Generális Konvent

A régi krónikák szerint Xerxes perzsa király 300 korbácsütéssel büntette a tengert Hellészpontosz-nál (ott, ahol Pál látta ezt a látomást), mert nem sikerült hidat építenie Kis-Ázsiából Makedóniába, vagyis  Európába, az oda nyomuló seregei számára, minthogy a viharos tenger hullámai romba döntötték a művet. Sok-sok büntetést róhattak ki már azóta is a hatalmaskodók ezen a világon égre, földre, tengerre, istenekre, csillagok állására, dühükben, mert terveik megsemmisültek. Ugyanakkor sok-sok történetet tudunk, amikor szinte észrevétlenül és szinte akaratlanul is, egy-egy ember vagy közösség által, végbement valamiféle átkelés, elérkezett a világba egy másik világ, és azzal valami egészen új és addig hallatlan kezdődött.  A mi történetünk azonban egyáltalán nem így, nem az újnak ezzel a nagyszerű betörésével, hanem kudarcokkal kezdődik. Azt olvassuk az előzményekben, hogy Pál a kis-ázsiai missziói útja során folyamatosan akadályokba ütközött, szinte ellehetetlenült. Ezt írja Lukács az előzményekben: az Antiókhiából indított missziói út eleinte sikeres volt, de aztán mintha kifulladt volna, idézem: »végig járták Frigiát és Galícia tartományát, mivelhogy eltiltotta a Lélek, hogy az igét Ázsiában hirdessék.« Aztán Pál Bithiniába akart átmenni, de »nem engedte« őket a Lélek (ApCsel 16,6-8). Ez érthetetlen. Hiszen az apostol személyében az egész keresztyénség döntő mozgás-sorozatát látjuk. Itt viszont valami megfordítást sejtünk.

Az egyházi hagyomány szerint ma van Keresztelő János születése napja. Éppen ő, a pusztai próféta mutatja ezt a különbséget, amiről szólok, ha a Keresztelő szolgálatát tükörként magunk elé tartjuk. Jánoshoz ki kellett menni a Jordán vizéhez, ki, a pusztába. János kemény ember volt. Keményen ítélt. Mikor mentek hozzá megtérni, megkeresztelkedni így beszélt: viperák fajzatai, kicsoda figyelmeztetett titeket, hogy elkerüljétek a közelgő veszedelmet (Lukács 3,7). Nem egy captatio benevolentiae ez. Vagy azt mondja az odaérkezőknek: a fejsze immár a fák gyökerére vettetett (Lukács 3,17). Jön utánam az, akinek szórólapát van a kezében (Lukács 3,17). És feddőleg üzen a királynak is (Lukács 3,19). De ezzel nem a politikába avatkozik bele, az nem lett volna nagy kunszt. Ő a király magánéletébe szól bele, és ez a fejébe kerül. S íme, mindennek az ellentéte: Pálhoz nem kell kimenni. Ő belép, szinte betolakszik az emberek életébe, és jó hírt mond, evangéliumot. Nem a megtérők között szemléz, hogy ki a képmutató, ki a vipera-fajzat, ki az, aki csak a maga kis életét jött menteni; Pál mindenkiben az Isten gyermekét keresi. Ha János a kivonulás embere, akkor Pál a beavatkozásé, ha János a törvény embere, akkor Pál az evangéliumé, ha János az elvonatkoztatásé, akkor Pál a közelségé, ha János a magányé, akkor Pál a közösségé, ha János a remeteség embere, akkor Pál az anyaszentegyházé. 

És most mégis azt olvassuk: eltiltotta a Lélek Pált, hogy az igét (az evangéliumot!) hirdesse Ázsiában. Nem engedte a Lélek Pált. Kudarc ez? Mégiscsak Jánosnál volna a helyes mozdulat? A keresztyénség is legyen inkább zarándoklat, félreelvonulás, szecesszió, magányos misztika, pusztai remeteség?  Erre a kérdésre most még nem válaszolok.

1. Előbb hadd szóljak arról az álomról, amit Pál Ázsia és Európa határán, Hellészpontosznál, Troászban látott. Egy makedón férfit lát álmában, vagyis egy európait, aki megáll előtte (egyes kéziratok szerint letérdel előtte), és könyörög neki, és ezt mondja: gyere át Makedóniába, kelj át hozzánk a tengerszoroson, és légy segítségül nékünk! Két katonai műszó hangzik itt el, vagy legalábbis a görög történetírók katonai műszóként is alkalmazzák ezeket: gyere át, azaz: kelj át – hídon, vízben gázolva, hajón, mindegy hogyan, a lényeg: az egyik pontról át kell menned a másik pontra (görögül: diabainó). A másik szó még erősebb, így könyörög: légy segítségül! Ez a görög szó (boétheó) hadászati kifejezés is, kódolt segélykiáltást jelöl, amely révén a szorult helyzetben levő csapat üzenetet küld. Ma jelzőrakétát lőnek fel, vagy rádión leadják az SOS-t, régebben zászlókat lengettek, – de ha már nincs eszköz mivel jelezni, akkor felkiáltanak: légy segítségül, ments ki minket a bajból! De hiszen Pál apostol volt bajban, ő ütközött falakba, ő nem mehetett be sehova. Eltiltotta a Szentlélek. Bizony, Pálnak jaj, és bizony, az egész anyaszentegyháznak jaj, ha a Lélek eltilt az igehirdetéstől! Hiszen akkor az egyház létesítő okától tilt el a Lélek. Ha nincs evangélium-hirdetés, akkor történhet bármi, elsikkadt az anyaszentegyház életének alapja. Ha nincs evangélium, amely Istenhez vezet bennünket, és hozzá köt, akkor bármi jót csinálhatunk az egyházban, az csak kedves emberek aranyos klubja lesz. Ha nem fogadjuk be az evangélium szavai nyomán Isten kegyelmét, akkor ugyan futkározhatunk és hajlonghatunk az emberek kedvezéséért. Nos, ezt a bajban lévő Pált kéri most álmában egy makedón férfiú. Az a Pált kéri, aki megvertségében, nyomorúságában, rettenetes kérdések között vergődik, hogy apostol volna-e, elhívta-e az Úr szolgálatra, és megáldotta-e a szolgálatát? Hát miért nem mehet be Bithiniába, miért nem hirdetheti az igét Galáciában? És most ezt a segítségre szoruló apostolt kéri egy makedón férfi: gyere át, segíts nekünk! 
   
   

Ez az egyház titka. Ez a Generális Konvent titka. Ha Tertullianus, Augustinus, Nisszai Gergely és a többiek nem lennének mind a mieink, akkor azt mondanám: ez a református titok. Ámbár a mi szánkban, a mi református ínyünkön erősebb íze van ennek a titoknak! Igen, az identitás-krízisek kellős közepén, mikor emberileg csak annyit tehetsz, mint Xerxes, hogy megkorbácsoltatod a tengert, hallasz egy szót: gyere át hozzánk, segíts nekünk! És ez a hívás a küldetés. Mert a küldetés mindig valamilyen hívással teljesül. Ahogy a II. Helvét Hitvallás mondja szolgálatra való elhívásról: a klészisz soha sem autoklészisz, az elhívás soha nem önelhívás. Nem magunkat hívjuk és nem magunkat küldjük, hanem valakinek meg kell jelennie álomban, és valóságosan is, és  azt kell mondania: gyere át hozzánk, és segíts nekünk! Csodálatos ez.  Van egy híres mondás, inkább pogány, mint keresztyén: segíts magadon, és az Isten is megsegít. Igazán keresztyénül ez így hangzana: segíts másokon, és akkor Isten kisegít a bajodból. Gyere át hozzánk, légy segítségül nékünk!

2. És akkor most válaszolok az első kérdésre. A Lélek nem tiltotta el Pált, hanem vezette. Nem akadályozta, hanem terelte. És látjuk is, hogy Pál a több száz kilométeres kis-ázsiai útján, ahogy igyekszik ide is, oda is bejutni, egyre inkább szorul Hellészpontosz felé, Troasz felé. Miközben keresi a lehetőséget, hogy szolgálhasson, hogy kiteljesíthesse magát, hogy megtegye, amire elhívatottnak érezte magát, de itt is, ott is, akadályokba ütközik, szép lassan elér a tengerhez, és ott kell megértenie, amikor álomban üzenetet kap, hogy át kell kelnie, nincs miért késlekednie. Vagyis amikor elér a világ végére, ott kap meghívást egy új világba. Herodotosz leírása szerint Hellészpontosz volt a világ vége. S lám, Pál álmában  odaáll  elé egy férfiú, abból a másik világból, és azt mondja: gyere át, segíts nekünk! Hisszük, hogy amikor falba ütközünk, amikor egész hivatásunkat újra kell értékelni, és nehéz kérdéseket vetünk fel magunknak – hogy ti. talán tévedtünk, talán rosszul csináltunk mindent, talán vissza kellene térni valami kezdőpontra? –, akkor megértjük itt, a Lélek munkája nyomán, hogy csak előre lehetett menni. Nem a Lélek nem feltartóztatta Pált, hanem vezette. Nem eltiltotta, hanem hívta. Azonban isteni szent akarata szerint. 
   
   

Igen, sokszor nem tudjuk sem a helyet, sem az időt, sem a módot, hol, mikor és hogyan akar Isten általunk emberek életébe avatkozni. De a lényeget tudjuk, és a lényeg az, hogy Isten az Ő evangéliuma által be akar avatkozni az emberek életébe. Isten életváltoztató hatalommal, szent erővel akarja közösségbe hívni az embert Önmagával. És ha Önmagával közösségre hívott minket, akkor egymással is közösségre hív bennünket. Tudjuk, Isten módszerei nem egyformák. Tudjuk, a hívők útjai sem egyformák. De minden hívő a hit hőse, ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk (Zsid 11). Az egyik győz, a másik vereséget tűr el, az egyik diadalt arat, a másik száműzött. Az egyik hazát foglal, a másik hontalanul bujdokol. Az egyik visszanyeri halottait feltámadás által, a másik élete harcokban telik. De mindannyian hit által győztek, és hit által tűrték a veszteséget, hit által futamították meg az ellenséget, és hit által szenvedtek mártír-halált. Hit által  – és ez a lényeg. Ezért keressük mi is a közösséget egymással – a szép pillanatainkban is, és a nehéz ügyeinkben is, akkor is, amikor visz és sodor bennünket a Lélek, és minden ragyog, és akkor is, amikor úgy érezzük, hogy megállított minket a Lélek, és nem nyílnak meg lőttünk kapuk, és csak toporgunk magas falak előtt, és nem nyílik út oda, ahova menni szeretnénk, és sokszor nem nyílik meg a szánk sem, hogy mondjuk, amit szólni szeretnénk; és amikor úgy tűnik, csak sodródunk ide-oda, – mindenkor keressük egymással a közösséget, mert tudjuk, miben rejlik az életünk titka, ebbe a szóban: gyere át, légy segítségül! Ez a küldetés és ez a hívás, elvinni mások életébe a megváltás evangéliumát. És íme, itt van minden nap a mi Troaszunk, Helleszpontoszunk, és itt van a hívó szó: gyere át, segíts ments meg, avatkozz be! Így érkezett meg az evangélium Európába. És ezért vagyunk mi is keresztyének.

3. Legutoljára hagytam még egy kérdést. Vegyétek a szívetekbe, gondolkodjatok rajta! Ha figyelmesen elolvassuk az Apostolok Cselekedetének ezt a  részét, látjuk, így kezdi Lukács: és elindultak Pálék és elmentek, és szolgáltak, és vitték az apostoli üzenetet, ám a Lélek eltiltotta őket Galáciában, aztán el akartak menni Bithiniába, ám a Lélek nem engedte őket. Majd Pál álmot látott, és elindult Troászból Európába. Így közli Lukács: »elhajózván azért Troászból egyenesen Szamothakébe mentünk.« Mi történt itt? Eddig azt beszélte el, hogy Pál és munkatársai ide-oda jártak, de feltartóztattak, igyekeztek, de eltiltattak - többes szám harmadik személyeben: ők! Most azt mondja: mentünk, többes szám első személyben: mi!  Eddig csak leírás volt, amit közölt, innentől kezdve önéletrajz is. Ha Isten megáldja a szívünket, meghallgatja alázatos könyörgésünket, megérthetjük Generális Konventünknek, a Kárpát-medencei magyar reformátusságunknak ez az erejét, a benne foglalt isteni lehetőséget.    Mert lehet erről is beszélni ekképpen: mentek, igyekeztek, sikerült nekik, nem sikerült nekik, feltartóztatta őket a Lélek, nem jutottak oda stb. Ám ha meghalljuk a látomásból felhangzó hívó szót – gyere át és légy segítségül nekünk –, akkor már tehetünk másképpen: együtt ülünk a hajóba, együtt elindulunk és együtt megyünk – mi. Forgassátok szívetekben e titkot, boldog, aki megérti és benne él. Ámen