Ha hisztek

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Mindannyian jól ismerjük a terméketlen fügefa történetét, és amilyen jól ismerjük, nem túlzok, annyira tartunk is ettől a történettől. Nem tudjuk mivel megmagyarázni, Jézust sem így ismerjük, hirtelen haragja riasztó. Talán emiatt is született sok tudós magyarázat, melyek megpróbálják Jézus haragját mentegetni. Komoly botanikai fejtegetésbe is bocsátkoznak a magyarázók, akik elmondják nekünk, hogy a közel-keleti világban már kora tavaszon megtörténhet, hogy a fügefa levelet hajt, s korai, úgynevezett előgyümölcsök jelennek meg rajta. Jézus joggal kereshette a gyümölcsöt. Más úgy magyarázza, hogy ha már levél van a fügefán, csak joggal kereshette Jézus a gyümölcsöt, mert a fügefának van olyan fajtája, melynek előbb van gyümölcse és aztán levele. Más azt is megpróbálja elmagyarázni, hogy egyáltalán miért éhezhetett meg Jézus, bátorkodhatott Bethániából Jeruzsálembe menet azon a néhány kilométeres úton megéhezni, mert ez is csodaszámba megy, hogy egyáltalán Jézus megéhezett. Ehhez sem vagyunk hozzászokva. Ő csak ne éhezzen, ne szomjazzon, haragra se lobbanjon, ne is akarjon semmit egyáltalán. Csak áldja meg a világot úgy, ahogy van, neki ez a dolga.

              De az az igazság, hogy amikor ezek a magyarázatok megszületnek, és megpróbálják enyhíteni, nem azt, ami történt, hanem csak a mi lelkünk megrökönyödését, a mi csodálkozásunkat vagy rémületünket, egy dolgot mindig elfelejtenek. Nagyhét keddjén vagyunk. S ha valaki itt igazán a halál felé megy, akkor az maga Jézus. S ezt nekünk ennek a történetnek a megértéséből soha nem szabad kihagynunk, ezt soha nem szabad elfelejtenünk. Nem valami kellemes turistaútról van itt szó, amikor a fáradt vándorok, akik szomjasak is, éhesek is, elérkeznek egy kert szélén vagy egy erdőben nőtt vadcseresznye fához, aminek gyönyörű szép lombozata van, és szeretnének megenyhülni, s csalódás várja őket. Valamit ígér az a gyönyörű fa, ám nincsen rajta semmi. Nohát, haragra lobbannak. Nem is arról van itt szó, hogy Jézus tanítói szolgálatának e pontján példázatot akar adni a tanítványoknak a terméketlen Izraelről, hogy a hit népe milyen terméketlen, hogy mennyit ígér és ez nincsen meg benne. Lehet, hogy ezek a magyarázatok is igazak, ezeket is ide lehet számítani. Ám nagyhét keddjén vagyunk. Ha valaki közel van a halálhoz, ha valaki a halál felé megy, ha valamin igazán el kell csodálkoznunk, meg kell rökönyödnünk, az éppen maga Jézus, aki a halál felé megy. Idézzük csak Tertullianus egyházatyát: "Isten fiát megfeszítették a kereszten? Hihetetlen. Abszurdum." Majd hozzáteszi: "Hiszem, mert lehetetlen." Ha valamin meg kell rökönyödnünk, ha valamit abszurdnak kell tartanunk, akkor az nem az, hogy terméketlen a fügefa, noha levél van rajta, nem is az, hogy Jézus megátkozza a fügefát és az elszáradva többet gyümölcsöt nem terem, azon kell meg rendülnünk, hogy maga Jézus megy a halál felé.

              A történet Keresztelő Jánost idézi a számunkra, aki annak idején a Jordán mellett fölismeri a hozzá kimenőkben azt a jól rejtett szándékot, ami minden emberben ott van: ha már közeledik az ítélet, ha már növekszik a baj, ha már elkerülhetetlen a számadás, ha már föl kell tárulnia az életemnek, ha már meg fog mutatkozni az, hogy sok szép ígéretem, jaj hányszor megtagadtam, hát mentsük magunkat. És mentek a farizeusok, a szadduceusok, Ábrahám minden gyermeke Keresztelő Jánoshoz, gondolván, mégiscsak kapunk itt valami igazolást azzal, ha bemerít bennünket, s ha eljön a szórólapátos férfiú – ha eljön?! - mi föl tudjuk mutatni az igazolványt. Azt mondja Keresztelő János: Viperák fajzata, kicsoda figyelmeztetett benneteket, hogy megmeneküljetek a közelgő ítéletkor? Teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket! De nemcsak Keresztelő Jánost idézi ez a történet, hanem magát Jézust is. Ha végiglapozzuk csak Máté evangéliumát, húszszor találkozunk Jézus szájáról ezzel a kifejezéssel: "gyümölcs." A példázataiban, a prédikációiban, az intelmeiben újra meg újra erről beszél Jézus. Mi az élet gyümölcse? Mi a hitnek a gyümölcse? Mi az engedelmességnek a gyümölcse? Sőt, hogy maga az élet akkor ér valamit, ha az egész élet gyümölcs. Aztán előremehetünk egészen Pál apostolig, aki arról beszél, hogy a meghalás és a feltámadás csak ebben az analógiában érthető meg: A gabonamagnak el kell halnia, hogy gyümölcsöt teremjen. Ime, nem is arról van szó, hogy volna-e az életünkben valami, egy, kettő, három, négy, öt dolog, amit odatehetnénk az asztalra, és mondhatnánk: Mennyei Atyám, itt van, nézd, milyen drága gyümölcsöket termett az én életem. Hanem ahogy Pál mondja: Krisztus föltámadott, hogy mi gyümölcsöt teremjünk, és hogy maga a föltámadott élet a gyümölcs. Igen, nincs itten másról szó, mint magáról az életünkről. Nem az életünk céljáról, értelméről, hanem magáról az életünkről, életünknek a tartalmasságáról. Mert az az élet, aminek nincsen tartalmassága, nem élet. És isteni szempontból csak az az élet tartalmas, amelyik magában hordozza a feltámadás ígéretét és titkát.

              Ezért kétségtelen, hogy ami itt történik, ítélet is. Ítélet a terméketlen fügefán. Ítélet egy olyan életen, amelynek nincsen gyümölcse. Ítélet az olyan életen, melynek nincsen isteni tartalma. Nem kell félnünk ezt kimondani. Még akkor sem, hogyha mi úgy tanulgattuk az utóbbi évszázadokban, és szép énekeink is szólnak erről, hogy: Jézus nyájas és szelíd, Jézus soha senkit nem bánt, Jézus nem ítél, Jézus mindig, feltétlenül szeret. Még akkor is, ha okos megkülönböztetéssel elmondhatjuk: Jézus gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. Mégis, ennek a történetnek a fényében másról is beszélnünk kell. Gyűlöli a bűnt, szereti a bűnöst - és keresi a bűnös életében a gyümölcsöt. Van-e az életemnek gyümölcse? Van-e életem? Van-e az életemnek isteni tartalma? Nem mozzanatai, nem rész-eseményei, nem pillanatai, nem kiemelkedő, minősített momentumai az érdekesek. Gyümölcs-e az én egész életem? Merthogy ezt keresi Jézus. Tudjuk jól, hogy amikor a Bibliában a fügefáról hallunk, az szimbolikusan mindig Istennek a népét is jelenti. A fügefa Isten népének a jelképe. Jézus egy olyan népet keres, olyanokat keres, akikre fügefa szimbóluma megáll -, és a fügefa mi más egyéb, mint gyümölcs és termés.

              Azt is el kell azonban mondani, amit a bevezetőben jeleztem: ez nagykedden történik. Mi már tudjuk, amit a meghökkent tanítványok még nem, hogy Jézus lesz az, aki odaáll terméketlen népe helyébe. Ő megy az ítélet és a halál felé. Ó olyan könnyű lenne annyival elintézni a dolgot, és valami magyarázatot találni rá, hogy igen, most teljesedik be, amiről Keresztelő János beszélt. Itt van a szórólapátos férfiú, a fejsze a fák gyökerére vettetett, lám, lám. De ki az, aki megfeszíttetik? Ki lesz az, aki meghal? Az, aki odaáll e terméketlen nép helyébe.

              És meghosszabbított módon is, ha igaz az énekünk, és mi ezt mindig igaz énekként énekeljük: „Nem éltem még a föld színén, Te értem megszülettél” – akkor odaáll a helyünkbe is. A mi terméketlen életünk helyébe. S magára veszi az ítéletet. Nem tudom ezt a történetet másképpen magyarázni, mint úgy, hogy itt Jézus már önmagán mondja ki az ítéletet. Pontosabban népe fölött, a terméketlen nép fölött. Aztán a helyébe odaáll, hogy az a terméketlen, halott fa, a bitófa gyümölcsöt termő fa legyen. Hogy vére magvetése sokaknak áldásul legyen. Hogy feltámasztatása, ahogy az apostol mondja, oly hatású legyen, s oly erejű, hogy mi az által éljünk és gyümölcsöt tudjunk teremni. Hogy halála és föltámadása által mi, magunk legyünk az igazság gyümölcse. Merthogy Ő ezért halt meg, és ezért támadott föl. És így vette magára ezt az ítéletet.

              Mindazonáltal, a történetben van egy megrendítő fordulat is. A tanítványok megrökönyödve fogadják, pedig annyi csodát láttak már, ezt a fordított csodát. Mi módon lehetséges, kérdezik egymástól, hogy ily hirtelen elszáradt a fügefa. Pedig ez a könnyebb csoda! Azt már olyan természetesnek veszik, mikor a megszáradt kezű ember meggyógyul, hogy ami megszáradt, élővé lesz. Az megy Jézusnak. Eddig is ezt csinálta. Még tegnap is gyógyított a templomban, sántákat, vakokat, mindenféle betegeket. Ez Jézus hivatása, ez a dolga, ezt várjuk mi is. Most ott állanak megrendülten, hogyhogy: ami él, egy szempillantás alatt megszárad? Hogyhogy: ami él, azt Isten így, ilyen könnyen halálra adja? Hogyhogy: a mester, aki mindig meglátta az elesettet, a szánandót, a bűnöst, a nyomorultat, a terméketlent, s annak életét jóra fordította, most haragra lobban.

              A fordulat abban van, hogy ezek után Jézus nem arról beszél a tanítványoknak, amit én próbáltam itt az előzőekben fejtegetni. Azt majd megértik a tanítványok nagypéntek és húsvét után, majd megértik az emmausi úton, majd megértik, mikor a Szentlélek kitöltetik rájuk. Majd el tudják mondani mindenkinek: Ő volt az, aki odaállt terméketlen népe helyébe, ő volt az, aki odaállt a mi gyümölcstelen életünk helyébe, hogy mi magunk gyümölccsé legyünk! Jézus most a hitről kezd el beszélni. Azt mondja a tanítványoknak: „Bizony mondom néktek, ha van hitetek, és nem kételkedtek, nem csak azt cselekszitek, amely e fügefán megesett, hanem ha azt mondjátok a hegynek, kelj fel és zuhanj a tengerbe, az is meglészen. És amit könyörgéstekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek.” Sokszor tárgyas raggal olvassuk ezt az utolsó mondatot így: „amit hogyha könyörgésetekben kértek, meg is kapjátok, ha hiszitek.” Ha hiszitek azt, hogy meglesz. Ha hiszitek azt, hogy ha kéritek, meglesz. Ha hiszitek azt, hogy attól kéritek, akitől kérhetitek. És így tovább, és így tovább. Jézus itt csak annyit mond: ha hisztek.

              És ebben a pillanatban áll össze a kép. Merthogy az a gyümölcs, amit Jézus keres, és amit mi immár a magunk életének tekintünk, semmi másban nem tud megfoganni, és semmi másban nem tud életté, gyümölccsé lenni, mint a hitben. Olyan jó lenne, és úgy kívánom magamnak is és nektek is, hogy ne az legyen az életünk,  hogy én hiszem, hogyha kérem, ez meglesz, hogy ha én hiszem azt, hogy ez a dolog fontos, és úgy viszem Isten elé, mint nagyon fontos dolgot, nyomatékkal, a hitnek, a reménynek, az állhatatosságnak a nyomatékával, előbb-utóbb majd csak kicsikarom az Istenből. Ha így olvassuk, tudniillik: hogy meglesz, ha hiszitek - akkor rosszul olvassuk. Mert ez esetben a hitet nem másra akarjuk használni, mint arra, hogy valami nyomatékot adjunk a vágyainknak. Ez esetben  való a hit, hogy a lehetetlen, de nagyon kívánatos dolgokat, az általunk teljesíthetetlen, ám kötelező feladatokat, a megoldhatatlan, ám elrendezendő problémáinkat imádságban, kérésben, sóhajtásban odavisszük Isten elé - és hozzátesszük a hit nyomatékát. Mintha ezzel kicsit besegítenénk Istennek: Uram, Te is tudod, hogy nagy a baj, gyere, segíts nekem. Én ezt nagyon hiszem, hogy te megteheted. Uram, tudod, hogy nagyon sok zűrzavar van az életemben, és nincs, aki ezt a gubancot kibogozza. Gyere, segíts nekem. Én ezt nagyon hiszem, hogy Te meg tudod tenni. Uram, itt fekszem betegen a gyógyulás reménye nélkül, áldd meg az orvosok kezét, hozzál nekem szabadulást, én hiszem, hogy Te meg tudod tenni. Uram, olyan zűrzavarba került a mi népünk, azt se tudjuk, merre menjünk, hova forduljunk, mutass világosságot, ragyogtasd számunkra föl az útadat, én hiszem, hogy Te ezt meg tudod tenni.

              Igen, mindig így imádkozunk, és helyesen is imádkozunk így! De vajon tudjuk-e mondani azt is azzal az édesapával együtt, akinek ördög nyomorította gyerekét: Uram hiszek, légy segítségül az én hitetlenségemben?! Igen, hiszem, hogy meg tudod gyógyítani, és mégis hitetlen vagyok, mert csak úgy, Rád nézve, isteni fenségedre, hatalmadra, dicsőségedre, szentségedre, örökkévaló voltodra nézve, úgy nem hiszek. Mindig csak akkor hiszek, ha baj van. Mindig csak akkor hiszek, ha kérni kell. Mindig csak akkor hiszek, de akkor nagyon, ha kell a segítség. Légy segítségül az én hitetlenségemen.

              Lehetséges néktek, mondja Jézus, ha hisztek. S most ezt mondja itt a megszáradt fügefa mellett álmélkodó, megrökönyödött, csodálkozó tanítványoknak: Miért csodálkoztok? Nagyobbat is megtehettek, ha hisztek. Ezzel Jézus azt is kifejezi, hogy a hit mégsem mutatvány. A hit mégsem valami olyasmi, ami egy isteni attrakcióra irányul, a hit mégsem olyasmi, amiből fölsarjad az, ami egyébként lehetetlen, amit másutt az életben nem tudunk megtenni. A hit nem valami vésztartalék, amit a lehetetlen helyzetekre tartogatunk, s akkor majd elővesszük és működésbe állítjuk. De sokan lettek hitetlenek emiatt, mert nem hittek, csak tartalékolták a hitet, aztán elővették, mint  rozsdamarta kardot, de már nem bírták a hüvelyéből kihúzni. Elővették a rég nem használt fegyvert, de nem működött. Elővették a régi passzust, s kiderült a határon, hogy az útlevél határideje lejárt.

              De sokszor vagyunk így a hitünkkel. Lejárt már, nem szavatos, nem érvényes, nem működik, mi pedig fölháborodunk, s méltatlankodunk. Milyen igazságtalan az Isten, kiabál ilyenkor a háborgó ember. Pedig milyen egyszerű, amit Jézus mond: Ha hisztek. Ha hívők vagytok. Ha az életetek Isten kegyelmének, szeretetének, a meghalt és feltámadott Krisztusnak a gyümölcse. Ha ez az egész élettartamotok és élettartalmatok, hogy ti már Istentől valók vagytok, Szentlelke által újjá szülöttek, új életben járók, mindent és mindig Isten elé vivők, mindent és mindig Tőle várók.

              Ne azon rettenjünk meg, hogy nagykedden egy terméketlen, csak lombokat mutogató fügefának el kellett száradnia. Azon rendüljünk meg, hogy Krisztusnak oda kellett állnia minden terméketlen helyébe, és azon ámuljunk, és azért dicsőítsük Istent, hogy halála után föltámadott, és föltámadása által mi magunk az élő Isten élő gyümölcseivé lehettünk. Ha hisztek. Kérjük buzgón Isten Szentlelkét, adjon nekünk Tőle való hitet, tegyen bennünket hívőkké, hogy Isten Szentlelkének valódi, igazi, életre való, megtartásra való gyümölcsei lehessünk.

Ámen