Főoldal Igehirdetések Halálból életre

Halálból életre

Textus: János evangéliuma 20,19-23

Bogárdi Szabó István püspök 2006.04.16-án, a Budahegyvidéki Református Gyülekezetben elhangzott igehirdetése.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

 

Talán, mindannyian egyeztek velem, hogy Húsvét örömére készülve olykor átszalad a szívünkön az a fájdalom: milyen kár, hogy a magyar nyelv nem őrzi ünnepi megnevezésben a feltámadást. Úgy, például, ahogy a szláv nyelvekben a vasárnap a feltámadást jeleni, hiszen az első keresztyének heti nagy ünnepe, a vasárnap a feltámadás ünnepe volt. Ehhez hozzá szoktam tenni némi fanyarsággal, hogy nekünk nem jutott feltámadás, nekünk csak Húsvét jutott, csak húst veszünk, ahogy reklámozták mostanában, akár politikai párt is: fehér nyuszi és piros tojás. Feltámadás, nem. Mindazonáltal, azt hiszem, ezen a napon, különösen a mostani időkben külső adottságaink, kényszereink, - ha tetszik – a sorsunk arra kényszerít bennünket, ha nem kényszerít, akkor  – ha szabad ezt mondani – arra hív bennünket, hogy a Feltámadás nagy napján valóban eszmélkedjünk, próbáljuk meg felfogni, mi is, amit igazából Húsvétkor veszünk. Mi az, amit igazán Húsvétkor kapunk? A Feltámadás csodálatos történeteibe betekintve, megláthatjuk azt, hogy Isten ezen a napon különös és elkerülhetetlen erővel szeretne megajándékozni bennünket. Mégpedig úgy, hogy változások következnek be az életünkben.

 

Ha a felolvasott történetet nézzük, a körülmények is nagyon-nagyon hasonlítanak a mi körülményeinkhez. Egy kis közösséget látunk, néhány embert bezárkózva az ajtók mögé, félelmek között.  S nem tudjuk, hogy miért vannak együtt. Nagycsütörtök éjszakáján szétszóródtak, ki-ki mentette az életét, elfutottak. Tamás nincs is itt velük, olyan messze futott, hogy egy bő hétbe telik neki, mire visszatér. Másik két tanítvány már elhagyta Jeruzsálemet, Emmaus felé tartanak, és azon búslakodnak, hogy megcsalta őket hitük, nem úgy lett, ahogy remélték! Összeomlott minden, mindenki szétszóródott. De milyen érdekes és különös ereje van a félelemnek: a félelem újra összehozza őket. S ahogy János megjegyzi: „a zsidóktól való félelem miatt,” mert Jézus azt mondja: ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak, azt mondja másutt: nem különb a tanítvány az ő mesterénél, nem különb a szolga az ő uránál. Nos, együtt vannak, zárt ajtók mögött, félelmek és vergődés közepette.

 

Azt is szeretném elmondani, és ez is megdöbbentő, hogy Húsvét reggele tele van jövéssel-menéssel, futással, izgatott surrogással-burrogással. Mennek az asszonyok, aztán futnak. Futnak a tanítványok, aztán visszafutnak. Miközben ott vannak bezárkózva, aközben, egy pillanatra kilépnek ebből a bezárkózottságból, s valami félelmetes mozgás kezdődik az életükben. De estére kelve ezt halljuk: zárt ajtók mögött, ahol egybegyűltek a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus! Egyetlen egy kis szó, nem mond semmi többet János, de ebben minden benne van: eljött! Ezer más szóval lehetne ezt mondani: megjelent, ott termett, odakerült, de János csak ennyit mond: eljött. Ahogy egy barát eljön, ahogy egy testvér eljön, ahogy valaki eljötn, nem is vártam, egyszerre csak ott van a maga valóságában. S ebben a pillanatban, mikor a feltámadott megjelenik a tanítványok között, máris ajándékot ad nekik, máris kapnak valamit a tanítványok,  - mert félelemből örömre jutnak. Nagyon nehéz lefordítani János evangélista szavát, szinte csak körülményesen lehet visszaadni, némi szabadsággal talán így: elkezdtek örülni. Valami lezáródik, és valami elkezdődik. A félelem mélységében vannak, rettegésben, szorongásban, megvertségben, minden odavan, de amikor Jézus eljön, és megáll középen, és köszön: jó napot kívánok, áldás, békesség, békesség néktek, eloszlik a félelem - és elkezdődik az öröm. Találó a szó, mert nem pillanatnyi örömöt jelent ez, mely a következő pillanatban tovasuhan, nem valami olyasmi ez, mint amikor tavasszal esős időben hirtelen kibukkan a nap a felhők közül, aztán újra eltűnik, hogy talán csak fantazma lett volna, amit láttak, hogy talán csak a képzelet játéka ez, szépet ígér, és keserűt hoz. Nem, nem! Ez az öröm már nem múlik el. Amikor Pál apostol, Krisztus tanúságtevője a börtönben halálra készülve levelet ír azoknak a gyülekezeteknek és keresztyéneknek, kiknek az élete már szintén megfordult, s félelemből örömre jutott, tehát Pál a vesztőhely felé készülve azt írja: örülök, és ismét mondom, örülök, majd azt írja nekik: örüljetek, és ismét mondom, örüljetek. Félelemből örömbe. Békesség néktek, mondja Jézus, és immár ez az örvendezni tudás nem zárul le. János apostol ezt írja a levelében az élet Igéjéről: láttunk, kezeinkkel tapintottunk, s ezt azért írjuk nektek, hogy örömötök teljes legyen. Nem valami boldogság-csinálásról van itt szó, hanem arról, hogy Isten szeretete átrezdül ezeknek az embereknek az életén. Egy pillanat alatt megértik, hogy legyőzetett a halál. Isten szeretete legyőzte a halált, és a szeretet kiűzi a félelmet. Aki fél – mondja János apostol – még nem lett teljessé a szeretetben, mert a szeretet kiűzi a félelmet.

 

Másodszor, kedves testvéreim, ezek az emberek, kik bezárkóznak félelemből, aggodalomból, némelyik bibliamagyarázó szerint csak azért most vannak együtt, hogy befejezzék a temetést, amit reggel az asszonyok kezdtek volna, hogy szépen megadják a módját. Azért vannak itt, hogy együtt elmondják a gyászimádságot, megtartsák a halotti tort. Persze, bezárkózva, mert félnek. Ó ezek a félelmek és ezek a bezárkózások – s közben a gyászmunka! Hány falat építünk mi, kedves testvérek? S ha a falon hagyunk nyílást, csak azért, hogy egy kis friss levegő  még bejöjjön, meg ne fulladjunk. Bezárjuk magunkat, de ezzel egyidejűleg ki is zárjuk magunkat. A bezárkózó ember kizárja magát a többi ember közül, kizárja magát a világból, elrekeszti magát. Az utóbbi 15-16 évben Magyarországon minden második nap elhangzott ez a szó: kirekesztő. Ezzel meg lehetett taposni, ki lehetett csúfolni, meg lehetett hempergetni embereket, néha talán okkal is. De mi van az önmagukat berekesztőkkel? Mi van a bezárkózókkal? Mi van azokkal, kiknek az ajtaját, ha akarnánk, sem nyithatnánk föl? Mi van velünk, keresztyénekkel, Krisztus feltámadásának híveivel és hirdetőivel? Hányféle félelem terel még össze bennünket egy darabig, hányféle aggodalom miatt kuporgunk, és kapaszkodunk egymásba, s zárjuk be magunkat biztonságosan és zárjuk ki magunkat, zárjuk el magunkat a világtól, melyre azt mondja az apostol: sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését? Téged is vár, engem is, mindannyiunkat! A Feltámadás boldog híre nélkül, anélkül, hogy Isten Jézusban legyőzte a halált, boldogtalan a világ. Lehet tapsolni, ujjongani, bulit rendezni, luftballonokat eregetni, lehet győzelmeket aratni, lehet nagyszerűnek és csodálatosnak lenni – de a halált legyőző élet ereje nélkül boldogtalan az ember és félelemben él. S csak aki félelemben él, csak az akarja legyőzni, agyontaposni, megenni, megsemmisíteni a másikat. Nos, rátok vár a világ! Sóvárogva. Mert életet akar hallani, mert a félelmet űző szeretetet akarja megtapasztalni, és íme, ez történik itt: a zártságból küldetést kapnak a tanítványok. Jézus megáll a középen, és azt mondja nekik: amiként engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Amit megbocsátotok, megbocsáttatik, amit megköttök, az megtartatik. Hogy küldte az Atya a Fiút? Így jegyzi fel az Apostolok Cselekedetei: szertejárt, jól tevén s gyógyítván mindeneket, hirdetve Isten országát. Hogy küldte az Atya a Fiút?  Egy beteget visznek hozzá, hogy gyógyítsa meg. S nem azt kérdezi: tessék mondani, hol fáj, vagy kérem a pontos diagnózist, hanem azt mondja: megbocsátattak a te bűneid, kelj föl és járj! Máris támad a kiabálás: ki ez, hogy megbocsát? Mert a világban nincs bocsánat. Ezt nemcsak szegény József Attila mondja gyönyörű, megrendítő versében: „tudod, hogy nincs bocsánat”, hanem valóban ilyen az Isten nélkül magára maradt ember, kinek csak elszámolnivalója van, csak törleszteni valója van, csak fizetnivalója van. Akinek megbocsátjátok, megbocsáttatik. Jézus gyermekei isteni hatalmat kapnak. Ezt kell tovább élniük. Azt kell folytatniuk, ami Jézusban megkezdődött. Tudjátok, kedves testvéreim, hiába kelt bennünk a Húsvét örömet, hiába indít bennünk a Húsvét reménységet, ha nem folytatódik azzal, hogy elengedünk, szabaddá teszünk, föloldozunk, Isten közelségébe hívunk embereket, enélkül nem lesz soha teljes az örömünk. Íme, ezek a bezárt, mert bezárkózott emberek, kik ott vannak és reszketnek, s nem is tudni, mit latolgattak, meglehet – bosszút fontolgattak a Mesterért most nem hallanak semmi egyebet Jézustól, csak ezt: békesség néktek! Nem hallják, hogy nagy nevetek lesz, nem hallják, hogy híresek lesztek, nem mondja nekik Jézus, hogy mindenben sikeretek lesz, s akármihez hozzáfogtok, arannyá változik.

 

Úgy küldtelek benneteket, ahogy az Atya küldött engem! Ha úgy érzed, kedves testvérem, ezen a húsvéti ünnepen, hogy volna kinek megbocsátanod, keresd meg! Menj el hozzá, engeszteld meg, mert Isten, Jézus Krisztusban megbékéltette magával a világot! Engedj el neki, tedd szabad emberré, hiszen te már szabad vagy, hiszen te már találkoztál a Feltámadottal, hiszen te már tudod, hogy nem a halálé, a vereséggé, a megsemmisülésé a végső szó, hanem az életé. S ha megbocsátod neki, megbocsáttatik. Csodálatos hatalmat ad Jézus ezeknek a reszkető, önmagukba bezárkózó embereknek.

 

S legvégül, kedves testvéreim, életet ad nekik. „S amikor ezt mondotta, rájuk lehelt és mondotta nékik: vegyetek Szentlelket!” Rájuk lehelt. Az Ószövetségből csak három helyet említek, ahol ezt a teremtő, életadó igét halljuk. Jöjj el, lélek, a négy szelek felöl, – kiált Ezékiel próféta a csonttemetőben – és lehelj életet ezekbe a megöltetekbe! És lett zúgó szélnek zendülése és ment csont a csonthoz, nőtt rájuk hús és ín, és támadt belőlük élet és Isten népe megelevenedett. Mert Isten lelke nélkül Isten népe olyan, mint a csonttemető. Aztán a másik próféta, Illés odahajol egy halott  gyermek fölé, egy özvegyasszony egyetlen gyermeke fölé, rálehel, és a halott fiú új életre támad. Mert Isten életet akar adni. És még előbb, mindent megelőzően: s lehelt az Isten lelket az emberbe. Abba a sárból és agyagból gyúrt valamibe, abba a 40, 50, 70, 80 kiló agyagba, amik mi is vagyunk, Isten életet lehelt! S lett az első ember – mondja erre utalva az apostol – élő lélekké, életté. Isten lelke nélkül nem élsz, Isten lelke nélkül puszta biológiai működés vagy, anyag, egyszerű szerves és szervetlen mozgás, mely még nem élet! S most Jézus életet ad tanítványainak. Erre mondja Pál apostol: lett az első ember élő lélekké, a második, az igazi Ádám, az Úr megelevenítő szellemmé. Imé, halálból életre.

 

Amikor azt látjuk, hogy egy kicsiny közösség befekszik a maga koporsójába, és maga fejére húzza a koporsó-fedelet, s várja, hogy valaki elvégezze a végtisztességet, akkor a feltámadott Úr újjáteremti őket. Lelket ad nekik. Életet ad nekik, életre hozza őket. Igen, minden, ami Isten nélkül van, a halálban van. Így mondja ezt az apostol ebben az összefüggésben: mi pedig tudjuk, hogy a világ bűnben vesztegel! Bűnben és halálban. Hát nem oly mindegy, hogy párnázott az a koporsó, nem oly mindegy, hogy szép nagy kripta, ahova lehordjuk életünk legkedvesebb dolgait, a fényképeket, szíves televíziót, a hűtőszekrényt és bespájzolunk, nem oly mindegy, hogy nagy zenekar húzza a fülünkbe a halotti zenét, vagy csak néhányan motyognak ott körülöttünk? Ami Isten nélkül van, ami Isten nélkül való, az valójában nem való, az nincs. Lenni és élni csak Istennel lehet. Vegyetek Szentlelket – mondja Jézus tanítványainak. Vegyetek Szentlelket, kedves testvéreim, hirdetem most ennek a húsvéti gyülekezetnek. Annyi mindent össze lehetne itt számolni,  ami miatt félünk, levertek vagyunk, szorongunk, s már gyártatjuk méretre a koporsónkat, s mondjuk, hogy mindennek vége. Súlyos betegek mondhatják ezt, kik már lemondtak önmagukról is. Tönkrement és csődbefutott életű emberek mondhatják ezt: nincs tovább, nincs megoldás, nem tudok kibontakozni. Közösségek mondhatják ezt, még egy nemzet közössége is mondhatja ezt, ahogy a látomásos versben halljuk: „a sírt, hol egy nemzet süllyed el”. De kell-e nekünk, Húsvétkor sírról, halálról, elveszésről, félelemről, önmagunkba zártságról tűnődni, mikor azt halljuk: Jézus eljött, megállt a középen, megmutatta a kezét és oldalát tanítványainak. Imé, Ő az, Ő az a Megfeszített, nem árnyékot látnak, nem fantazmát látnak, nem képzelődnek, Ő az! És Ő él. S aki benne hisz, az is él… Én vagyok a feltámadás és az élet – mondotta Jézus néhány héttel korábban két vigasztalhatatlan nővérnek. Én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is, él. Vegyetek Szentlelket, nyissátok meg a szíveteket, nyissátok ki az ajtótokat, nyissátok meg a lelketeket, s várjátok boldog örömmel a Feltámadottat, ki kész ezt az Ő lélek-ajándékát bőséggel rátok árasztani, hogy benne életetek felnyíljon, örvendező, küldetéses és Istenben beteljesedett, boldog életté lehessen.

Ámen

 

 

Húsvét

« Vissza

Ez a weboldal az Ön kényelmes böngészésének érdekében cookie-kat használ. Elfogadom További információ