Ha egy...

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! 

János evangéliuma 11. részét olvassuk, mely Lázár feltámasztásának történetét beszéli el. A csodatett kapcsán az evangélista megjegyzéseket tesz, hogy a történet teljesen világos és érthető legyen számunkra, egyúttal pedig olyan eseményeket is elmond, amelyek nem tartoznak szorosan a csodatételhez, hanem a csodatettet előzik meg, részben pedig a csodatett váltja ki azokat. Most egyszerre hallottunk az evangélista megjegyzéseiből, olvastuk, miképp támasztotta fel Jézus megholt barátját, Lázárt, és hallottuk azt is, hogy ez mit váltott ki a nép vezetőiből.

A végénél kezdem, és így jutunk el ahhoz az üzenethez, amely ebben a történetben számunkra fontos mondanivalót hordoz. Azt olvastuk a történet végén, hogy azok, akik látták Lázár feltámasztásának történetét részben hittek Jézusban, lenyűgözte a őket ez az isteni csoda, némelyek azonban – mert nemcsak örvendezők és ujjongók vannak, de feljelengetők is – azonnal elszaladtak Jeruzsálembe, és denunciálták Jézust, följelentették. – Miféle csodákat tett itt Jézus? Teljessé válik a  nagytanácsban, vagyis a vezetőségben a rémület.  Egyikük azt mondja, hogy nagyon nagy baj van, mert ez a Jézus sok csodát mível, és hogyha hagyjuk őt, mindenki hinni fog Őbenne, és akkor majd eljönnek a rómaiak és elveszik tőlünk ezt a helyet meg a népet. Vége a hatalmunknak, vége az uralmunknak. Jézus már halottakat is támaszt, nemcsak a vak nyeri vissza a látását, nemcsak a sánta jár újra, nemcsak a gutaütött kel föl, nemcsak betegek gyógyulnak meg, nemcsak a kenyér szaporodik meg csodálatos módon – ezeket mind meg lehet magyarázni: szemfényvesztő, az ördög van vele, azért csinálja – kiabálták már annyit Jézus után. Igen, mindenfajta magyarázat van csodáira – de most halott támadt föl! Jézus abszolút isteni hatalommal cselekszik. Menni fog hát utána a nép, mert a nép csodát akar, mert a nép megoldást keres élete nyomorúságára, mert a nép oda figyel, ahonnan azt hallja, hogy van megoldás. És halálból életre jutni, elveszésből új életet kapni, feltámadni – ez az abszolút csoda, ez az abszolút megoldás. Ebben minden benne foglaltatik. És ahogy a régiek, úgy a maiak, vagy ahogy a maiak, úgy a régiek világában akinek a kezében hatalom volt,  aki uralkodott, akinek van helye, stalluma volt, azt eltöltötte a szorongás: nem mi fogunk parancsolni, nem mi fogunk dirigálni, nem miénk lesz a hatalom. A hatalom pedig édes dolog. Jaj, de édes az! Aki abba belekóstolt, édesen nyalogatja, szívesen gyakorolja. Aki egyszer megfogta, nem ereszti el, mint a gyerek, akinek karácsonykor véletlenül a testvére ajándékát nyomták a kezébe, s már azt hitte, hogy az övé, mikor mondják neki, hogy – édesem, ez az autó nem a tiéd, ez a bátyádé lenne –, hát megfogja szegény, szinte összepréseli azt a fémkasznit, s szorítja. Az ember nem szájzáras lesz ilyenkor, mint a kutya, hanem tenyérzáras! És amit megragadott, ki nem ereszti kezéből! Ilyen a hatalom is, ilyen bűvös eszköz, aki megfogta, az beleszeret.

Ekkor azt mondja Kajafás: - Nem tudtok ti semmit, nem tudjátok, hogy kell ezt elrendezni. Meg kell ölni! Mert jobb, hogy egy ember vesszen el, mintsem hogy az egész nép Sokféle magyarázata van Kajafás mondatának. Van, aki azt mondja, hogy ebben a mindenkori politikai cinizmus fogalmazódik meg. Nem Machiavelli volt politikai filozófia az első cinikusa, hanem Kajafás, a főpap. Jobb, ha egy ember vész el, mintsem az egész ország. Van, aki azt mondja, hogy nagy, mély, politikai bölcsesség van ebben. S valóban, kérdezhetjük is: egy ember miatt vesszen az egész nép? Azonban, ha az előzményeket is figyelembe vesszük, akkor Kajafás mondatában nem politikai cinizmus, nem is valami mély, ősi, emberi bölcsesség van, hanem borzasztó nagy félelem, mert Kajafás nem azt mondja,  hogy jobb, ha Jézust megöljük, s akkor megmarad a nép, hanem azt, hogy jobb, ha Jézust megöljük, mert akkor megmarad a nép  - a kezünkben! Nem úgy általában marad meg a nép, nem arról van itt szó, hogy odaáldozunk valakit egy fenyegetés miatt, odaáldozunk valakit, mert nagyon nagy a baj és betömjük a sárkány száját, mint a népmesében, mikor időről időre mindig vinni kellett egy ifjú legényt vagy egy szűzleányt a sárkánynak, és így megmaradt az egész nép. Nem. Jobb, ha ezt odalökjük a halálnak, s akkor megmarad a nép a kezünk közt. Hozzáteszi azonban János evangélista, hogy az a Kajafás, aki letorkolta a többieket és azt mondta, hogy ti semmit sem tudtok, maga sem tudta, hogy mit mond valójában. Így mondja János evangélista: ezt pedig nem magától mondotta, hanem mivelhogy abban az esztendőben főpap volt, s jövendőt mondott, hogy Jézus meg fog halni a népért. Ezért kell Lázár föltámasztásának a történetét másképp is látnunk, mint ha csak végigolvassuk volna folyamatosan a történetét.

Először most arról szeretnék szólni, hogy egy rendkívül mély dráma jelenik meg ebben a történetben. A két testvér, a két nővér, akik korábban üzentek Jézusnak, hogy Lázár, a te barátod beteg és várták Jézust, hogy megérkezzen és meggyógyítsa Lázárt, ám hiába várták, mert Jézus nem indult el, mert várt, s csak akkor indult, amikor már isteni tudással tudta, hogy Lázár meghalt, nos a két nővér, külön-külön, először Márta, utána Mária, ugyanazt a vádat vágja Jézus fejéhez: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem! Ha itt lettél volna, ha időben érkeztél volna… Ha előbb jön a segítség... Mi időben üzentünk és Te nem jöttél! Mély dráma ez, kedves testvéreim! Ám hadd fordítsam ezt meg, és hadd tegyem fel a kérdést: ugyan miért mondják ezt a nővérek, amikor semmi okuk és alapjuk nincs ezt mondani. Ugyan miért vádolják ezzel Jézust? Ugyan miért kérik Tőle számon: ha itt lettél volna, nem következett volna be ez a katasztrófa? Ugyan miért? Jézus szolgálatban áll, Jézus Isten országát hirdeti, Jézusnak sok helyre el kell mennie, sok beteget meg kell gyógyítania, nem tud mindenütt egyszerre jelen lenni. Azért mondják ezt a nővérek, mert tudják – és ezt a tanítványok itt-ott meg is jegyezték Jézusnak, más alkalommal pedig próbáltak is ezzel visszaélni – tudták, hogy Lázár közel áll Jézushoz. A barátja. És ez igaz is volt. Amikor Jézus odaér Lázár sírjához, megrendül, és könnyekre fakad. Sír. Siratja a barátját. S talán éppen a bizalmas kapcsolat miatt, talán éppen azért, mert Jézus sok időt töltött Lázárnál, ezért kérik. Emlékszünk arra a történetre is, amikor a két nővér ott tüsténkedik a vacsoránál – illetve csak az egyik, Márta szolgál ott Jézusnak, Mária pedig a jobbik részt választja, és nem csinál semmit, csak hallgatja a Mestert. Sok szép történetük van hát, s talán okkal várhatták, remélhették, hogy Jézus félreteszi a dolgokat és jönni fog ezért az egyért, Lázárért, érte kivételt tesz, s csak őérette, a többi nem számít, csak ő. Mint amikor beteg lesz valaki a családban. Körbetelefonáljuk a rokonságot: tudtok valaki orvost? Mondanak egy telefonszámot, felhívjuk az orvost: Jaj, drága doktor úr, a maga ismerőse, munkatársa, kollegája ajánlotta magát,  betegünk van a családban, nem tudná soron kívül fogadni? És olyan boldogok vagyunk, ha az orvos azt mondja, hogy igen, kérem, tessék bejönni, majd én soron kívül fogadom, fizessék be azt a fránya háromszáz forintot vagy a hatszáz forintot, én meg lejövök a 2. emeletről, s majd én kezelésbe veszem a beteget. Aztán furcsa, vegyes érzéssel  állunk ott ötven ember között a kórházi ügyeletnél, mondják az adatokat, fizetgetik a vizitdíjat, de jön az orvos értünk, értem, az enyémért. Egyvalakiért. Azért az egyért, akit én szeretek, azért az egyért, aki nekem fontos, csak azért az egyért.

Jézus elmegy hát azért az egyért, és azt az egyet föltámasztja. Ha szabad azt mondani, mégis kivételt tett. Nem gyásztáviratot küld, nem üzen: - Kedves Márta, Mária, ne haragudjatok, másutt járok, tucatszám hozzák a betegeket, vitába bonyolódtam a farizeusokkal, rendbe kell tenni a rakoncátlan tanítványokat, kapaszkodnak a köpenyembe, éhező embereknek kell eledelt adnom, ne haragudjatok, nem tudtam ott lenni. Majd elmegyek, és tiszteletemet teszem a sírnál. De nem. – Lázár, jöjj ki! – kiált a sírnál. Isteni hatalommal parancsol azért az egyért. Vajon föltámasztott Jézus minden halottat? Vajon megállt minden gyászoló család mellett és mondotta: isteni hatalmam van, azért jöttem, hogy életetek legyen, bővölködjetek, Isten feltámasztó kegyelmét hoztam. Lázár, jöjj ki, József, jöjj ki, Jakab, jöjj ki, Ferenc, jöjj ki, bárki jöjj ki!? Azért az egyért teszi ezt meg Jézus. Vajon miért? Amikor Márta hallja, hogy  Jézus közeledik, elébe szalad,  azt mondja Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Jézus azt mondja neki: feltámad a te testvéred. Ekkor Márta azt feleli, mint egy jó konfirmandus, mint egy jó dogmatikus, mint egy jó református keresztyén: tudom, tudom, uram, feltámad, a halottak feltámadásakor, az utolsó napon. Bizonyosan. Erre Jézus mondhatná: végre, egy jó tanítvány, végre gyümölcsöt termett a sok prédikálás, a sok tanítás. Jaj, hányszor látom én is temetésen, gyászolókkal beszélve, ha feltámadásról szólok, a szemükben azt a különös fényt: hát jól van,  ez minket ugyan nem vigasztal, de mondja csak a pap. Hiszen nekem most kellene az a csoda, mert most hiányzik akit elvesztettem. Most látom, hogy üres a széke, most látom, hogy üres az ágy, most látom, hogy ott marad a tányérban az eledel, most nem tudom megszólítani. – Majd a feltámadáskor? Üres duma. Milyen boldog lehetne Jézus, kedves testvéreim, hogy végre, beérett a magvetés, imé valaki, aki a gyász mélyén azt tudja mondani: hiszem, hogy föltámad az utolsó napon. Megsimogatná Mártát, átkarolná, és azt mondaná: akkor minden rendben van Márta. De nem ez történik! Hanem föltámasztja Lázárt. Ott és akkor. Miért? Miért tesz kivételt azért az egyért? Azért, mert Lázár föltámasztása előképe annak, hogy annak a Jézusnak, aki mindenkiért jött, aki feltámaszt egyet, meggyógyít egyet, megvigasztal egyet, annak miért kell meghalnia. Annak, aki feltámasztott egyet, miért kell meghalnia, mint egyetlenegynek!? Ő a Mindenség Ura, a teremtésben részestárs, testté lett ige, aki mindenkiért jött, most egyért tesz csodát. És ezért az egyért veszíti el Ő  - mint egyetlen egy - az életét, Ő, az Egy, hogy aztán ez által Istennek kegyelme mindenkié legyen. Mert nem a Lázár feltámasztása, nem a naini ifjú feltámasztása, nem a zsinagógafő kislányának feltámasztása, hanem a Jézus föltámasztása pecsételi meg Isten örök életakaratát. A Jézus feltámasztásában van minden reménységünk – mert egyetlenként halt meg mindenkiért, és ezért elsőként támadott fel mindenki reményéül.

Ha Ő nem támadott fel – ahogy a húsvéti ének mondja – nincs bűnbocsánat, nincs reménység. Ha Ő nem támadott fel, akkor csak kivételek vannak. Akkor csak úgy van, ahogy egyébként mindig van a világban, hogy valami kis erő támad, valami kis kegyelem adódik, valami egybekoncentrálása a lehetőségeknek megvalósul – és aki előrébb áll a sorban, aki gyorsabban odaérkezik, aki megszerezte a protekciót, aki szánalomra méltóbbnak mutatta magát, az meg is kapja azt. Akkor csak a kivételek világában bízhatunk, vagy kivételek sorozatában, és esetleg boldogok vagyunk, hogy sok kivételes kegyelem jutott nekünk. Boldognak és szerencsésnek gondoljuk magunkat, hogy több jutott, mint másoknak, noha nekünk se járt volna. Az igazi reménység azonban abban az egyetlen egyben, a megfeszített és föltámadott Jézus Krisztusban van elrejtve, ő mindeneknek a reménye. Igen, János evangélista bölcsen, evangéliumi módon, vigasztalva és reménységet adva említi meg: Kajafás nem tudta, hogy mit beszél. Jövendőt mondott. Isten nagy titka ez, hogy Jézus ellensége, az okos, cinikus, hatalom-ittas és hatalomért lihegő főpap szájába próféciát ad. Amit Kajafás mond az egyik oldalról emberi okosság, azt mondja, hogy tegyünk kivételt, tegyünk kivételt Jézussal. Ez halálos kivétel! Emeljük ki őt – ismerős rendőri szaknyelven szólva –, emeljük ki a tömegből. Meg is találják az árulót is, aki majd a Gecsemáni kertben megadja a jelet a sötétben kiérkező zsandároknak, hogy kit kell kiemelniük a tömegből. Az lesz az, akit Júdás megcsókol. Tegyünk hát, javasolja Kajafás, egy halálos kivételt – és akkor megmarad mindenki. Ám, kedves testvérek, ez csak aljas emberi szándék, átlátszó, olcsó, förtelmes és szégyenletes. Nem Kajafás és nem a Nagytanács teszi valójában a kivételt, hanem Isten! Az egyetlen igazat érettünk halálra adja, hogy aztán ebben az egyben jelenjen meg a mi üdvösségünk, reménységünk és boldog hitünk.

Mikor Jézus nem akar elindulni Bethániába, noha megjött a hír, hogy Lázár beteg, hanem vár, majd mikor már tudja, hogy Lázár meghalt, így szól tanítványaihoz: menjünk, Lázár, az én barátom elaludt, elmegyek, hogy fölköltsem őt. Ekkor a tanítványok először azt mondják, hát ha elaludt, meggyógyul, de jó, hogy elaludt a beteg. Az a legjobb dolog. Ám akkor Jézus azt mondja a tanítványoknak: nem az álom elalvását értem én ezen, hanem Lázár meghalt, de elmegyek, felköltöm őt.  S ekkor Tamás azt mondja,: menjünk el Vele, hogy mi is meghaljunk ővele együtt! Tamás és a tanítványok is tudják, hogyha Jézus elmegy, újra Jeruzsálem közelébe ér, s ezzel az életét fogja kockáztatni. Jézus mégis elmegy, mégis megteszi ezt a kivételt, föltámasztja Lázárt.

 Mindezt azért, hogy ebben a csodában, mint egy csodálatos tükörben meglássuk, hogy Isten hogyan tett kivételt ővele, Jézussal. Egy feltámasztásáért, egyetlen egy csodáért kell Jézusnak meghalnia. De ebben a halálban és feltámasztásában van elrejtve a mi életünk. De sokszor kiáltjuk mi is: ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem, nem halt volna meg az én édesanyám, nem halt volna meg az én gyermekem, nem halt volna meg a feleségem, férjem, nem halt volna meg a legjobb barátom – ha itt lettél volna…. De Ő itt van, igen. Meghalt és föltámadott. És az az élet, amely nem múlik el, nem terhes a halállal, melyet nem húz lefelé bűnünk, nyomorúságunk, e földi létnek rövidsége, nos az Őbenne tárul fel. Ha Reá néztek, láthatjátok ezt az életet. Ha Reá néztek, boldogan mondhatjátok, amit Jézus ígér Mártának: én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is, él. Hiszed-é ezt? – kérdezte Jézus Mártától. Hiszed-é ezt? – kérdezem most én is tőletek. Ő a feltámadás és Ő az élet. Ha valaki hisz Őbenne, ha valaki Őbenne rejtette el már földi, múlandó és törékeny életét, ha meghal is, él, mert Jézusnak hatalma nemcsak arra volt, hogy kivételt tegyen, és Lázár barátját feltámassza, hanem föltámadva az Atyaistennek jobbjára ült, és immár hatalma van arra, hogy porainkból fölszólítson és dicsőségében maga elé állítson. Legyen Neki ezért dicsőség most és minden időkben.

Ámen