Fogoly, szolga, szent

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ebben az esztendőben ünnepeljük Pál apostol születésének kétezredik évfordulóját, a régi egyházi hagyomány szerint. Kis-Ázsiában, a mai Törökország területén még mindig megvan az a település, ahol született, Tarsos városa, és megvan az a régi kápolna, amit az első keresztyének építettek a 3-4. században Pál emlékére, s amit Kis-Ázsia török megszállása után, de különösen a 20. században, a görög-török háború után a törökök katonai raktárnak használtak. Mostanában kapta csak vissza az egyház az épületet, s próbálják felújítani. Talán ennek az épületnek a történetében is sok minden szimbolikusan benne foglaltatik, főleg ha arra a kérdésre akarunk felelni, hogy ki volt valójában ez a Tarsus-i Saul, vagy, ahogy mi mondjuk megtérése után: a kereszténység legnagyobb misszionáriusa, Pál apostol.

A mai ige is segít erre a kérdésre felelni. Itt három vonatkozásban is bemutatkozik Pál apostol az efézusi gyülekezetnek, s ezekről szeretnék röviden szólni. Ezekben nem úgy mutatja be magát, ahogyan mi nevezzük, vagyis mint apostol - ezt megteszi számos más helyen, legjellegzetesebb módon a Korinthusi levélben, ahol apostoli elhívatottságáról, tisztességéről beszél. Ám hogy mit jelentett apostolnak lenni, vagyis küldöttnek, misszionáriusnak, Jézus Krisztus evangéliuma hirdetőjének, egyházalapítónak, azt talán jobban megértjük most, ha ezeken a szakaszokat közelebbről is megnézzük.

Mindjárt a felolvasott vers is ide vezet bennünket, s talán ez a legmegdöbbentőbb, de persze, egyúttal drámai-mozzanatos, ideig-óráig való. Ezért vagyok – mondja – én Pál a Krisztusnak foglya érettetek, a pogányokért. Egy szóval az apostol úgy mutatkozik be, mint fogoly. Mint aki fogságban van, mint, aki újra meg újra a bilincsek közé kerül, mint, akit a hittérítő tevékenysége, az evangélium hirdetése miatt újra meg újra börtönbe, tömlöcbe vetnek. Pál a 2. Korinthusi levélben föl is sorolja egy hosszú szakaszban a szenvedéseit, előadja hányattatásainak a katalógusát, és ebben többször megemlíti, hogy újra meg újra olyan helyzetekbe keveredett – nem saját jószántából, nem azért, mert ő akarta így –, hogy börtönbe került. S tudjuk jól, hogy az élete így is fejeződött be: Jeruzsálemben egy incidens után letartóztatták, majd hosszú éveket fogolyként különböző börtönökben tölt, így kerül Rómába, és a Néró-féle üldözések idején lefejezték. Fogoly tehát az apostol.

De azt látjuk most, hogy ő ezt brutális tényt, hogy ugyanis börtönbe került, jelképes értelemben is alkalmazza. Ezt olvassuk az első versben: Ezért vagyok én Pál, a Krisztusnak foglya tiérettetek, a pogányokért. Ha mai, jogi nyelven értelmeznénk ezt a verset, azt kellene mondanunk, hogy ez teljesen értelmetlen. Azért értelmetlen, mert a régi római birodalomban is vallásszabadság volt, nagyjából olyanfajta, mint a mai Európa jobb helyein, vagyis mindenki olyan vallási közösséget alapíthatott, amilyent akar, mindenki abban hitt, amiben akart, mindenki úgy valláskodott, ahogy akart. Egy volt a lényeg, hogy lojális és lehetőleg sokat adózó állampolgár legyen, aztán a hatóságok nem törődtek azzal, hogy miben hisz vagy mit gondol. Egyszóval hát azt lehetne mondani, hogy értelmetlennek tűnik, hogy az apostolt a vallása miatt vagy az evangélium hirdetése miatt börtönözték volna be, mert az ilyen lépés inkább a diktatúrákra, az elnyomó rendszerekre vagy azokra a világokra jellemző, ahol ellenségei vannak a keresztyénségnek. Inkább azt kellene mondani az apostolnak, hogy a saját ostobaságom miatt vagyok fogoly, vagy éppen azért, mert agilis ember vagyok és vitákba keveredtem, azért vagyok fogoly, mert nem tudtam ebben és abban a dologban és ezzel vagy azzal egyetérteni, ribillió támadt, letartóztattak, börtönbe kerültem. De ő azt mondja, hogy tiérettetek – vagyok fogoly. Krisztusnak a foglya, tiérettetek. És ezért mondja a felolvasott szakasz végén a buzdítást: ezért kérlek, hogy ne csüggedjetek el, a ti érettetek való nyomorúságaim miatt, melyek néktek dicsőségre vannak. Az a fáradtság, szenvedés, azok a gyötrelmek, amelyeket az apostolnak ki kell állnia, nem abból adódnak, hogy addig provokálta volna a környezetét, amíg azok vissza nem csaptak. Az igazi ok maga az evangélium, amit hirdet.  Isten szabadító üzenete, Isten mindenhatósága, Jézus Krisztusban megszerzett kegyelme nem úgy találkozik az emberrel, hogy az ember csak úgy tudomásul veszi, megfontolja, aztán kezd vele valamit. Ebben a régi világ és a mai világ nemcsak hasonlít egymásra, hanem rendkívüli módon azonosnak is mutatkozik. Itt már nemcsak azt mondjuk, hogy olyan a mi világunk, amilyen a régi Római birodalom volt, hanem ebben teljes mértékben azonos. Azt hallani ugyanis, hogy Isten akar tőlem valamit, bele akar nyúlni az életembe, ahogy régen, úgy ma is ellenállást vált ki emberben. Ha csak arról hallunk, hogy van Isten, vagy hogy kell lennie egy alkotó intelligenciának, ha arról hallunk, hogy a bölcsek is azt mondják, hogy van valami emberen túli vagy emberfölötti, amit a régiek, úgymond, Istennek neveztek – nos, ezt meghallgatjuk, és több-kevesebb békességgel megvitatjuk. De amikor arról hallunk, hogy a mindeneket teremtő, abszolút hatalmas Isten belépett a mi világunkba, közünk van Hozzá, Neki köze van hozzánk, és akar valamit az életünkkel, az bizony már összeütközést vált ki.

Emlékszünk min az evangéliumok elejéről Keresztelő János történetére. Ő egy csoda-ember volt, sokan rajongtak érette, nagyon szerették. Ha lett volna akkoriban televízió, egészen biztos, hogy minden hírműsorban szerepelt volna egy-egy mondat vagy rövid bejátszás erejéig. Ha magyarra kellene fordítani, valami olyan különleges figura lehetett, mintha valaki egy Duna-szigetre vonulna ki, ócska csuhákat aggatna magára, azt enné, amit ott talál, akácvirágot, szöcskét, vagy amit odahordanak neki az emberek, és mindenféle különös dolgokat beszélne világ-végéről, megtérésről. Nahát, ez a mostani nyári uborka-szezonban, amikor nincs politika, érdekes hír lenne. De amikor Keresztelő János megüzeni Heródes királynak, aki vérfertőző kapcsolatban él a saját testvére feleségével, hogy nem szabad neked így élni – akkor vége. És nem azért van vége, mert ezt Keresztelő János mondotta, hanem azért, mert ez Istennek az üzenete. Tömlöcbe kerül és kivégzik. S tudja jól ezt az apostol is, ezért olyan bátor azt mondani mégis: én a Krisztusnak foglya vagyok tiérettetek. Tiérettetek, pogányokért - miértünk. Fogoly vagyok érettetek, mert Isten azt az üzenetet, amelyet Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá tett, Isten azt az akaratot, amit Krisztus életében megvalósított miérettünk tette nyilvánvalóvá, valósította meg, a szó legpozitívabb értelmében. Azért, hogy megmentsen bennünket. Láttatok már embert, akit próbáltak csillapítani, hogy bajba, vízbe, tűzbe ne dobja magát felette való nagy haragjában? És láttátok, hogy odavág annak, aki csillapítani próbálja? Láttatok már embert, akit a barátai békíteni akarnak, hogy engesztelődjön meg, és azok húzzák a rövidebbet, akik békítik? Láttatok már embert, aki a saját rögeszméjébe belelovallva magát tör, zúz és tör át mindenen, de főleg azokon, akik őt mentenék? Ezt éli át az apostol, amikor tömlöcbe kerül és fogoly lesz. De még van itt valami, amit az apostol mond. Így mondja: a Krisztusnak foglya vagyok. Nem azt mondja, hogy a római hatóság foglya vagyok, nem azt mondja, hogy letartóztattak Szíriában a helyi hatóságok, nem azt mondja, hogy börtönbe csuktak Jeruzsálemben az ottani hatóságok, nem azt mondja, hogy engem Rómában Néró börtönében fogva tartanak, nem azt mondja, hogy a birodalom foglya vagyok – hanem Jézus Krisztus foglya vagyok. Tökéletesen tisztában van vele, hogy minden, ami vele történik, ez a hányattatás is, ez a szenvedés is, azért van, mert ő Jézus Krisztusé. És nem, mint önmagát szabadon felajánló ember, hanem mint foglyul ejtett ember. Jézus Krisztus foglya vagyok, nem tudok Tőle megszabadulni. Nem is akarok. Rabul ejtette az életemet. Csak most már ez, hogy rabul ejtette, nem a szó negatív értelmében értendő – bejött az ellenség és rabul ejtett ennyi meg ennyi foglyot –, hanem a szónak a legigazabb értelmében, ahogy mi is mondjuk, hogy rabul ejtett egy gondolat. Vagy amikor egy fiatalember azt mondja – egy gyönyörű fiatal lányról – rabul ejtett a tekintete, szerelmes vagyok belé, nem tudok tőle megszabadulni. Jézus Krisztus foglya vagyok – mondja az apostol –, mert szeretem Őt, mert szerelmese vagyok az Istennek, mert az Isten-gondolat rabul ejtett, mert az üdvösség nagyszerű és csodálatos híre lebilincsel engem. Ehhez képest mit számít a földi kötelék, mit számít, hogy olykor-olykor börtönbe is kell mennem, mit számít, hogy háromszor kaptam tizenkettőt, mit számít, hogy hajótörést szenvedtem, mit számít, hogy egy korrupt római helytartó másfél évig tartott fogságban, azt remélve, hogy majd lefizetem!? Nem számít semmi, mert én Jézus Krisztus foglya vagyok.

Másodszor, ezt mondja a hetedik versben: amelynek szolgájává lettem Isten kegyelmének ajándékából, mely adatott nékem az Ő hatalmának munkája szerint. Nemcsak fogoly az apostol, hanem szolga is. Mégpedig olyan szolga, aki felhatalmazást kapott. Nem rabszolga, hanem igazi, elhívott szolga: mandátummal, megbízással, erővel, munícióval. Még egyszer olvasom: „ama kegyelmének ajándékából, mely adatott nékem az Ő hatalmának, erejének munkája szerint.” Aki rab, hogy visszatérjünk az eredeti képhez, azzal legfeljebb csak kényszermunkát lehet végeztetni. Nincs nagyon messze tőlünk még a szovjet birodalom kora, tudjuk nagyon jól, - ismerjük a kifejezést: Gulág-szigetcsoport, Szolzsenyicin leírta -, hogy hány millió és tízmillió embert vittek el mindenféle indokkal vagy semmilyen indokkal ebbe a nagy birodalomba, annak különböző részeibe és építették a birodalmat rabszolgamunkából. De már akkor tudni lehetett, mert a történelemből tudni lehet, minden nagy birodalom történetéből tudni lehet, hogy rabszolgamunkából nem megy előrébb a világ. Ideig-óráig lehet egy piramist építeni, ideig-óráig lehet egy kínai nagy falat építeni, ideig-óráig lehet valami nagyszerűt alkotni, de nem megy előrébb a világ. A világot a szabad emberek viszik előrébb. Most az apostol, miközben börtönben van, fogoly, azt mondja, hogy szabad szolgája vagyok az Úr Jézus Krisztusnak. Erőket adott nekem, szolgálatra hívott el engem. És azt is elmondja - ez az előző versből derül ki: amelynek szolgájává lettem - , hogy csak egy ügyet szolgál. Dietrich Bonhoeffer, aki Hitler börtönében halt meg, mondja egy helyen a börtönleveleiben: a keresztyén ember egy ügyű ember. Néha bosszantó is. Nem a köznapi nyelven vett együgyűségről van szó és nem is ezért bosszantó, mert a köznapi értelemben vett együgyű embert talán megértjük és szeretjük, hordozzuk. Az igazi egy ügyű ember nagyon bosszantó tud lenni. Mindig ugyanazt akarja. Mindig mindenről ugyanaz jut eszébe. Mindig, minden esetben ugyanazt mondja. Emlékszem, mikor teológus-hallgató voltam, már elég idős ember volt Dobos Károly nagytiszteletű úr, akkor lehetett 75 esztendős is, nyugdíjas lelkész volt már. Időnként bejött a teológiára egy nagy kézitáskával, akkor szervezte a lepramissziót – gyülekezetünkben is vannak asszonyok, akik a leprásoknak kötszert horgolgatnak –, és hol erre, hol arra, valami célra mindig megfogott bennünket. Emlékszem, ha megjelent az öreg a portán, mi, lusta teológusok elmenekültünk. De ő  végigkopogtatta a szobákat és hívott bennünket: gyere csak, tiszteletes úr, ezt csináld, azt csináld, amazt csináld – bosszantóan egy ügyű ember volt. Mindig egyet akart, mindig csak azzal foglalkozott.

Figyeljétek, mit mond Pál: én egy ügyet szolgálok, de ezzel az egy üggyel mindenkit szolgálok. Egy ügyben forgolódom és ez az evangélium, de az evangéliumot mindenkinek hirdetni akarom, mert az mindenkire tartozik. Mert mindenkié. Zsidóé és görögé, barbáré és művelt rómaié, férfié és nőé, gazdag patríciusé és kikötői rabszolgáé, vezérigazgatóé és portásé, magyaré és cigányé, mindenkié az evangélium. Egy ügyet szolgálok, egy ügyű ember vagyok, nem akarok másról hallani – mondja a korinthusiaknak – mint Jézus Krisztus keresztjéről. Ez az egyet akarom mondani mindenkinek.

S végül, testvérek,  a nyolcadik verset is el kell olvasnunk. Itt azt mondja: amely adatott nékem az Ő hatalmának munkája szerint, nékem, minden szentek között a legeslegkisebbnek adatott ez a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem Krisztus végéremehetetlen gazdagságát. Az apostol szent is. De van itt egy nagy különbség is az első meg a második tételhez képest, Itt már nem a történelemnek, a sorsnak, a világnak vagy a személyiségnek a meghatározottságai jutnak érvényre, hanem valami egészen már. Lehet fogolynak lenni a körülmények folytán, lehet bajba keveredni, mert úgy alakultak a dolgok, vagy mert valaki az eltökéltségének következményeit hordozza. Lehet valaki szolga úgy, ahogy az apostol, egy ügynek a megragadottja, Isten erői hatják át, és nem érdekli más. Ebben a kettőben hihetetlenül sokat számít az emberi teljesítmény is. Milyen szolga az a szolga, aki nem végzi el azt, ami rá van bízva? Azt el kell csapni. Milyen fogoly az, aki nem látja tisztán és világosan, hogy miért szenved voltaképpen? Ha nem érti helyzetét, nyomorult, örökre sebzett és fájdalmas ember lesz. Jó szívvel mondhatom, és az evangéliumok is bizonyítják ezt: az apostol ebben a kettőben minden apostolnál többet tett. Több helyen fordult meg, több embert térített meg, többet szenvedett, nagyobb távolságot tett meg még a saját lábán is, mint az összes többi apostol együttvéve. És milyen érdekes, e harmadik tételnél nem azt mondja, hogy: ezért nekem, minden szentek közül a legnagyobbnak... Van teljesítmény, van szolgálat, van igyekezet, van hősiesség, van mártírium – de ezt mondja: mindezek közül a legeslegkisebbnek. Mert ez, hogy az ember szent lehet, ez nem teljesítmény. Ez Istennek a munkája az életünkben. És pontosan ott kezdődik ez a munka, ennek az észlelése, megtapasztalása, az Isten szeretetének való boldog önátadás, amikor azt tudom mondani, hogy legeslegkisebb. Pilinszky Jánosnak van egy szép verse, a mennyei dicsőségről szól, arról, hogy majd egyszer mindenki ott áll a bárány előtt ő is ott fogok állni, mint egy leeresztett, fekete zászló. De ott áll!

„Végül mindig Isten útját követtem,
bár színem fekete.
Ezért, ha egyszer elfogadtatom,
úgy leszek az üdvözültek sorában,
mint leeresztett sötét zászló,
becsavart lobogó,
szótlanul és jelentés nélkül,
és mindeneknél boldogabban.”

Mérhetetlen nagy alázata ez az apostolnak, hogy ő, aki a legtöbbet szenvedi, ő, aki a legtöbbet végzi, mégis úgy áll Isten előtt, mint a legeslegkisebb. Boldogok vagyunk mi is, ha Isten elhívásában, az Ő neve dicsőségének szolgálatában, országa építésében, a boldog és igaz életben tudjuk mondani: bármennyit is tettünk, bármennyit is végeztünk, bármennyit is hordoztunk el, és bármennyire is jutottunk el, abban az egyben, ami a legdöntőbb és legfontosabb, a legeslegkisebbek vagyunk, s bár a leghátul állunk, de kegyelmet kaptunk. Aki kegyelmet kapott, örökkön boldog ember az.

Ámen