Főoldal Igehirdetések Halmis Béla temetése

Halmis Béla temetése

Textus: Jelenések 2,17

Bogárdi Szabó István püspök 2013.08.09-én, a Budahegyvidéki Református Gyülekezetben elhangzott igehirdetése.

Lehet-e győzelemről beszélni a halál árnyáka völgyében?

Hogyan lehet egyáltalán győzelemről beszélni a halandónak?  

Hogyan lehet ígéretet tenni, és erre nézve zálogot is adni, a múlhatatlanságról a múlandónak?

 

Ha jól értettem Halmos Bélával való beszélgetéseim  lényegét,  - bár sok mindenről esett szó, zenéről, programokról,  ügyekről, családról - lényegében mindig erre lejtett minden mondat: ez a mi örökös kérdésünk, és erre a kérdésre  most ez a kép jelzi a választ.

 

Legelőször is azt, hogy aki fölülkerekedik -  szerencséje, sorsa, döntése, szorgalma, becsülete okán, - fölülkerekedik a létrontás által hazudott művilág, kiporciózott falanszter-rendjén, az rögvest a pusztaságban találja magát – a rabvilág és a remélt haza között. S míg meg nem érkezik, táplálnia kell az övéit.

 

Hogy milyen világ volt 50-40-30 éve Magyarország, vagy Erdély vagy Délvidék, hogy milyen világból kellett kilépni akkor,  - és hogy milyen ez a világ manapság is, ez a világfalunak becézgetett repülőtéri teminál, az csak József Attila szavaival mondható ki: „gyémánthegyen állunk, de zsebünkben kavicsok vannak.” Az utópiák földje ez, - és  építse azt kényszer vagy a magunk ábrándja, itt a szív üres, itt az élet üres; szép a metafora: hiába van tele, üres a zsebünk, mert értéktelen az, amivel teletömtünk – ez a múlandóság képe, s ki értette volna ezt jobban Halmos Bélánál, aki egy fűszállal is elhegedült, de tudta a próféta igazát, hogy bizony, fű a nép, megszárad a fű, elhull annak virága!?

 

Aki élt falanszter-Magyarországon, persze, tudta, a gyökereiből kiforgatott embernek is járt a cseléd-koszt: a futószalagon tömeg-termelt napi semmi, vagyis minden, ami személytelen, gyökértelen, sorstalan – élettelen.  Az a zene, amelyet Halmos Béla felfedezett és közvetített, egészen pontosan, ahogyan ezt kutatta, felfedezte és közvetítette, eljátszotta és tanította, ahhoz hasonló, mint amikor valaki kiszórja zsebéből a kavicsokat és aláhajol – mert alá kell hajolni, hogy egy gyémántot – melyen eddig tapodott – felvegyen.

 

1) Alá kell hát hajolni –meg kell hajolni: így kezdődik minden győzelem, így kezdődik minden szabadulás, így kezdődik az igazi élet. És ez szüntelen mozdulat.  Nem véletlenül halljuk itt az igében a manna példázatát. A mannát a pusztában vándorló Isten népe nem tárolhatta, azt napról-napra el kellett kérnie, ahogy mi is kérjük a mindennapi kenyeret, voltaképpen a csodát. Halmos Béla manna-ember volt, a napi készenlétben, megosztásban és továbbadásban, csoda-várásban és a csoda megosztásában

 

 

2) De talán, sőt bizonyosan alá kell hajolni ebből is.  A csodavárás nem érdem, hanem viszonyulás. Halmos Béla vallásos nevelést kapott, és az sokáig sokat ér – mozdulatok, imák, énekek, strukrúrált élet, világ- és sors-magyarázat, ős-készségek, közelség a titokhoz;  de hát mindez végső értelmében arra jó, hogy tudja ez ember, amivel tele az életünk, a szívünk, a zsebünk: az csak kavics – kavics az érdem,  a tiszt, a poszt, a kitüntetés, a rang, s ha túl sokáig van tele ilyenekkel az életünk a zseb seb lesz, tályog, halálos veszedelem – el kell vetni mindent az Isten országáért,  - ahogy Jézus mondja: ne gyűjtsetek magatoknak a földön, hanem gyűjtsetek magatoknak a mennyben – mert ahol a te kincsed, ott a szíved.  S figyeljünk, nem fordítva mondja, hanem így: ahol a te kincsed, ott lesz a szíved is.  Oda hajol a szív, ahova hajol az élet – alá kell hajolni, hogy felemeljük a kincsünket, mert különben jaj, gyémánthegyen állunk, de semmit sem ér az életünk. 

 

3) Alá kell hát hajolni azért az egyért -  az ajándék-életért! Ezt fejezi ki az ígéret szava: annak adok fehér kövecskét (gyémántot), s rajta írott új nevet, amelyet nem ismert senki, csak az aki kapja. Az Istenre találásunk olyan, mély bensőségességéről beszél ez az ígéret, hogy ez szinte megoszthatatlannak tűnik – sokan így értik és így élik ma a hitet.  Ám, meggyőződésem, hogy itt inkább a felülírhatatlanságról van szó – a nevem már mennyei titok, az életem már feltétlen isteni ajándék,  új létviszonyban vagyok. 

Ezért beszélünk a mulandó embernek örökéletről, a halandónak feltámadásról, a meghaló, elpusztuló embernek győzelemről – mert ezt a létviszonyt Krisztus létesíti, aki legyőzte  halált. Ez győzelem! És ez a győztes Krisztus ígérete. Ezért kell minden zsebünket kiüríteni, minden sebünket kitisztítani –; magyarokhoz szólok, tudom, milyen a sebeink dédelgetése, milyen a halál ölelgetétse, milyen a tor lakodalomba fordítása! Ezért mondom: a sebeket is ki kell tisztítani, alá kell hajolni – azért a drága, egyetlen, fehér igazkőért, melyen ott az én új nevem és életem.

 

Halmos Béla aláhajolt. Nem volt ez neki könnyű. A szabad ember híres ember lett; aki fűszállal is elhegedült meghívást kapott a hatalmasok palotáiba, aki nem akart falanszter-zenét játszani hirtelen kitünetések között találta magát – rajongók és zajongók világában;  de aláhajolt: másképpen szólva: meghajolt Istene és üdvözítője előtt.

 

S most Isten hajolt alá hozzá, s felvette őt közülünk, biztos szemmel megtalálva azt, aki kereste és megtalálta Istenében a boldog életet. Ez a győzelem. Ez a mi hitünk! Ez a mi hitünk a győzelem!
Ámen

 

Temetés

« Vissza

Ez a weboldal az Ön kényelmes böngészésének érdekében cookie-kat használ. Elfogadom További információ