Ha csodálatos a múlandó, mennyivel csodálatosabb az örökkévaló

„És ezt kérdezte tőlük Jézus: Hová helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg! Könnyekre fakadt Jézus...és oda ment a sírhoz.” (János evangéliuma 11,34-35)

Gyászoló szeretteim!

1) Lázár feltámasztásának történetéből olvastam ezt a rövid feljegyzést. És ez nyomban oda állít minket pontosan, ahol a gyászban van az ember helye, és úgy mutat meg minket is, ahogy itt a családtagok, a rokonok, a barátok vannak: gyászolnak – sírnak. Mert nagyon szerették, aki meghalt. Mikor Jézus odaérkezett barátja, Lázár sírjához, ő is könnyekre fakadt, és erre azt mondták: Lám, mennyire szerette őt. Vagyis Jézus is odaáll, ahol most mi vagyunk, a gyász kellős közepére, és nem figyeli hűvös távolságtartással a megrendültségünket – ő is sír. Osztozik a fájdalmunkban. És ezzel segít felidézni, hogy kit vesztettünk el a hitvesben, az édesanyában, a nagymamában, a munkatársban, az igaz emberben, aki benne élt a természetben és mélységesen szerette az emberi kultúrát, bárhol járt a világban, és sok helyen járt, hűséges és fegyelmezett volt munkájában, nagylelkű és boldog családjában.

2) Azt is olvassuk azonban ebben a történetben, hogy Jézus voltaképpen nem azért ment oda, hogy elsirassa barátját. Azt mondja tanítványainak, mikor hírét veszi barátja súlyos betegségének: elmegyek és felkeltem őt. Nem is értik az övéi. De mikor odaérkezik, felindítja, megrendíti, hogy a halállal, a végső ellenséggel kell szembesülnie. És együtt sír a sírókkal, akik kiszolgáltatottak mind; ahogyan mi is azok vagyunk, amikor csendesen, a csüggedés és újuló remények között ápolunk egy halálos beteget, és epekedünk a gyógyulása után. Együtt sír Jézus azokkal, akik késedelmes érkeztén ezt mondják: ha itt lett volna... Együtt sír a nővérekkel, akik ezt mondják: ha itt lettél volna... És együtt sír a barátokkal, aki szintén ezt mondják: ha itt lett volna! Keserű és metsző szavak ezek, ahogyan keserű a sírásunk, amikor belénk hasít, ha elveszítünk valakit, mert magunkból veszítettük el őt, mert nem volt módunk magunk a körében tartani őt; és mert a mi életünk is véges, és az ő halála némiképpen a mi halálunk is. Jézus együtt sír azokkal, akik elsiratják magukat is. Nincs ebben a maguk-sirátásában semmi önzés és önsajnáltatás. A szeretet, mondja Pál apostol, nem örül a rossznak – hanem sírásra késztet, mikor felül a halál az ablakainkba.

3) És azt is olvassuk itt, hogy mikor Jézus útnak indul a hírre, egyik tanítványa azt mondta: menjünk el, s haljunk meg vele együtt mi is! Szinte érthetetlen ez a sejtelme Jézus tanítványainak. De próféciát mond az aggódó tanítvány, mert ez az út, mely Lázár sírjához vezet, folytatódik egészen a golgotai keresztig, ahol megfeszítik és megölik a Mestert: meghal a feltámasztó! Eddig lát a szemünk. Mint amikor valaki úszik, mondjunk a gyönyörű Velencei tóban és a letűnő nap aranyhidat fest a csillámló vízre, de a túlparton már feloldódnak a kontúrok. És vajon mi van a híd másik végén, mi van túlparton, a dombon túl, ahol még ragyog a nap? Oda már nem látunk el. Haljunk meg vele mi is! – mondja a tanítvány, és nem tudja még, hogy Jézus majd harmadnapon feltámad.

4) Azok a könnyek, melyeket elsír Lázár barátja sírjánál, a megfeszített Krisztus könnyei, mert tudja, hogy onnan, Lázár sírjától a saját haláláig vezet már az út. De még inkább a feltámadott könnyei, aki megfizeti helyettünk a bűn árát, hogy legyőzve a halált, minket is részesítsen ebben a győzelemben. Osztozik végességünkben, hogy megnyissa nekünk a végtelent, átadja magát erőtlenségünknek, hogy mennyei erőket árasszon reánk, meghalt helyettünk és értünk, hogy bevonjon isteni életébe, kiszolgáltatja magát a múlandónak, hogy meghívhasson az örökkévalóba.

Ebben a boldog tényben van minden vigasztalásunk és reményünk. Így siratjuk meg Kádár Attiláné, Kis Katalin. Így adjuk vissza porát a pornak, melyből vétetett, a boldog feltámadás reménye alatt, hogy amikor majd trombita fog szólni, és Isten előhívja a holtakat, őt is előhívja majd mennyei dicsőségre. Így adunk hálát egész életéért, annak minden áldásáért. Lám, ha ilyen csodálatos a múlandó, mennyivel csodálatosabb az örökkévaló! Krisztus nem tagadta meg tőlünk, hogy osztozzon fájdalmunkban, mert osztozott véges életünkben is – mert szeretett minket! Lám, mennyire szerette őt! És Krisztus nem tagadja meg tőlünk a mennyei életet, hanem megosztja velünk - mert szeret minket. A szeretet mindent remél (1Korinthus 13,7). A mindent reméli a szeretet. Az örökéletet reméljük mi is. És így erősít ebben Krisztus: én élek, ti is élni fogtok! (János ev. 14.19) Ámen