Ha akarta az Úr...

„Nosza immár ti, akik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk, akik nem tudjátok mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik. Holott ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, ím ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni. Ti ellenben elbizakodottságtokban dicsekedtek. Minden ilyen dicsekedés gonosz.  Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekeszik, bűne az annak.” Jakab levele 4,13-17

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Egykor történt, újesztendei élményem ez: fiatal segédlelkészként a lelkészi hivatalban ültem két idősebb, meglett korú kollegával, az egyik a főnököm volt, a másik éppen látogatóban volt a gyülekezetben.  A főnököm a másik kolléga érkeztekor ezt mondta neki: egy pillanat, mindjárt befejezem az újévi körlevél diktálását. Nekem diktálta, és így fejezte be a levelet: „ha az Úr akarja és élünk, testvéri köszöntéssel...” Mire a másik kolléga közbevágott, és azt mondta, hogy: nem „ha az Úr akarja”, hanem ha az Úr akarándja... S jót kacagtak. Viccesen hangzik a fülünkbe a régies kifejezés. Pedig, ha kinyitjuk a régi Károlyi Bibliát, fölütjük Jakab levelénél, ott így találjuk: ha az Úr akarándja és élünk... Régies kifejezés, elkopott igealak, s mintha tényleg a múltnak kellene átadnunk, a tartalmát is! Ha az Úr akarja - Deo volente. Régen még mondták ezt az emberek, ma már nem mondják. Immár uralkodik az ateizmus, az emberek elidegenednek, elfordulnak a hittől. Nemcsak a forma, hanem, úgy tűnik,  a meghagyás is a múlt emléke. Sokan látták bizonnyal a Gyaloggalopp című híres vígjátékot, amelyben van egy jelenet, amikor Arthur király és lovagjai a Szent Grált keresik, és útközben egy varázslóval is találkoznak, aki régi módon beszél, valahogy így: akarándja, teendi, megcsinálandja. Afféle paródiája ez a régi, elmúlt világnak. Pedig az igei alak – akarándja - éppenséggel perfectum futurum. Vagyis a legkevésbé a múltról, hanem a jövő időről van itt szó. Azt fejezi ki függő módban, hogy valami megelőzi az eltervezett cselekvést. Ma ezt így mondjuk, például: ha eljössz, örülni fogok neked. De így is mondhatjuk: ha eljöttél, örülni fogok – ha eljövendsz, örülök. Ha tehát az Úr akarja – az Úr akarádja (perfectum futurum) - és mi még élünk, akkor... Tehát nem azt mondjuk ezzel, hogy ha az Úr akarni fogja, hanem azt, hogy ha az Úr eleve akarta. Pontosan így kellene mondanunk!  Ez Jakab intelme. Azt kellene mondanotok, hogy ha az Úr eleve akarta és mi még élünk, ím ezt vagy azt fogjuk majd cselekedni.  Ez az alapvető sorrend. Nem úgy van tehát, hogy megvan a szándékunk valamire, Isten pedig csatlakozhat hozzá, akarhatja Ő is. Nem úgy van tehát, hogy van egy tervem, valami jó gondolatom, kikövetkeztettem valamit a dolgok állásából, hogy mi a teendő, és ha majd az Úr is akarja, akkor ad hozzá erőt is, csupán el kell kérni, és ha az Úr is akarja, akkor ő majd elrendezi a körülményeket is, félreteszi az akadályokat is, hogy mi a lehető legkisebb erőfeszítéssel tudjuk megvalósítani a tervünket. Aztán észre sem vesszük, hogy ezzel a hibás fölfogásunkkal már a Példabeszédekben hallottakat is elcsavarjuk. Ott a 16. részben ezt olvassuk: „az ember elméje gondolja meg a maga útját, de az Úr igazgatja a járását.” (Péld 16,9) Csakhogy ha összefüggésében olvassuk a Példabeszédek könyvét, a 19. részben már ez találjuk: „Sok gondolat van az ember elméjében, de csak az Úrnak tanácsa áll meg.” (Péld 19,21) Jakab arra int, hogy eltévedünk, mikor elcsavarjuk a lényeget. Helytelen úgy vélekedni, hogy ha én már tudom, mit kell tenni és jók a számításaim, akkor már csak az kell, hogy az Úr is akarja. Sőt, ebben a nagy elcsavarásban benne foglaltatik az egész emberi civilizáció zsákutcája. És emiatt nagy zajongás tölti be a világot, mert felháborodunk, ha nem így van. Vagy éppen néma csend tölt be mindent, mert megszeppenünk, hogy nem így van. Mit akar hát az Úr? Mit akar az Úr most, a járvány idején? Mit akar egyáltalán Isten? Milyen nehéz is ezt most kérdezni, hiszen éppen azzal telt el a mögöttünk levő esztendő (immár két esztendő), hogy hol felháborodottan kiabálunk: mit akar az Isten?  – vagy megszeppenve találgattuk: mit is akar Isten?

Úgy kell hát, kedves testvérek, a Jakab szavát értenünk, hogy: ha eleve akarta Isten... Vagyis egy előzetes akaratra figyelünk. Ez határozza meg az időnket. Nem a mi időszámlálásunk dönt. Mi ugyan sorba rakjuk az élet dolgait, rendet is rakunk köztük: előre vesszük a fontosat, a sokat ígérőt, hátra hagyjuk a kevésbé fontosat és a számunkra semmitmondót, és várjuk, hogy Isten belépjen ebbe a rendbe. Holott valójában Isten akarata határozza meg  a mi időnket is. Amit pedig Isten akar, az az örökkévalóságnak a része – nem a tegnapnak, a mának, meg a holnapnak valamely eleme. Amit Isten akar, az benne foglaltatik az Ő örökkévalóságában. És ha megvizsgáljuk, hogy mit akar Isten, azzal mi az örökkévalóságra nyitunk ajtót. Mondjuk ki bátran: nem félelmetes feltétel ez, hogy „ha az Úr öröktől akarta”, nem szívet összeszorító üzenete ez Jakab apostolnak, hogy „ha az Úr akarta”, hanem nagy kegyelem és nagy késztetés arra, hogy keressük Isten akaratát! Pál apostol azt mondja a Római levél 12. részében: elmétek megújulása által keressétek mi az Isten, kedves, jó és tökéletes akarata. (Róma 12,1-3)

Ez az igyekezetünk, másodsoron, mindenféle dicsekvésnek az elejét veszi. Jakab itt a jeruzsálemi gyülekezet némely tagját korholja, akik azt mondták: ma vagy holnap elmegyünk ebbe vagy abba a városba, ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk, nyereségre teszünk szert... Mintha éppen búcsúzkodtak volna. Jakab erre azt mondja: ne dicsekedjetek elbizakodottan!  Más fordítók ezt így adják vissza. ne dicsekedjetek kevélyen! De talán Kecskeméthy István, egykori kolozsvári bibliatudós fordította jól: ne dicsekedjetek nyeglén! Mi ez a nyegle beszéd? Itt egy sajátos görög szó van, amit nagyon ritkán olvasunk régi görög íróknál. Én most Platóntól idézek egy mondatot, az Állam című nagy munkájának a nyolcadik könyvéből. Itt azt mondja Platón, hogy a köztársaság ellenségei először nyegle beszéddel kiverik az emberek fejéből az erényeket, aztán nagy pompával, népes díszkísérettel felkoszorúzva, visszahozzák a kevélységet, fejetlenséget, pazarlást, szégyentelenséget, becéző elnevezésekkel dicsőítve, amennyiben is a kevélységet jó nevelésnek, a fejetlenséget szabadságnak, a pazarlást nagyvonalúságnak, a szégyentelenséget bátorságnak nevezzük. Azt hihetnénk, hogy George Orwell találta ki a hírhedt Double Speak-et, a kettős beszédet! De lám, már Platón is leírja, miképpen működik ez. De még Ézsaiás prófétát is idézhetnénk, aki azt mondja az egyik panaszában: „Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé! Jaj azoknak, akik magoknak bölcseknek látszanak, és eszesek önmaguk előtt!” (Ézsaiás 5,20-21)

Figyeljünk oda, testvérek! Ugyan, mire menne egy reklámszakember a kereskedelemben a kettős beszéd nélkül. S fordítva, ugyan kacagnánk-e egy komédián, ha nem következnének be humoros félreértések, mert az egyik ezt mondja, a másik meg úgy gondolja, és éppen azt gondolja, hogy amaz is ezt gondolja? És megint fordítva, idén választások lesznek, hát nem árt a politikára sem odafigyelni arra, amit Platón mondotta, hogy netán nyegle beszéddel verik ki az emberek fejéből az erényeket, a kevélységet pedig jó nevelésnek, a fejetlenséget szabadságnak, a pazarlást nagyvonalúságnak, a szégyentelenséget bátorságnak nevezve?

Jakab segít odafigyelni és nem eltévedni. Figyeljünk hát, hogy mit mond. Jakab azt mondja, hogy van egy hibás viszonyítás, és van egy helyes viszonyítás, és ez pontosan idevág ennek az esztendőnek az első napjára.

 Van tehát rosszféle viszonyítás. Így adja vissza Jakab: nosza, immár ti, akik ezt mondjátok, ma vagy holnap elmegyünk a városba és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereségre teszünk szert. Egy nap, míg elmegyünk abba a városba és ott töltünk egy évet. Egy nap befektetés, egy nap cuccolás, hogy a görög szót idézzem, ami itt szerepel: egy nap kirakodóvásárt rendezünk, elvisszük a portékákat a vásározóhelyre,  az empóriumra (így nevezték régen), ott egy esztendeig kínálgatjuk a portékánkat és nyereségre teszünk szert. De sokszorosan hibás ez a számítás – egy nap, egy év, vagyis egy esztendőre prolongált egy nap – , hiszen azt sem tudod, mit hoz a holnapi nap. Az élet puszta pára, ahogyan a zsoltáros mondja, mikor Isten elé áll és nagy kegyelmet kér Tőle. Megengesztelődést, vétkek alóli föloldozást, az élete megáldását kéri, és ezt mondja alázatosan: Uram, jelentsd meg napjaim mértékét és mutasd meg, hogy milyen múlandó vagyok. Tégy engem alázatossá, ímé, arasznyivá tetted napjaidat, és az én életem, te előtted semmi. (Zsoltár 39,5-6) Jakab pedig így mondja: olyan az ember élete, mint a pára, amely rövid ideig látszik, aztán eltűnik. Tegnapelőtt, emlékszünk, 20 méterre se láttunk el a ködben, most pedig ragyog a nap. Ilyen az emberi élet - mondja Jakab.

De egy másik szót is hallunk itt, amikor azt mondja Jakab: elmegyünk, ott töltünk egy esztendőt, kalmárkodunk és nyerünk. Nyerünk. Mit használ az embernek, ha az egész világot is megnyeri, lelkében pedig kárt vall, mondja Krisztus (Máté 8,36), és ott ugyanez a szó van, mint itt: nyerek, eredménnyel kalkuláltam, jól számoltam, jól jött ki a lépés, haszonnal adtam-vettem el, nagy lett a hozam, megérte a befektetés –, mit ér, ha az ember az egész világot odakereskedi önmagához, odaszerzi önmagához? Megnyeri azt, amire jól kalkulált, de ha a lelkében kárt vall? Pál pedig ezt mondja a Filippi levélben: Krisztusért mindent veszni hagytam, az egész világot szemétnek és kárnak ítéltem, csakhogy őt megnyerjem (Filippi 3,7-8).

Innen kezdődik a jó viszonyítás, amiről Jakab is szól, mert ez a tűnő pára, ez a rövidéltű valaki, az ember, aki nem tudja, mit hoz a holnap, lám, Isten kegyelmében felemeltetik. Isten feltárva előtte akaratát,  megnyitja előtte az örökkévalót és megáldja. Mindent veszni hagytam – mondja Pál –, csakhogy őt, Krisztust megnyerjem. Itt van a jó viszonyítás: szabad és kell kérdeznünk, mit akar Isten? Erre pedig Jakab nagyon egyszerű, világos és tiszta feleletet mond. Isten azt akarja, hogy cselekedd a jót! Ezt unjuk már, ugye? Cselekedd a jót, tedd a jót, légy jó! - de unjuk már ezt a beszédet! Mi jó van ebben? Mi haszon van ebben? Mi jól jön ki ebből? Még év elején is méltatlankodunk ezen, annyira unjuk. De kérdezzük csak mégis: mit akar Isten? Cselekedd a jót - mondja Jakab –, ezt akarja Isten. Így zárja az intelmét: aki tehát tudna jót cselekedni és nem cselekszi, bűne az annak.

Ha ez megfontolod, akkor kezded el megérteni, megízlelni, megtapasztalni, átélni, hogy mit akar az Isten. Ha elkezded cselekedni a jót, ha átadod magadat a jó cselekvésének, akkor érted meg, hogy nem valami rettenetes mondat ez: ha az Úr akarja és élünk, ha az Úr akarta, ha az Úr eleve akarja és élünk, akkor elmegyünk és ezt és azt tesszük. Ez a „ha” nem korlátozó megállapítás, amin vagy felháborodunk, vagy elcsüggedünk, mert beleütközik a saját akaratunkba. Az Úr eleve és öröktől akarja a jót!  

A két apostolt, Pált és Jakabot össze szokták ugrasztani annak kapcsán, hogy Pál a Galata levélben kihegyezi az üdvözítés rendjét: nem cselekedetekből, hanem hit által nyerünk igazságot Isten előtt. Aki a törvény cselekedeteiből akar megigazulni, az kiesett a kegyelemből (Gal 5,4), mert hit által kapjuk meg Istentől a feloldozás nagy kegyelmét. Jakab meg azt mondja, itt korábban a levelében: mutasd meg a te hitedet a te cselekedeteidből, mert nincsen hit cselekedetek nélkül (Jakab 2,18). Aztán az okos teológusok, a nagy Pált és a nagy Jakabot összeugrasztják, és nagy elmegyötrésekbe kezdenek, hogyan is gondolták ők ezt. Pedig Pál is azt mondja, éppen az idézet Galata levélben: amíg időnk van, tegyünk jót mindenekkel, kiváltképpen hitünk cselédeivel (Galata 6,10). Amíg időnk van, vagyis amíg az Úr akarja. Hadd fordítsam most így Jakab igéjét: az Úr pedig öröktől akarja, hogy a jót cselekedd. Nosza immár ti, akik ezt mondjátok, ma vagy holnap elmegyünk ama városba és ott töltünk egy esztendőt és kalmárkodunk és nyerünk. Nosza, kedves testvérek, akik azt mondjátok: immár benne is vagyunk az új esztendőben, 365 napunk van benne, s eltöltünk egy évet, teszünk ezt, teszünk azt, és nyerünk ezt és azt! Azt kell mondanunk, testvérek, hogy: ha az Úr eleve akarja, és amíg az Úr akarja... Az Úr pedig öröktől akarja, hogy cselekedjük a jót. Új esztendő, új nap? Inkább új szív, új élet! Inkább az elme, a gondolkodás, a lélek, az egész élet megújulása, Isten szent, jó és tökéletes akarata megvizsgálásában.
Ezt kell hát mondanunk: ha az Úr akarja, és élünk, ím, ezt vagy amazt fogjuk cselekedni. De nem is ezt, nem is amazt, hanem a jót Isten szent törvénye szerint új szívvel az új életben. Ámen.