A régi krónikák szerint Xerxes perzsa király 300 korbácsütéssel büntette a tengert Hellészpontosz-nál (ott, ahol Pál látta ezt a látomást), mert nem sikerült hidat építenie Kis-Ázsiából Makedóniába, vagyis Európába, az oda nyomuló seregei számára, minthogy a viharos tenger hullámai romba döntötték a művet. Sok-sok büntetést róhattak ki már azóta is a hatalmaskodók ezen a világon égre, földre, tengerre, istenekre, csillagok állására, dühükben, mert terveik megsemmisültek. Ugyanakkor sok-sok történetet tudunk, amikor szinte észrevétlenül és szinte akaratlanul is, egy-egy ember vagy közösség által, végbement valamiféle átkelés, elérkezett a világba egy másik világ, és azzal valami egészen új és addig hallatlan kezdődött. A mi történetünk azonban egyáltalán nem így, nem az újnak ezzel a nagyszerű betörésével, hanem kudarcokkal kezdődik. Azt olvassuk az előzményekben, hogy Pál a kis-ázsiai missziói útja során folyamatosan akadályokba ütközött, szinte ellehetetlenült. Ezt írja Lukács az előzményekben: az Antiókhiából indított missziói út eleinte sikeres volt, de aztán mintha kifulladt volna, idézem: »végig járták Frigiát és Galícia tartományát, mivelhogy eltiltotta a Lélek, hogy az igét Ázsiában hirdessék.« Aztán Pál Bithiniába akart átmenni, de »nem engedte« őket a Lélek (ApCsel 16,6-8). Ez érthetetlen. Hiszen az apostol személyében az egész keresztyénség döntő mozgás-sorozatát látjuk. Itt viszont valami megfordítást sejtünk.
Az egyházi hagyomány szerint ma van Keresztelő János születése napja. Éppen ő, a pusztai próféta mutatja ezt a különbséget, amiről szólok, ha a Keresztelő szolgálatát tükörként magunk elé tartjuk. Jánoshoz ki kellett menni a Jordán vizéhez, ki, a pusztába. János kemény ember volt. Keményen ítélt. Mikor mentek hozzá megtérni, megkeresztelkedni így beszélt: viperák fajzatai, kicsoda figyelmeztetett titeket, hogy elkerüljétek a közelgő veszedelmet (Lukács 3,7). Nem egy captatio benevolentiae ez. Vagy azt mondja az odaérkezőknek: a fejsze immár a fák gyökerére vettetett (Lukács 3,17). Jön utánam az, akinek szórólapát van a kezében (Lukács 3,17). És feddőleg üzen a királynak is (Lukács 3,19). De ezzel nem a politikába avatkozik bele, az nem lett volna nagy kunszt. Ő a király magánéletébe szól bele, és ez a fejébe kerül. S íme, mindennek az ellentéte: Pálhoz nem kell kimenni. Ő belép, szinte betolakszik az emberek életébe, és jó hírt mond, evangéliumot. Nem a megtérők között szemléz, hogy ki a képmutató, ki a vipera-fajzat, ki az, aki csak a maga kis életét jött menteni; Pál mindenkiben az Isten gyermekét keresi. Ha János a kivonulás embere, akkor Pál a beavatkozásé, ha János a törvény embere, akkor Pál az evangéliumé, ha János az elvonatkoztatásé, akkor Pál a közelségé, ha János a magányé, akkor Pál a közösségé, ha János a remeteség embere, akkor Pál az anyaszentegyházé.
És most mégis azt olvassuk: eltiltotta a Lélek Pált, hogy az igét (az evangéliumot!) hirdesse Ázsiában. Nem engedte a Lélek Pált. Kudarc ez? Mégiscsak Jánosnál volna a helyes mozdulat? A keresztyénség is legyen inkább zarándoklat, félreelvonulás, szecesszió, magányos misztika, pusztai remeteség? Erre a kérdésre most még nem válaszolok.
Ez az egyház titka. Ez a Generális Konvent titka. Ha Tertullianus, Augustinus, Nisszai Gergely és a többiek nem lennének mind a mieink, akkor azt mondanám: ez a református titok. Ámbár a mi szánkban, a mi református ínyünkön erősebb íze van ennek a titoknak! Igen, az identitás-krízisek kellős közepén, mikor emberileg csak annyit tehetsz, mint Xerxes, hogy megkorbácsoltatod a tengert, hallasz egy szót: gyere át hozzánk, segíts nekünk! És ez a hívás a küldetés. Mert a küldetés mindig valamilyen hívással teljesül. Ahogy a II. Helvét Hitvallás mondja szolgálatra való elhívásról: a klészisz soha sem autoklészisz, az elhívás soha nem önelhívás. Nem magunkat hívjuk és nem magunkat küldjük, hanem valakinek meg kell jelennie álomban, és valóságosan is, és azt kell mondania: gyere át hozzánk, és segíts nekünk! Csodálatos ez. Van egy híres mondás, inkább pogány, mint keresztyén: segíts magadon, és az Isten is megsegít. Igazán keresztyénül ez így hangzana: segíts másokon, és akkor Isten kisegít a bajodból. Gyere át hozzánk, légy segítségül nékünk!
Igen, sokszor nem tudjuk sem a helyet, sem az időt, sem a módot, hol, mikor és hogyan akar Isten általunk emberek életébe avatkozni. De a lényeget tudjuk, és a lényeg az, hogy Isten az Ő evangéliuma által be akar avatkozni az emberek életébe. Isten életváltoztató hatalommal, szent erővel akarja közösségbe hívni az embert Önmagával. És ha Önmagával közösségre hívott minket, akkor egymással is közösségre hív bennünket. Tudjuk, Isten módszerei nem egyformák. Tudjuk, a hívők útjai sem egyformák. De minden hívő a hit hőse, ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk (Zsid 11). Az egyik győz, a másik vereséget tűr el, az egyik diadalt arat, a másik száműzött. Az egyik hazát foglal, a másik hontalanul bujdokol. Az egyik visszanyeri halottait feltámadás által, a másik élete harcokban telik. De mindannyian hit által győztek, és hit által tűrték a veszteséget, hit által futamították meg az ellenséget, és hit által szenvedtek mártír-halált. Hit által – és ez a lényeg. Ezért keressük mi is a közösséget egymással – a szép pillanatainkban is, és a nehéz ügyeinkben is, akkor is, amikor visz és sodor bennünket a Lélek, és minden ragyog, és akkor is, amikor úgy érezzük, hogy megállított minket a Lélek, és nem nyílnak meg lőttünk kapuk, és csak toporgunk magas falak előtt, és nem nyílik út oda, ahova menni szeretnénk, és sokszor nem nyílik meg a szánk sem, hogy mondjuk, amit szólni szeretnénk; és amikor úgy tűnik, csak sodródunk ide-oda, – mindenkor keressük egymással a közösséget, mert tudjuk, miben rejlik az életünk titka, ebbe a szóban: gyere át, légy segítségül! Ez a küldetés és ez a hívás, elvinni mások életébe a megváltás evangéliumát. És íme, itt van minden nap a mi Troaszunk, Helleszpontoszunk, és itt van a hívó szó: gyere át, segíts ments meg, avatkozz be! Így érkezett meg az evangélium Európába. És ezért vagyunk mi is keresztyének.
Bogárdi Szabó István E-mail: info@bogardiszaboistvan.hu