Élünk, mert Ő él

Ünneplő Gyülekezet! Nem csökkenteni, hanem éppenséggel növelni szeretném az előző napon tartott zsinati együttlétnek, a mai istentiszteletünknek, a ma felavatandó emlékműnek, továbbá a megnyíló múzeumnak és az egyházkerületi központnak a fényét azzal, ha azt mondom: bárhova megyünk a Kárpát-medencében, mindegyre az az érzés tölt el, hogy ez ismerős. Mintha már jártam volna itt. Legyen az Sepsiszentgyörgy vagy Rimaszombat, legyen az Veszprém vagy Debrecen, legyen az Újvidék, vagy legyen Laskó, bárhova megyünk, ez az érzés tölt el bennünket. Itt is, Rimaszombaton is. Felnézek erre a márvány-táblára szemben a szószékkel, és az jut eszembe, hogy hiszen a Török Hódoltságból, a Dunamellékről is vittek lelkipásztorokat gályarabnak. És van nekem egy ősöm, aki pedig éppen innen, Felvidékről származott, ő is megjárta a gályát. Vagy, ha arra gondolok, hogy ma megnyitunk egy szép épületet, amelynek az egyik kiállítása Tompa Mihályt, a 200 éve született költőt, e vidék nagy költőjét mutatja be, az jut eszembe, hogy hiszen az én szülőházam otthon, Sárbogárdon az az épület, ahol Tompa Mihály másfél évig tanító volt. Hova menjünk itt, a Kápát-medencében, hogy ne ismerjünk rá önmagunkra, a sorsunkra, a történetünkre, és összetartozásunkra, Istentől való megáldottságunkra, és a testvéri közösség ajándékára és szükségességére? Ráadásul, ebben az esztendőben, a reformáció kezdetének 500. évfordulóját ünnepelve, csak azt tudom mondani, hogy a Magyar Kormány jóvoltából szinte az egész világot felülmúló módon itt, a Kárpát-medencében, mi magyar protestánsok egészen kitüntető módon emlékezhettünk. Evangélikusok és reformátusok mind egy közösségben lehettünk. Hova mentünk volna ebben az esztendőben, hogy ne ismertünk volna egymásra? Elég volt csak az öt kis jelszót mondani: sola scriptura, sola fide, sola gratia, solus Christus, soli Deo gloria – és már mindjárt tudtunk, hogy egyek vagyunk. Igen, a reformáció korának ezek a nagy vezérelvei 500 év múlva is eggyé tesznek bennünket.

Most azonban a felolvasott ige, amelyet ma a református Bibliaolvasó Kalauz szerint olvasunk, némileg megzökkent bennünket a közös ünneplésünkben. Éppen abban, amit szinte már meg is szoktuk, hogy ugyanis bárhova megyünk, magunkra ismerünk, testvéreket találunk. Megzökkent abban, ami már-már olyan magától értetődő, nyilvánvaló, természetes. Mondhatnám, hogy az ige kizökkent a komfort-zónánkból. 

Pál apostol Galatákhoz írott levele ugyanis harci levél. Megrázó, súlyos szavakkal kezdődik. Azt mondja az apostol, hogy: ha valaki más evangéliumot hirdet nektek, mint amit én hirdettem, az átok. És folytatja, legyek én magam, legyen az angyal, legyen bárki más, ha azt az evangéliumot hirdeti nektek, amit már befogadtatok, az legyen átok. Aztán elolvashatjuk ebben a levélben azt is, hogy ez a mi Pál apostolunk, ha kellett, nekiment a legnagyobb tekintélynek, Péternek is, és képmutatással vádolta meg. Aztán azt írja a galatáknak: balgatagok, visszaestek arra, amit otthagytatok? Amit Lélekben kezdetetek, testben akarjátok befejezni? Mondhatná valaki: igazán végtelen a Szentírás, kereshetett volna ez a prédikátor itt valami szép zengzetes igét erre a napra! Hálaadót, magasztalót, csodálkozót, egységbe foglalót. Mégis azt szeretném, hogy most zökkenjünk meg ezen az igén.  

Ebben az esztendőben – és ez hadd legyen személyes vallomás – én mindvégig azon töprengtem, hogyan lesz ez az nagy évforduló? Igen úgy lett, ahogy reméltük: fantasztikus dolgok történtek. A kiállítások, az ünnepi beszédek, együttlétek, az emlékhelyek és emlékművek szérül-szerte a Kárpát-medencében valami nagyon jó dolgot mutattak meg. És ez felragadja és viszi az embert. Igen, erre rá kell hagyni magunkat, mert ezek minősített pillanatai az életünknek: nem nekem kell önmagamért verekedni, nem nekem kell önmagam identitásához összekapargatni a dolgokat, a tényeket. Nem nekem kell a múltamban vagy a jelenemben kutatgatni, hogy találjak már valamit benne valami érdemest, hanem együtt, közösen, egy nagy áramlatban mindez fölragad és visz, és biztonságot és erőt ad. Ez szép! Mégis, végig azon gondolkodtam, hogy én, személyesen, én, Szabó István nem fogok-e ebből kimaradni? És te, akárki a neved, nem fogsz-e ebből kimaradni? Lesz egy nagy közös élményünk, s abból sokáig meg lehet élni! De mélyen, személyesen? 

A galatákhoz írt levél, ha figyelmesen olvassuk, azt mutatja, hogy abban a nagy vitában, amelybe beleállt az Pál, az apostol egészen személyesen kitette magát. Mondhatni, kockáztatott. Föltárulkozik, és személyesen szól. Nagy a tét. A tét ugyanis az, hogy a Krisztus evangéliuma elérkezik-e azokhoz, akikről Pál apostol ezt mondja a Korinthusi levélben: amit az ember szíve meg sem gondolt, amit a füle nem is hallott, amit az ember el nem képzelt, azt készítette Isten az őt szeretőknek!? Elérkezik-e az evangélium sokakhoz? Betöltetik-e az apostoli küldetés: menjetek el a világra, és hirdessétek az evangéliumot mindenkinek?! Vagy az, amit Krisztus elvégzett, csak egy zsidó szekta belügye lesz? Mondjuk, egy reform-mozgalom? Értitek, miről beszélek? Volt 500 éve egy nagy reform-mozgalom. De nem az a kérdés, hogy a magunk körében mi, protestánsok, evangélikusok, reformátusok ezt a drága értéket megőrizzük-e? - hanem az a kérdés, hogy engedelmesen odaadjuk-e magunkat az Úr Jézus Krisztus kezébe, hogy az üdvözítés evangéliuma eljusson ma, 2017-ben itt, Rimaszombaton sokakhoz, itt, Szlovákiában sokakhoz, otthon, Magyarországon sokakhoz, Erdélyben sokakhoz és sokakhoz, szerte a világon? Ez az egyetlen kérdés. Nos, azért áll bele az apostol a vitába egészen személyesen. Nem elvi vitát folytat itt, nem holmi zsinati tanácskozáshoz szolgáltat anyagot, ahol majd a szavazati többség eldönti, hogy mi a teendő. Nem jelöl ki teológiai bizottságot, hogy megfontolják, miképpen tud az evangélium a szekuláris világban elterjedni, és milyen módon kell a magunk korához igazodnunk. Pál ugyanis már ezt eldöntötte a lényeges kérdést. 

Egészen meghökkentő, amit a Galata levél elején magáról ír. Akár vélhetnénk azt is, hogy ez egy pökhendi pacák. Azt mondja: nem tanácskoztam senkivel, sem testtel, sem vérrel. Továbbá: nem mentem el Jeruzsálembe az apostolokhoz. Továbbá: nem kértem tőlük engedélyt, nem kaptam tőlük felhatalmazást, nem kérdeztem ki őket arról, hogy ezt hogyan kell csinálni, mi a módja, hogy az evangélium hirdettessék mindenkinek?! Továbbá: engem az az Úr Jézus Krisztus hatalmazott fel, aki lakozást vett a szívemben. Az a Krisztus, akit megvakította Pált a damaszkuszi úton, és – ahogy Eckhart mester mondja egy prédikációjában erről –  amikor Pál nem látott semmit, akkor kezdte el Krisztust látni! Nekem ez a Krisztus az Uram -, mondja Pál. Ez a Krisztus hatalmazott fel. És erről a Krisztusról tettem bizonyságot, amikor elmentem Jeruzsálembe, és ennek alapján nyújtott nekem Péter, Jakab s János baráti jobbot. Ezért kaptam felhatalmazást, hogy menjek a pogányokhoz, és hirdessem nekik az evangéliumot, nektek galatáknak is, nektek és mindenkinek. 

Nos, ebben az érveléshez roppant mód köt a magam személyes kérdése. Igen, szeretnék személyes bizonyságot tenni Pál apostolhoz kapcsolódva. Aki járt már a Balatonnál, és egy szép nyári estén bement a vízbe, és elnézett a Keszthelyi öböl felé, az bizonnyal látta az aranyhidat. Ez az ahogy a Nap fénye megnyúlik a vízen, és hozzám jön. A Nap és én ezzel az aranyhíddal össze vagyok kötve. Talán 16-17 éves voltam, álltam a testvéreimmel a vízben, és mondom a bátyámnak: te, figyelj, ide jön nekem a Nap. Azt mondja erre: nekem is. És a másiknak, meg a többinek is. Értitek ezt a titkot? Mindenkinek elérkezik a Nap fénye, ha a Nap felé fordul. Ha megfordulsz, csak az árnyékodat látod. Ha hátat fordítasz, nem látsz semmit. És tudnod kell, immár a saját tapasztalatodból, hogy aki melletted áll, annak is megépíttetett az aranyhíd. Akárhányan állunk ott egymás mellett, mindegyikünknek külön-külön összeköttetése van a lenyugvó Nap fényével. Nagy csoda ez! A természet tüneménye. De, mondom még egyszer, aki elfordul, azt nem látja. Pál most azért harcol, értsétek jól, hogy mindenki forduljon oda Jézus Krisztus felé. 

Annyi minden van, amihez oda lehet fordulni. És le is lehet fényképezni, ki lehet tenni a falra, lehet nézegetni, és mondani Petőfivel együtt: Őseinknek régi kardja, a falon függ, rozsda marja! Régi emlék van bőven. Ki lehet tenni a református protestáns kutyabőröket, a felmenőinket, a nagy prédikátorokat, a tanítókat, a hitünk hőseit, és mindenkit szépen panorámába. De nem ez a dolgunk! Az első dolgunk, odafordulni Krisztus áldott napfénye felé. És ezért mondja bátran Pál apostol, hogy: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Mert Krisztus addig a miénk, amíg még az isteni elhívásnak élünk. Krisztus addig a miénk, amíg az Ő fényébe beleállunk. Krisztus addig a miénk; és addig él bennünk, addig él az életünkben, addig tölti ki az életterünket, addig foglalja el teljes egészében az életünket, amíg az isteni hívásba beleállunk, és Isten felé közeledünk. Egy Felvidéken született lelkipásztor, a nagyapám írja egy helyen: vagy közeledsz az Istenhez, vagy távolodsz tőle. Nincs más. Vagy a fény felé fordulsz, és a Krisztus fényét látod, vagy nem látod. És ez mindenkire vonatkozik. 

Ezért ilyen bátor és harcos az apostol; mert aki elfordul, aki már nem látja Krisztust, az nem tud mást tenni, mint amit az apostol mond: amit lélekben kezdett, azt testben fejezi be. Nem a régi dolgokkal van baja az apostolnak. Nem az évfordulókkal, az emlékekkel, az ősökkel, az előttünk járókkal, nem is a törvénnyel van baja (igazodjunk most az ő érveléséhez). Ezerszer leírja: a törvény jó! Az apostolnak önmagával van baja. Ahogy Luther Mártonnak is, a nagy kolostori küzdelmében, meg kellett értenie, hogy nem az a probléma, hogy a római katolikus egyháznak meg az ágostonos szerzetesrendnek volna valamiféle regulája, amit ő nem tud teljesíteni! Tudta. Teljesítésben Luther volt az egyik legtehetségesebb. Utcahosszal vezetett mindenki más előtt kegyesség-gyakorlásban, imádságban, vezeklésen, töredelemben, gyónásban. Nem ez volt Luther baja, hanem rá kellett döbbennie arra, hogy önnön magával van a baj. Nem a másik az akadály abban, hogy Istenhez elérkezzél, nem a sorsod az akadály, nem a történelmi körülmények, nem a zaklattatásaid, hányattatásaid – nem ez a baj. Te vagy az akadály. Ezért mondja az apostol, ha pedig Krisztusban keresve megigazulást, magunk is bűnösnek bizonyulunk... Nem a törvény a bűnös, nem a sors a bűnös, nem a körülmények a bűnösek, nem a világ a bűnös, mi magunk bizonyulunk bűnösnek – mondja az apostol. Neked kell megtérni, nem a történelemnek. Neked kell az evangéliumhoz odahajolni, nem a sorsnak. "Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!"

Tompa Mihály egy szép versében ezt mondja: szívet cseréljen az, aki hazát cserél. Ezt akkor írta, amikor az 1848-49-es szabadságharc leverettetése után sokan elindultak más hazába. Reménytelenségben, kudarc-érzettel máshol akarták újra kezdeni az életet. Most hadd használjam ezt a költői képet arra, hogy még jobban értsük az apostol érvelését. Ha hazát akarsz cserélni..., vagyis, ha a mennyei hazát el akarod cserélni másra, akkor ki kell cserélni a szívedet. Ha a mennyei hazát beváltod tradícióra, emlékre, presztízsre, sikerre, bármire, ha az Isten meghívását átváltod valami másra, akkor szívet is cserélsz. Jézus példázata a királyi menyegzőről éppen erről szól. Mikor elmennek a szolgák, és értesítik a hivatalosakat, ők visszaüzennek, hogy nem mennek, és mintha ezt mondanák: elcseréltem a királyi menyegzőt hat iga ökörre, elcseréltem a királyi menyegzőt egy jó házasságra, elcseréltem a királyi menyegzőt egy Mercedesre, vagy bármi másra... Ez a mentség, nem mehetek. De ezt annak mondani, hogy ments ki engem, Aki már kimentett? Annak mondani ezt, Aki kimentett bűnből, halálból, elveszésből, értelmetlen életből, Aki megfordította sötétségben vakoskodó életemet és beállított áldó napfényébe és Krisztusába? Neki azt mondani: Uram, én inkább hátat fordítanék mégis?! Nézném az árnyékokat mégis!? Aki ezt mondja, az szívet cserél. Mert a szív, amiről az apostol beszél, az maga Krisztus. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Egészen pontosan úgy lehetne ezt lefordítani: nem én élek többé, hanem Aki él énbennem, az a Krisztus. Nem én élek többé...Nem az "én" él többé!  Nem az én becsvágyam, nem az én törekvésem, nem az én sorsom él! A törvény már rám bizonyította, hogy ez volna a bűn! Hanem a Krisztus él bennem, Akivel együtt, mondja az apostol, megfeszíttettem. Vele együtt. Én már meghaltam a bűnnek, mert Krisztus meghalt a bűnnek. Én már nem az vagyok, aki eddig voltam, a Krisztus él bennem. Ha ezt tudod vallani, és meg tudod élni, akkor a melletted levőnek, aki talán még mindig az árnyék felé fordulva él, mondhatod bátran: fordulj arra, amerre én fordulok. És megnyittatik neked az aranyhíd. Mert az egyszerre ragyog mindenkire, és egyszerre talál el mindenkit – külön-külön. Ez az egyház titka. 

Mindenkire egyszerre, és mindenkinek külön-külön, és ez az együtt-és-külön pontosan ugyanaz. Nem kevesebb, nem több, nem árnyékosabb az egyik, nem világosabb a másik. Jézus Krisztus, Aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz – mindenkinek ugyanaz. 

Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Azt kívánom felszentelendő lelkipásztor testvéreinknek, hogy itt, az ő egyházukban ezt a Krisztust hirdessék, ez a Krisztus világoljon az ő arcukon, ez a Krisztus tükröződjék vissza az életükön!  Ez csak akkor lehetséges, ha Krisztus felé fordulva élnek, és így töltsék be az apostoli küldetést, sokaknak, mindenkinek, mert sokaknak és mindenkinek ragyog a Krisztus világossága. És ha harc van, és meg kell küzdenünk önmagunkkal is, a saját kényelmünkkel, a saját szívünkben felbuzgó indulatokkal, vágyakkal, elképzelésekkel, akkor hadd mondjam így az igét: ha élünk, az azért van, mert Ő él bennünk. Ez a titka az anyaszentegyháznak. Nem azért élünk, mert jó határozatokat hoztunk, mert egymásba kapaszkodtunk, mert testvériességet gyakorlunk, hanem azért mert Ő él bennünk, és ezért tudunk jó határozatokat hozni, ezért tudunk egymásba kapaszkodni, ezért tudjuk egymást szeretni és megsegíteni, – ha Ő él bennünk.

Legvégül tehát személyes bizonysággal is hadd mondjam: azért élünk, mert Ő él. Élünk, mert Ő feltámadott. Élünk, mert Ő a mi biztos kezesünk az Atya jobbján, és az Ő nevében elmondott imádságainkat az Atya meghallgatja, őérette tekint ránk az Atya kedvesen, őérette fogadott minket gyermekeivé, őérette könyörült rajtunk. Krisztus az, akiért az Atya ingyen kegyelemből felkínálja nekünk áldó világosságát, hűségét, szeretetét, és a mennyei hazát! Éljetek Krisztus által, ragadjátok meg Őt hit által. Élünk, mert Ő él.

Ámen