Feltárás és feltárulás

„Eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” (János 4,23-24)

Kiskarácsony ünnepében vagyunk. Régen a karácsonyt követő hetet, egészen az új esztendő első napjáig, Kiskarácsonynak nevezték, ez az idő adott alkalmat arra, hogy a Messiás születésének fényében és erejében egyfajta számvetést készítsünk. S bár sok minden elveszett a régi hagyományból, az biztosan megmaradt, hogy a mögöttünk levő esztendő utolsó napjaiban mérleget készítünk - óhatatlanul is, ha akarjuk, ha nem, mert olyan világban élünk, amelynek minden eresztékéből ez szivárog hozzánk. Az újságok jóvoltából már a múlt héten is, aztán főleg tegnap mindenféle mérleget, összeadást, kimutatást, számokat, dolgokat, nevezetességeket, csodálatos eseményeket, szomorúságokat lehetett szépen sorjában összevetni. És ez bizonyos fokig minket is arra kényszerített, hogy a saját életünket is mérlegre tegyük. Van azonban egy másik kifejezés is, amit nem ünnepes évfordulókon szoktak használni, hanem olyan körülmények között, amikor egyáltalán nincs kedvünk számadást tenni. A bűnüldözés és a történetírás a világából ismerős a szó: tényfeltárás. Tényfeltáráson azt az igyekezet értjük, amely felszínre hozza az elleplezett, titkolt tényeket, eseményeket. Ezeket többnyire valamiféle érdek, ideológia, lelki mimikri, önáltatás takarja el, máskor egyszerűen nem veszünk róluk tudomást, olykor még arról sem, hogy leplezünk valamit Nos, új esztendő első napján tényfeltáró történetet olvasunk János evangéliumában. Sőt, nem is egy, hanem több tény tárul itt fel.

Az első az, amit az evangélista feljegyez Jézus és a samáriai a beszélgetéséből: a zsidók és a samáriaiak nem barátkoztak egymással. Akkor mondja ezt az asszony, amikor a Jákob kútjánál ülő Jézus, inni kér a kúthoz érkező asszonytól: adj innom. „Hogy kérhetsz inni zsidó létedre én tőlem - kérdezi az asszony - aki samáriai asszony vagyok?! Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal!” (9-10.v) Zsidók és a samáriaiak nem kérnek egymástól semmit, nem is beszélgetnek egymással. Az új fordítás így adja vissza: nem érintkeznek egymással! Ennek a megjegyzésnek a nyomán egy történelmi tény tárul fel. Évszázadokat kell visszamenni az időben, egészen a babiloni fogságot követő időkig, amikor a hazatérő zsidók megkezdték a jeruzsálemi templom újraépítését, ám a Samáriának nevezett országrészben élő, részben betelepedett, részben túlélő lakosság nem akart részt ebben a munkában. Azt mondták, hogy az ő szent helyük a Gerizim hegyén van, sőt ott is volt az eredeti szentély. Csak a fogságból hazatérők vindikálták maguknak, hogy Jeruzsálembe kell vinni a kultuszt. Lehetett ez félreértés, lehetett súlyos vita, lehetett hagyományok ütközése, nehéz megítélni. De ez a megjegyzés, hogy a zsidók és a samáriaiak nem barátkoznak egymással, Jézus korában már azt is jelentette, hogy ellenséges viszonyban éltek. Ezért rendülünk meg, amikor Lukács evangéliumában az irgalmas samaritánus példázatát olvassuk (Lukács 10). Mert az irgalmat gyakorló samaritánus voltaképpen ellenség. Márpedig az ellenség nem barátkozik. De lám, ő az a felebarát, aki a kirabolt, megvert, út szélére vetett, félholt embert fölemeli, gyógyítja, biztos helyre viszi, időt, költséget pazarol rá. Lám, felebarátja annak, aki a saját hagyománya szerint sosem barátkozna samaritánusokkal.

A másik tény egy földrajzi adottság. Sikár városa úgy nagyjából félúton van Jeruzsálem és Galilea között. Az evangélista megjegyzi, e történet elején, hogy Jézus Jeruzsálemből ment vissza Galileába. A következő részben már azt olvassuk, hogy újra Kánába megy. Most tehát félúton van. Ez lehet puszta földrajzi érdekesség, de lehet szimbolikus jelentősége is. Félúton vagyunk mi is. Kiléptünk a régiből, belépünk az újba, mögöttünk van egy esztendő, előttünk van egy esztendő. Nem tilos ilyesmiket is gondolni. De ez a mostani helyzet itt Jézus és a tanítványai közössége számára inkább azt jelenti, hogy veszélyes vidéken kell keresztül menniük. Ha nincs barátság a két népcsoport között, sőt ellenséges viszonyban vannak egymással, akkor Samária, mai kifejezéssel élve, afféle no-go zóna. Európa és Amerika nagyvárosaiban vannak városrészek, ahol nem tanácsos egy békés turistának lődörögni. Amikor ösztöndíjas voltam Amerikában Chicagóban, gyakran mondták nekem, hogy ha be akarok menni az egyetemi városból a belvárosba, üljek buszra vagy helyiérdekű vasútra, de a 42. és a 36. utca között eszembe ne jusson gyalog átmenni, az no-go zóna. Egyszóval, veszélyes terepen vagyunk itt.
Ilyen viszonyok között, és ez a harmadik tény, amit a történet feltár, ellenségeknek nem lehet csak úgy szóba elegyedni a Jákob kútjánál, amely kapcsán amúgy is jogvita dúlt. Így mondja a samáriai asszony is Jézusnak: „Jákob adta nekünk ezt a kutat” (12.v.). Dehát a zsidók büszkesége az ősatyák, Ábrahám, Izsák és Jákob voltak! Jákob - mondják a zsidók is - nekünk adta ezt a kutat. De kút most a samaritánusok területén van. S ha egy oda nem valót megláttak ott, nem biztos, hogy jól járt az illető. Tehát ebben a nagy elrendezetlen történelmi perlekedésben, nemzedékek során öröklött gyűlölködésben közepette, a Jákob kútja mellett beszélgetni a zsidónak egy samáriaival - nehéz tény.

Aztán kiderül, és ez is a tényfeltáró beszélgetésnek a része, hogy ez az asszony, finoman szólva, zaklatott életű. A beszélgetés prófétai fordítópontján azt mondja neki Jézus: menj, hívd a férjedet, és jöjj vissza; mire mondja az asszony azt feleli: nincsen férjem; s erre azt mondja neki Jézus: jól mondtad, hogy nincs férjed, öt férjed volt, és e mostani nem a férjed. Ezt igazán mondtad. Ekkor azt mondja az asszony: most látom Uram, hogy te próféta vagy. (16-19.v.) Léleklátó, életlátó, ténylátó próféta. Ez itt egy prófétai beszélgetés. A tényfeltárás, vagyis belelátni valakinek az életébe, nevén nevezni az élete lényegi problémáját (az asszonynak öt férje volt és a hatodik sem az): prófétai tett. A magyarázók gyakran hozzáfűzik a történethez, hogy az evangélista megjegyzése: hat óra volt, vagyis délidő, az asszony társadalmi helyzetét is jelzi. Délben rekkenő hőség van, tűz a nap, ilyenkor mindenki árnyékba húzódik. A Jákob forrása viszont körülbelül másfél-két kilométerre van Sikár városától, bő félórás órás gyalogút, az asszony egyedül ment ki, mikor senki sem tartózkodik az utcákon. Ilyenkor senki nem megy a kúthoz, onnan hajnalban vagy este szokták a vizet hazavinni. Egyedül megy, hogy ne lássa senki, ne tudják, mit csinál. Vagy már eleve ki van közösítve? Öt férjed volt - mondja neki Jézus. De az asszony nem az mondja, hogy özvegy vagyok, hanem azt mondja, hogy nincsen férjem. Ez egy zaklatott élet. Ez kiderül ebben a tényfeltárásban.

És kiderül az is, hogy nem Jézus az, aki szomjas, hanem az asszony az, aki szomjas. Sőt, kiderül, hogy itt életszomjúságról van szó. Ez Isten utáni szomjúság Bár sok magyarázat nem tér ki rá, hanem inkább az asszony zaklatott életét hangsúlyozzák, és azt, hogy szinte titokban ment ki vizet meríteni, fontos látnunk, és a beszélgetésből ez kiderül, hogy ez az asszony igen járatos a maga hagyományában, vallási meggyőződésében. Divatos szóval: teljesen képben van. Lám, milyen ügyesen vitatkozik. Milyen gyorsan behozza a beszélgetésbe mindazt, amit most sorolni kezdtem. Például, hogy a zsidók és a samáriaiak nem beszélgetnek egymással. Aztán folytatja a Jákob örökségével. Majd kimondja, hogy Jézus prófétai látással bír. De máris elhatárolódik: „A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak, ti meg azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol imádkozni kell. (20.v).Vagy inkább kérdez? Most akkor Jeruzsálem felé induljunk, vagy a Garizim hegye felé? Mondjon szót a próféta! Minderre talán fölébred a szívünkben valamiféle mély részvét az asszony iránt. Miért ne sajnálnánk? Szerencsétlen sorsú nő. De hadd óvjak, nehogy ezzel a részvéttel eltoljuk magunktól az egész történetet, a lényegét! János evangélista ugyanis azért írta meg ezt a történetet, mégpedig nagy részletességgel, hogy az igazi nagy tényfeltárás is megtörténjen, és ez segítségül legyen önmagunk élete tényfeltárásában!
Mondhatni, hogy ez nem új esztendő első napjára való történet, de én hiszem, hogy nagyon is az. Ha tegnap számadást készítettünk, meghúztuk a kettős vonalat, és megnéztük, hogy pluszban vagy mínuszban van az életünk, és az alapján elkezdtünk tervezéseket végezni és azokhoz isteni erőket kérni, akkor mindent meg kell előznie az isteni tényfeltárásnak. Annak, ahogyan Isten lát minket. Ahogyan Ő lát, olyanok vagyunk - s nem ahogyan mi látjuk magunkat. Az ige tükre csalhatatlanul megmutat két dolgot, ezeket vigyük el ma magunkkal egész esztendőre szóló üzenetként.

Először is: azt mondja Jézus, hogy mindaz, aki abból a vízből iszik, amit ő ad, soha többé meg nem szomjazik: „valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha örökké meg nem szomjazik, hanem az a víz, amelyet én adok neki, örök életre buzgó víznek kútfeje (forrása) lesz benne (14.v.) A boldog ember zsoltára, azt mondja, hogy aki Isten szent rendjében gyönyörködik, és nem vágyakozik másra, csak arra, hogy az isteni ige, az isteni élet töltse meg, az már nem fogja megszenvedni azt a fajta létszomjúságot, amit a magára maradt, Istentől elfordult, Isten ellen föllázadt, és önnön világát is mindegyre összedöntő ember minden nap átél. És itt nincs kivétel. Legyen december 31. vagy január 1., vagy február 29., (hogy mondjak egy szökőnapot) - nincs kivétel. Aki abból iszik, amit én adok, mondja Jézus, az soha meg nem szomjúhozik. A beszélgetés végén Jézus önmagára mutat és azt mondja, hogy én vagyok az, aki majd feltárja Isten szabadító titkát az evangélium által. Messiási víz, amit Ő ad - isteni szomjoltás és forrásfakasztás. A Benne hívők a siralom völgyét is forrássá teszik (84. zsoltár). A falumban, ahol fölnőttem, a templom szószéki terítőjére gyönyörű arany betűkkel az van ráhímezve: higgyetek az evangéliumban (Márk 1,15). Mikor gyermekkoromban ültünk a karzaton, sokszor elszállt a gondolatom, miközben a lelkész mondta a prédikációt. De a szemem mindig ezt az igét látta. Higgyetek az evangéliumban! Károli Gáspár sajátosan fordítja, és ez sajátos, idevágó  jelentéstartományt nyit meg: higgyetek az evangéliumnak! Az evangéliumnak higgyetek. Annyi mindennek kellene hinni. Annyi tényellenőrző bizottság, műhely, fórum működik a világban. Ti az evangéliumnak higgyetek, mert az evangélium nem csak tényellenőrző, hanem tényfeltáró ige.

Másodszor, azt mondja Jézus: „eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyeneket keres magának . Az Isten lélek és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják” (23-24.v.). Eljön az óra és az most van.
Betölt az idő. Ezzel a szóval kezdődik Márk evangéliumában Jézus igehirdetése. János ezt így adja vissza: eljön az óra, és az most van. Higgyetek az evangéliumban, higgyetek az evangéliumnak. Most van az az idő. Az asszony a maga vallási, sőt teológiai képzettségével (mit ne mondjak: jól képzettségével), a hagyományok értelmét firtatta: a mi atyáink a Garizim-hegyén imádják az Istent, ti meg azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell Istent imádni. Hogy van ez? De lám, Jézus feleletében feltárul, hogy nem a hely számít, hanem a létmód: lélekben és igazságban! A létmód pedig mindig idő. Ez számít. Eljött az óra és az most van, mondhatnám eljött az óra, január elseje és az most van. Eljött az óra, amikor beletekinthesz Jézus igéjének a tükrébe és igazán megismerheted magadat, mert ha Jézusra tekintesz Istent ismered meg. És ez most van. Eljött az óra és a Szentlélek hatalmában az az óra mindig van, amikor Isten szól hozzád és te csatlakozhatsz az igaz imádókhoz, akik lélekben és igazságban imádják az Istent. Szószerint: a valóságos istenimádók Istent valóságosan imádják, vagyis az életükkel imádják, és lélekben imádják Őt, a Szentlélek mindent betöltő erejében. Itt az idő!

És végül nagy titkot is mond Jézus, amit nem az életünk és a halálunk, hanem Krisztus visszaérkezése tár majd fel, most szinte bele is zavarodunk, ha halljuk. Azt mondja Jézus az asszonynak: eljön az óra és az most van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya ilyeneket keres imádóiul. Én itt ámulva széttárom a kezem, testvérek. Az Atya ilyeneket keres imádóiul. Talán azt jelentené ez, hogy ez az idő, az evangéliumnak a kinyílása, Isten megszólalása a jó hírben, egy nagy összegyűjtő munkának a kezdete. Isten keresi imádóit. Isten keres téged is. Hol keres? Itt a Budahegyvidéken! (És most nem mondok más helyet, mert még azt hiszitek, hogy samaritánusnak tekintem a többieket!) Itt a Budahegyvidéken is keres. Ebben az órában, ebben az időben, az evangélium szavával keres. Jeruzsálem, Jeruzsálem, mondja Jézus, hányszor akartalak összegyűjteni, mint Kotlós a csibéit! De te nem akartad! Budahegyvidék, Budahegyvidék. Hányszor akart Jézus összegyűjteni, mint a kotlós a csibéjét. Akarjuk-e ezt? Isten ilyen imádókat keres magának. Próféta vagy, mondja az asszony Jézusnak. Jézus azt mondja, hogy Ő nem csak próféta, hanem az, akikről a próféták beszéltek, akinek próféták utat készítettek. A prófétai útkészítéshez hozzátartozott a világ elrejtett tényeinek a föltárása is. Ám Jézusban a legelrejtettebb tény tárul föl: az ugyanis, hogy Isten lélek, Isten igazság, Isten szeret. Ez a világ legelrejtettebb ténye. Ez tárul föl Jézusban. Akkor hát te vagy a Messiás? - kérdezi tőle az asszony. Én vagyok az - feleli Jézus. Te vagy a Messiás? - kérdezzük bátran mi is ennek az évnek minden napján, minden óráján a mi Krisztusunkat, akinek a követésére elkötelezzük magunkat! S mindegyre azt a boldog feleletet fogjuk hallani tőle: én vagyok az. Itt az óra, kérdezni, itt az óra Krisztus feleletét hallani, itt az idő Istent lélekben és igazságban imádni. Ámen.