Gyümölcsöt terem

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Egy jól ismert példázatot hallottunk, egy olyan példázatot, melyhez Jézus magyarázatot is fűz, nem úgy mint sok-sok más példázatához, melyek magukban állnak, s ha jól akarjuk érteni őket, bizony töprengenünk kell az értelmükön. Mindazáltal az az érzésem, hogy a magvetőről szóló példázatot és a hozzá fűzött magyarázatot sem értjük igazán jól. Annak ellenére sem, hogy a tanítványok kérésére Jézus magyarázatot fűz is hozzá.

Ahhoz hogy jól értsük, figyelembe kell vennünk azt is, hogy a megelőző részben elhangzik egy súlyos mondat, és ez a az egész evangéliumi történetben fordítópontot jelent. Azt olvassuk itt, hogy amikor szombatnapon Jézus meggyógyít egy beteget, s rápirít a provokátorokra, kik a beteget Jézushoz viszik és azt kérdezik, hogy szabad-e őt szombatnapon meggyógyítani, s ezzel akarják Jézust törvényszegésen fogni, hogy azt mondja nekik Jézus: “a szombatnál is nagyobb van itt.. irgalmasságot akarok, nem áldozatot”, majd meggyógyítja a beteget. Ezután hangzik el az a fontos mondat, amiről szólok: “és akkor tanácsot tartottak, miképpen veszíthetnék el őt.” Igen, már korábban is támadtak a konfliktusok, voltak viták, összeütközések, értetlenségek, de most jelzi először az evangélista, hogy Jézus ellenfelei és ellenségei döntöttek: Jézusnak meg kell halnia.

Ettől kezdve már mindent másképp kell látnunk, másképp kell olvasnunk, másképp kell értenünk Jézus földi szolgálata történetében. Most Jézus hét példázatot mond el, s mindegyik példázatának alapját a köznapi életből veszi, egyszerű köznapi dolgok, események, tevékenységek kapcsán világítja meg Isten országának titkát. De azt hiszem, hogy azt a nagy feszültséget is meg akarja világítani, amit szolgálata, megjelenése kivált. Hiszen Jézus megjelenése feszültséget vált ki. Kényelmes és félrevezető lenne azt hinni, hogy ha Jézus itt van, Szentlelke által megnyilvánul közöttünk, ha Isten világossága kifénylik rajtunk, Isten jelenléte érezhetővé válik, akkor minden rendben is van. Hiszen ezért is imádkozunk. Ezután sóhajtozunk. Erre vágyakozunk. Csak végre, egyszer, igazán bennünk is nyilvánvalóvá legyen Isten ereje, hatalma, irgalma, kegyelme, jelenléte, úgy, ahogy azt Jézusban megmutatta, - és akkor minden rendben lesz, minden kitisztul, világossá válik. Jézus példázatai azt érzékeltetik, hogy ez nem így történik; először konfliktus támad. Először összeütközésnek, nagy drámáknak kell bekövetkeznie. Ezek az egyszerű példák, képek, élethelyzetek, melyeket Jézus példázatba foglal, a magvetőről, aztán a búzáról és a konkolyról, a mustármagról, a tésztába tett kovászról, a szántóföldbe elrejtett kincsről, meg arról, hogy a halászok hogyan válogatják ki a halakat, mind-mind olyan egyszerűek, hogy szinte nem is igazán értjük, miért mondja ezeket Jézus. Zajlik a mindennapi élet, tesszük a dolgainkat, ugyan, mire lehet ezekből Isten országára, erre a nagy összeütközésre, és a nagyszerű isteni megoldásra következtetni?

Először is azért van konfliktusunk Istennel, mert Isten dolgai el vannak rejtve. Erről is szólnak Jézus példázatai. Az Istent kereső, az Isten után vágyakozó, az emberi élet nagy nyomorúságaira isteni megoldást kereső ember egyik nagy drámája– s nyugodtan kijelenthetjük, minden ember drámája – hogy az isteni világ rejtve van. A lényegét, teljes valóságát tekintve bizonyosan. Igen, szép zsoltárokban énekeljük, ezt hallottuk a 8. zsoltárban is, hogy nyilvánvaló az Isten fensége és dicsősége, hogy az egész teremtett világmindenség erről szól, erről énekel. Mennyire nyilvánvaló Isten dicsősége, ha csak magára az emberre tekintünk, milyen csodálatos teremtés az ember. „Kevésbé tetted őt kisebbé az angyaloknál, nagy dicsőséggel koronáztad meg őt” – mondja a zsoltár, s mégis tudjuk, hogy miattunk, a bűneink miatt, az általunk elrontott világban mégsem teljesen nyilvánvaló az, ami nyilvánvaló. A múlt alkalommal Jób könyvéből szólt az ige, és ott is egyértelművé vált a számunkra, hogy a szenvedő Jóbnak nem elég, ha a barátok szép és igaz szavakat mondanak, a szenvedő Jóbnak az sem elég, hogy ő is tudja, hisz megtanulta a dogmatikát, hogy bizonyos lehet abban, hogy a végén majd Isten mindent elrendez. A bajában, nyomorúságában, szenvedésében azért kiált: maga Isten jöjjön, Ő maga válaszoljon, Ő maga nyilatkozzon meg. Ez a mi első, nagy drámánk Istennel.

Van azonban egy másik nagy drámánk is. Amikor Isten megjelenik, és nyilvánvalóvá válik, akkor egyúttal azt is nyilvánvalóvá lesz, hogy nem azért rejtőzködik Isten, mert mindenképpen el akarja rejteni dicsőségét. Nem azért rejtőzködik Isten, mert valami különös, furcsa játékot játszik velünk, afféle bújócskát, amit gyerekkorunkban oly sokszor játszottunk. Isten azért rejtőzködő Isten, mert valahogy úgy vagyunk, mint az egyszerű gyermek, aki a szüleivel bújócskázva, a szemére tette a kezét, s azt mondta, nem látlak, “elbújtam”. Ha ő nem lát, akkor nyilván az sem látja őt, akit nem lát. Talán azért nem látja az ember Istent, mert eltakarja saját tekintete elől. Természetesen, nem Istent takarja el, Ő véghetetlen, elrejthetetlen, nyilvánvaló. Az ember a saját tekintetét takarja el. Jézus példázatából az is nyilvánvalóvá válik, hogy amikor aztán Isten valóban elrejti magát, mert olykor el is rejti magát, akkor különös és titokzatos folyamatok indulnak el. Erről az elrejtettségről és nyilvánvalóságról szeretnék ennek a példázatnak kapcsán néhány szót szólni.

A magvető példázatának, és az összes többi példázatnak az a nagy kérdése, hogy hogyan kerül vissza Istenhez, ami Istené. Ímé, kiment a magvető vetni. És vetette a magot, és némely mag az útfélre esett. Eljöttek a madarak és elkapkodták. Némelyik köves helyre esett, ahol nem sok földje volt, hamar megnőtt a az alig-talajban, hamar beszívta a meleget, de amikor forróság lett, elszáradt. Némelyik tövisek közé esett, melyek megfojtották. Némelyik pedig jó földbe esett, és százszoros, hatvanszoros, harmincszoros gyümölcsöt termett. Hogyan kerül vissza Istenhez, ami Istené? Egyszerű, hétköznapi kérdésben látjuk ezt: milyen hatékonysággal veti a magot a magvető?

Sokszor és sokan úgy értelmezték - és helyesen! - ezt a példázatot, ahogy a fölolvasott magyarázatban hallottuk. De annyira magától értetődőnek szoktuk ezt venni, hogy néhány alapvető kérdést már föl sem teszünk. Goethe, a nagy német költő volt talán az első, aki mintegy megrökönyödve föltette a kérdést: “milyen magvető az, aki pazarolja a magot?” Miféle bölcsesség van ebben? Hogy lehet az, hogy a magnak legalább a háromnegyede elvész, semmibe hull? Mert vagy az útszélre esik, vagy a kövek közé esik, vagy elfojtják a tövisek! Az ilyen szántó-vetőt el kell csapni. Pazarolja a magot. Meghökkentő a költő kérdése.

Vajon ezt is bekalkulálta Jézus a példázatába? De fokozzuk tovább a példázatok belső feszültségét. Milyen földtulajdonos, milyen gazda, az, akinek, ha jelentik a szolgái, hogy az ellenség konkolyt vetett a búza közé, s kérik, hadd tépjék ki a konkolyt, hogy szabadon növekedhessék a vetés, minderre azt mondja: hagyjátok, hogy együtt növekedjenek az aratásig. Milyen ember az, aki ha kincset talál a szántóföldön, gondosan visszarejti, elmegy, szabályosan megveszi a földet, hogy mint földtulajdonosé legyen övé a lelemény? Nem félt talán attól, hogy más is megtalálja? Nem félt attól, hogy más nem tartja be a törvényeket, s mire visszaér, hűlt helyét találja a kincsnek? És milyen halászok azok, akik, ahelyett, hogy a bőséges fogásnak örvendeznének, visszaszórják a vízbe azokat a halakat, amelyek nem kellenek nekik? Talán nem jók Jézus példázatai? Félreviszik a gondolatainkat?

Jézus nyilván nem ezért mondja a példázatokat, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzunk. A nagy kérdés, mi lesz a magból? Mi lesz az ige-magból? Mi lesz az Isten szavából? Mivé lesz bennünk? S ezért rögtön föl kell tennünk a második kérdést is. Talán éppen a költő, Goethe megrökönyödése fejezi ki ezt  legjobban. Nyilvánvaló, hogy milyen mély szabadság – nem felelőtlenség, hanem szabadság! – van abban, ahogy Isten az Ő igéjét, Isten az Ő áldást osztja. Nem nézi, és nem számolja.

Amikor gyerekek voltunk, nem éltünk nagy bőségben, de néha ha került kolbász vagy szalámi  az asztalra – igen, a szalámi az nagy ünnep volt! –, s  emlékszem jól, édesanyám kiporciózta. Odaült a hét testvér az asztalhoz, s akkor ő szépen, asszonyi ügyességgel és művészettel fölvágta mindig szép szeletekre, rátette a kenyérre, és szólt, hogy a kenyérhéjat is tessék megenni. Igen, amink van, porciózzuk. Megnézzük, hogy kinek adjuk, mire adjuk, miért adjuk azt, amint van, hiszen nem áll rendelkezésre véghetetlen bőséggel. Isten nem nézi. Újra meg újra, - ha szabad azt mondani, véghetetlen szabadsággal - mondja, adja, szórja az ige-magvakat, hirdetteti kegyelmét, hazahívó szavát, ajánlja föl mindannyiunk számára. Nem tűnődik azon – ha szabad azt mondani –, hogy mi lesz azzal, ami útfélre kerül? S mi lesz azzal, ami csak úgy félreesik? Mi lesz azzal – ha szabadna ezt mondani –, ami falra hányt borsó, ami lepereg rólunk? Pedig erről van szó. Hirdettetik az Isten csodálatos kegyelmének igéje, s lepereg rólunk. Nem jut el a szívünkig. Hogyan is jutna, kemények vagyunk. S nem kérdezi, hogy mi lesz azzal, amelyik olyan kis vékonyka talajba esik, hogy nagy hirtelen megnő, még tapsolunk is, hú, micsoda siker, meg se kellett küzdeni az evangélium igazságáért, szíre-szóra bevette az illető, aztán az első bonyodalom, az első nehézség, az első probléma: volt és nincs. Egyszer hallottam egy gyülekezetből egy szomorú történetet. Összeveszett a presbitérium és a lelkész, bagatell dolgon, ahogy az lenni szokott, tán egy gombóc fagylalton, vagy valami ilyesmin, s addig gyűrték, nyüstölték egymást, míg az egész vitájuk a gyülekezet elé került, a gyülekezet egy része megbotránkozott, elkülönült. Építettek egy templomot kétszáz méterrel arrébb, pontosan ugyanolyat, pontosan ugyanakkorát, mint a régi templom. Eltelt egy nemzedék, és az a templom most üresen áll.

És mi lesz azzal, amelyik a gyomok közé esik? Azt mondja Jézus: “Majd megjelenik a világ gondja, a gazdagság csalárdsága és elfojtja az igét.” Jaj hányunk életében lüktet mélyen a csodálatos isteni ige-mag, de nagyobb a gond, s annyiszor megtévedünk, és oly sokszor elhisszük a hitető beszédét, hogy azzal nem  is kell törődni. Csak néha fölsajog bennünk valami ilyesmi: “Amikor gyerek-istentiszteletre jártam, amikor konfirmáltam, amikor egy evangelizáción megérintett az ige, vagy amikor magányos csendességben fölviláglott nekem… – ó, de hát ez régi emlék. Nem lehet ma már így élni.” S lám, kedves testvérek, Isten nem latolgat, nem mérlegel, adja újra meg újra meg újra az igét. Mert ahol nincs vetés, ott nincs aratás. Ahol nincs közlés, ott nincs fogadás. Ahol nincs begyökereztetés, ott nincs meggyökerezés.

És végül, kedves testvérek, ez a példázat azt is elénk állítja, s talán ez a döntő kérdés, hogy mi vezet vissza az előzményekhez. Úgy tűnik a példázat alapján, hogy Isten nem csak szabad, hanem kockázatot is vállal. Mi lesz a mag sorsa? Mi lesz a vetés sorsa? Mi lesz a kifogott halak sorsa? Mi lesz a szántóföldbe elrejtett kincs sorsa? Mi lesz a kovász sorsa? Mi lesz a kis mustármag sorsa? Látszólag magukra maradnak. Igen, a példázatok szerint magukra kell maradniuk. Nem lehet úgy a kivetett gabonamagért izgulni, a növekedését elősegíteni, ahogy gyerekkorunkban csináltuk, mikor azt a feladatot kaptuk, hogy kis itatóspapírba tegyünk bele egy babszemet, és aztán az majd szépen kicsírázik, s ha kicsírázott ültessük be egy kis földecskébe, aztán vigyük be az iskolába, mutassuk be. Nekem sosem sikerült, mert állandóan nézegettem. Mindig kihajtottam, kivettem a babszemet, megforgattam, kibújt-e a csira, megpiszkáltam, sikerült is letörni. Hát így nem lehet. A mag magára marad. Így van ez jól. De vajon jól van-e, hogy Jézus – mert Ő az ige, Ő az Isten magvetése – olyan véghetetlenül magára marad. “És akkor kimentek a főemberek és a farizeusok, és tanácsot tartottak, hogy elveszítsék Őt.” S ennek a vége, a kereszten: “Én Istenem! Én Istenem! Miért hagytál el engemet?”

Magára marad. De jó lenne, kedves testvérek, ha az Istennek szívünkbe belekiáltott igéje, Istennek megannyi magvetése, minden, minden, ami hozzánk elérkezik Tőle, most így mondom: “úgymond ne maradna magára, hanem ott lenne a magvető, megvédeni, serkenteni, növelni.” S akkor nem lenne semmi baj, akkor mi is bizton és nyugton lennénk, akkor boldogan hordoznánk és mutatnánk: növekszik az életünkbe! De mind a hét példázat arról szól: van egy pillanat, mikor megrökönyödve azt látjuk: a mag magára marad. Talán a legdrámaibb a búza és a konkoly példázata. “Hagyjátok az aratásig! Hadd nőjenek együtt!” Miért nem avatkozik be? Miért hagyja? Hogy lehet ez? Lehet, hogy ilyen, ilyennek kell lenni a világnak? Hogy igaz és hamis, tiszta és tisztátalan, isteni és démoni együtt növekszik? De végül is, ott a kereszten nyilvánvalóvá válik: hagyja. “Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?”

Ugyan nehezen értjük, de talán ebben a tényben látjuk, amit Jézus másutt mond: “Bizony, bizony mondom néktek, ha a gabonamag el nem hal, csak magára marad és gyümölcsöt nem terem.” Magára kell maradnia, de nem magányosan. Hanem meg kell halnia, hogy új élet támadjon belőle. Mintha azt mondaná Jézus ezekben a példázatokban:  nem is Isten hagyja magára a magot, nem is Isten hagyja magára a fiút, amikor elvettetik az ige-mag. Isten mintegy önmagát hagyja magára. Hogy bennünk az Ő szava, igéje, ígérete a Jézus halála által életté legyen. “Ímé tanácsot tartottak, hogy elveszíthetnék Őt.” De már korábban és azután is azt halljuk Jézustól: “az én életemet magamtól teszem le.” Halljuk Jézustól: “Ímé az embernek fia fölmegy Jeruzsálembe, ahol elárulják, elfogják, a főpapok és a vének kezére adják, elítélik, keresztre feszítik, meghal, és harmadnapon föltámad.”

Isten az Ő igéje magvetésével szívünkbe-életünkbe való elrejtésével azt akarja bennünk elvégezni, hogy az Ő valósága, szeretete, igazsága támadjon fel bennünk. Boldog, aki befogadja, boldog, aki engedi, hogy szívében-életében fölnőjön ez, boldog, akinek életében föltámad és gyümölcsöt terem Istennek ez a csodálatos, szabad, megmentő, megújító, új életet adó szeretete. Adja Isten Szentlelke, hogy be tudjuk fogadni, gyümölcsét meg tudjuk teremni. Ha az volt a kérdés, mi lesz a mag sorsa, nyilvánvaló, a mag sorsa az, hogy visszakerül ahhoz, aki elvetette, visszakerül ahhoz, aki elrejtette. S ezért immár csak az a kérdés van még hátra, magában kerül-e vissza vagy velünk együtt? Aki gyümölcsöt terem, nemcsak gyümölcsöt terem, hanem már a maga életét is Isten kezébe tette le.
Ámen