakat, hogy beljebb kell itt mennünk, mélyebbre kell itt mennünk, nem állhatunk meg azoknál, akiket vagy gyűlölünk, vagy rajongunk értük, akiknek a neve mellé odatesszük az ikszet a szavazófülkébe, és aztán várjuk, hogy csinálja azt, amit reméltünk, vagy ne csinálja azt, amit nem szeretnénk. S ha erről is szó van itt, a lényegét tekintve nem erről van szó. Ahogy a múlt alkalommal is mondtam, a Timótheushoz írt levélben egy nagy kérdéskör áll előttünk, az egész életünk alapkérdései. Éspedig, hogy mi az igazság? Már tudniillik az az igazság, amelyik elvezet bennünket az életünk boldogító végcéljához. Mi az Isten háza? Mit jelent Istennél lakozni? Akiknek misztikus a füle, annak így mondom, misztikus nyelven: mit jelent Istenben élni, teljességben őbenne élni, lenni, mozogni? És mi a kegyes élet? Mi az istenes élet? Múltkor idéztem egy katolikus fordítást, amely ezt jámborságnak nevezi. Mi az az életforma, amelyben az ember bizton remélheti, hogy üdvösségre jut? Röviden, ez a három fő kérdés – mi az igazság, mi az Istennel való közösség, mi a kegyesség - összetartoznak. Olykor egyik része, máskor a másik része hat erősebben, de nem lehet őket egymástól elkülöníteni. Igen, meg kell különböztetni őket, de az egyikből mindig elérkezünk a másikba. Most itt, ahol az apostol tanácsokat ad Timóteusnak, akire egy kis ázsiai gyülekezet vezetését bízta rá. A gyülekezetből nyugtalanító hírek érkeztek, Timótheus pedig fiatalember, aki még nem igazodik el egykönnyen az élet szövevényében, ezért az apostol távolból tanácsolja, bátorítja. Most leginkább a kegyességről szól. Így is kezdődik a felolvasott szakasz: ha valaki másképpen tanít és nem követi a mi Urunk, Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt, az felfuvalkodott... Kegyesség szerint való tudomány és Krisztus egészséges beszéde. Az apostol a higiénia szót használja itt, és ez nemcsak az eleve tisztát jelenti, hanem és inkább a megtisztított beszédet, a megtisztított tanítást, amely nemcsak egészséges, hanem minket is gyógyít. A Krisztus beszédének ez a nagy titka! Igen, ez gyógyító beszéd. És hadd kapcsoljam ide rögtön az igazság kérdését. Az apostol azt mondja, hogy akik az igazságtól elhanyatlanak, azok felfuvalkodnak és semmit sem értenek. Bár semmit sem értenek, de roppant mód okoskodnak mindenféle vitatkozásban, szóharcban elmerülnek, de ezekből semmi más nem származik, mint irigység, viszálykodás, káromlás, rosszakaratú gyanúsítás, megbolondult elméjű és igazságtól megfosztott emberek hiábavaló torzsalkodásai. Hány család élete megy ilyeneken tönkre! Hány baráti közösség robbant már fel! Hány és hány ember megy a munkahelyére összeszorult gyomorral! És az anyaszentegyházban is, jaj, hány gyülekezet, hány presbitérium, hány bibliaóra, hány lelkészi közösség, hány zsinat ment már tönkre, romlott el, mert ez a gyógyító beszéd, ez az egészséges beszéd nem jutott el közébük!

Kedves testvérek, hiába nézitek az asztalra kitett gyógyszert, nézéstől nem gyógyul meg senki. A gyógyszert be kell venni. Hiába mondja valaki, hogy itt van ez a borzasztó koronavírus-járvány, s talán meg is van rá a gyógyszer, vagy valami ellenanyag, . de ő bizony nem oltatja be magát, nem veszi be a gyógyszert! Így sosem fog meggyógyulni. A Krisztus szép és jó és igaz beszédét be kell venni! Az ő egészséges beszéde gyógyító beszéd is. Azt mondja az apostol: felfuvalkodott, aki ettől elhanyatlik, aki ettől elfordul, és azonnal vitatkozásokba merül. Pedig talán éppen Pál apostolnak mondhatnánk, hogy: ne ródd már fel a vitatkozásokat, nálad nagyobb vitatkozót nem ismerünk a Biblia lapjairól! Vajon miért mondja az apostol, hogy a nagy baj a vitatkozás? Azért mert a szóban forgó helyzetet az jellemzi, hogy onnan már kikerült a Krisztus egészséges beszéde. Onnan már kikerült az igazság. Már távol van az a kérdés, hogy mit jelent a jó kegyességben megélt élet. Ott már csak szőrszálhasogatás, vetekedés van. Sőt, már a baj leplezése is folyamatban van,  ahogy a másik levelében beszél rámutat, mert ezek a vitatkozók szépen tudnak ám beszélni és megcsiklandozzák az emberek fülét, nem is a fülét, a lelkét, meg a szívét. Emlékezzünk, amit a bevezetőben mondtam. Sóhajtozunk, hogy mennyi civakodás, fecsegés, kiabálás, ricsaj, lárma van a közéletben, a politikában, pedig valójában a mi lelkünkben van ricsaj, lárma.

Azt mondja az apostol, hogy kerüld el azokat, akik az üdvösségre vezető élet nagy kérdését meghamisítják, és egyszerű eszközt faragnak belőle maguknak, hogy meggazdagodjanak. Mi szemérmes reformátusok nem nagyon szoktuk a pénzről beszélni, pedig lehetne egy évig is prédikálni a pénzről: minden rossznak a gyökere a pénz szerelme. Meg arról is szólhatnánk sokat, hogy mit jelent az, hogy: ezután sóvárogva némelyek eltévelyednek a hittől és általszegzik magukat sok fájdalommal. Szinte keresztre feszítik magukat. Összetörik elől-hátul a bordájukat, így is lehetne ezt a szót itt fordítani. Belehalnak. Micsoda életstratégia ez: belehalni a pénzhajszába!? Továbbá azt ia mondja az apostol, hogy nézd meg: befurakodnak a gyülekezetbe, vitákat generálnak, régi felvetéseket kezdenek bogarászni, szóharcokat kezdeményeznek, fölébe akarnak kerekedni a többieknek, és aztán jönnek az irigységek, a viszályok, a káromlások, a rosszindulatú gyanúsítások, a hiábavaló torzsalkodások. Az az igazság, testvérek, hogy a rossz utáni vágy vezet minket orrunknál fogva.  Az ilyet, a rossz hírt, ha földhöz is vágjuk az újságot, mégis elolvassuk, és ha kalapáccsal rácsapunk is a monitorra, másnap akkor is újra bekapcsoljuk  – és isszuk a mérget. Rövid távon, látjuk, mindig a hazugság győz, ám hosszú távon veszít a hazug. Csak addigra már elveszett az igaz. Odahajlik a rossz hírre a mi megromlott szívünk. Azt akarjuk hallani. Az igazság hosszú távon küzd. Mert az igazság nem csak valaminek a kimondását, a leleplezését, a föltárulását jelenti, hanem az ember gyógyulását is. Az egészséges beszéd gyógyító beszéd, de ahhoz, hogy miénk lehessen, ahhoz újjá kell születni. El kell indulni a kegyes élet útján. Meg kell tanulni Isten szent rendje szerint élni. Naponta meg kell öldökölni az óembert, aki mindegyre rácuppan a hazugságra. Így mondja egy régi bölcs: hosszú távon, az életünk egészére tekintve mindig hasznosabb később megtudni az igazságot, mint hamar elfogadni a hazugságot. Még ha később is, de megtudni az igazságot, mint hamar elfogadni a hazugságot. Ez a nagy harc.

Ráadásul, amikor az igazság feltárul előttünk, amikor a Krisztus beszéde megérinti a szívünket, amikor Isten elkezd motozni a lelkünkben, akkor nem az történik, ami szokott egyébként az embervilágban, hogy rögtön lárma, nagy kiabálás támad. Ellenkezőleg, ilyenkor elhallgat az ember. Két okból is.

Egyrészt azért, mert megszeppenünk. Megszeppenünk attól, hogy kik vagyunk mi valójában és kicsoda Isten valójában. Tehát afféle rémült és ijedt elhallgatás ez amiatt, hogy magunktól Istenhez nem jutunk el (ahogy a 2012. dicséretben énekeltük). Az élet igazi forrása sosem fakadt föl önnön igyekezetünktől. A gyógyulás csak reménytelen ábrándozás marad, ezért megszeppen az ember. Belenéztünk az igazság tökéletes, csalhatatlan tükrébe, immár, nincs több önáltatás, nincs több önbecsapás, nincs több önmagunk vállonveregetése, nincs több önkitüntetés, nincs több önfelmagasztalás, nincs több önistenítés. Óh, én nyomorult ember, kiált az apostol, kicsoda szabadít meg engem a halálnak ebből a végzetes kötelékéből? (Róma 7,24)

Másrészt, elhallgatunk, ha föltárul az igazság, mert nem csak azt látjuk meg, hogy én ki vagyok, én mit tettem, hanem, hogy mit tett Isten? És akkor elámul az ember. Úgy elcsodálkozunk, hogy egy hang nem jön ki a torkunkon. Ezért az igazság mindig később szólal meg. A hamisság, a csatazaj, a harci lárma hamar harsan. Úgy ír itt az apostol ezekről az elvetemedett emberekről, mintha egy harci táborról írna, akik tülekednek, üvöltöznek, kiabálnak. Ez szinte eleve adott. Sokszor megbánjuk, mégsem hagyunk fel büszke nyegleségünkkel. Azt szoktuk mondani: ami a szívemen, az a számon! Hamar kimondom, ami bennem van. Jaj, ne mondd ki! Megsebzed a másikat, harag-szövevényt létesítesz vele. Mert a harag haragot nemz, a hazugság hazugságot hoz. A gyanúsítgatás gyanúsítgatást eredményez, és a hiábavaló torzsalkodás hiábavalóvá tesz.

De mondd ki azt, amit a szívedben szült a gyógyító ige! És azzal, ha lassabban is, még ha később is, mindig többre jutsz, mert életre jutsz. Ha lassan is, de az igazságra jutsz, és azzal életre jutsz, és nem halálra, mint a rövid lejáratú hazudozásokkal.

Azt mondja az apostol Timóteusnak: ha látod ezeket a hatékony embereket, kerüld el őket! Istennek embere, kerüld el ezeket, de kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget, harcold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az örök életet, amelyre hívattattál és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt. Hogy teljességében mi ez a szép harc,  mi ez a nagy agónia, ez a nagy küzdelem, azt még csak címszavakba sem lehet belefoglalni. Én is csak a tanácsokhoz igazodva említek meg néhány vonatkozást.

A hitnek az is a nagy harca, hogy el kell kerülünk a hamisságot! Ahogy a zsoltár mondja: aki nem jár hitlenek tanácsán, aki nem ül bele a csúfolkodók székébe, aki nem áll meg a bűnösök útján – az a boldog ember (1. Zsoltár)  Áldd meg, hogy nem állsz oda! Bírd ki, hogy nem vagy rá kíváncsi. Harcold meg, hogy ne legyen benne részed. Egy másik helyen az apostol korábban arra kérleli Timótheust, hogy ne légy részes más bűneiben (5,22). Tartsd magadat tisztán. Ez harc. Elkerülni a rögtön gyorsan ható, felpezsgő, sistergő, érdekes, tűzijátékos hazugságot, és nem engedni neki.  Ez harc. Agónia, mert hazugságra éhező, hamisságot szomjazó óemberünket adjunk ilyenkor éh- és szomjhalálra. Az kevés ha azt mondod, nekem nekem ehhez vagy ahhoz a hazug emberhez nincs közöm. Kevés, ha a rágalmazótól elfordítod a füledet, és a perpatvarkodók küzdelmébe nem avatkozol bele. Mert magaddal a harcolsz, amikor a hit harcát vívod. A saját szíveddel, a saját indulatoddal, a saját megromlott természeteddel, önmagaddal vívod a legnagyobb harcot. Nem vettétek még észre, hogy az elfajult világban hogy szórja a kísértő a megromlott ember elé a csemegét? Ne nyúlj érte, győzd le magad! Harcold meg ezt a harcot! De még ennél is nagyobb harc szép vallástétellel vallást tenni. Ez ugyanaz a szép hitvallás (homológia), amiről a múlt alkalommal szóltunk. Erről mondja, hogy: kétség nélkül áll. Küzdj meg érte, ne engedd el!   Elutasítani valamit, az is nagy harc. Nem részt venni valamiben, az is nagy küzdelem, távolmaradni attól, ami nem Isten szép igazsága szerint való, kizárni az életünkből – ez bizony, nagy harc, testvérek. De megtartani a szép igazságot? És megmaradna a Krisztus gyógyító beszédében? Ott maradni az úton, amely üdvösségre vezet, még akkor is, ha nem látom be teljesen az útnak a végét? Ez az igazi nagy harc:  megmaradni, hűségesnek lenni, állhatatosnak lenni a Krisztus gyönyörű igazságában.

Baj-e, kérdezhetné valaki, ha kicsit odahallgatunk, aztán egy percre be is állunk az ördög dalárdájába?  Baj. De ennél sokkal nagyobb baj és sokkal nagyobb veszteség, ha elveszítjük a Krisztus beszédét, ha megsüketülünk rá, ha az nem jut el a szívünkbe, nem hat át és nem formál minket, ha a kegyes életnem lesz a miénk. Nekünk is szól hát az apostol: Isten embere, kerüld azokat, de kövessed ezeket: az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a béketűrést, a szelídséget  – igen, harcold meg a hitnek ezt a szép harcát. Nyerd el az örök életet, amelyre hívattattál, és szép vallástétellel vallást adtál sok bizonyság előtt. Egy másik helyen, a Zsidókhoz írt levélben azt mondja az apostol: kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért (Zsid 12,1), s ott ugyanerről a harcról, agóniáról beszél! De tehetjük, mert a tanúknak és vértanúknak, a szenteknek, az egykor küzdőknek a nagy közössége vesz körül bennünket. Nem vagyunk egyedül, nem vagy egyedül. Sosem maradsz egyedül. Isten szentjei, a veled együtt imádkozók, az életüket Krisztusért áldozók, a hűséges bizonyságtevők, mindazok, akik ragaszkodnak a Krisztus jó és egészséges beszédéhez, veled vannak, veled együtt futnak, veled együtt harcolnak, hogy veled együtt nyerjenek örök életet. Ámen.