Hadd beszélem el!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Néhány napja csönd van Magyarországon, igen különös csönd. A múlt vasárnap történtek okán mondom ezt, és azért mondom, hogy különös csönd van, mert a politikában most nincs túl sok kiabálás, mindenki elemezgeti, találgatja, latolgatja, hogy mi történt ebben az országban. De ez a fajta csönd igazából véve nem érdekel engem, hiszen nyilván elmúlik majd, s lesz újra zajongás. Sokkal inkább érdekel az, amire a zsoltár mutat, nevezetesen, hogy Isten szabadításának mikor van meg a teljessége, mikor mondhatjuk a zsoltáros szavával, hogy Isten megelevenítette lelkünket, megsegített és megszabadított minket. Nos, ez akkor van itt, amikor a zsoltáros is beteljesíti, amit ígért nyomorúságában: elmegyek házadba, lefizetem néked fogadásomat, majd kiált: jöjjetek és halljátok, hadd beszéljem el minden istenfélőnek, miket cselekedett velem az Úr! Bizony, különös ez a csönd, hogy mi olyan keveset mondjuk, olyan keveseket szólítunk és hívunk, hogy elmondjuk nekik, miket cselekedett velünk az Úr. Pedig a zsoltáros megmutatja ezeknek a próbáknak a nagy mélységét, a megdöbbentő, sokszor szívünket igen-igen összeszorító valóságát. De megmutatja azt is, hogy ezek valóban próbák voltak.

Hadd szóljak most ezekről röviden egy-egy szót. Megpróbáltál minket, ó, Isten, megtisztítottál, amint megtisztítják az ezüstöt - mondja. A zsoltáros arról a folyamatról beszél, amit a fémek tisztításához jobban értők tudnak is, vagy a régi idők fémtisztításának technikáját ismerők tudnak, hogy miképpen tisztítják ki az ércből a nemes fémet. Vagy miképpen tisztítják meg a nemes fémet a salaktól, mindenféle más anyagtól. Hányféle folyamaton, hányféle rázatáson, őrlésen, égetésen megy keresztül az ezüst, amíg igazán és tisztán kinyerik! S azt mondja: megpróbáltál minket s megtisztítottál, amint tisztítják az ezüstöt. Milyen érdekes, hogy a zsoltáros, miközben tisztában van azzal, hogy mennyi nyomorúság, hányattatás, szenvedés, gyötrelem volt az életében, mégis így mondja: Te voltál, ó, Isten, aki mindezt tetted! De nem vádként mondja, hanem mintegy nyugtázásként, hogy e próbatételek, szenvedések, gyötrettetések által Isten tisztít bennünket. De sok minden történt, testvérek, az életünkben, aminek a titkát nem tudjuk másképp megfejteni és megmagyarázni, s nem tudjuk református módon másképp mondani, hogy Isten javunkra fordította azt, csak ha azt mondjuk, hogy kohóba vetett bennünket Isten, őrlőbe adott bennünket Isten, de nem azért, hogy megsemmisítsen, nem azért, hogy ízzé-porrá zúzzon, hanem, hogy megtisztítson. Azért is szól a hálaadó ember éneke, azért is kiált sokakhoz: gyertek, halljátok meg, hadd beszéljem el minden istenfélőnek miket cselekedett az én lelkemmel, mert egy adott ponton felismerjük, hogy ez Isten munkája volt az életünkben. Tisztított bennünket. Fájdalmas volt, szinte összeroppantott bennünket, érthetetlenül zajongtak körülöttünk a világ hangjai, érthetetlenül történtek a lelkünkben életet is megroppantó események, és mégis most ujjongva mondja a zsoltáros: Isten megtisztított.

De előhoz most mást is, s ez még ijesztőbb: hálóba vittél be minket, megszorítottad derekainkat. De sokszor vagyunk így valóságosan is – nemcsak úgy érezzük, hanem ténylegesen is úgy van –, hogy  csapdahelyzetben vagyunk. A háló képe ezt fejezi ki. Be vagyunk kerítve. És nincs kiút. Csak vergődés van, csak valami nagy, életösztön által diktált igyekezet van, menekülési kényszerek, késztetések vannak, de akármerre fordulunk, akármerre indulunk, akármerre lépünk, újra meg újra arra döbbenünk rá, hogy csapdában vagyunk. Hálóba vittél be bennünket, megszorítottad derekainkat. Jaj de sokszor éltük át ezt, testvérek, hogy a saját életünk, meg a mások akarata, meg a körülmények, meg a viszonyok, meg a dolgok behálóznak bennünket, ránk nő szinte az egész sorsunk leoldozhatatlanul, és mi nem tudjuk magunkat ebből a helyzetből se kiszabadítani, se kivágni, és nyugtunk sincs benne. Amikor a horgászok kifogják a halat és beteszik a hálóba, és visszaeresztik a vízbe, és ott őrzik, a hal el van ottan békességben. De most azt mondja a zsoltáros: megszorítottad derekunkat. Egy tapodtat sem tudunk tenni, szorongattatásban vagyunk, a saját csapdánk, a saját életünk köré font háló szorít bennünket. Nincs nyugtunk. S mégis – azt mondja a zsoltáros ugyanebben a zsoltárban előbb  –, Isten nem hagyott bennünket veszni, csodálatosak az Ő cselekedetei, áldják a népek a mi Istenünket, mert Isten megelevenítette lelkünket, s nem hagyta, hogy elvesszünk. De szeretnénk mi mindig tágas világban élni, mindig önmagunk urai lenni, mindig szabadon eldönteni, hogy mit teszünk, mit nem teszünk, s a nekünk adott szabadsággal választani jó és rossz között. Mondogatjuk is, hogy erre nézvést Isten szabadságot, felelősséget, értelmet, bölcsességet, belátást adott, hogyhát válasszunk, - de a zsoltáros most egy olyan helyzetről szól, amikor nincs választás. Mert szorongattatunk. Ilyenkor nem tudunk dönteni – ahogy mondani szoktuk –, nem tudunk a saját dolgunktól egy lépést elhátrálni, hogy távlatban lássunk, mert – ahogyan a kép kifejezi: megszorítottad derekunkat! – s azt sem mondhatjuk, amit sok nehéz órákon és helyzetünkben tudunk néha-néha mondani, hogy aludjunk rá egyet, majd meglátjuk holnap, hagyjuk a dolgokat, aztán majd kiforogják magukat, vagy ahogy a magyar ember szokta mondani: azzal, ami nem oldódik meg magától, nem is érdemes foglalkozni! De itt nem ez a helyzet! Hálóban vagyunk, szorongatgatnak bennünket, nincs választási lehetőségünk. S mégis, mondja a zsoltáros: jöjjetek, halljátok, hadd beszélem el minden istenfélőnek, miket cselekedett az én lelkemmel: Istenhez kiáltottam és magasztalás volt nyelvem alatt, s ha hamisságra nézett volna szívem, meg nem hallgatott volna az én Uram! Ám meghallgatott Isten, figyelmezett könyörgésem szavára.

S harmadjára talán a legnehezebbet hozza ide a zsoltáros. Azt mondja: embert ültettél fejünkre, tűzbe, vízbe jutottunk, - de kihoztál bennünket bőségre. Mi magyarok is tudjuk, milyen az, ha ember ül a nyakunkba, ember ül a fejünkre, és mint a lovas a lovat, úgy vezet bennünket – így mondja a zsoltáros – , s jutottunk tűzbe, vízbe. Szánkban van a kantár s rángatják a gyeplőt, és hol jobbra, hol balra, hol tűzbe, hol vízbe, hol föl, hol le, hol sötétbe, hol még sötétebbe, hol homokra, hol ingoványba, s nem tudjuk nyakunkból lerázni. Kálvin mondja az Institutiojában, amikor a politikáról, a polgári hatalomról értekezik, hogy amikor zsarnokoskodnak az emberek fölött, az nagyon sokszor Istennek a büntetése, és ezt nem tudjuk csak úgy lerázni a nyakunkról. Meg, amikor nem is csak egy ember ül a nyakunkban, hanem jó-néhány. Pártoknak szokták őket nevezni, meg politikai elitnek, és hiába tudjuk, hogy nem jó felé megyünk, nem jó felé visznek bennünket, hiába tudja a ló, az utat, mert a gazdája nélkül is haza talál, ha másfelé irányítják, ha tetszik neki, ha nem, arra kell mennie, és nem tud kitörni a hámból. Milyen próba ez! És micsoda szenvedés ez! De, kedves testvérek, ez még fokozható is! Micsoda szenvedés, amikor olyanok visznek bennünket félre, akiket egyébként mi magunk vettünk a nyakunkba, s nincs tőlük menekvés, nincs szabadulás.

A zsoltáros arról szól, hogy ő kiáltott Istenhez, és azt mondja: elmegyek a Te házadba, lefizetem néked fogadásaimat, melyeket ajkaim ígértek és szájam mondott nyomorúságomban. Diákkoromban a gyülekezetünk levéltárában helytörténeti kutatásokat végeztem, s előkerült egy doboz, benne második világháborús postai lapok, a frontra kivitt magyar katonák írták a levelezőlapokat a gyülekezet lelkipásztorának a Don-kanyarból, háborús körülmények között. Szinte mindenik levélen azt írják ezek a magyar parasztfiúk a lelkésznek régies, nem igazán kiforrott, kigyakorolt írással, hogy Tiszteletes Úr, itt most megfogadom, megírom magának, ha az Isten hazavisz ebből a pokolból, én minden vasárnap ott leszek a templomban. Tiszteletes Úr, itt most megfogadom magának, ha Isten kiszabadít ebből az iszonyatból, megadok mindent, amit megígértem az édesanyámnak. És sokakat hazahozott Isten. S kérdeztem magamtól a hetvenes években - akkor lehettek életük derekán élő emberek ezek a férfiak -, hol vannak ők? Igen, kedves testvérek a szabadulás nem akkor válik valósággá, amikor ott van a megtisztított ezüst, vagy amikor elpattan a madarász tőre és oldódik a háló, nem is akkor, amikor egyszer csak eltűnik az, aki a nyakunkba ült, tegnap még volt és ma nincs, tegnap még kormányozott bennünket, és ma már nem kormányoz bennünket, tegnap hatalma volt rajtunk és szinte hipnotizált bennünket, ma pedig a nevét sem tudjuk, - nem ezzel teljes a szabadulás, hanem azzal, amit a zsoltáros mond: elmegyek a te házadba és lefizetem néked fogadásaimat.

Mert Isten erre szabadít meg bennünket, ezért próbál meg bennünket -, ahogyan egy másik zsoltárban olvassuk, meg a Jelenések könyvében meg az Efézusi levélben is, ahol azt írja az apostol, hogy Isten megpróbál és megtisztít bennünket, hogy kiváltképpen való népet állítson maga elé. Ma, kedves testvérek, úgy észlelem, azt tapasztalom, hogy csend van Magyarországon. Nem hallom ujjongani a hívőket, nem hallom, hogy egyik megragadná a másikat, és azt mondaná: jöjjetek el, hadd beszéljem el minden istenfélőnek, miket cselekedett az én lelkemmel az Úr! De bízom, ahogy hogyan ez a zsoltáros leírta, szép énekébe belefogalmazta, hogy hamarost eljön az ideje, hogy mi is, akiket az Úr teljességgel megszabadít, elmondjuk egymásnak is, elmondjuk másoknak is: megpróbált és megtisztított, mint tisztítják az ezüstöt, hálóba vitt be, megszorította derekunkat, ember ültetett fejünkre, tűzbe, vízbe jutottunk, de kihozta lelkünket a bőségre. Legyen ezért dicsőség Istennek minden időben.

Ámen