Geher István temetése

Gyászoló család, végtisztességet tevő gyülekezet!

Van-e erő az emberben, ha  amúgy mindig erőtelen? Van-e ereje a széphez, az igazhoz és a jóhoz?   Van-e erőnk külön állnia a hamisságtól, amely erőszakkal újra meg újra világgá szervezi a hatalmaskodást? Van-e ereje a tanárnak tanulni és tanítani, a társnak szeretni és hűségesnek lenni, az okosnak bölccsé lenni, s egyáltalán az embernek van-e ereje elvégezni minden munkát, még a kénytelent is?  Van-e erő, hogy bárki a próféta szavát – bizony fű a nép! - jól értse, s ezt a jól értett szót magánosan kiharangozza, ahogy egy szép versében írja Géher István. Géher István volt a magános harangozó. S van-e erőnk alázatosnak lennünk önmagunk erőtlenségével szemben?

A halál árnyéka völgyében járunk, és be kell látnunk itt,  Géher István ravatalánál is, hogy erőtelenek vagyunk. Igen, szeretnénk, hogy azonnal a szívünkig hatolna az apostol szava, aki  miután a feltámadás titkáról szólt, mondván: el kell halnia a gabonamagnak, hogy gyümölcsöt hozhasson, és szükség, hogy a romlandó romolhatatlanságba öltözzön, hogy ami erőtlenségben vettetik el, az dicsőségben támadjon fel! – tehát jó lenne, ha szívünkig hatolna rögtön a buzdítása is: atyámfiai, legyetek erősek! De magunktól nem tudunk azok lenni. Géher István, ahogy azt tanítói zsenialitása, mindent tudni akaró és sziporkázó szelleme,  és megtört verssorai és vers-szavai mutatják, pontosan ismerte ezt a mély tapasztalatot:  nem tudunk magunktól erősek lenni. Bizony, csak olyanok vagyunk, mint a mező virága: kisarjadunk, mint akik vagyunk: a leggyönyörűbbek, mi az egész teremtés legszebb csodája, - és aztán ránk fú a halál szele, s porrá leszünk.

Vagyis nem az fakaszt erőt, amit magunkról látunk és tudunk, és nem is ott fakadnak az erők, ahol megsokszorozva látjuk a szellem és a szív erejét, hanem titokzatos módon ott, és csak ott, akár a legnagyobb kudarcok mélyén is, ahol egy másik ige érkezik a szívünkhöz: elég néked az én kegyelmem.

Elég! -  mondja a küszködő apostolnak, vagyis a küszködő embernek, a gyengeségét,  korlátozottságát, mulandóságát, szépsége omlását, léte romlását fájlaló embernek – elég! -  mondja az Úr. Elég az élethez, a boldoguláshoz, a tudáshoz, a hűséghez. Elég a szabadsághoz, elég a kitűzött célok megvalósításához, elég mindenhez a kegyelem.

Elég néked!  – amikor Isten szól, mindig személyesen szól, mert Istennek így van dolga velünk. Ugyanis, ami nem érint minket, ami nem rázza meg személyiségünk legmélyét, ami nem lesz bennünk végső üggyé, ami csak általában igaz, és anélkül igaz, hogy minket megmenthetne, az csak puszta vélemény. De Istennek úgy van dolga velünk, hogy azt akarja, nekünk is dolgunk legyen Ővele. Ebben a szóban, hogy “elég néked”  - a régi igazság ragyog fel: az egész életnek Istennel van dolga! Még akkor is, Istennel van dolgunk, ha oly véghetetlen szabadságot kapunk Tőle, hogy szinte elhisszük: nincs közünk Hozzá. Akkor is Istennel van dolgunk, ha elrejtőzünk, ha hátat fordítunk, ha kételkedünk, ha nem hiszünk, ha úgy élünk, mintha nem Vele lenne dolgunk! Isten azt mondja: elég néked az én kegyelmem –, vagyis mindegyre csak Vele van dolgunk. Géher Istvánt a dráma mester-tudósát sosem izgatta az, ami személytelen és elvonatkoztatott. Tudta jól, és személyes sorsában át is élte, hogy ha ember nem hallja vagy nem sejti, ha nem hajlik rá a szíve, hogy Istentől kaphatja mindazt meg, ami elég, akkor elveszett.

Ezért hirdetem ma nektek is, gyászoló tetsvéreim, hogy amit ember füle nem hallott, és szíve el sem gondolt, azt készítette Isten az Őt szeretőknek. Mert amikor azt mondja az Úr a gyengeségében vergődő apostolnak: elég néked! -  akkor nem a sorsát minősíti, nem az elért eredményeit összegzi, nem a pályaívet rajzolja fel, megszabva kezdetét és végét, nem érdemet és érdemtelenséget teszi mérlegre, nem ezekre mondja: mindez, immár elég, hanem azt mondja: elég néked az én kegyelmem. 

Elég! Itt értjük meg ebből az egyszerű szóból, hogy minden kegyelem. Kegyelem az egész életünk, a lehetőségeink, és kegyelem még a kudarcunk is. Mert a kegyelem vezet át bennünket az igazi élet-dicsőségbe, mert a kegyelem köti össze a mulandót az örökkévalóval, mert a kegyelem ragadja ki a halandót a semmiből, hogy átvigye Isten örökkévaló dicsőségébe.  

Gyászoló testvéreim! Ezt a kegyelmet az erőtelen Isten, a megfeszített Krisztus szerezte meg számunkra, éppen akkor, amikor minden veszni látszott. Mi ezt a drámát olvastuk újra Géher Istvánnal egyik utolsó beszélgetésünkben, úgy ahogy a 22. zsoltár vezetett bennünket,  az első kiáltástól: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?  - egészen a zsoltár utolsó szakaszáig, ahol a szenvedő és elhagyatott, megvert és megalázott, beteg és nyavalyás ember már szabadító Istenét magasztalja. S hogy a zsoltár útja nem képzelt ösvény, nem fantázia-játék, nem szellemi panacea, hanem valósággal bejárható út, azt éppen az bizonyítja, hogy a Megváltó éppen ezt a zsoltárt  énekelte a kereszten. 

Az Isten ereje az én erőtlenségem által végeztetik el. S megfordítva: az életem a Krisztus halálában ragyog fel. Ez a kegyelem. Talán ezt harangozta a magános harangozó. Akik még ismerik a régi világ szokásait, azok tudják, hogy a harangozás is mindig versekben történik. S ahogy a harang szól, ahogyan a ritmusa, a harangok sora,  kezdése és zárolása következik, úgy üzent az a harangozás valamit. Elég néked az én kegyelmem, ez Géher István harang-verse. Hadd visszhangozza a szívünk is most, amikor tőle búcsút  veszünk a boldog feltámadást remélve, hadd szóljon mostmár nekünk, helyette is: elég néked az én kegyelmem, - mert ez a remény, ez a feltámadás reménye: ez a mi egyetlen reményünk.

Ámen