Hallgattak

Szeretett gyülekezet, Kedves testvérek! Egy történeti jegyzőkönyv részletét olvastam föl. Ezt a Királyok könyvében néhány megjegyzéssel kiegészítve ugyanígy megtaláljuk. De nem véletlenül illesztette a próféta a jövendölő könyvének ehhez a szakaszához ezt a történetet. Kétezer-hétszáz évvel előtti eseményeket hallottunk. A két főszereplő Ezékiás és Szanhérib a háttérben áll. De Ezékiásról többet is kell szólni. Ő a magára maradt fél ország királya, azt olvassuk róla, hogy uralkodásának első szakasza végén (ez az a bizonyos 14. esztendő) már sok-sok reformot tudhatott a háta mögött. Megtisztította a kultuszt, újra beiktatta a régi törvényeket, gondoskodott tiszta szertartásrendről. Egyszóval, sok mindent elvégzett, amiért a Királyok és a Krónikák könyve a szent királyok közé sorolja őt. Olyannyira igyekezett ebben Ezékiás, hogy amikor megtisztította a kultuszi életet, még az érc kígyót is összetörette (2Kir 18,4), mert a pusztai vándorlásnak ez a szép emléke arra az időre már-már babonás képzeteket váltott ki, jobbnak látta megsemmisíteni. Helyreállította a jeruzsálemi templom tekintélyét is, s ennek érdekében megsemmisítette a különböző kultuszhelyeket. Szent királyként tartják őt számon tehát a krónikások, mégis, Ézsaiás prófétánál arról is olvasunk, hogy a politikája sok szorongást, aggodalmat váltott ki. Igen, igaz, hogy Ezékiás, talán ijedtségből is (látva az északi országrész, Izrael a megsemmisülését),  de mindenképpen a próféta szava nyomán visszatért Istenhez, visszatért a szövetséghez, és megtisztította népe életét. Ugyanakkor, mindenféle politikai kalandokba belekeveredett. Az asszír király követének beszéde is utal erre: kiben bízol te? Egyiptomban? Egyiptom olyan, mint az elrepedt nádszál, ha valaki rátámaszkodik, átfúrja a tenyerét. De te Egyiptomban bízol, a harci szekerekért, a lovagokért. Ez súlyos vád Ezékiás ellen: Egyiptomban bízol! Egyiptom és Asszíria között évtizedek óta nagy fegyveres konfliktusok zajlottak, a két nagy birodalom a termékeny félholdban szüntelenül összecsapott, területeket akartak foglalni, vazallus népeket szereztek maguknak. És Isten népe éppen Asszíria és Egyiptom ütköző zónájában, a frontvonalon helyezkedett el. Ha Egyiptom mozdult, akkor Jeruzsálem mellett kellett felvonulniuk a hadiúton. És fordítva, ha Asszíria akarta Egyiptomot megtámadni, ugyanazon az úton, csak északról délre indultak. Kiben bízol te? De arról is olvashatunk Ézsaiásnál, hogy a környező kisebb országok többször is összefogtak, összeesküdtek, lázadást indítottak Asszíria ellen. Mikor mit mutatott az asszír belpolitika. Ha belpolitikai viszályok dúltak, ha megrendülni látszott az asszír birodalom, ha nem működött jól a ninivei központ (majdnem Brüsszelt mondtam, mondhattam volna Berlint is, Moszkvát is, New Yorkot is, teljesen mindegy), a kis népek rögtön megmozdultak. Mert mi kicsik mindig azt nézzük, hogy mi van a birodalom fővárosában. Asszíriában éppenséggel zűrzavar volt, és úgy gondolták a kis népek: itt az idő, össze kell fogni, össze kell állni, rázzuk le magunkról Asszíria igáját.

Erre aztán az lett a felelet, hogy Asszíria összeszedte az erejét, és szépen, sorban megleckéztette, meghódoltatta, térdre kényszerítette ezeket a népeket, és immár nemcsak vazallussá, hanem rabszolgává is tette őket. Csak Júda volt még hátra. Egész pontosan Júda sem, hiszen azt olvassuk, hogy ez a bizonyos Rabsaké Lákisból ment fel Jeruzsálembe. Lákisnak megvannak a történelmi emlékei, a régészek föltárták, ez Jeruzsálemtől délnyugatra nagy erődített város, katonai erősség, talán ott lehetett a judeai haderő jelentős része, – ezt már elfoglalták. Jeruzsálem agára maradt védtelenül. Ez az a pillanat, amikor megérkezik Rabsaké, a követ. Akik az új fordítást olvassák, ezt a nevet nem találják, ott az áll: kincstárnok. A régi fordítások azonban meghagyták a névformát, és majd el is mondom, hogy miért. A szó azt jelenti, hogy: főpohárnok, vagy kancellár vagy főtanácsnok, egyszóval: főember. Eljött tehát az asszír király egyik főembere. Megérkezik parlamenterként, s Jeruzsálem fala alá áll. Le is írják pontosan a helyet, a felső víztározónál, a ruhamosók mezején. Tehát a város kapuja előtt áll. Kimennek tárgyalni hárman: Eljákin, Sebna és Joák. De nem is annyira tárgyalás ez, mert a király azt parancsolta nekik, hogy ne feleljenek semmit arra, amit a követ mondani fog, csak hallgassák végig, jöjjenek vissza, aztán majd megtárgyalják a békefeltételeket. Csakhogy, kiderül, itt nem békefeltételekről van már szó. Sőt, sejthető volt ez, hiszen az előző részekben olvastuk is, hogy Ezékiás király már engesztelte Asszír birodalmat, egészen drámai eseményekre került sor, háromszáz talentum ezüstöt és harminc talentum aranyat vetettek ki hadisarcként, le kellett hántolni a templom kapujáról az ezüstborítást, össze kellett szedni a templomi edényeket, be kellett olvasztani és a fizetséget meg kellett küldeni Asszíriának (2Kir 18). Nekünk is vannak efféle történelmi emlékeink, mint amikor a török szultán üzent az erdélyi fejedelmeknek: rosszalkodtatok, ha viszonylagos kis függetlenségeteket meg akarjátok tartani, akkor ennyi meg ennyi meg ennyi pénzt kért Konstantinápoly. És akkor a fejedelmeknek a saját népüket kellett megsarcolniuk a viszonylagos kis békességért. De itt már nem erről van szó, nem a vazallus járandóságán alkudoznak. Elmondja Rabsaké is: adjátok meg magatokat, és akkor a király elvisz benneteket ehhez a földhöz hasonló földre. Ez aztán majd be is következett. Nem ekkor, hanem másfél évszázad múlva, amikor az új birodalom, Babilónia lépett fel, foglalta el Jeruzsálemet, s elvitték a népet fogságba, áttelepítették őket a birodalom más részeibe. Régi szokás ez az emberiség történetében, hogy felemelnek egy népet, s odább viszik őket. Ezt nem a 20. században találta ki Sztálin, Hitler meg a többiek, így volt már ez kétezer-hétszáz évvel ez előtt is. Nos, üzeni a követ, gyertek ki, jó lesz nektek, gyertek ki, adjátok meg magatokat. Mert most ott ültök fönn a várfalon és – nem én mondom, az Igében van – saját ganajotokat eszitek, saját vizeleteteket isszátok! Gyertek ki, és akkor lesz füge, lesz szőlő, lesz lágy kenyér, lesz ivóvíz, lesz bor, de nem itt, hanem majd ott, ahova Asszíria királya elvisz benneteket.

Egy szót szeretnék kedves testvérek szólni még erről a Rabsakéról, mielőtt elérkezünk ennek a textusnak a lényegéhez és ahhoz a kérdéshez, hogy miért van itt ez a történet a próféta könyvében. A régi zsidó tudósok szerint ez a Rabsaké zsidó ember volt, magyarán kollaboráns, olyas valaki, aki már átállt. Ezt nagyjából két dologból következtetik ki. S talán ez az oka, hogy  a középkorban nem fordították le a Rabsaké szót, hanem meghagyták névalakban. Pedig tudták, hogy azt jelenti: főpohárnok, kincstárnok, kancellár, aki a király mellett van. A foglalkozása nevét akasztották rá erre az emberre, s valóban nem tudjuk, mi az eredeti neve. Zsidó ember volt. Ez két dologból derül ki. Az egyik az, hogy amikor átadja az üzenetet a városkapu előtt, azt mondják neki Ezékiás király emberei: légy szíves, beszélj arámiul, és ne zsidó nyelven! Mi értünk arámiul. De, ha te héberül beszélsz, a várfalon, a védők is érteni fogják, miről beszélsz. Tehát Rabsaké tud héberül. S ekkor fordít is egyet az eseményeken, ellép a király embereitől és fölkiabál a várfalra: nem is a követekhez beszélek, nem is a királynak van mondandóm, hozzátok van mondandóm, ne bízzatok Ezékiás királyban, hazudik, mikor azt mondja nektek, hogy majd Isten megszabadít bennünket. Tehát egyszerre parlamenter és egyszerre uszító. Kollaboráns. De van egy másik ok is, amiből arra lehet következtetni, hogy zsidó ember lehetett.  Az ószövetségi hagyomány szerint zsidó ember akkor szaggatta meg a ruháját, ha a szövetséghez tartozó, vagyis zsidó ember mondott istenkáromlást. Mert, ha egy pogány istenkáromlást mondott, azt el lehetett intézni azzal, hogy mit tud egy pogány a Seregek Uráról, mit tud a szövetség Istenéről? De ha egy honfitárs, egy szövetséges társ tette ezt, az már megbotránkozás volt. Márpedig azt olvassuk itt az elbeszélés végén, hogy Eljákin, Sebna és Joák megszaggatott ruhában mentek be Ezékiáshoz. Tehát kifejezték, hogy megütköztek, mert istenkáromlást hallottak.

Egyszóval, minden együttáll ahhoz, hogy Ezékiás király is, a tanácskozásra kiküldött emberei is, a jeruzsálemi koronatanács is, és a várba, a városba beszorult nép is megadja magát. Az asszír király már körülvette a várost katonáival. Azt írja a Királyok könyve, hogy Szanhérib, az asszír király többszázezres  sereggel vette körül Jeruzsálem városát. Se ki, se be. És van még itt valami, ami megrendíthette ezt a beszédet hallókat. Rabsaké úgy érvel, ahogy egy ilyen hadipolitikai esemény során a küldöttnek,  a felhatalmazott parlamenternek beszélnie kell: elmondja, hogy Asszíria tökéletesen tisztában van azzal, hogy Jeruzsálem fellázadt ellene, továbbá, hogy Egyiptomban nem érdemes bízni, továbbá, hogy a környező kis népek szövetsége összeomlott, továbbá, hogy nincs katonai erejük a védekezésre,  várost körülvette a hadsereg, s tudják jól, már éhezik a városőrség, – nincs más hátra, csak kapituláció. De még hozzátesz valamit, – és ez teológia.

Kezdi sorolni, hogy: ha Egyiptomban nem bízhattok, barátaitokban nem bízhattok, magatokban nem bízhattok, talán egy prófétai üzenet bíztat benneteket? – hogy tartsatok ki, megsegít benneteket az Úr. Nos, ez a prófétai üzenet harminc évvel korábban pontosan ugyanezen a helyen hangzott el. Lapozzuk majd fel Ézsaiás próféta könyvének 7. részét. Rabsaké a felső tó folyásánál, a ruhamosók mezejének útján állt meg átadni az ultimátumot. És harminc éve éppen ott, ott mondta el a próféta az Immánuelről szóló jövendölését: ad jelt nektek az Úr maga: ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek (Ézs 7,14). Ez egy régi prófétai üzenet, és most évtizedek múltán odaáll ez az ember és arra forgatja a szót, hogy az immánuel – velünk az Isten –  csak egy prófétai lázálom volt. Hol van most Isten? Majd sorolja a környező kis népek pogány isteneit: vegyétek őket számba, sorba mindegyiket. Megszabadította Hámáthot, megszabadította Árpádot  megszabadította Samariát a mag istene? Egyiket sem szabadította meg a maga istene, titeket sem fog a ti istenetek megszabadítani! Rettenetes üzenet ez. Rabsaké nem hadisarcért jött az asszír király nevében, nem megregulázni jött a lázadót, nem még több pénzt akar kisajtolni a vazallus népből, hanem deportálni akarja őket, –  mindennek vége. Egyiptom nem fog segítséget adni, a környező kis népek mind összeomlottak! És most még azt is hallaniuk kell: a ti istenetek ugyanolyan, mint a samariaiak istene, ugyanolyan, mint a damaszkusziak istene, ugyanolyan, mint Hámáth istene, egy kis fiók-istenség, éppen annyit ér, mint ti. Ámbár nagyon bíztok benne, s álmodoztok, és mindenfélét képzelegtek, de inkább: adjátok meg magatokat! Jobb lesz ez így. S ezt halljuk: Ők pedig hallgattak és egy szót sem feleltek.

Ezen a ponton ellene kell mondjak az én kedves Kálvinomnak, aki megrója ezt a három embert, mondván, hogy nem szabad azt némán eltűrni, amikor a kutyák megcsaholják a mi Istenünket. Vállalni kell azt is, hogy akár orcán vernek bennünket, ha szólunk. S lám, ez a három követ, úgymond, megszeppenve hallgatott. Igen, a ruháikat megszaggatták és úgy mentek vissza a királyukhoz, ezt Kálvin is elismeri. Tisztában van a régi rabbinusi meghagyással, hogy Rabsaké zsidó ember volt, tehát a követek ezzel a gesztussal kifejezik a tiltakozásukat, a megbotránkozásukat. De ott a nép füle hallatára kellett volna ellentmondani, – egy jó teológiai vitába kellett volna bocsátkozniuk. Mint ma, például. Én bele se merek kezdeni ilyesmibe, ezért magamra veszem Kálvin feddését, bizony, nem szoktam ilyen vitákba belemenni. Pedig ma egész Európában dúl a vita, hogy Európa keresztyén-e vagy nem keresztyén? És az a legérdekesebb, hogy leghangosabban éppen némely keresztyének kiabálnak arról, hogy nem keresztyén Európa, nem bizony. Ha egy ateista kiabál így, vagy mit tudom én, milyen fajta, szekularizált valaki, hát jó, persze, neki nem gond ezt mondani. Vagy nem gond így látni a dolgokat. De keresztyének mondják, s mi nagyokat hallgatunk, mint itt ez a három ember.

Azonban még oda van toldva az is, hogy azért nem szóltak, azért hallgattak, mert a király parancsolta ezt nekik. És a héber  szó - hallgattak –nagyon fontos itt, mert ez a hallgatás azt jelenti, hogy megőrizték a higgadtságukat. Nem megszeppenve hallgattak ők, nem erről van itt szó, és nem azért nem szóltak egy szót sem, mert ijedtükben semmi eszükbe nem jutott, és jó magyar módra –  szégyen a futás, de hasznos!  –, gyorsan visszaiszkoltak a várba! Azért hallgattak, mert megőrizték a nyugalmukat. És most már csak az a kérdés, hogy miért parancsolta meg nekik ezt a király? Lehet ennek, lélektani oka is. Megérkezik a nagy asszír király, Szanhérib embere egy kollaboráns, aki már átállt, akiből főembert csináltak, egy áruló, aki pökhendien, hetykén tetszeleg az ellenség oldalán – ő hozza az üzenetet. Erre azért kihúzhatjuk magunkat. Hogy mondják a régi katonai nyelven? – Állva fogunk meghalni, mint Napóleon gárdistái, a waterlooi csatában, mikor felálltak a klasszikus harci négyszögre és az angolok körülvették őket ágyúkkal és fölszólították őket, hogy adják meg magukat. Aztán középről kikiabált nekik egy gárdista. Azt most nem idézem, hogy mit kiabált ki, nem tűr nyomdafestéket. Nem adták meg magukat. Leágyúzták őket. Nos, akkor állva halunk meg, mert valami méltóság, tisztesség, valami azért csak van bennünk, s válaszra sem méltatjuk ezt a kollaboránst. Mit fogunk itt egy hitehagyóval vitatkozni, aki valamikor az Úr szövetségének a tagja volt, élvezte minden áldását, kedvelését, most meg az istenkedő Szanhérib kedvéért, a nagykirály talpnyalójakánt, némi jattért-jussért, bombabiztos nyugdíjért, az Asszír nagybirodalom csillagkeresztjéért, mit tudom én, miért, elárulja saját népét!? Mi az ilyenekkel szóba sem állunk. De ez sem igaz, hiszen az imént még kérlelték, hogy ne héberül beszéljen, ne uszítsa a népet. Azt gondolom, ez a lélektani ok nem elég magyarázat, hiszen a király parancsolta nekik, hogy hallgassanak. És mikor a király ezt megparancsolta, még nem tudhatták, hogy mi lesz az üzenet. Sejtették, de nem tudták.

A király szíve dobogott bennük, Ezékiás király szíve. Azt olvassuk rákövetkező részben (37. rész), hogy amikor megérkeztek és szóról szóra átadták az üzenetet, a király is  megszaggatta ruháját, mert egy istenkáromló szavát tolmácsolták, majd utána üzent a prófétának, és megkérdezte az Urat. Nagyon fontos ezt tudnunk! Egészen pontosan: tudnunkkell  hallgatni és megkérdezni az Urat. Mert érve Ezékiás királynak lehetett volna ezer. Sok-sok bátor és dicső érv. Hadd utaljak a Bírák könyve történeteire. Isten négyszáz esztendőn keresztül újra meg újra készséges és hajlandó  volt népét kisegíteni a bajból, noha önmaguk hibájából, szánt szándékkal mentek bele mindig a nyomorúságba. De Isten odahajolt, megkönyörült, megszabadította őket. Aztán, példálózhatunk Saullal, akit Isten letett a királyságból, mégis általa is milyen nagy szabadításokat végzett el Isten. És ott a mi Dávid királyunk, a kis betlehemi pásztorgyerek: mekkora birodalommá növelte fel Izrael országát. És Salamon – hadd fordítsam meg Jézus szép szavát:  a mezők liliomai, az ég madarai nem öltöztek olyan szépen, mint Salamon  maga dicsőségében. Még Afrikából is eljött hozzá Sába királynője, hogy meglássa egy pillanatra ezt a csodálatos uralkodót. Van hát szép emlék, van dicső történelem. Mondhatnám, a régi zsidók nem szenvedtek attól, amitől mi magyarok. Mert a magyarok meg a nándorfehérvári diadalon kívül (amit a déli harangszó hirdet) csak a tatárjárásról, Mohácsról, Világosról,az elbukott 1956-os forradalomról, meg még mennyi tragédiáról tudunk beszélni. Nincs sok történelmi sikerünk. Ott, Ezékiás idejében tele volt mindenki a történelmi sikerek emlékével. Mondhatta volna tehát Ezékiás király, hogy minden a kezemben van és minden a szívemben van ahhoz, hogy jó és frappáns választ adjak az asszírok gyalázatos szavára. Mert mi bízunk az Úrban. De mi bízunk az Úrban! Azonban, a hallgatás az a drámai helyzet, amikor az ember életében összetörnek a sémák. Általában nem szeretjük a sematikus dolgokat, és a sematikusan gondolkodó embereket sem, holott végeredményében mindannyian sematikusan élünk és gondolkodunk. Sémák szerint gondolkodunk, mert a belénk égett tapasztalataink, a neveltetésünk, a kultúránk,  a civilizációnk és az Istennel való történetünk is sok mindent hozott az életünkbe, s nehéz helyzetekben nyomban keresni kezdjük a párhuzamot, az analógiát. Hogy volt ez régen, hogy volt ez tegnapelőtt? Ha bizonyságot tesz egy hívő, mi megtanuljuk. Mit kell csinálni ilyen-olyan helyzetekben? Mitöbb, az egész keresztyén élet nem más, mint – a régiek kifejezésével élve – iskola, és ebben az iskolában nem betűvetést tanulunk, hanem élni tanulunk, megtanuljuk, hogy Istennel van dolgunk. De hogyan van Istennel dolgunk? Jó ebbe az iskolába járni.  És mégis vannak pillanatok, amikor összeomlanak a sémáink.

Nem baj. Ezékiásnak be kellett hívatnia Ézsaiás prófétát és a próféta új üzenete által kellett megerősödnie. És hogy mennyire így volt ez, azt még inkább mutatja az a történet, amit szintén olvasni fogunk Ézsaiás könyvében.  Úgy lett, ahogy Ézsaiás megmondotta: nem esett el Jeruzsálem. Bár bezárult az ostromgyűrű, bár elkezdték a várost ostromolni, egy éjszaka az Úr angyala megverte az asszír sereget [ez terminus technicus: pestisjárvány tört ki a táborban] és nagy szégyennel elvonult Szanhérib, mert nem volt már katonája, akivel ostromoljon. Visszatért Asszíriába, ahol rokonai merényletet követtek el ellene és meggyilkolták. Elmúlt a veszedelem. Hát így kell ezt csinálni! Mutatom a győzelmi jelet – V! Hallgatni kell, nem kell válaszolni. Az a Rabsaké motyogott ott össze-vissza, hogy mindent megad, pöffeszkedett az asszír király nevében. De lám, az Úr –  nem is az Úr! – , csak egy angyala kinyújtotta az ujját, odacsapott és dűlt ott minden összevissza. Igen. Csakhogy azt olvassuk a csodálatos megszabadulás után, hogy bemegy a próféta Ezékiás királyhoz és azt mondja neki: készülj a halálra, mert nem élsz tovább. S ekkor törik össze igazából véve minden séma, ekkor már nem lehet nem hallgatni, ekkor már nincsenek megoldások, mechanikák, - a győzedelmes, diadalmas király a fal felé fordul, és mint egy beteg gyermek sírni kezd és könyörögni. És Isten ezt a sírást, ezt a könyörgést – ezt megérti. Testvérek! Sok boldogító tapasztalatunk van Isten szabadításáról, jóságáról, hűségéről, vezetéséről,  - de olykor egy nincs a kezünkben, hogy odategyük Isten elé és azt mondjuk: Uram, most is így kell tenned Neked. Hiszen tavaly meg tavalyelőtt, meg száz éve meg ötezer éve így volt, most is így kell lennie. Csak hallgatni lehet és ez a hallgatás fog teret adni a szívünkben, ha kell, a sírásnak, ha kell a felfohászkodásnak, ha kell, az újbóli keresésnek, ha kell, az Isten útjai elkérésének, –  és csak ez!

Amikor Jézus jelzi tanítványainak, hogy az ember Fia felmegy Jeruzsálembe, ott elfogják, pogányok kezére adják, halálra ítélik, megfeszítik, meghal, és harmadnap föltámad (de ezt az utolsó mondatot már nem hallják a tanítványok), akkor megragadja őt Péter és azt mondja neki: mentsen Isten, ez nem történhet ez meg Veled, uram. Miért mondja? Mert nem így tudjuk, nem így tanultuk gyerek-istentiszteleten, konfirmációkor, bibliaórán, a Kátéból, és nem így olvassuk a Bibliából. Ekkor aztán azt mondja Péternek Jézus: Távozz tőlem, sátán. Mert ember dolgaira gondolsz és nem Isten dolgaira! És ez az pontosan, ami itt van. Nincs megoldás – kiabál Rabsaké. Van megoldás – de ezt meg kell hallani. Nincs megoldás az emlékeink között, a tapasztalatunkban, az ügyességünkben, az okosságainkban, a történelmi garanciáinkban! De van megoldás annál az Istennél, aki évtizedekkel korábban, éppen ugyanazon a helyen, ahol most ez a fenyegetés elhangzik, ezt üzente az Ő népének: ha nem hisztek, meg nem maradtok (Ézs 7,9(. De elküldöm nektek a szabadítót, akinek a neve ez: Immánuel, velünk az Isten. Boldog, aki tud hallgatni is. Ámen

Imádkozzunk: Urunk, köszönjük, hogy Te a hallgatásunkat is megérted. Nemcsak azt, amikor nincs mit mondanunk, amikor elfogytak a szavaink, hanem amikor azért hallgatunk, hogy Te igazán megszólalhass. Köszönjük Urunk, hogy erőtlenségeinket is jól ismered, és megadod a kegyelmes pillanatot, amikor elmondhatjuk, a Te erőd a mi erőtlenségünk által végeztetik el. Hadd jöjjünk Hozzád tanácsodért, szent szavadért, megmentő kegyelmedért, irgalmasságodért úgy, hogy igazán meg sem tudjuk fogalmazni. De köszönjük a boldog ígéretet, amit Krisztusunk adott, még szánkon sincsen a szó, Te már érted azt. Segíts bennünket Urunk! Körülvettek bennünket a halál kötelei, betegségek terhe nyomaszt, annyi kilátástalanságot, esélytelenséget látunk magunk körül, az életünkben; a terveinkről oly sokszor kiderül, hogy csak képzelgések voltak, és annyi minden ösztökél arra, hogy ott hagyjuk az igaz utat, az üdvösségre vezetőt, s engedjünk a káromló, Téged gyalázó, tagadó szónak. S mi magunk is megtagadjuk a Krisztus vére által kötött szent szövetséget. Oh, kérünk, maradj velünk, hogy Veled maradhassunk. Oltalmazz és segíts bennünket, hogy boldog hálaadással hirdethessük nagyságos tetteidet. Szólj hozzánk, hogy mi is igazán szólhassunk Rólad. Légy gyámolítónk, bátorítónk, megsegítőnk a mi Urunk Jézus Krisztusunkért.
Ámen