Figyelj az Úrra!

A Királyok első könyvét olvassuk most a Bibliaolvasó Kalauz szerint. Szívem legbelsőbb szeretetével már előre lapoztam volna a Királyok második könyvének harmadik részéhez, ahhoz a jól ismert történethez, amikor Illést elragadja az Úr tüzes szekéren. Ott marad Elizeus, és ott marad a kezében Illés palástja. Azért olvasnám ezt és magyaráznám szívesen, mert át tudom élni a tiszakécskei gyülekezet helyzetét, ahogyan az Úr elragadta tőlünk a korábbi lelkipásztort, és most itt van az új lelkipásztor, az új szolga, aki itt volt, amikor elragadtatott az előző. És valahogy úgy adatik át reá a palást is, ahogy a próféták idejében. Mert a református lelkipásztor nem cifra köntöst hord, hanem a próféta palástját. A református lelkész nem a fő helyen ül a templomban, hanem a Mózes padjában ül, aki pedig minden próféták között a legnagyobb volt. Mégis, azt hiszem, hogy az a mai napra kijelölt ige, amit most olvasunk, éppúgy megsegíti a beiktatandó lelkipásztort is, és a gyülekezetet is, mint a prófétai öröklés igéje. Álljunk hát ennek az igének a fényébe!

Azt nem tudjuk, hogy hány esztendős volt Illés, amikor megtörtént a nagy csoda, és legyőzte a Baál papokat. Imádsága szavára megnyílott az ég, és Isten tüzet küldött az oltárra. Csak egy szó kellett, egy igaz prófétai szó és könyörgés, miközben a Baál prófétái és papjai egész nap hiába próbáltak tüzet varázsolni. Nem tudjuk, hány éves volt ekkor Illés. Azt sem tudjuk, hány éves volt, amikor menekülnie kellett, mert Jézabel megfenyegette, az életét akarta. Hogy tehát egy öreg ember az, aki itt panaszkodik, akinek már amúgy is elege van az életből, és azért könyörög az Úrhoz, hogy vegye vissza lelkét, mert elunta a szolgálatot, elfáradt a prófétaságban, és az egész életét merő kudarcnak érzi, vagy egy élete teljében lévő ember mondja mindezt, aki hirtelen megroppant a nehézségek alatt? - nos, ezt mi nem tudjuk. Mint ahogy azt sem tudjuk megállapítani, hogy mennyi idő telt el e jelenet után, mikor Illés visszatért, felvette a szolgálatot, megszervezte a próféta-iskolát, és vele tartott a fiatal Elizeus, akinek majd átadta a prófétai küldetését. De talán mindegy is, hogy idős volt-e vagy fiatal. Most én egy fiatal emberhez szólok. Ha Isten valakit szolgálatra hív el, nem az életkora, amit először néz, mert Isten minden életidőt, életkort tud jóra használni. Éppenségel a kegyelem ez. Hadd szóljak így a beiktatandó lelkipásztorhoz.

Egy csoda-dolgot hallunk itt. De előbb, látnunk kell, hogy eleinte minden úgy történik ott a barlangban, ahogy azt a rejtőködő Illés elképzeli, ahogy hozzá illik. Illés a tüzes próféta, Illés a mennydörgés prófétája, Illés az égből is tud tüzet hozni, hogy ha kell. Az ő szavára eláll az eső, és bezárul az ég három és fél évre, aztán szavára megered az eső. Illés a természet elemeinek is képes parancsolni. Nos, hogy itt ül a barlangban és várja az isteni találkozást, úgy készül, hogy ismételgeti magában bánatos végkövetkeztetését: "nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért, mert elhagyták a te szövetségedet az Izrael fiai, oltáraidat lerombolták, prófétáidat fegyverrel megölték, én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek!" Ezt háromszor is elmondja Illés. A próféta. Hát ettől próféta a próféta, mondhatnánk, ez a sorsa: kiáll az Isten üzenetével, igéjével, igazságával, aztán magára marad. De Illés nemcsak magára maradt, hanem még az életét is elvennék tőle. Hogy ezt a szomorú szót hangosan mondja-e Illés, nem tudom, de tapasztalatból tudom, hogy amikor az ember betanul egy efféle szöveget, azt idővel egyre hangosabban szokta mondani. Lélektani jelenség: ahogy a fájdalom nő, úgy emelkedik a panaszos szó hangereje is. Benne van a megbántottság is, a magára maradottság is. És nem kell nagyot lépni, nem kell sok lépcsőn fel-lemenni, máris itt vagyunk a 21. században. Sok lelkipásztorral beszélgetek, és sok mindent elolvasok a lelkipásztorokról szóló feljegyzésekben. A mi időnkben lelkipásztorainak egyik nagy belső gondja és terhe a fölöslegesség-tudat. Amit csinálok, amit mondok, amit teszek, amit hirdetek, az nem kell; fölösleges az élet beszéde, fölösleges vagyok én is. Én csak ezt tudom, erre hívott az Úr, erre kaptam felhatalmazást: az élet beszédét mások elé tárni. De nem kell. Érzitek, testvéreim, érzed, beiktatandó lelkipásztor testvérem az Illés szavában megszólaló hangunkat, és az Illés szavából kicsengő kétségbeesést és fölöslegesség-tudatot? Isten előtt áll, és azt mondja: a Seregek Istenéért, az Úrért van búsulásom! Hát nem önmagáért? Legyünk őszinték! Aztán folytatja: magamra maradtam, és engem is halálra keresnek. Hát ezt bele kell kiabálni a világba. Ezt ma is bele kell kiabálni a világba. Mert ha nem kell az embereknek az Isten beszéde, akkor az élet beszéde nem kell nekik. Ha az embereknek nem kell a kegyelem, akkor marad a kegyelem-nélküliség. Igen megdöbbentően mutatja meg Pál apostol a Római levélben, hogy milyenné lesz az ember, amikor ellöki magától a világot teremtő, az embert megtartó, az életünket célba vezérlő isteni kegyelmet. Nos hát, bele kell kiáltani a világba, hogy nagy baj van! 

És úgy tűnik, Illésnek ebben a panaszában mindenki társul jön hozzá. Úgy tűnik, még az Úr is így érkezik meghallgatni e panaszt. Azt olvassuk: akkora szél támadt, hogy meghasogatta a sziklákat. Nem alföldi szellőcske volt az, ami felkapja és leejti a homokot. Aztán földrengés támadt, aztán tűz jött. Így jön Isten! Olvassuk csak a csodálatos zsoltárokat, amelyek Isten véghetetlen felségéről beszélnek! Világokon lépked át, Ő a világegyetem teremtője. Jön hát Illéshez is, és a prófétának fel kell készülnie erre, de legalább is olyan hangosan és megrendítően, mint a földrengés, legalább akkora hevülettel, mint a tűz, és legalább akkora erővel, mint egy vulkáni kitörés, bele kell kiabálnia az Isten fülébe, hogy baj van! Mert nemcsak a világ előtt kell elkiáltani, hogy baj van, baj lesz, ha nem ismeritek a kegyelmet, hanem panaszra oda kell állni Isten elé, és bele kell kiabálni az Isten fülébe is, hogy baj van! Baj van Tiszakécskén, baj van Magyarországon, baj van Európában, baj van a nyugati világban, baj van mindenütt, mert fölöslegesnek veszik az Úr felszentelt, meghatalmazott követeit, nem kell az embereknek a kegyelem-beszéde, nem kell a kegyelem! Baj van, Uram! Ám ekkor megrendítő dolog történik. Azt írja az ige, hogy Illés érezte, hogy sem a tűzben, sem a szélben, sem a földindulásban nincs benne az Isten. Hanem ezután hallatszott egy halk és szelíd hang. A bibliafordítók igen küzdenek, hogy jól adják vissza ezt a szót, ki így, ki úgy fordítja. Talán éppen a magyar fordítás adja vissza a legjobban. Valami suttogás, afféle visszafogott hangocska, szinte csak lehelt szó – az most az Úr szava. 

Ezt az első lecke a lelkipásztornak is és a gyülekezetnek is. Meg kell tanulni Istenre figyelni. Olvassuk végig még egyszer ezt a történetet! Illés pontosan betanulta a saját leckéjét. És katonásan fel is tudja mondani. Ahogy annak idején a tanító néni mondta nekem, ha nem nagyon ment a verstanulás: Pistikém, ezt úgy meg kell tanulnod, hogy ha álmodból ébresztenek, akkor is fújod. Hát így tudja mondani Illés a maga panaszát. Megtanulta szóról-szóra. Tud tehát önmagára figyelni, és tud a népe sorsára figyelni, tud az ármánykodó királynőre figyelni. Tud arról beszélni, hogy mit jelent ez a mélységbe zuhanás a minap bekövetkezett nagy diadal után. Még azt is el tudja mondani, milyen nagy a szomorúsága, vagy dühe, vagy búsulása. És ezek őszinte szavak. S mindig itt van a legnagyobb bajunk, amikor őszintén tolul fel a szívünkből az Isten ügyéért való ború, amikor őszintén sóhajtunk, őszinték vagyunk Isten előtt – annyira őszinték, hogy Őt már meg se halljuk! Beiktatandó lelkipásztor testvérem, a lelkészi szolgálatod örökös kötelezettsége meghallani ezt a halk és szelíd hangot! Halld meg ezt a halk és szelíd hangot az imádság óráján, a csendességedben, halld meg az igében, halld meg akár égzengés és mennydörgés közepette is. Halld meg akkor is, amikor megindul a föld, amikor istentelen lármával telik meg a világ. Halld meg akkor is, amikor arra buzdítanak, hogy engedj utat az anyaszentegyházban annak, hogy mindenki hadd mondja a magáét. Tudd, neked nem a magadét kell mondanod, hanem az Isten szavát! Halld meg ezt akkor is, amikor arra hajt a korszellem, hogy az egyházban is végre mindenki öntse ki a szívét. Neked nem azt kell kiöntened, hanem amit Isten reád bíz – halk és szelíd hangot. 

S hadd szóljak a gyülekezethez is. Azt olvassuk a Heidelbergi Kátéban az anyaszentegyház titkáról, hogy Isten az Ő egyházát igéjével és Szentlelkével tartja meg, oltalmazza, táplálja. Szeretett kécskei testvérek titeket sem fog megtartani más, de a Szentlélek és az Ige megtart. Sok mindenbe bele lehet fogni, lehet csodálatos akcióba, nagyszerű szervezésbe, pompás ügyekbe kezdeni, de meg kell tanulnunk, azt ami az anyaszentegyház történetének a legnagyobb tanulsága, hogy csak az Ige és a Lélek tart meg. Semmi más nem tart meg bennünket. Ezért ad Isten minden korban igehirdetőket az egyháznak, és ezért kell a gyülekezetnek a lelkipásztorra úgy tekinteni, mint Isten igéjének szolgájára. Ne tegyétek a lelkészeteket a falu megmondó-emberének, vagy menedzsernek, vagy építésügyi főelőadónk. (És még sok ötlet volna, mit lehet egy lelkészből csinálni.) Mert bármivé teszitek, ha nem lehet igehirdető, hiába teszitek vállára a próféta palástját, akkor csak madárijesztő lesz, amit a kert végébe tűzünk és ráakasztunk egy rongyot, lengesse a szél, hogy elriadjanak a madarak. Amikor Isten ráadja valakira a próféta palástját, jelzi, hogy azt az embert Ő hívta meg arra, hogy az igazi isteni szót továbbadja szívtől-szívig, lélektől-lélekig. Ezért, ha lelkipásztorokat szeretettel hívtátok, és szeretetekben akarjátok megtartani,  kérlek, hordozzátok őt imádságban, hogy mindig az élő ige szolgálatában álljon. 

És végül, hadd szóljak arról a csodálatos vigasztalásról is, amelyben van humor is, mégpedig isteni humor, mert Isten így szokott bennünket vigasztalni. Mit mond Illés? "Nagy a búsulásom az Úrét, a Seregek Istenéért, mert elhagyták szövetségedet Izrael fiai, oltáraidat lerontották, és prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam." Hogy mondja? csak én egyedül. Jaj, de bele tudja magát élni ebbe egy lelkész! Én, egyedül... Ismerek egy idős lelkészt, aki nagyon szívesen járt ki szórványokba, olyan helyekre, ahol már évtizedek óta senki be nem nyitott az imaházba. De minden alkalommal elment, benyitott a kis terembe, a magával vitt virágot odatette az Úrasztalára, kinyitotta a Bibliáját és ott ült, ült. Tudta, hogy nem fog eljönni senki, mert az egykori falu maradék romjai közt nem élt senki. Csak ült, és sóhajtozott: csak én maradtam! Ez olykor a semmittevésre is felbuzdít bennünket. Sőt, az önfelmentés szava is lehet! De mit válaszol Isten Illésnek erre megkeseredett, lemondó, fölöslegesség-tudattól áthatott szövegére? Íme, az Úr szava: meghagyok hétezer embert, akik nem hajtanak térdet a hamis isteneknek. Mégis, vannak hát, mások is? Lám, nem azt mondja az Úr, hogy: szerzek hétezer embert, hanem ezt mondja: meghagyok hétezer embert. Nem azt mondja, hogy összeszedegetem őket, lesz megtérés, lesz ébredés, hanem azt mondja: meghagyom őket. Ők azok, akik nem lettek a bálványok szolgáivá, és nem csúfolták meg a szent törvényt, nem hódoltak meg a hamisságnak – ők az igazak. Ők azok, akiknek a nevében panaszt tettél, ők azok, akiknek az igét mondtad. Vannak hétezren. Egyedül vagy-e Illés? Nem vagy egyedül! Vannak Kécskén sokan, és őket megtartja és kezedbe adja az Úr, hogy nem maradjanak próféta nélkül. Illés azt mondja panaszában: halálra keresnek. De olvassuk tovább a történetét: elmegy Damaszkuszba, elvégzi a feladatát, majd elragadtatik. Hogy mondták a régiek? Illés nem látott halált. És ez az Illés lesz az, aki Mózessel, az ószövetség legnagyobb prófétájával a megdicsőülés hegyén a mi Urunk Jézus Krisztusunkkal beszélget a Jeruzsálemben bekövetkezendő eseményekről - a megváltás titkáról. 

Mit kapott hát Elizeus Illéstől? Mit vett fel, amikor felemelte Illés aláhulló palástját és folytatta a prófétai szolgálatot? Ezt a kötelességet: az Úr halk és szelíd hangát meghallani, az Úr üzenetét hűséggel tovább mondani, az Úr igazságának engedelmeskedni, és egész élettel Krisztusa mutatni. Forgolódj itt ekként, kedves lelkipásztor tesvérem! Kedves kécskeiek, tőletek pedig azt kérem, így hordozzátok őt imádságaitokban és az ige meghallására való készségetekben.

Ámen