Te csak kövess engem!

János evangélista már az előző a 20. részt ezzel zárta: "sok más jelt is művelt ugyan Jézus tanítványai előtt, amelyek nincsenek megírva ezek a könyvben, ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek Jézus Krisztus az Isten Fia, és ezt hívén éltetek legyen az Ő nevében." (Jn 20,30-31) Igen, ezért írta az evangélista az evangéliumot, hogy ami lényeges és döntő a hit szempontjából, az előttünk legyen. De ezután következik a 21. fejezet és annak zárása. Hosszú lenne csak felsorolni is, hogy a tudósok miképpen kommentálják ezt. Van, aki azt mondja, hogy ez a rész függelék; mások szerint ez itt summázat. Szerintem folytatás. A mi számunkra van megírva Urunk szenvedése, kereszthalála, poklokra alászállása, feltámadása, megdicsőülése, hogy higgyük, hogy Ő a Krisztus, Ő a Felkent, Ő a Messiás, Ő az Üdvözítő, és Őbenne hívén életünk legyen. De különös a folytatás ez a 21. rész, hiszen evangélista egyetlen rövid fejezetbe foglalva újra elmondja az egész evangéliumot. Mégis, ez itt az evangélium folytatása – a mi életünkben. Nem mondhatjuk hát, hogy milyen egyszerű volt a régieknek, ők látták a csodálatos halfogást, a gyógyításokat, a szabadításokat, hallották a Mestert, ahogyan szólt hozzájuk, ment előttük, ott voltak vele az utolsó vacsorán, – s mi mindezt nem kapjuk meg. Lám, megkapjuk! János éppen ezért írta ezt a fejezetet. A története a feltámadás utánra esik! – és íme, Jézus Krisztus közöttünk van és munkálkodik ajándékozó szeretetével, a hiába fáradozó tanítványokat megáldja a halfogás csodájával, sőt, meg is vendégeli őket, és Péternek tisztáznia kell a Krisztushoz tartozás döntő kérdését is, hogy szereti-e az Urat, és Krisztus újra felhatalmazza Pétert a pásztori szolgálatra. Aztán itt, lezárásaképpen egy különös és megrendítő beszélgetés áll előttünk, Jézus és Péter között, melybe némiképpen János is bekapcsolódik.

Amit ebben a rövid leírásban látunk, így foglalható össze: a rang-vita. Ez bizony, nemcsak minket ragad el, itt a 21. században, így volt ez az első tanítványok és apostolok körében is. Idézzük csak fel: miután Jézus jelentette a tanítványoknak, hogy az Embernek Fia Jeruzsálembe megy, ahol elárulják, elítélik, megfeszítik, meghal, eltemetik és harmadnap feltámad, a tanítványok semmit sem akarnak ebből érteni, hanem vetekedés támad közöttük, hogy ki a nagyobb. És ez nem egyszer történt meg. Máskor Jézus, egy ilyen vita kapcsán odahívott közéjük egy kis gyermeket, rámutatott és azt mondta: ha ilyenek nem lesztek, mint ez a kis gyermek, nem mentek be az Isten országába! Megint máskor a Zebedeus-fiak, tudva, hogy Jézus szíve könnyebben hajlik a női kérésekre, odaküldték hozzá édesanyjukat, ezzel a kéréssel: Uram, add meg nekünk, ha eljössz a te országodba, a jobb- és balkéz felől ülést. Feljegyzi Lukács evangélista: ezen felháborodott a tíz. Tíz! Ezt a meghatározást csak egyszer halljuk az evangéliumban - itt. Nem a tizenkettő, hanem a tíz. S máris benne vagyunk a politikában. Kisfrakció, nagyfrakció, sértődés, duzzogás, veszekedés, civakodás. 

De most itt áll előttünk Péter, akinek talán nem voltak efféle igénye, hiszen mindig is ő volt az első. Ha Péter megszólalt, azzal a többi is megszólalt. Ha Péter indult, a többi is indult. Olvassuk el a tanítványok névsorait! Mindig Péter az első. A többiek esetében vannak változások, de mindig Péter az első. Ő az, aki, amikor a viharos tengeren közeledik hozzájuk Jézus, így kiált: Uram, parancsold, hogy a vízen hozzád menjek. Ő az, aki Cezarea Filippi országútján először kimondja: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. És neki mondja Jézus: ezen a kősziklán építem fel anyaszentegyházamat. Ő az, akinek János evangélista utat ad, amikor kifutnak az üres sírhoz, hogy ő lépjen be először. Péter az első. 

Hát, ha valakinek, akkor neki valóban meg kellett újulnia a Krisztussal folytatott tisztázó beszélgetésben, valóban könnyet kellett hullatnia, sírnia kellett -, hogy hallhassa az elkötelező parancsot: legeltesd az én juhaimat, őrid a nyájamat, legeltesd az én bárányaimat! Kinek másnak szólhatna ez a parancsa, ha nem Péternek? És lám, megtagadta az Urat, de most megkapja újra a felhatalmazást! Értitek, Jézus szava itt több, mint megbocsátás! Nem azt mondja neki: Péter, immár háromszor mondtad, hogy szeretsz, hát akkor spongyát rá, hogy háromszor megtagadtál. Ez itt több: ez itt felhatalmazás. Igen, Krisztus mindig így bocsát meg – felhatalmaz. Ezután jönnek ezek a megrendítő szavak, amikor ezt mondja Jézus Péternek: bizony mondom neked, amikor ifjú voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál, mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. Egészen szabatosan ezt úgy kellene ezt fordítani: mikor ifjú volt, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál, ha pedig megöregszel, más övez fel téged, és nem oda visz, ahova te akarsz (menni). Nem oda visz, ahova te akarsz menni. Aztán hozzáteszi az evangélista, hogy Jézus ezt Péter halálára nézve mondotta, és tudjuk, hogy ez be is teljesedett. De több is van ebben. Benne van ebben az is, hogy ha valaki Krisztus szolgálatába adja magát, az már nem rendelkezik önmagával. Mikor ifjú voltál, mondja Jézus, felövezted magad, találtál magadnak célt, feladatot, élet-stratégiát, életpálya-modellt, és mentél a magad útján. És esetleg meghívtad ehhez az isteni erőket. Sok ilyen pillanata van az életünknek. Csináljuk a dolgunkat, el akarjuk érni a célunkat, akadály van előttünk, kell hát a segítség! É s imádkozunk: Uram, gördítsd el az akadályt az útból, nyisd meg nekem a teret, hadd fussam meg a pályám! Mintha az mondaná a Mester: mikor ifjú voltál, akkor még nem voltál a Krisztusé. Amikor Krisztuséi leszünk, egyszerre megöregszünk. És immár, ahogy egyébként az idősekkel van, más övez fel, más öltöztet, és nem oda visznek, ahova menni akarsz, hanem ahova menni kell. Oda, ahova szükséges. Értjük jól a Jézus hasonlatát. De kívánnám, hogy értsük a titkát is. Eszerint: Péter, az én kezembe adtad az életedet, amikor azt mondtad, hogy: szeretlek, Uram. A kezembe adtad az életed, amikor elfogadtad a szolgálatra való megbízatást. Vagyis nem oda mégy, ahova te akarsz. Nem oda visznek, ahova te akarsz! Micsoda erős ige: visznek. Aki szolgálatban áll, vitetik. Aki szolgálatban áll, azt a feladatok határozzák meg, a reggelét, a nappalát, az éjszakáját is, a gondolatát, a szívét, a lelkét is, az egész egzisztenciáját.

De nem ezért mondtam, hogy itt rang-vita van. Hanem azért, mert látja Péter, hogy követi Jézust az a tanítvány, aki ott, az utolsó vacsorán Jézus kebelén nyugodott, és aki Péter unszoló kérdésére Jézushoz fordult, hogy megkérdezze tőle: Uram, ki lesz, az, aki elárul téged? Ez az utolsó vacsorán történt, amikor Jézus azt mondta nekik: egy, közületek elárul engem. És a tanítványokon halálos riadalom futott végig. Rémülten kérdezgették egymást és magukat is: csak nem én, Uram? Csak nem én, Uram? Bach Máté passiójában egy fantasztikus pár másodperces kórusmű hangzik el Jézus szava nyomán: egy közületek elárul engem. Ebbe a rövid fugába Bach beleírja az egész emberi történetet. Beleírja a tanítványság minden félelmét, de egyúttal az önmagunk leleplezését is. Hiszen leleplezik magukat a tanítványok, amikor kérdezik: csak nem én, Uram, csak nem én, Uram? Bevallják ezzel, hogy képesek lettek volna elárulni az Urat. János evangélista pedig így írja le ezt a jelentet: Péter odaintette Jánost – aki a kedvenc, ő hajol Jézus kebelére –, hogy kérdezze meg tőle, ki az áruló? Vagyis János az inas. János a küldönc. Péter az első, és az ő méltóságát, tanítványi rangját mégiscsak sértené, hogy átszóljon az asztal fölött: Uram, mondd már meg, hogy ki az, aki elárul téged? Majd János megkérdezi! Néha érkezik valaki, a kezembe nyom egy levelet, püspök úr intézd el, – nem ő a levél írója, ő csak a levél átadója, postás. 

S lám, most János, az ifjú a tanítványok között, odafurakszik és követi az Urat. Ezt látja Péter. Nyomban meg is kérdezi: Uram, hogy lesz ez? Most nekem mondtad azt, hogy amikor ifjú voltál, felövezted magad, aztán majd, ha megöregszel, más övez fel téged? Vagy Jánosnak mondtad ezt, aki itt serte-pertél, és közénk furakszik? Ez már rang-vita. Benne feszült ez a tanítványi közösségben, dúlta ez a tanítványok szívét. És ahogyan csak a Jézus szava tudta ezeket a rang-vitákat elrendezni, megoldani, a vitatkozókat újra Krisztus-követő közösséggé tenni, anyaszentegyházzá formálni, Szentlélekért könyörgő gyülekezetté, tanúbizonyságok fellegévé változtatni, úgy minket is csak a Jézus szava tud helyreigazítani, rang-vitáikat feloldani, és őt követő közösséggé tenni, átformálni Szentlélek áldását váró gyülekezetté, tanúbizonyságok seregévé, – akik beletették az életüket a Krisztus kezébe!

Ezért hirdetem most nektek, és a beiktatandó esperes testvéremnek Jézus szavát: te kövess engem! Te kövess engem! Miért nézed, hogy hol van János, miért nézed, hogy ki előz netán? Miért töröd a fejed, hogy a Krisztus szavai kinek szóltak? Krisztus szavai mindenkinek szólnak. Azért írta meg János az evangéliumát. Nem Péternek írta és dedikálta az evangéliumot, nem Jakabnak, nem Máténak, nem Saulusnak. Ezt mondja János a 20. rész végén: ezek pedig azért írattak meg, hogy ti higgyétek, hogy Jézus Krisztus az Istennek Fia. Mindenkinek írja, aki az evangéliumot olvassa, aki a Krisztus szavát hallgatja! Nektek is, Baranya megyei beiktató közgyűlés minden egyes tagja, neked is, beiktatandó esperes testvérem, és nekem is mondja, aki most prédikálok: te kövess engem! Mit mérem magam a másikhoz? Mit méricskéled az életedet, a szolgálatodat, a helyedet, a rangodat, a posztodat, a tekintélyed súlyát? Ha nem követed Krisztust, nem vagy tanítványt. Ha nem követed Krisztust feltétlenül az Ő parancsa és akarata szerint, nem az Ő hűségében jársz el. Akkor nem mégy be a mennyek országába. 

Igen, rang-vita zajlik kimondatlanul is, de kimondva is, még ott, a csodálatos halfogás után, a Jézus megtagadásának megbocsátása után is, ott a szolgálatra való felhatalmazás pillanatában is. De kívánom, hogy mint egykor, ugyanúgy gyógyítson bennünket az Úr Jézus Krisztus, itt ezt a vitatkozó, egymásnak feszülő baranyai egyházmegyét, lelkészeit, gondnokait, presbitereit, gyógyítsa úgy az Úr, ahogyan gyógyította Pétert és Jánost a Krisztus követésben. Mert a Krisztus-követésben kapunk feladatot, ebben kapunk tisztet, rangot, ha kell, ebben kapunk intézni valót, ebben a követésben mutatja meg nekünk Krisztus a helyünket, mert már nem önmagunk övezzük fel önmagunkat, hanem Ő övez fel bennünket Szentlelke erejével, és odavisz minket, ahova Ő akarja, és nem oda, ahova mi. Az ószövetségben sokszor olvassuk ezt a szót: vitettem, elragadott a Lélek. Ezékiel próféta így mondja: üstökömnél fogva felragadott a Lélek, és elvitt, és leállított egy helyre. A mi Urunk Jézus Krisztusunk e földi szolgálata is így kezdődik, Lukács így mondja: és viteték a Lélek által. És a tanítványok is vitettek a Lélek által. És a bizonyságok is vitetnek a Lélek által. 2017-ben is. Akkor és ha az Úr Jézus Krisztus övez fel bennünket. Te csak kövess engem! - mondja az Úr. Kérlek, esperes testvérem, írd ezt a szívedbe! Kérlek, lelkipásztor testvérek, írjátok a szívetekbe! Kérlek presbiterek, gondnokok, ti mindannyian, egész egyházmegyei gyűlés, írjátok a szívetekbe Jézus hívó szavát, elkötelező parancsát, és parancsába foglalt áldását: te csak kövess engem!
Ámen