Ha meglátogat az Úr

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Virágvasárnap játszódik a felolvasott jelenet. Amikor Jézus a városhoz közeledett, ujjongó tömeg vette körbe. A kor kellékei is előkerültek, például, a makkabeus lobogó is, mely nem egyéb, mint egy pálma-ág. Másfél évszázaddal korábban egy nagy szabadságharc ment végbe Izrael földjén. A Makkabeus család vezette ezt a szabadságharcot vezették, és az ő egyik diadalmi jelük volt a pálmaág. Jézus most diadalmaskodó tömeg kíséretében vonul be Jeruzsálembe. De megjegyzi Lukács evangélista a a nagy paradoxont is: és amikor közeledett, látván a várost, sírt azon.

Aligha fölfogható, hogy miközben valaki körül ujjongás van, magasztalják, ünnepelik és nagy-nagy várakozással vannak iránta, szabadságot, dicsőséget remélnek tőle, aközben ő sír. Három helyen olvasunk arról, hogy Jézus sír. Sírt egyszer, amikor hírül vitték neki, hogy Lázár, a barátja meghalt. Ez a sírás a barát sírása volt. Aztán azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy Jézus könnyhullatással járult a Mennyei Atya elé, hogy vétessék el tőle a keserű pohár, mindazáltal megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet. Ez az áldozatra kész, az önmagát feláldozni kész főpapnak a sírása. Most pedig a próféta sírásáról olvasunk. Közeledett Jézus Jeruzsálem felé és sírt.

Miközben - mondom még egyszer - emberileg szólva itt most mindenkinek az oka van az örömre, mindenki szabadon ujjonghat, nem jönnek a pajzsos rendőrök gumibottal és lövedékkel, nem gyűjtik be a tiltott zászlókat, nem kergetik szét a népet, nyugodtan be lehet vonulni Jeruzsálembe, minden megy annak rendje-módja szerint, ahogy talán maguk a tanítványok is remélték ezt a dolgot – aközben a főszereplő sír. Ez bizony prófétai sírás, kedves testvérek. Több okból is. Egyrészt azért, mert mindig a próféták voltak azok, akik meg tudták mutatni a dolgok lényegét. Mindig a próféták voltak azok, akik, bárhogyan is élt Isten népe, bármilyen feltételek között élt, bármilyen hangulat uralkodott, a lényegre mutattak. Hadd idézzek föl néhány esetet.

Idézzük föl Jeremiás próféta templomi igehirdetését. Ott áll a próféta a régi, nagy, dicsőséges salamoni templom kapujában, ahol jönnek föl a zarándokok, akik a templomhoz érkezve így kiáltanak: Ez az Úr temploma, ez az Úr temploma! Ide jöttünk, áldozatot mutattunk be, és megszabadultunk! Ujjongva mennek föl. Bármelyik zarándok-zsoltárt idézhetnénk, hogy milyen lelkesedéssel mentek Úr templomába. Kiáltozásukban -  ez az Úr temploma, ez az Úr temploma! -  az fejeződik ki, hogy amíg Isten velünk lakik, Isten velünk táborozik, addig minden rendben van, addig nem lehet baj. Hiába szorongat a világpolitikai helyzet, hiába kapjuk a hírt, hogy föltámadt egy új nagyhatalom, fölhúzták a vascsizmákat és közelednek felénk, s tűz, vér, és országok pusztulása következhet, ez itt az Úr temploma! És amíg az Úr velünk van, addig nekünk semmi bajunk nem lehet. Ekkor azt mondja Jeremiás próféta: hiába mondjátok, hogy az Úr temploma ez. Menjetek haza és gondoljatok bele abba, hogy mit csináltok otthon, hogyan éltek!? Az Úr törvénye szerint éltek? Az Úr rendje szerint éltek, Isten akarata szerint éltek? Bizony, nem úgy éltek, s ezért hiábavaló az áldozatotok, semmit nem ér a hivalkodásotok, el fogja hagyni az Úr az Ő szentségének helyét. Ez prófétai beszéd, mert miközben a nép, az emberek talán jóhiszeműen, talán rutinos begyakorlottsággal azt hiszik, hogy minden rendben van, aközben a próféta rámutat, hogy nincs rendben semmi.

Fordított példát is tudunk mondani. Ezékiel prófétánál olvasunk egy szakaszt, melyben a próféta saját népével vitatkozik, feddőzik, ostorozza őket. Nagy tespedtségben, nagy levertségben vannak, ekkor már   bebizonyosodott Jeremiás próféta igazsága. Hiába mondták a régiek, hogy ez az Úr temploma, a templom elpusztult, az Úr elhagyta az Ő szentsége helyét, a nép fogságban van, minden elveszett. S ekkor elterjed egy közmondás, ezzel vitatkozik a próféta: „megették az atyák az egrest és a fiak foga vásott bele.” Elrontották az öregek a dolgot, és mi isszuk a levét. A régiek nem Isten akarata szerint éltek, ám Istennek jogos büntetése rajtunk is csattan. Sőt, igazából véve, rajtunk csattan. Megették az atyák az egrest és a fiak foga vásott bele - gyorsan a lemondás szállóigéjévé vált ez. S hányféle változatát lehet hallani ennek mind a mai napig! Elromlott valamikor… Mikor romlott el? Horthy Miklós rontotta el, vagy Kossuth Lajos rontotta el? Rákóczi rontotta el, vagy Rákosi Mátyás rontotta el, Kádár János rontotta el, Antall József rontotta el? Horn Gyula, Orbán, Viktor? Valaki itt mindig elrontotta! Persze régen! S mi isszuk a levét. Ám azt mondja a próféta: kitörlöm ezt a mondást közületek, mert mindenki a maga vétkéért felel és ad számot. Ez jellemzi, kedves testvéreim, a prófétát! Megfordított értelemmel akarja fölrázni népét, ki akarja hozni őket tespedtségből, el akarja venni tőlük ezt a hamis alibit. De könnyű is mindig mindent a régiekre rátenni. Ebben mi, magyarok is nagyon nagyok vagyunk.

 És most is: Jézus sírása prófétai sírás. Körötte ujjongás van, hozsánna. A hozsánnázás dicsőítő ének. Dicsőítő istentisztelet zajlik Jeruzsálembe menet - síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Pálmaágakkal. Ott ül Jézus a prófétai szamáron, ahogy azt Zakariás próféta megjövendölte az eljövendő messiási királyról. Minden együtt van itt minden dicsőséges és nagyszerű – és ő sír.

 Milyen érdekes – hadd tegyem hozzá - hogy a sírás és a könnyek, ahogy mondani szoktuk, elhomályosítják az ember szemét. Aki sír, nem lát jól, a síró ember szeme megtelik könnyel, és amíg nem törli ki a szenét, azt sem tudja, hogy mi van körülötte. Azért is szoktuk egymást még könnyekig el sem jutó szomorúság esetén is vigasztalni, mert a szomorkodó ember látása beszűkül. Ő csak közvetlenül a fájdalma okát látja és érzékeli, szükséges hát vigasztaló beszédet mondani, hogy például. „emeld fel a fejedet, töröld le a könnyeidet, nézz magad körül körbe, nemcsak az van, ami téged bánt, van még reménység, van még kimenekedés!” De most éppen fordítva az lát tisztán, aki sír. És a többiek, akinek egyébként ragyog a szeme, mosoly van az arcán, örömökkel van tele a szája, halleluját tud rikoltani, nem lát. Sőt, Jézus így mondja: nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét. Nem ismerted föl, nem jöttél rá, hogy ez az Isten meglátogatásának az ideje.

De hát hogyan? Hát nem most jön a Messiás, nem ez az Isten meglátogatásának az ideje? Nem ez az, amiről annyit olvasunk a prófétáknál, Ézsaiásnál, Jeremiásnál, Ezékielnél és az összes többinél, hogy eljön majd az Úrnak az a napja, amikor meglátogatja az Ő népét? Hát nem ez az, amiről a pap Zakariás ujjongott, amikor fia, Keresztelő János megszületett, és ő visszanyerte beszélőkészségét: meglátogatott bennünket a naptámadat?! Hát nem ez a nap Istennek, amikor a dicsősége hozzánk fordult, amikor Isten megkönyörült rajtunk? – De bizony, kedves testvéreim, ez az a nap! Csak nem úgy, ahogy ott a jelenlevők gondolják, nem úgy és nem olyan módon, ahogy megszabták a föltételeit, hanem úgy, ahogy Jézus a küldetését betölti.

 Talán mindenki emlékszik, a múlt vasárnap a jerikói vak meggyógyításáról szóló résznél elmondottam, hogy ez Jézusnak az utolsó nyilvános csodatétele, és ez nemcsak egy konkrét gyógyítás volt, hanem jelképes tett is. Senki Jézus körül nem érti a lényeget, nem fogják fel, nem látják. Elmondottam azt is, hogy milyen paradoxon, hogy azok a követők, akiknek az lenne feladata, hogy Jézushoz hívják az embereket, még a gyerekeket is elkergetik, és arra a jerikói vakra is rákiabálnak, hogy hallgass el, ne kiabálj, nincs neked közöd Jézushoz – mert nem látnak. Mert nem látják a lényeget. Nem látják, hogy a meglátogatás napján Isten másképp jön, mint ahogy ők várják, remélik és feltételezik. Hogyan várják? Lukács evangélista följegyez néhány momentumot, és ezekről mindenképpen szólni kell, hiszen nemcsak a korabeli történetre, Jézus idejére vonatkoznak, hanem áttételesen ránk nézve is igazak. Emlékszünk arra a jelenetre, amikor már Jeruzsálemben vannak a tanítványok, és Jézus készül a Getsemáné kerti nagy küzdelemre. Indulnának. Ekkor odalép Péter, föllebbenti a köpenyét és odamutat Jézusnak két kardot. – Nézd, Mester, szereztünk két kardot! Ekkor Jézus rájuk lobban: - elég! Még az utolsó pillanatban is azt mondja Péter: - Mester, itt a stukker, mehetünk, úgy-e, jön a forradalom! Ők így készültek. És virágvasárnap is, miután Jézus beérkezik Jeruzsálembe és nem az történik, amit vártak tőle, nem az Antónia-erőd felé fordul a menet, ahol a római helyőrség táborozik, hanem Jézus a templom felé indul, szépen lassan elmaradoznak az emberek. Elmaradnak. Még Jeruzsálembe tartva nagy az ujjongás a jerikói úton. Aztán látják, hogy a Mester a templom felé indul, és akkor már csak a gyerekek maradnak vele. Gyerekek, a gyerekek maradnak. A kicsik, a kíváncsiak. Ők még mennek, ők még nem allelujázták ki magukat, ők még nem hozsánnázták ki magukat, egész a templomig elmennek Jézussal. Már ezt sem bírják egyébként a főpapok és hivatalosok, rá is szólnak Jézusra, hogy parancsold meg ezeknek a gyerekeknek, hogy hagyják abba. Nem azt mondják – figyeljétek meg –, hogy a nagyhangú felnőtteknek parancsoljon hallgatást Jézus, nem azt mondják neki, hogy kergesd haza a zászlólengetőket, a forradalmaskodó embereket, mert nagy baj lesz itt,  - hanem a gyerekeknek parancsoltatnának. A felnőttek már látják, hogy ez nem úgy lesz, ahogy ők gondolták, s elpárolognak Jézus mellől.

És még egy példát hadd mondjak, kedves testvéreim. Néhány nappal a virágvasárnapi bevonulás után ott áll Jézus a római helytartó előtt félholtra verve, fején töviskorona, vállára terítve egy bíborpalást, kezében egy nádszál. Pilátus azt kérdezi az ott-állóktól: kit akartok, hogy elbocsássak, Jézus vagy Barabást, a martalócot, a terroristát? – Barabást! – kiált a tömeg. A terroristát, az orgyilkost, az akasztófavirágot engedd szabadon. És Jézus megy a bitófára. Hát így várták, kedves testvéreim, így várták az Isten országát! Azért várták így, mert a hagyomány, az emberi gondolat és az Isten meg nem kérdezése nélküli élet ezt tudja összeállítani.

Miről beszéltek a próféták? Hogy majd eljön a meglátogatás napja. Arról jövendölnek, hogy eljön az igazság napja, eljön majd az a nap, amikor Isten irgalmasan és könyörületesen népéhez hajol. Hát mi mást jelenthez ez egy ember számára, mint azt, hogy az ellenség le lesz söpörve, hogy egyszerre csak minden újra kezünkben lesz, amit elveszítettünk! Mi mást jelenthetne, mint hogy jön az én nagy testvérem és jól orrba veri azt, aki engem zaklatott! Gyerekkorokban faluhelyen annak volt jó, akinek nagy bratyója volt, az legénykedhetett. Emlékszem mi is így tettünk. Volt két-három szomszédgyerek, akik mindig pimaszkodtak velünk, kötözködtek, s egyszer azt mondta az öcsém: most hazamegyek, és szólok a bátyámnak. S elszaladt, és jött is a legidősebb testvérünk, nagy gimnazista volt már – hogy elfutott az a két másik gyerek! Hű, de jó, ha az embernek nagy-nagy testvére van. Majd jön a nagy testvér, rendet csinál. Csak az a kérdés, és mindig ez a nagy kérdés, hogy ennyi-e a világ? Tényleg csak ennyiről van szó? Hogy az erős elveszi a gyengétől, a gazdag elveszi a szegénytől, a rámenős kisemmizi a tehetetlenkét – ennyi a világ? És ha mindezt egy nagy elégtételben helyére taszítjuk, akkor már minden rendben is van? Nem az inkább a probléma, hogy az ember alapvetően elrontotta az Istennel való dolgát? Hisz minden csak ebből következik. Semmi másból.

Én ezzel nem azt akarom mondani, hogy a világon minden igazságtalanság, méltánytalanság, elnyomatás, rabság egy ráfújásra, egy varázsütésre, egy szempillantás alatt megszűnik, ha az ember csak úgy felfohászkodik. De azt mondom és állítom – mert Jézus ezért jött – hogy az ember alapvető baja, hogy nincsen békessége Istennel. Azt mondja a Korinthusi levélben Pál apostol: Isten Krisztusban megbékéltette magával e világot, ezért mindegy Krisztus nevében járunk követségben és kérünk titeket, béküljetek meg az Istennel. Emberileg szólva, persze gondolhatjuk, hogy mindent el lehet rendezni, mindent a helyére lehet taszítani. Bár én az emberi történelem kapcsán nem vagyok ennyire optimista, ám vannak, akik ilyen optimistán fogják ezt föl, és meghagyom, lehet, hogy nekik van igazuk. Miért ne? Mindent el lehet dönteni. Csak össze kell szedni magunkat, csak meg kell egyezni, jóindulatot, méltányosságot kell mindenki szívébe csöpögtetni, csak el kell terjeszteni, és meg kell győzni mindenkit a szabadságról, egyenlőségről, testvériségről – s akkor minden rendben lesz a világban. Igen, biztos, talán. De amíg az ember dolga nincs rendben Teremtő Istenével, addig minden ilyen törekvésünk meddő és üres utópia. Minden ilyen vágyakozásunk csak álmodozás, és hiába rendezzük meg ezeknek a feltételeit, és hiába készítjük el a színpadot, mint ott virágvasárnap, ahol minden kellék megvolt, drapériák, pálmaág, lobogó zászlók, lelkes statisztéria, már csak a főszereplőnek kell föllépni a színpadra, íme, a nagy entrée!  S most - a főszereplő sír. Mert Jeruzsálem nem ismerte meg meglátogatása napját.

Dávid az egyik zsoltárban beszél arról, hogy Isten meglátogatta őt. Így mondja Dávid: éjszaka. Az éjszaka az a világ, amikor az ember úgymond maga-maga van. Nincsenek zajok, külső körülmények, éjszaka a lelked, a lelkiismereted, a szíved magában van. Azt mondja a zsoltáros: Meglátogattál Uram engem és megkérdeztél engem. Jézus sírásának van egy nagyon fontos kérdése. Hagyod-e, hogy a te Istened meglátogasson és megkérdezzen téged? Vagy csak úgy vagyunk, ahogy ezek a drága jó régiek, hogy nem is kell semmit sem kérdezni. Hiszen mi mindent tudunk. Mindent tudunk önmagunkról, mindent tudunk a magyar sorsról, mindent tudunk a református életről – nincsenek kérdések. Feladatok vannak, amiket meg kell oldani. S ezekhez a feladatokhoz kell Istennek nagyszerű nagyságos ereje. Ám, kedves testvéreim, Dávid zsoltárában nem arról olvasunk, hogy Isten meglátogatta Dávidot, meglátogatta és megkérdezte a szívét, és azt kérdezte volna tőle, mint a népmesében a harmadik fiútól kérdezi a csodacsikó: Itt vagyok, kicsi gazdám, merre röpítselek? Téged kérdez meg – ki vagy te? És hogy állsz a dolgaiddal? Tényleg tiszta a szíved, tényleg tiszta az ajkad, tényleg istenesek az indulataid? Tényleg Isten törvénye szerint akarsz élni? Mert, ha így van, akkor fölismered a meglátogatás napját. Azt mondja a Keresztelő János születésén ujjongó édesapa: meglátogatott minket a naptámadat. Eljött hozzánk a mi Istenünk, kegyelmesen hozzánk hajolt és megkérdezett bennünket. Boldog az az ember, aki kéri, kívánja Isten meglátogatását. Azért boldog, mert ahhoz Istene úgy lép oda, ahogy a legjobb barát odalép hozzád, és a legjobb barátságával, igazi szeretetével kérdez téged magadról. Úgy lép hozzád, ha meglátogat, mint az a főpap, aki helyetted is odaáldozza magát és tett eleget minden bűnért, és úgy lép hozzád, mint ez a próféta, aki ki akar zökkenteni abból, amibe berögződtél. Lett légyen ez a te jókedved, lett légyen ez a te lemondásod és keserűséged, ki akar zökkenteni és rámutatni, hogy Istened melletted és veled van. Amikor Isten népe a prófétától azt a csodálatos ígéretet kapta, hogy lesz az Úrnak egy napja, lesz a meglátogatásnak egy napja, lesz majd az igazságnak egy napja, ellegyintették. Ézsaiás jövendölt erről egyszer vigasztaló beszédben, de a többiek ellegyintették. Ahogy szoktuk mi is. Odalegyintünk: Miről beszélsz te? Elhagyott bennünket az Isten, nem törődik velünk, hátat fordított nekünk. Akkor így üzent a prófétán keresztül az Úr: felbúsulásomban és haragomban egy szempillantásra magadra hagytalak, de most örök irgalmassággal hozzád térek és veled maradok. A meglátogatás napja azt jelenti, hogy Isten belép az életedbe, és veled akar maradni. Ezért sír Jézus: Jeruzsálem, Jeruzsálem, te, aki megölöd a prófétákat... És talán mondhatja ezt nekünk is Jézusunk, hiszen hány prófétai szót öltünk meg a szívünkben, fojtottunk meg a lelkünkben, hányszor szólt és hívott meg Istenünk, hányszor kopogtatott, hogy hozzánk betérjen, és velünk legyen!! Az Ő meglátogatása kezdet, az Istennel való élet kezdete. Halljad, hogy miképp szól, halljad, hogy miképp hív, lásd, hogy miképpen sír érted a te Megváltód, és lásd az Ő síró szemében azt, amit meg kellene látnod: a te Urad és Istened keres téged, hogy meglátogasson, megkérdezzen, veled legyen és megáldjon téged. Ámen