Halott volt és él!

Ünneplő gyülekezet, kedves testvérek!

Húsvétnak sok, nagyszerű és végigmondhatatlan áldása van a számunkra, méltán ünnepeljük és tartjuk a keresztyének legnagyobb ünnepének. Engedjétek meg, hogy ezen a húsvéti ünnepen e sok-sok áldás közül csak egyet vegyek ide. Ezt is sokáig lehetne taglalni, de talán az ünnepben elegendő lesz róla néhány szót szólni, és arra figyelni. Ez a nagy áldás, amiről ma szeretnék szólni hozzátok, röviden így foglalható össze: a feltámadott Krisztus mindig szól az Övéi szívéhez. A feltámadott Krisztus nem eszme, nem valami, egyébként nagyon nemes gondolat, nem valamiféle ürügy arra, hogy ünnepet tartsunk ebben az egyébként ugyancsak ünneptelen, sivár világban, nem valami nagyszerű felemelő gondolat, valami, amit kikövetkeztettünk a világ folyásából, hogy a világ tavaszon mindig kiújul, hogy mindig az életnek kell győznie, hogy mindig a „van” áll előbb és mindenek fölött, és megelőz mindent, ami nincs. A feltámadott Krisztus élő személy, és mint élő személy, Szent Lelke által szól hozzánk, szól a mi szívünkhöz. Pedig már nagyon messze vagyunk a csodálatos hajnaltól. Attól a napkeltétől, földrengéstől, angyal-jelenéstől, attól a pillanattól, amikor az angyal elhengeríti a követ a sír szájáról, messze már, amikor a kétségbeesett asszonyok szívében öröm támad, amikor a Feltámadott letörli a tanítványok könnyeit, közösségükbe lép, megvigasztalja és megáldja őket.

Messze vagyunk már akkor is, amikor ezt a levelet, a pathmoszi száműzöttnek, János apostolnak a Mennyei Úr, Jézus Krisztus diktálja és küldeti a szmirnai gyülekezetbe, Kis-Ázsiába, egy gazdag városba egy szegény gyülekezetnek, egy elfacsarodott és lezüllött világba, a szentségbe kapaszkodó néhányaknak, azoknak, akikre nagy-nagy próbatétel vár. De messze már a dicsőség, és de közel a próbatétel! De messze már húsvét diadala, és de közel és de jelenvaló, és de húsbavágó a nyomorúság és a szegénység! A szmirnai gyülekezetnek több próbát kell kiállnia, és amikor a szívükhöz szól, és nekik beszél a Feltámadott Úr, nem hagy kétséget afelől, hogy mik ezek a próbatételek.

Az első, amit mindjárt megnevez és nem kendőz el: a nyomorúság, a szegénység. Nem kendőzi el, ahogy mi magyarok szoktuk. Mi ugyanis azt szoktuk mondani, hogy nem bűn a szegénység, csak kellemetlen, ezért aztán mindenféle módokon palástoljuk. De igen kellemetlen szegénynek lenni egy gazdag világban, Szmirna pedig egy gazdag világ volt. Gazdagodó világ. A régi feljegyzések szerint a Római birodalom egyik föltörekvő, nagytehetségű kereskedő városa volt, és feltehetően az első keresztyének, akik ott hitre tértek, maguk is a tehetős emberek közül kerültek ki. És egyszerre csak azt találták, hogy mindenüket elvették. A Krisztus miatt szegénnyé lettek, vagyonelkobzásra ítélték őket, mindenükből kiforgatták őket. Nehéz próbatétel ez, amikor körülöttünk mindenki zsírosodik, mindenki tehetősödik, mi pedig egy olyan országban élünk, amelyikben csúszunk lefelé. Mindenütt azt mutatja a világ, hogy föl, föl, előre, nagyobbra és többre, boldogan élhetnek és áldozhatnak az emberek a fogyasztás oltárán, mi pedig lassan azon törjük a fejünket, hogy mikor vezetik be újra a fillért, mert lehet, hogy arra is szükség lesz megint. Nagy próbatétel ez.

De nagyobb próbatétel ennél az a szellemi közeg, amiben a szmirnai gyülekezet él. A szegénység viselhető, a szegény ember reménykedhet egy jobb holnapban, a szegény ember hiheti, hogy egy kicsit rendezzük a dolgokat, és nekünk is jut majd az asztalra. De mit mondjanak azok, akik egy olyan világban, olyan szellemi miliőben élnek, amelyet egyetlenegy szóval így jellemez a gyülekezet ura: káromlás. Egy káromló világban élnek a szmirnaiak – vagy inkább élünk mi, merthogy egyszerre csak hihetetlenül közel találjuk magunkat Szmirnához. Egy káromló világban élünk, és hiába szeretnénk az igazat mondani, hiába szeretnénk a jót mondani, a tisztát mondani, mindent megköpdösnek, mindent kiforgatnak, mindenből gúnyt űznek, nincs semmi ebben a világban, ami szent lenne. Néha méltatlankodva, de leginkább összeszoruló szívvel kifakadunk: hát már semmi sem szent? És nem tudunk ezelől – mármint a káromlás elől – sehova se kitérni. Nem tudunk elhúzódni egy csendes zugba, nem találunk azilumot, mert mindent behálóz,  - ha tudni akarjuk, hogy holnap hány fok lesz, azt is úgy fogjuk megtudni, hogy közben káromkodnak a fülünkbe. Ha tudni akarjuk, hogy kik méltók arra, hogy megkapják a bizalmunkat a következő parlament ciklusára, azt is káromkodás közben adják elő nekünk, ha tudni akarjuk, hogy mi az igazság vagy egyáltalán, hogy állnak a dolgok, azt is kicifrázza a magyar ember, ahogyan kicifrázták Szmirnában is. Gyalázták a keresztyéneket, gyalázták a hitüket, gyalázták a megváltójukat. De még ezt is el lehetne viselni, testvérek, vannak csodálatos mennyei füldugók meg szűrőkészülékek, meg valahogy megtanulunk együtt élni ezzel, még ha nem is viseljük szívesen ezt a borzasztó beszédű, borzasztó gondolatú, borzasztó szívű világot, merthogy a szív teljességéből szól a száj.  A gyülekezet ura még egy nagy nyomorúságot mutat meg. Ezt pedig így lehetne megfogalmazni: elvitatják a keresztyének identitását. Azt mondja: ismerem azoknak káromlását, akik azt mondják, hogy ők zsidók, pedig nem azok, hanem a sátán zsinagógája. Tessék ezt jól érteni! Voltak Szmirnában olyanok is, akik azzal támadták a keresztyéneket, hogy nem is vagytok ti hívő emberek, nem is vagytok ti vallásos emberek, nem is vagytok ti jó emberek, az egész keresztyénség semmire se való! Ez már nem szegénység, ez már nem elviselhetetlen környezet, itt már azt kérdőjelezik meg, hogy ki vagy te valójában,  - az identitásodról van szó. Igen, a keresztyének között is vannak bűnök, a keresztyének között is vannak vétkek, nagy bűnök és súlyos vétkek, gyalázatosak. De milyen érdekes, hogy akik minket ezek miatt bántanak, nem azt mondják, hogy ti mind egyetemlegesen bűnösök vagytok, mert ez így nem igaz, és nem azt kérdik, hogy miért tűritek meg ezt magatok között, ha már ti hordozzátok az igazságot, nem azt firtatják, hogy miért nem vetítek magatok közül a gyalázatos életűeket, hanem rögtön lépnek egyet, mintha csak erre vártak volna, és azt mondják, hogy az egész keresztyénség nem ér semmit. Olykor mondaniuk sem kell, még mi magunk is érezzük ezt, mintha ez így volna megszerkesztve: s ha valahol a gyülekezetben, az egyházban bajt, gondot, bűnt látunk, mi is kötjük a nyúlcipőt, és azt mondjuk: - ilyen társaságban, ilyen közösségben, ilyen nevezet alatt? Ugyan! Nagy próbatétel ez.

De mindez összegzi is a gyülekezet ura. Mert nem elég az egyik, nem elég a másik, nem elég a harmadik, olykor együtt kapja az ember ezt a hármat,  - és ez megérlel egy borzasztó dolgot, mégpedig a félelmet, és ha megérleli a félelmet, és félelemben kezdünk élni, félelemben a szegénységtől, félelemben a gyalázattól, félelemben az identitásvesztéstől, akkor elveszítjük a lehetőséget arra, hogy betöltsük Krisztus nagy parancsát: a szeretet parancsát. Mert ha igaz, hogy a szeretet kiűzi a félelmet, akkor igaz az is, hogy ahol félelemben él az ember, ott nem tud igazán szeretni. Ezért üzeni a feltámadott Krisztus: ti ne féljetek! Így szól húsvétkor az asszonyoknak is: ne féljetek. Ugyanígy szólt a tanítványoknak, amikor megjelent közöttük: ne féljetek! És most szól a szmirnai gyülekezethez is: ne féljetek, és szól nekünk is ezen a húsvéti reggelen: ne féljetek, mert ha átengeditek magatokat a félelemnek, elveszítitek a lehetőséget arra, hogy szeressetek! Pedig – valljuk meg őszintén – félünk, ne titkoljuk el. Félünk attól, hogy kicsavarják a kezünkből azt, amink van, félünk attól, hogy nem tudunk már hova menni ebben a világban, mert mindenütt, mintegy vadászaton ránk küldik a káromlás kutyáit, akik kicsaholnak bennünket a legbiztosabb rejtekből is, és persze, hogy félünk attól, hogy elveszítjük igazi önmagunkat. Hogyne félnénk! És hogyne félne a szmirnai gyülekezet, amikor jelzi az ő ura, megtartó királya, hogy üldöztetésben lesz része. Ímé, a sátán néhányakat közületek tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok, hogy megkísértessetek! Ezért imádkozunk mindig a Miatyánkban: ne vígy minket kísértésbe! És most jelzi a gyülekezet ura, hogy próbatétel vár rájuk, de ne féljenek. Miért mondja ezt? Azért, mert az a Jézus Krisztus mondja ezt, aki gazdag lévén szegénnyé lett érettünk. Krisztus ismeri a szűkösséget, s nemcsak szegénnyé lett érettünk, hanem a Filippi levél szavai szerint rabszolgává lett érettünk. A rókáknak van barlangjuk, az ég madarainak van fészkük, az Ember Fiának nincs fejét hova lehajtania – mondja Jézus követőjének. Ismeri ezt a nyomorúságot.

És az a Krisztus szól most ehhez a szenvedő és gyötrődő és félelmek között élő gyülekezethez, aki elküldte hozzánk az igazság Lelkét. A Lelket, akinek a szava az igazság szava, aki meg tud szólalni egy olyan világban is, ahol minden mondat nyomdafestéket nem ismerő szavakkal kezdődik és végződik, ahol úgy bugyog ki a világ szívéből a rossz, mint ahogy a maxima kloáka bugyog. Ne féljetek, elküldöm hozzátok az igazság Lelkét, aki megtanít benneteket az igazságra. És ne féljetek, hogy mit kell majd mondjatok a számonkérés óráján, mert a Lélek veletek van és megadja azt nektek. És ne féljetek egy olyan világban, ahol olyan torzan beszél az ember, hogy már azt sem tudod, te magad mit mondj, mert ebben a világban tanulsz beszélni, és imádkozni sem tudsz már, - ne féljetek, majd Isten Szent Lelke elvégzi a jó szót bennetek. És ne féljetek a próbatételekben és a kísértésekben sem – mondja Jézus Krisztus, aki megpróbáltatott, aki ismerte a félelmet, mert így könyörgött nagycsütörtök éjszakáján: Atyám, ha lehetséges, vétessék el tőlem az a pohár. Ismerte a félelmet, ismerte a próbatételt, vért verejtékezett haláltusájához közeledve. De legyőzte, legyőzte a félelmet is, legyőzte a kísértést is.

És most úgy mondja mindezt, mint aki első és utolsó. Első, mert Őáltala teremtetett minden, így magasztalják Őt a régi keresztyén himnuszok, és Ő az utolsó, mert Őreá nézve teremtetett minden. Őáltala lett minden, ami lett – mondja János apostol evangéliuma kezdetén, és Ő mindennek értelmes célja. Csak a feltámadott Krisztusban tud minden beteljesedni. Minden egyéb vakvágányra fut, minden egyébről tudhatjuk, hogy zsákutca, hiába szerez magának az ember, hiába üvöltözik, nem lehet káromkodásból katedrálist építeni, még csutkavárat sem. De Őbenne, Krisztusban minden, ami teremtetett értelmes célba érkezik. És azt mondja még: aki halott volt, és ímé, él. Mitől félünk? Szegénységtől, gyalázattól, identitásvesztéstől, tömlöctől, megpróbáltatástól? Ó, nem is félünk ezektől igazán, hiszen ránk is igaz, amit Péternek mondott a Mester szenvedése előtt: - Simon, Simon, a sátán kikért, hogy megrostáljon, mint egy búzát, de én imádkozom éretted. Talán még ettől sem félünk! De a haláltól félünk. Ott lappang a szívünkben a haláltól való félelem, a megsemmisülés, a végső vereség, és hogy nincs okunk és módunk és eszközünk, hogy fölébe kerekedjünk. Ki hengeríti el a követ a sír szájáról? – kérdezik az asszonyok. Mire elég az asszonyi erő, mire elég a férfi erő, mire elég a világ ereje? - az a kő ott van, lezárta, lepecsételte, elvégeztetett, meghalt. Ímé, aki meghalt, de ímé, aki él, Isten erejével szól hozzánk ezen a húsvéton is Krisztus. Mert aki meghalt, és ímé, él, úgy áll előttünk, mint aki megnyitja az ő titokzatos, transzcendens életét előttünk, és mondhatjuk Pál apostollal, hogy aki Krisztusban él hit által, annak az élete el van rejtve Krisztusban. Szétzúzhatja a halálon győztes Krisztusban elrejtett életünket nyomorúság, üldöztetés, szenvedés, megtiportatás? – kérdezi Pál apostol a Római levélben. Nem, senki és semmi, ettől az isteni szeretettől nem szakíthat el bennünket, sem a jelen valók, sem a következendők. Ezért hát buzdít bennünket ezen a húsvéton is a mi Krisztusunk ezekkel a szavakkal: légy hű mindhalálig, és néked adom az élet koronáját. Légy hű, vagy – ahogy régiesen mondjuk és milyen szép – légy hív, légy állhatatos, légy ebben a hitedben megbízható, tartsd meg az identitásodat, ne engedj egy tapodtat sem, - és életkoronát kapsz. Nem valami trófeát, amit beraksz a vitrinbe, nem valami szép emlékplakettet, amit majd megmutatsz az unokáidnak, nem egy drága aranyérmet, amit szegénységedben elviszel a zaciba és becsapod, hogy legyen megélhetőséged – életkoronát kapsz, az élettel koronáz meg. Életet nyersz.

Aztán egy másik buzdítást is mond a próbatételekben vergődő gyülekezetnek: aki győz, annak nem árt a második halál. És ki az, aki győz? Így mondja János apostol  első levelében, olvasom még egyszer: Mindaz, ami Istentől született, legyőzi a világot, és az a győzedelem, ami legyőzte a világot, az a mi hitünk (az a mi hívségünk, az a mi hűségünk). Ki győz? – aki hű, és aki hű, életkoronát kap, és aki életkoronát kap, azon nem fog a második halál. Az első fog, a biológiai halált meghaljuk, a hetven-nyolcvan évre kiszabott emberi időt meghaljuk, a bűnök halálát meghaljuk, de aki Krisztusban van, és akinek az élete Krisztusban van elrejtve, annak nem árt a második, az örök halál. Vagyis annak nem árt, azon nem fog az, amit kirekesztetésnek nevezünk, amit Jézus a példázataiban külső sötétségnek nevez, azon nem fog az, amire Isten nemet mond. Föl sem tudjuk ezt fogni, el sem tudjuk képzelni, hogy van valami Istenen kívül, van valami, amire Isten nemet mond? Nem tudjuk elképzelni, de földi halálunkkal megkóstoljuk. Megkóstoljuk, hogy aztán soha többet meg ne ízleljük. Megkóstoljuk, hogy tudjuk, mi az, amiből Krisztus megszabadított bennünket. Ne félj hát! Ne félj hát – mondja Krisztus – ez a te nyomorúságod tíz napig tart.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, nagyon hosszasan lehetne sorolni, hogy a tudósok hogyan magyarázzák ezt a „tíz napot”. Van, aki azt mondja, hogy ez másfél hetet jelent, van, aki azt mondja, hogy a tízes számtáblából véve ez egy kerek és bezárt szám, így is, úgy is magyarázzák, de egy a lényeg, bárki bármire tekint, ez azt jelenti, hogy vége lesz. Befejeződik, mert csak tíz, és ezt az mondja, aki a kezdet és a vég. Ezt az mondja, aki a világot az idővel együtt teremtette, ezt az mondja, akiben minden idő benne foglaltatik és bezáratik. Csak tíz. Mondhatnánk, nem sok az, mégis mondjuk, a tíz is sok, ha a félelmek között kell élnünk, a tíz is sok, ha csak tíz percig kell félnünk. A tíz másodperc is sok, sőt, az egy másodperc is sok, hogyha az ember szívében rettegés van, és akkor mindegy, hogy tíz perc, vagy tíz nap, vagy tíz év, vagy tízszer tíz év, de hogy szól az Ige? – ne félj! S az mondja ezt, aki halott volt és ímé, él, aki az első és az utolsó. Légy hű és tiéd az élet!

 Mi erre a garanciánk, kedves testvérek? – kérdezhetnénk mi, 21. századi keresztyének, akik egy olyan világban élünk, ahol semmire semmi garancia nincs. Ígérnek és megszegik, aláírják, és azt mondják, hogy alá se írták, odaadják az egyik kezükkel, és a másikkal visszaveszik. Mi a garanciánk? – kérdezzük mi, akik magunk is annyi csalásban, vétekben és bűnben élünk, annyi mindenben verődünk, űz és hajt a félelmünk, mi, akik szintén nem hiszünk az adott szóban, de mégis úgy vágyunk rá. Az a garancia, aki ezt mondja: halott voltam, és ímé, élek – és ezért garancia, mert él, mert legyőzte a halált. Szeretett testvérek, azzal kezdtem, hogy milyen messze már a húsvéti győzelem, milyen messze már a diadal, milyen messze, hogy meggyógyult az asszonyok gyászoló lelke, és letöröltetett a tanítványok könnye, milyen messze, hogy igyekeztek egybe is, és egymást is erősítették a boldog hírrel: feltámadott. Aztán mondtam, hogy Szmirna is messze volt már attól, ötven évnyire húsvét után, és milyen messze van 2010! De talán megéreztétek a Mester szavaiból, hogy nincs Ő messze, itt van. Itt van és szól hozzánk. A nyomorúságok, a megkísértések, a próbatételek, az aggodalmak, a gyötrelmek, a garanciakeresés, az életkeresés közepette így szól most hozzánk Szent Lelke által: nincs messze a diadalmas hajnal, hanem itt van, és benned is bekövetkezhet, ahogy Péter apostol mondja: mígnem hajnalcsillag kel föl a szívetekben. Csak légy hű és csatlakozz a győzedelmes Krisztushoz, csak légy hű, és engedj a halálon győztes Krisztus szavának, csak légy hű és ne félj, hanem győzz, és ha győzöl, nem árt néked a második halál.
Ámen

Imádkozzunk: Magasztalunk és dicsőítünk, Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy Szent Lelked által megerősíted szívünket és lelkünket, a mi félelmes szívünket és kétségeskedő lelkünket. Köszönjük, hogy reánk ragyogtatod a feltámadott Krisztus dicsőségét és hatalmát, s köszönjük, hogy megnyitod előttünk is az Ő életét, hogy a mi életünk az Övé legyen, Őbenne legyen elrejtve, Őbenne legyen a mi reménységünknek szilárd alapja, s hogy ne kelljen haláltól, bűntől, kárhozattól félnünk. Magasztalunk és dicsőítünk ezért. Kérünk, Mennyei Atyánk, erősítsd meg bennünket ebben a húsvéti ünnepünkben, gyújts szívünkbe örömet, és ujjongást, hogy legyőzted a halált, örömet és ujjongást, hogy Krisztusban eltöröltettek a bűnök, örömet és ujjongást, hogy van megbékélés tenálad, új kezdetnek lehetősége. Örömet és ujjongást, hogy bárha támad ellenséged, bárha gyermekeid megpróbáltatnak és megkísértetnek, a Te segítségeddel és erőiddel győzelmet arathatunk. Kérünk Mennyei Atyánk, szenteld meg életünket, szenteld meg úgy, hogy ez a Te áldott örömhíred átsugározzon rajtunk, a mieinkre, családtagjainkra, testvéreinkre, környezetünkre, egész országunkra. Sok bajt és szükséget látunk, sok nyomorúság között vergődünk, sok tisztátalanság borít el bennünket, sok felöl, és sok helyről megkérdőjelezik igaz mivoltunkat. Annyi félelem, annyi kétség, annyi aggodalom űz bennünket. Áraszd ki Mennyei Atyánk kegyelmedet és irgalmadat erre az országra és erre a népre, és munkáld, hogy a Te egyházad, mint hegyen épített város, mint világ világossága, mint só és kovász munkálhassa ennek a népnek az életében is a Te jóságodat és hűségedet. Fordítsd ennek a népnek szívét önmagadhoz, hogy félelemből bátorságra, bűnből igazságra, elveszésből életre juthasson. Cselekedd ezt a csodát, Mennyei Atyánk. S kérünk, hengerítsd el sok-sok bezárt szívről ama követ, nyisd meg a szívek életét és ragyogtasd föl feltámadott Krisztusodat mindannyiunk számára.  Így könyörgünk Mennyei Atyánk ezen a mai napon is azokért, akik oly sűrűn látogatják a sírkerteket és szorul össze a szívük halál között járván, vigasztald őket a feltámadott Jézus Krisztus erejével és hatalmával. Vigasztald a gyengéket, az erőtleneket, gyógyítsd a betegeket, újítsd az ő életüket és hozd közénk vissza, hogy gyógyító, áldó kegyelmedet magasztalhassuk. Kérünk Urunk, légy az elesettekkel, a nincstelenekkel, a szűkölőkkel. Add Urunk, hogy életük meggazdagodjon, s kegyelmedből bőséget láthassanak.

Könyörgünk Urunk a háborúságban levőkért, azokért, akik nem is tudják miért, talán vezetőik ostobasága, talán megsötétedettségük vagy démoni okok miatt háborúságban vannak. Csitítsd a fegyverek zaját, adj békességet a mi időnkben a földön, küld el hozzánk a békesség fejedelmének lelkét, a mi Krisztusunk igazságát, hogy láthassunk békességet, s ne kelljen félelmek között élnünk. Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy megterítetted a kegyelem asztalát, s hívsz bennünket az Úrasztala közösségébe, hogy e jegyekkel is újra elpecsételj bennünket az élő szövetségre, melyre meghívod az üdvözülendőket. Kérünk Krisztusért, hallgasd meg könyörgésünket, s vedd kedvesen a mi magasztaló imádságunkat.

Ámen