Gyermekek szája által...

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ma kampánycsend-sértésről szeretnék szólni. Állítólag ezen a napon nem lehet életünkbe vágó, fontos dolgokról szólni, nem lehet a választókat befolyásolni. Igaz, ahogy elnézem a gyülekezetet, itt én már hiába is próbálnám ezt meg, mi koránkelő fajta vagyunk, az ittlévők már szavaztak, legalábbis a többség. De kampánycsend-sértésről van szó ott a jeruzsálemi templomban, mikor Jézus mint messiási király bevonul Jeruzsálembe, majd az őt dicsőítő tömegből kiválva a templomba megy. Ez már önmagában meglepő pillanat, hiszen azt várhatta mindenki, hogy Antónia erődbe veszi útját, ott tartózkodik Pilátus, a római helytartó, s nyilván azt a hatalmat kellene megdönteni,  ott kellene végre kivívni a szabadságot, ott kellene elérni azt, amire népe több száz éve vágyakozik. De Jézus a templomba megy és annak megtisztítása után azt teszi, ami egyrészt tilos volt, és nem engedi, ami másrészt szabad volt. A pénzváltók asztalait feldönti, a galambárusokat kikergeti, kötélből ostort fonva kihajta őket a templomból, s idézi Jeremiás prófétát: „az én házam –– az imádság háza, ti pedig a latrok barlangjává tettétek.” Figyeljük meg, a fölháborodott főpapok, írástudók, a rend védelmezői, a status quo bajnokai, éppen ezt nem teszik szóvá. Mást tesznek szóvá, és ettől olyan megrendítő ez a történet. Azt olvassuk: „és ekkor odavitték hozzá a betegeket, és ő meggyógyította őket. Nos, ez a baj! Ez a kampánycsend-sértés. Isten templomában gyógyítani? Gyógyítani? Életeket megújítani? Szabadítani?  S ezzel Istent dicsőíteni? Hát .. - azt nem lehet! Minden egyebet lehet. Lehet kereskedni, lehet pénzt váltani, galambokat, báránykákat árusítani, messziről jött zarándokokkal zsibvásározni –  mindezt lehet.  De amire a templom való, azt nem lehet.

Mire való a templom? Isten háza arra való,  hogy az ember, a bűnös, a nyomorult, a megkísérthető, a törékeny, a beteg, az elesett,– ki-ki választhat ezek közül – Istenéhez találjon, és az élete újra teljességre jusson. A templom az a minősített hely, az a tér, és az a térbe foglalt idő, ahol ásd amikor az ember szabadon, minden – egyébként megkötöző – gondolata nélkül Istene elé állhat, és ahogy Jézus mondja: imádkozhat. Mert az imádkozás, kedves testvérek, azt jelenti, hogy minden kijön a szívből, mindent el lehet mondani. Itt az embernek nincs miért és nincs mit Istene elől lepleznie. A templom az imádság háza, a templom a gyógyulás háza. Idézzük fel Ezékiel próféta csodálatos látomását, mely a Jézus virágvasárnapi bevonulása előtt több száz évvel korábban hangzott el, amikor nem volt templom, hanem egy politikai katasztrófa kellős közepén ellenség dúlta Isten népe országát. A próféta látomást lát, látja az újonnan megépített templomot, és látja, hogy a templom küszöbe alatt felfakad egy forrás, mely kiárad a világba, patakká, majd folyóvá mélyül, s a partja mentén fák nőnek, melyek gyümölcse és levele mindenféle betegséget meggyógyít. Szinte szürreális vízió, de igazságot fejez ki: Isten gyógyítani akar, helyreállítani akar, egészséget akar adni, és Őnélküle az életünk nem egész élet,  - ezt mindannyian tudjuk.  Isten nélkül nem egész az életünk, bármivel próbáljuk kitömködni a réseket, a lyukakat, az életünk csak Istennel kerek és teljes. A gyerekek, akik Jeruzsálem kapujától kezdve követik Jézust, gyermekmódon – hiszen hamar fel tud lelkesedni egy gyermek - azt kiáltozzák, amit a tömeg kiáltozott. Ők Jézus után mennek a templomba is, és ott benn mondják tovább: hozsánna, éljen, éljen a király, éljen, itt van a messiási király, itt van a szabadító! Ekkor a rend őrei, a status quo bajnokai, kik oly kétségbeesetten kapaszkodnak kicsiny kis hatalmukba, ráreccsennek Jézusra: hallod, mit kiáltoznak ezek a gyerekek, hallgattasd el őket! Kampánycsend-sértés. A templomban? Ott azt nem lehet. Egyébként sem lehet. Szólni Istenről? Isten igazságáról? Örökkévaló rendjéről? Szeretetteljes meghívásáról? Erről nem lehet beszélni, a vallás magánügy! Halljuk ezt ma is, napszám, kilométereket tele írnak újságokat ezzel a gondolattal, minden második médiumban ezt szuggerálják: magánügy a vallás, és annyira magánügy, hogy  az a legjobb, ha maga a vallásos ember se tudja magáról, hogy ő vallásos.

Ekkor Jézus azt feleli: hallom, de vajon ti nem olvastátok, nem tudjátok, nem hallottátok soha a zsoltár csodálatos szavát: kisdedek és csecsszopók szája által szereztél dicséretet!? Kisdedek és csecsszopók szája által. Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, Jézus egy ősi, Istent dicsőítő zsoltárt idéz, a 8. zsoltárt. Hadd tegyek személyes vallomást, ezen a napon talán szabad. Ez az a zsoltár, melyre egészen kicsi gyerekkoromból visszaemlékezem: „Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk, mely csodálatos a Te neved nékünk.” Így hallottam a családomban énekelni. Ennek a zsoltárnak az egyik verse mondja: Isten a csecsemők, a csecsszopók, a kisdedek szája által szerez magának dicsőséget. És hogyan? Az eredeti szövegben szereplő szó éppen az ellenkezőjét fejezi ki. A héber zsoltárban szereplő szó: dicséret, azt a tevékenységet fejezi ki, amikor valakit, a tetteit helyesen és pontosan értékelve megdicsérünk. Mai nyelven szólva, dicséret azt, amit egy zsűri mondhat, egy produkciót értékelve. De egy gyermek, ugyan mit tud értékelni? Ahhoz tapasztalat kell, ahhoz ész kell, ahhoz bölcsesség kell. Egy embert igazán értékelni, tetteit felmérni, nos, ez felnőtteknek való dolog. Hogy mennyire az, láthatjuk abból is: így rendelkezik minden kor, minden idő, amikor emberekről döntünk. Azt egy bizonyos életkor alatt nem tehetjük meg. Van, ahol ehhez 18 év kell, van, ahol 21, van, ahol ez 23, - országa és helye válogatja.  Gyermek kezébe értékelést adni? Ennél felelőtlenebb, ennél kockázatterhesebb dolog nincsen. S mégis, ezt mondja a zsoltár, s ezt idézi Jézus: a gyermekek és a csecsszopók által szereztél dicséretet és dicsőséget magadnak. A gyermek gőgicsélése, a gyermek olykor persze éles, de komolyan nem vehető beszéde – ez szerez Istennek dicsőséget.

Azután,  másféle összefüggésekben úgy is lehet ezt a szót értelmezni - s így is használja a Biblia -, hogy amikor valakit megdicsérünk, akkor valamit visszatükrözünk. Az Újszövetségben több esetben olvassuk, hogy amikor Jézus betegeket gyógyított, a gyógyultak dicsérik Őt. Vagy máskor, ha valakivel nagyszerű, felemelő, megrázó dolog történik valakinek a jóvoltából, az áldásban részesedett dicséri az áldást adót. Mert ez egészen közvetlen, mély lenyomat. Egy gyermek? – Nos, a gyermek, míg be nem nő a feje lágya, úgy tartja, neki jár a jótétemény. A gyermeknek jár a jó, a gyermeknek jár a vetett ágy, a gyermeknek jár reggel a meleg kakaó, a gyermeknek jár a szülő szeretete és védelme, a gyermeknek jár minden, minden-minden jár. Így is tartjuk ezt mi, felnőttek, s helyesen. Ki az itt közülünk aki azon törné a fejét, hogy hazamenvén, megvonjon valamit a gyermekétől? – Ugyan, dehogy, ez lehetetlen. S a gyermek is így gondolja. Hogy el kerekedik a gyermek szeme és milyen hamar legörbül a szája, ha nem kap meg valamit, amiről úgy tartja, hogy jár neki. Hogyan is érzékelhetné, hogy vele valami rendkívüli, felfoghatatlan, meg nem érdemelt történik, amiért ő sem meg nem dolgozott, sem meg nem harcolt, ami nagyon egyszerűen nem jár neki. A gyermek csak van, a gyermek csak létezik, a gyermek csak boldog, ő még nem élte át azokat a drámákat, melyek felnőtté tesznek és megtanítanak, hogy kimondjuk, kifejezzük, megéljük: hálásak vagyunk, és méltó a dicséretre az, aki jót tett velünk, hogy méltó a dicséretre Isten. Így szól az egyik énekünk: „Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás…” méltó. Nem valami elveszett pillanat ez ott, a jeruzsálemi templomban, kedves testvérek? Nem inkább arról van ott szó, hogy a virágvasárnap ujjongó tömege már rég szétszéledt, ki-ki hazament ebédelni, vagy dolgára, s csak ez a néhány gyerek maradt ott Jézussal, s ha már nem akad más, hát rájuk támaszkodik? Ám emlékezzünk csak arra, amikor a bennfentes tanítványi kör hessentgeti a gyermekeket Jézus mellől – mondván: itt fontos dolgokról, Isten országáról, igazságról, életről van szó! De azt mondja Jézus: engedjétek hozzám a kisdedeket! És ne tiltsátok őket tőlem, mert a gyerekeké az Isten országa. Vagy emlékszünk arra a pillanatra, amikor a tanítványok a hatalomért vetekednek? – Uram, ha eljössz a Te országodba, add meg nékem a jobb és balkéz felé ülést!- kérlelik. Ekkor Jézus odahív néhány kisgyermeket, rájuk mutat, és azt mondja a tanítványoknak: ha nem lesztek ilyenek, nem mentek be Isten országába.

De a titokról még nem  is szóltam, kedves testvérek. Miért a gyermekek szája által? A zsoltárvers így kerek: a gyermekek és a csecsszopók szája által szereztél dicséretet magadnak, hogy a gyűlölködőt és a bosszúállót elnémítsd. Hogy a gyűlölködőt és a bosszúállót elnémítsd.  Ezért beszélek kampánycsend-sértésről ott, a jeruzsálemi templomban, mert a gyerekek valamit megértettek, visszatükröztek és kifejeztek. Nevezetesen azt, hogy ami Jézusban történik, annak semmi köze nincs a gyűlölethez. Ami Jézusban történik, annak semmi köze nincs a bosszúálláshoz, ami Jézusban történik, az Isten szeretetének egyértelmű, mindent átfogó megnyilatkozása. Okkal utasít bennünket Jézus sok alkalommal a gyermekekhez, s okkal engedi sok esetben magához a gyermekeket, még akkor is, amikor nagy és felnőttes dolgokról van szó. Mert a gyermek esetében – bár az ítéletében nem bízhatunk  - egy dologban  bizonyosak lehetünk: a gyermek tökéletesen átéli, ha valami nagyobbra, valami őt meghaladóra rámutat. A gyermek – ahogy szoktuk mondani – még fogja az anyja pendelyét, a gyermek még fogja édesapja kezét:  a gyermek még tudja, hogy tartozik valahova.

Jeruzsálem, Jeruzsálem – mondja Jézus virágvasárnapi bevonulásakor, Lukács evangélista följegyzése szerint – hányszor akartalak egybegyűjteni, ahogy a kotlós egybegyűjti a csibéit, de te nem akartad. Hányszor akar – kedves testvérek - Isten összegyűjteni bennünket, hogy fogjuk meg a kezét, kapaszkodjunk bele a pendelyébe, hogy hozzá tartozzunk! Az övéi legyünk. Az Ő népe, az Ő nemzetsége és az Ő gyermekei.

A gyűlölők, a bosszúállók? Ők azok, kikről a második zsoltár így szól: a népek vezérei, a fejedelmek és a királyok egybegyülekeztek és így szóltak: rázzuk le magunkról az Isten igáját. Az egekben lakozó, a magasságos azonban csak neveti ezt. Ugyan mit ér az ember hőzöngése, az emberi gőg, az ember önmagát magasító törekvése? Isten ott találod meg, ahol átéled és megbizonyosodsz felőle, hogy hozzá tartozol. Istent ott találod meg, ahol kész vagy arra, hogy megfogd a kezét, Istent ott találod meg, ahol gyermeki módon reméled és hiszed és tudod, hogy mindent, amit neked készített, megad a számodra. Istent ott találod meg, ahol ezzel a gyermeki keresetlenséggel és egyszerűséggel hangzik a szavad: dicsőség, hozsánna, övé a dicséret, a dicsőség, a tisztesség és a hálaadás!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, meggyőződésem – és nemcsak az én meggyőződésem, hanem lassan, a tévútra tévedt nyugati civilizációnak is meggyőződésévé lesz –, hogy valahol nagyon elrontottuk a dolgot. Mikor? Kétszáz éve, száz éve, ötven éve, négy éve? Ezt nem tudom. De akkor bizonyosan, amikor a magunk urai akartunk lenni. Amikor úgy gondoltuk, az a jó, ha az ember önmaga istene. Amikor elhittük önmagunkról, hogy vagyunk már elég felnőttek, bölcsek, okosak, hogy eldöntsük a döntő dolgokat. De Isten templomában nem dönteni kell! Itt egyet kell: a kezünket kinyújtani és Isten kezét megfogni! Isten templomában nem válaszolni kell, és nem választani kell. Itt nincs választás, itt csak egy lehetőség van. Ez a hely az imádság háza, Isten áldó jelenlétének megtapasztalása. Ha nem az, akkor latrok barlangja.

Azért nincs választás, mert Isten ügye feltartózhatatlan. A középkor festői metaforikusan  úgy ábrázolták a világot mint egy nagy szénásszekeret. Talán az egyik legismertebb Hieronimus Bosch A szénásszekér. Rajta van szimbolikusan minden, és ez a szekér, a világ megy a cél felé, amerre Isten viszi. Erről csak lemaradni lehet. Vagy félreállni. De csatlakozni is. Isten kezébe letenni az életünket, s átélni boldog szívvel, hogy Ő gyógyító, szabadító, helyreállító, visszaállító Isten, átélni boldogan, hogy érvényes a meghívása mindannyiunk számára, s látni, hogy bennünk is fölfakad a templom küszöbénél a forrás és kiárad a világba. Hiszen aki a templomban Istenét dicsőíti és imádja, Istene által gyógyul és válik teljessé, az elviszi magával ezt a családjába, a barátai közé, embertársaihoz. Elviszi, hogy Isten gyógyító szeretete ott is érvényre jusson.

Így felel hát Jézus, mikor hallja a dühös kérdést: hallod, mit mondanak ezek? – Hallom! Sosem olvastátok-é: a gyermekekés csecsemők szája által szereztél dicsőséget!? Adja meg Szentháromság Istenünk hatalma, hogy úgy váljunk végre felnőtté, látó, tudó, döntő emberekké, hogy közben megéljük és megérezzük: gyermekek és csecsemők vagyunk. Isten karján van életünk, üdvösségünk és örömünk, s ott kell nekünk is lennünk, hogy dicsőítsük, magasztaljuk és áldjuk Őt itt és minden időben.
Ámen