Ha

Másfél emberöltő telt el a múltkor olvasott történet eseményei óta. Akkor Abimélekről hallottunk, aki galagonya-királyságot alapított Izraelben, s valóban, orzással, csalással, vérontással szerzett királysága nem is tartott tovább, mint három esztendeig. S aztán egy békeidőszak állott be, ám ez nem tartott sokáig, csak tízegynéhány évig, és ekkor újra kezdődött Isten népe életében az istencsere. Erről a 10. rész beszél bőségesen - ajánlom is mindenkinek, hogy otthon olvassa át alaposan. A krónikás itt már nem takarékoskodik szavakkal, hanem hosszan és tételesen sorolja, hogy ebben a békeidőben, vagyis ajándék-időben mi mindenbe kaptak bele Isten gyermekei melyik nép melyik istenét adoptálták, melyik nép melyik istenéhez fordultak, emelték a szentélybe, isten-pantheonba. Nagy-nagy belső zűrzavarra mutatnak ezek a megjegyzések. Mint a kétségbeesett ember, aki mindenhez odakap, ami elébe kerül, úgy tettek itt a régiek. Egyszóval tehát, a ma felolvasott történet előzménye az, hogy Isten népe megint megfeledkezett az Úrról, megint gonoszul cselekedett, megint hamis istenekkel szövetkezett, föllázadt szabadító Istene ellen. Ám a 10. részben van egy különösen megjegyzés, és ez teszi drámaivá a következő eseményeket. Ezúttal Isten is fellázad. Azt olvassuk a 10. rész 13. és 14. versében, hogy amikor jött a veszedelem, Isten gyermekei már-már rutinosan, történelmi hagyományból is az Úrhoz kiáltottak, bánkódtak egy sort, segítse meg őket az Úr! Így volt ez korábban is, így volt ez Debora idején, így volt ez az összes korábbi bíró idején is: felkiáltottak, és az Úr elküldött egy csodálatos szabadítót, legutóbb éppen Gedeont. Most azonban mikor felkiáltanak, ezt halljuk: „Így szólt az Úr: én mindig megszabadítottalak benneteket, amikor énhozzám kiáltottatok, megszabadítottalak ellenségeitek kezéből, de ti mégis elhagytatok engem, idegen istennek szolgáltatok, annak okáért többé nem szabadítalak meg benneteket ezután. Menjetek, és kiáltsatok azokhoz az istenekhez, akiket választottatok, szabadítsanak meg azok benneteket nyomorúságotoknak idején.” Isten is föllázad! Jaj, de nagy baj, testvérek, ha Isten is föllázad! Elunja a régi nótát. Talán emlékeztek, a Bírák könyvének bevezető részében utaltam már erre, s jó okkal, hogy mi is hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy úgy történt az régen, félrement a nép, bűnbe esett, és aztán, ahogy a gyermek, egy kicsit pityergett, előbb-utóbb csak meghatódik a szülő, csak megbocsát nekik Isten, csak elengedi. Hogy mondta egy cinikus a halálos ágyán? – Isten megbocsát, az a dolga. Most azonban azt halljuk: menjetek és próbáljátok ki azokat a hamis isteneket, bálványokat, akiket magatoknak választottatok, majd ők megszabadítanak benneteket. Persze, azonnal értjük, hogy ez lehetetlen és abszurd dolog, hiszen éppen e miatt van a nyakukban a baj, az istencsere miatt van a nyakukban a baj. Hiszen mással kötöttek szövetvéget. Kivel mással? A senkivel és a semmivel, a halállal és az elveszéssel, ezzel kötött szövetséget a nép! Hogy szabadít meg a halálból a halál, hogy szabadít meg a semmiből a semmi, hogy szabadít meg a hazugságból a hazugság, hogy szabadít meg a gyűlöletből a gyűlölet? És akkor megint esdekelni kezdtek, újra kiáltottak Izrael fiai, és azt mondták: vétkeztünk, cselekedj úgy velünk, amint jónak látszik szemeid előtt, csak most az egyszer még szabadíts meg bennünket.

Ezt a szabadítást beszéli el a felolvasott történet. Emberileg szólva ennek is egy szabadító áll a középpontjában, Jefte a neve, akinek személyisége illetve sorsa részben hasonlít Abimélekéhez, akiről az elmúlt alkalommal hallottunk. Abimélekről is azt hallottuk, hogy a régi, törzsszövetségi rendben arra predestinálta a származása, hogy kívülálló legyen. Abimélek is törvénytelen házasságból született, és nem fogadták be a vérszerinti rokonai, Jefte is törvénytelen kapcsolatból született, mi több, prostituálttól született, és abban a pillanatban, mikor apjának, Gileádnak a törvényes feleségétől is születtek gyermekei, rögtön kitúrták, és azt mondták: nem fogsz te itt semmit örökölni, szerelemgyerek vagy, zabigyerek vagy, és elűzték. Aztán arról hallunk, hogy ez a Jefte maga mellé vett „henyélő embereket”, - ez is hasonlít Abimélek történetéhez. A múltkor hallottuk, hogy Abimélek is mindenféle jött-ment, henye, semmirekellő emberrel vette körbe magát, ővelük hajtotta végre azokat a szörnyű tetteket, melyek révén királyságot szerzett. Most úgy tűnik, Jeftéből is betyárkirály lesz, aki henyélő embereiből szabadcsapatot szervez, és velük portyázgat. Lehet, hogy időnként ők is részt vettek saját népüknek a kirablásában? Lehet. Nem tudjuk, az ige nem mond semmi közelebbit, csak annyit, hogy portyázgattak, - ám ebbe minden belefér. Úgy, ahogy a 19. századi betyárvilágban is portyázgattak a betyárok. Hol ide, hol oda. Egy Ráday grófnak kellett jönni, hogy aztán az Alföldön véresen és rettenetes módon rendbe tegye a dolgokat. Mert egy Rózsa Sándornak vagy Sobri Jóskának nem esett nehezére a saját fajtáját sem kirabolni, hiszen henyélő, kiközösített, kirekesztett, peremre került emberek voltak ők. Ebben a helyzetben, ahogy így él Jefte, megérkezik a veszedelem, megérkezik Ammon népe, s egy régi, nagy, történelmi követeléssel lép fel. Ammon ősellenség. Ők támadnak Isten népére, régi birtokot követelnek vissza, s majd kiderül a történetből, hogy ez bizony háromszáz éves ügy. Ammon a Jordántól keletre, az Arab sivatag legfelsőbb csücskében élő nép volt. A pusztai vándorlás történetében le van írva, hogy a Jordánhoz közeledve Izrael többször kért tőlük áthaladási engedélyt, de Ammon mindegyre megtagadta ezt, nem engedte át őket a saját földjén. Ezért, akik a bibliai földrajzot ismerik, és a térképet maguk elé tudják képzelni, meg is kapják a magyarázatot, hogy amikor Izrael kijött Egyiptomból, miért nem, úgymond egyenesen délről indította a honfoglalást. Inkább egy óriási nagy kerülőt tettek, s az ígéret földjének észak-keleti széléről kellett elfoglalniuk az ígéret földjét. Miért? Mert Ammon nem engedte át őket a saját területén. Régi történelmi emlék ez, háromszáz évvel korábban történt. Most azonban Ammon éppen azt a részt követeli, mely a honfoglalás idején nem az övék volt, hanem Izrael egy másik néptől foglalta el. Igaz, háromszázötven évvel korábban még az ammoniaké volt. Mi magyarok, mind nagyon jól tudjuk, mit mondunk, amikor arról beszélünk, hogy kié mi volt háromszáz éve, s megint másé ötszáz éve, meg nyolcszáz éve, vagy hetven éve. Ám etekintetben nem vagyunk páratlan nép, mert a régi keleti világban is számon tartották az ilyet a nemzedékek, akár évszázadokon keresztül. Ammon persze hamis követeléssel lépett föl. Hiszen Izrael nem tőlük foglalta el a területet. Mivel azonban most erőben vannak, rátámadnak Izraelre. S az ürügy is megvan, még ha régi is. Az ok persze más, de az ammóniak ezt nem tudják. Isten engedi ezt nekik.

Nagy hát a baj. Az ellenség ott ül már Gileád törzshelyén, a Jordántól keletre. Behatoltak és követelésekkel lépnek fel, Izrael törzsei pedig nem tudják magukat megvédeni. Tanácskozást tartanak és kérdezgetik egymást, ki lesz az, aki a csapatok élére áll? Ki indítja a honvédő háborút? Hiszen emlékeznek, hogy Isten mindig kirendelt valakit, olykor váratlanul, olyanok közül, akikre nem is gondoltak. Megint hadd idézzem föl Deborát! – Gondolt valaki egykor Deborára? Csak asszony volt. Vagy gondolt valaki Gedeonra? Gedeon saját törzse legkisebb gyermeke volt. S kérdezgetik most, ki lesz a szabadító? Ekkor kipattan az ötlet, hogy van itt egy féltestvér, akit elkergettünk, aki pusztai szabadcsapatok élén portyázik a környéken, kérdezzük meg őt! Elküldenek Jeftéért, hogy visszahozzák. Jefte vállalkozik, de nem akármilyen feltételekkel. Először is teljes rehabilitációt kér. Amnesztiát. Úgy, ahogy szegény Kossuth Lajos próbálkozott 1848/49-ben az Alföldön, amikor  amnesztiát és rehabilitációt ígért azoknak a pusztai betyároknak, akik hajlandók voltak szabadcsapatokban részt venni a harci műveletekben. De azt is megszabja Jefte, hogy őt állítsák a törzsszövetség élére, s nemcsak a harcban, hanem győzelem és szabadság esetén békeidőben is. Mindent megígérnek neki. Mindent. A pusztai betyárnak mindent megígérnek. Ilyen nagy a baj.

S amikor mindez megtörténik, kiderül, hogy Jefte mégsem az, akinek én eddig leírtam, - elnézést is kérek, hogy egy nagyszerű bibliai alakot, akit a Zsidókhoz írt levél a hit hősei közé számlál, ilyen pusztai betyárként mutattam be! Sokkal több volt ez a Jefte, rögtön kiderül a történetéből. Először is, rendkívül jól érti a diplomáciát. Amikor felkérik a fölszabadító csapatok vezetésére, nem indul azonnal harcba, hanem levelet ír az ammoniaknak, melyben tudakolja tőlük, mi az oka a támadásuknak. Tehát előbb diplomáciai tárgyalásokat folytat. A Biblia-tudósok szerint a 11. részben leírt levelezés és diplomáciai tárgyalás párját ritkítja a korabeli Keleten, szinte mintaszerű eljárás. Megkérdezi, miért jöttök ellenünk? Ekkor megüzenik neki az ammoniak, hogy adjátok vissza a földünket. Ekkor megírja Jefte, hogy az nektek nem jár, mert háromszáz évvel ezelőtt nem tőletek vettük el, s az elbirtoklásnak akkor is voltak már törvényei. Háromszáz év alatt a területszerzés érvényessége régen életbe lépett. Ám nem működik a diplomácia, háborúba kell menni. Ekkor az is kiderül Jeftéről, hogy érti a politikát is. Merthogy amikor elküldenek érte, feltételeket szab, hogy engedjék vissza a saját életterületére, abba a törzsszövetségbe, ahonnan kiűzték. De nemcsak ezt kéri, meg a hadvezetést, a parancsnokságot – hiszen ezért hívták, hogy ezt nekiadják –, hanem azt is kéri, hogy ő legyen a vezető – és ez a héber eredetiben a törvényhozót jelenti. Azt kéri tehát, hogy ha ő kockára teszi az életét, és győzelemre vezeti a népet, akkor illesse meg az is, hogy békeidőben is vezethesse ezt a közösséget. Ez azt jelenti, hogy Jefte ért a politikához, előre megszabja a feltételeket. Nem a győzelem után áll elő, amikor torzsalkodni szoktak a zsákmányon. Aztán az is kiderül, hogy nemcsak néhány lézengő ember portyavezére ő, hanem nagy hadvezér is, mert – néhány szóban hallottuk az igében -, egy olyan hadműveletet vezet végig, mely nemcsak nagyszerű győzelmet hoz, ez egy csata gyors megnyerését jelenti, hanem teljesen megtisztítja a területet az ellenségtől. Hadvezéri képességei vannak. Kiderül tehát, hogy ez az ember, akit elkergettek a szülői a háztól, mert prostituálttól született, akit nem akartak az örökség részesévé tenni, s ezért földönfutóvá tettek, és sivatagi betyár lett belőle, ez egy kvalitátos valaki, nagyszerű figura. Sőt, azt is olvassuk, hogy Isten Lelke száll rá, tehát a bátorságot, a leleményességet, az eltökéltséget, a vezetés rendkívüli képességét is megkapta, s ez jellemezte az összes bírót. Később olvasni fogjuk: a győzelem csak ezért közeledik, mert Isten Lelke reászállt. Ez a marker, a védjegy, a pecsét, ettől szabadító a szabadító. E nélkül – hiába kitűnő diplomata, hadvezér, politikus – a győzelem még nincs a kezében!

Egy valamit azonban Jefte nem ismer igazán - és ez az ő nagy tragédiája. A csata előtt áldozatot ajánl fel, mégpedig egy – ha szabad ezt mondani – lutri-áldozatot. Azt mondja fogadalmában: ha békességgel hazavezérelsz engem, bárki jöjjön ki elsőként otthon a házam kapuján, égő áldozatul föláldozom neked. Akárki jön ki először! S a lánya jön ki először! Ez a lány Jefte egyetlenegy gyermeke. Se más lánya, se fia nincs. A régi világban vagyunk, amikor és a diplomáciánál, a politikánál, a hadra-termettségnél is erősebb a fogadalom - azt nem lehet megváltoztatni. A a Bírák könyve később leírja Jefte lányának a sorsát is. Elkérezkedik édesapjától, hogy elvonulhasson két hónapra a barátnőivel, hogy elsirassa szüzességét, hiszen nem fog férjhez menni, áldozat lesz. Sok Biblia-tudós úgy magyarázza ezt, hogy Jefte addig ügyeskedett, míg végül nem kellett feláldoznia a lányát, viszont nem mehetett férjhez. Ám a 39. versben az olvassuk, hogy Jefte pontosan úgy tett, ahogy fogadalmában felajánlotta („betöltötte azt”). Véres, rettenetes, borzasztó történet ez. Egy régi történet. Egy olyan emberről, aki sok mindent tudott, Isten szabadítóul állította őt, áldott eszközül rendelte – még egyszer mondom –, mindent ismert, mindent tudott, ami ahhoz elég, hogy győzzön, és szabadságra vezesse népét. De nem ismerte igazán az ő Istenét.

És ez az igazán megrendítő: nem ismeri igazán Istent. Először is, nem ismeri Istenét, mert nem emlékszik a régiek történetére, hogy ki ez az Isten. Pedig Jeftének jó a memóriája, a diplomáciai levelezésben évre pontosan megmondja, hogy három évszázada hogy is történtek a dolgok. Azt azonban nem tudja fölidézni, pedig nem háromszáz éve történtek ehhez hasonlók, hogy akit Isten megpecsétel, Lelkét adja rá, szabadítóul küldi el, azt bizonnyal az áldásai is kísérni fogják. Jefte önmaga helyett ajánl föl valakit áldozatul. Igen, ez erről szól. Ha békében hazavezetsz engem, vagyis ha életben maradok… – mondja: ha életben maradok, ez azt jelenti, ha győztem (hiszen a veszteseket nem hagyták életben), akkor bárki jöjjön ki az ajtómon, égő áldozatul fölajánlom. Maga helyett ajánl fel áldozatot! Nem ismeri Istent. Nem tudja, hogy Isten, aki oly sok alkalommal megkönyörült népén, s most is megkönyörül. Noha ez a történet úgy kezdődött, hogy Isten is fellázadt, és azt mondta: elegem van belőletek, menjetek azokhoz az istenekhez, akikkel így lehet bizniszelni: életet az életért, adok, hogy adj, áldozok valamit, hogy megkapjak tőled valamit, de én nem ez az Isten vagyok, én a szabadító Isten vagyok! – nos, ez az Isten most is könyörül. Jefte a drámai pillanatban, a csata előtt, nem igazán ismerve Istenét, önmaga helyett felajánl valakit. S ez a valaki az egyszem gyermeke - lesz. Nem tudja, kit ajánlott föl. Nem ismeri az eljövendő áldozatot, nem tudja nevét, de kötelezvény ad a csata előtt, akárkire, – aki a győzelem után a lánya lesz. S ez azért történik így, mert ismeri igazán az ő Istenét. Úgy véli, Istennek szüksége van a felajánlásra, Istennek túszt kell felajánlani, egy áldozat-túszt. Bizony, testvérek, ez a történet sokra tanít bennünket, mint ahogy tanította a maga idejében Isten népét is. Azt olvassuk a rettentő történet végén, hogy utána szokásba jött a régi Izraelben, hogy évről évre összejöttek és megemlékeztek Jefte lányáról. S hogy milyen mély nyomott hagyott ez Isten népe életében, azt onnan tudjuk, hogy Krisztus után 300-ban Cesareai Basilius följegyzi, hogy a régi Gileádban – Jefte hazájában - egy évezreddel az esemény után még mindig szokásban volt, hogy az év egy adott napján összegyülekeztek és elsiratták Jefte lányát.

Bizony, ez a történet évezredeken keresztül tanít bennünket, hogy tanuljuk az Isten útjait. Tanulnunk kell Isten útjait. Naponként élnünk kell Isten igéjével, hiszen mennyi baj, romlás, mennyi veszedelem van abból, hogy csak félig ismerjük Istent. Félig ismerjük. Jefte is csak félig ismerte az ő Istenét. A diplomáciai levelezésben azt írja az ammoniaknak, hogy: mit akartok, van nektek is istenetek – meg is nevezi ezt! –, éljetek úgy, ahogy a ti istenetek akarja, az adta nektek a földeteket, ezt a földet viszont a mi istenünk adta nekünk. Ez amolyan felemás monoteizmus, testvérek. Mindenik népnek van egy istene, s mindenik nép megtárgyalja a maga dolgát a maga istenével. Nem igazán ismeri Jefte azt az Istent, aki Lelkét bocsátja rá, aki fölhatalmazza, erőt ad neki, győzelmet ad neki, mert úgy gondolja, hogy ennek az istennek is szüksége van efféle felajánlásra, szüksége van áldozatra. Ám ennek egy rettenetes, sokkoló tragédia lesz a vége. A győzelemből, a diadalból, az ünnepből gyász, keserűség, vereség lesz. Íme, a szerencsétlen hős, aki megszabadítja népét, boldog békeidőket hoz, csak ő, egyedül ő a vesztes. Nem is véletlen, hogy a romantika íróit, zeneszerzőit, drámaköltőit folyamatosan ihlette Jefte tragédiája, s újra meg újra megpróbálták lélektanilag, egzisztenciálisan feldolgozni. Amit azonban mi megtanulhatunk a Jefte történetéből, az is el van rejtve itt. Ha fölidézzük a korábbi bírák történetét, mindeniknél azt láttuk, hogy különös árnyék van az arcukon. Ezt láttuk nemrégiben Gedeonnál – pedig micsoda nagy szabadító volt Gedeon, micsoda hőstetteket vitt végbe! S még király sem akart lenni, azt mondta, hogy én nem leszek király, a gyerekeim sem lesznek királyok, az Úr uralkodik felettetek. Igen, ez nagyszerű! De azt olvastuk, hogy efódot, díszes papi mellényt készíttetett magának. S azt is közli az ige, hogy negyven kiló ezüstből készíttette. Fölállni sem bírt ebben a szent öltözetben. Majd azt olvassuk, hogy ebben az efódban főpapkodott Gedeon, és paráználkodtak ott Izrael gyermekei. Milyen különös árnyék ez. És itt van Jeftén is ez a különös árnyék, ami tragédiához vezet. Ám ha teljes fényt engedünk rá, megértjük, mit üzen belőle az ige.

Először is az ige azt üzeni, hogy ne ajánl föl magad helyett soha senkit és semmit. Ne ajánlj fel magad helyett mást. Ne tegyél fogadalmat a te Istenednek így: - Uram, ha megsegítesz, a tizedemet megkapod. Tényleg, ennyivel ki lehet szúrni Isten szemét? Vagy: Uram, aki először szembejön majd a lépcsőházban, azt ütöm fejbe. S hazafelé tartva imádkozol, hogy az vészbanya jöjjön ki a 6. emeletről, aki mindig rikácsol veled? Még jót is teszel a lakóközösségnek? Ne ajánl fel időt, ne ajánl fel két napot, se két órát, ne ajánl fel valami jótékony dolgot – magadat ajánld föl! Soha semmi mást! Mindig magadat! Magad helyett mást soha, magad helyett a másikat soha. Az vezetett Jefte tragédiájához, pedig ott volt rajta Isten Lelke, ott volt rajra Isten áldása, hogy neki a csata előtt önmagát kellett volna a szabadító Isten kezébe beletenni. Magadat ajánld föl, Isten nem éri be kevesebbel, ne számítsd, hogy Vele megalkuszol. Magadat ajánld föl. És hogy miért tehetjük ezt meg, testvérek, azt megértjük abból, hogy Jefte története egy fordított előkép, egy negatív előkép, egy rettenetes előkép, de mégiscsak előkép, mely előremutat. Önmagadat eleven és élő áldozatul, nem pedig égő, megsemmisítő halál-áldozatul, hanem élő áldozatul ajánld fel, merthogy Istennek már nem kell halál-áldozat. Ő már megáldozott érted, éspedig a legkedvesebbet, az Egyetlent áldozta fel érted, hogy neked ne kelljen meghalni. Így mondja ezt a zsoltár, és ismétli a keresztyénség összes nagy megtérője, csak kettőt idézek, Augustinust és Luthert: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit! (118. Zsoltár 17). Nem halok meg, mert az Úr megszabadított engem. Áldozatot állított a helyembe. Ezért hát, ez a rettenetes, megrendítő, feledhetetlen történet, amit szeretnénk a múltnak adni, és azt mondani rá, hogy ez csak egy régi, háromezer éves valami, s nekünk nincs már közünk hozzá, mi már egy civilizált, kiegyensúlyozott, rendezett világban élünk, nos, ez a történet mégis tükör. S mielőtt azt mondanánk, csak egy régi történet ez, nézzünk bele a tükrébe és értsük meg, hogy magunk helyet soha ne ajánljunk föl senkit. Isten ránk tart igényt. Hadd idézzem a reformáció kedves alakját, Kálvin Jánost. Ő így mondja egy helyen: az egész életednek van dolga Istennel. Egész életedben tart rád igényt Isten. De nem azért, hogy áldozat legyél, hanem azért, hogy kedves, áldott gyermeke lehess. És hogy ez lehetséges, és hogy ez így van, és hogy ez garantált, azt Isten elvégezte, mert Egyszülöttét áldozta meg értünk. Az öröm ebben a történetben gyászra és szomorúságra fordul. Az apostol azonban arról ír: Isten elküldte Krisztusát, Szent Lelke által meghív bennünket a szent életre, hogy a mi szomorúságunk örömre forduljon, életre való megtérést hozzon. Magatokat tehát - egészen és teljesen, igazán és őszintén, hálából. Halálból életre, elveszésből megtartatásra, szomorúságról igazi isteni örömre.
Ámen