Feltámad-e?

"Felelt pedig Jób, és azt mondta:

Hát valóban ti vagytok az emberek; és tiveletek kihal a bölcsesség! 

Ki ne tudná mindezek közül, hogy az Úr keze cselekedte ezt, 

kinek kezében van minden élő lelke és minden emberi test lehelete! 

Mindezt látta a szemem; hallotta fülem és megértette.

Amennyit ti tudtok, tudok annyit én is; nem vagyok én esendőbb nálatok.

Én valóban a Mindenhatóhoz beszélek; és törvénykezni Istennel kívánok:

mert ti valóban hazugság-csirizelők vagytok; álorvosok valamennyien. 

 Oh bárcsak hallgatván hallgatnátok; mert az bölcsességtekre lenne nektek. 

Hallgassatok előttem, én hadd beszélek; aztán jöjjön reám akármi! 

Ki az, aki perelni fog velem, hogy most el kell hallgatnom és meghalnom? 

Csak két dolgot ne csinálj velem; akkor nem rejtőzöm el színed elől.

Kezedet távolítsd el rólam; és rettentésed ne rémítsen engem. 

Így szólíts, és én felelek; vagy én beszélek, és te válaszolj nekem. 

Mennyi bűn és vétek van rajtam? Hibámat és vétkemet add tudnom.

Miért rejted el orcádat; és számítasz engem ellenségednek? 

Asszony-szülte ember: rövid életű, és tele izgalommal. 

Olyan, mint a virág, mely kinő és elhervad;

és úgy elmúlik, mint az árnyék, mely meg nem áll: 

 még erre is kinyitottad szemeidet; engem is törvénykezésbe viszel magaddal? 

Ki csinálhat tisztát tisztátalanból? Senki. 

Oh, vajha eltennél engem a másvilágra, elrejtenél, míg eltér haragod.

Időt tűznél ki nekem, mikor eszedbe jussak: 

Ha meghal az ember, feltámad-e?

Hadi szolgálatom egész ideje alatt várom, míg elérkezik felváltatásom. 

Szólítasz majd, és én felelek neked; vágyakozol kezeid alkotására."

(Jób 12-14. válogatott versek)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Mondottam már korábban, és azt hiszem, mindannyian érezzük is, hogy Jób könyvét olvasva előbb-utóbb állást kell foglalnunk. Kinek az oldalán állunk mi egyáltalán? De ezt az állásfoglalást folyton halogatjuk. Részben azért, mert nem vagyunk mi döntőbírók, hanem inkább azt éljük át, hogy ember voltunknál fogva bele vagyunk keveredve a Jób történetébe, vagy szenvedőként, majdani szenvedőként, vagy vigasztalóként és botcsinálta vigasztalóként. Mintha a nagypénteki gúnyolódást sejtetné az, amit még Elifáz mondott első vigasztaló beszédében Jóbnak: hogy most rajtad a sor, sokak vigasztalója voltál, vigasztald hát magadat. Halljuk a nagypénteki keresztnél: másokat megszabadított, szabadítsa meg magát. (Lukács 23,35) Vagy mégis inkább, mi lennénk a szenvedők, akiknek a szívéig nem érkezik el vigasztaló és erősítő szó? Nem tudjuk. A másik ok, amiért nehezen foglalunk állást, hogy nehéz nekünk Kierkegaard javaslatát megfogadni, aki azt mondja a Keresztyén élet iskolája című művében Jób könyvéhez: ne a szemünkkel, higgadt, fontolgató értelemmel, hanem a szívünkkel olvassuk Jób könyvét, mert Jób szavainak a lényege, hogy a szíve keserűségében küzd Istennel. Ez számunkra olykor-máskor illetlennek tűnik.

A múlt alkalommal a harmadjára megszólaló Czófárnak, a harmadik barátnak a pattogó szavait hallottuk, aki keményen, határozottan, egyenesen, mintegy összefoglalta az előtte megszólaló két barátnak, Elifáznak és Bildádnak a mondandóját, sőt, még srófolt is azon egy kicsit, nem is kicsit, nagyot. Az ő kifakadásának, türelmetlenségének ez volt a lényege, így kiáltott fel: Bárcsak Isten beszélne veled, Jób! Láttuk, ezt így is lehetett érteni: bárcsak Isten szólna már végre ellened, mert mi nem győzzük. S akkor nem kellene gyötrődnünk veled. Kihallottuk Czófár szavaiból ezt is: elég volt a képmutató panaszkodásból. Alázd meg most már magadat végre, Jób, tisztítsd meg magadat a rejtett bűntől, mert amiatt ért téged Isten csapása. Ezen a ponton azt is láttuk, hogy a három vigasztalóból egyszerre csak három vádló lett. Szinte észrevétlenül. Nos, azért nehéz állást foglalnunk, mert mi nem szeretnénk ebbe a hibába belecsúszni. De én hiszem, hogy Jób barátai sem szerettek volna ebbe belecsúszni; mégis, így alakul ez a történet, ez a beszélgetés, ez a dráma. Amit azonban Jób vigasztalásához, vagy immár letorkollásához a harmadik barát, Czófár, hozzátoldott, azzal már sok bajunk van, mert azt sejteti Jóbbal, hogy tulajdonképpen Isten nem is hajtja végre teljes körűen a jogos ítéletét. Hogy ennyit szenvedsz - mondja Jóbnak -, az az Isten kedvezése a számodra.

Mit mond erre Jób? Válaszába, melynek rövid részleteit olvastam most föl, beleértjük, hogy Jób nemcsak Czófárnak, hanem mind a három barátnak válaszol. S innentől kezdve már így kell olvasnunk Jób válaszait. Itt már nem dialógusok zajlanak, hanem közös beszélgetések. S én még a középkori festők mintájára odaképzelem Jób feleségét is, ő is ott van, ő is hallja ezeket a beszélgetéseket. Nos, tehát Jób így kezdi a feleletét. Ámen! Úgy van. Vajon gúnnyal mondja ezt Jób? Vagy teljes beleegyezéssel? Ámen, úgy van, és úgy legyen. Érezhetnénk, úgy is, főleg a későbbi szavak hallatán, hogy ez itt afféle gúnyos odadöfés Jób részéről. Czófár mondja a magáét: legyél csak alázatos, fogd be a szád, örülj, , hogy ennyivel megúszod.... mire Jób rámondja: Ámen. Ha csak ennyit tudtok mondani! (Jób 13,2) De nem gúny van ebben, a gúny majd később jön, bőséggel. Úgy van, úgy van - mondja most Jób – , és ilyet én is tudok mondani. De ti felsőbbrendűen úgy viselkedtek, minthogyha veletek aztán kihalna a bölcsesség – ez a gúny! A barátok ugyanis nemcsak plagizáltak. (Kinyomozható, és a bibliatudósok ki is nyomozták, honnan szedegették össze ezt a sok bölcsességet.) De nemcsak plagizáltak, hanem még pöffeszkettek is vele. Az ám, folytassuk Jób szavait, miféle bölcsesség az, hogy valójában ti kigúnyoltok engem? Miféle bölcsesség a szenvedőbe beletaposni? Ezt mondja a Jób: hogy Isten meghallgat-e engem és válaszol-e nekem (jelezve, hogy neki Istennel van vitája, pere) - ti kinevettek, mert Istenhez kiáltok! (Jób 12,4). Az Istent védelmező barátok kinevetik az Istenhez kiáltó embert! Folytatja Jób: ti úgy tartjátok, hogy a szerencsétlen ember megvetnivaló. Úgy beszéltek, mint azok, akik azt hiszik, hogy az Isten a markukban van. (Jób 12,5-6) Nagyon messze vezetnek ezek a szavak. Elég, ha csak jelenkorunkból előállnék néhány példával, és felidézgetném, hogy micsoda divat ma Magyarországon egyszerű embereket csúfolni. Kik csúfolódnak? Akik úgy hiszik, hogy a kezükben van Isten. De ne menjünk bele, mert itt valami egészen másról van szó. Nos, hát mondja Jób, bárcsak hallgatnátok. (Jób 13,5) Emlékszünk? Az imént még Czófár mondta: bárcsak Isten szólna hozzád! Igen, bárcsak Isten szólna, mondja Jób is, de ahhoz nektek előbb el kell hallgatni. Bárcsak, bárcsak Isten szólna, bárcsak hallgatnátok, hogy Isten megszólalhasson! Mert, s idézem most Jób szavait, ti hazugság, csirizelők vagytok, álorvosok, Isten érdekében hazudoztok. Micsoda arrogancia ez tőletek, Isten védelmezőjének szegődtök, hát nem rettent meg benneteket Isten felsége? Mi lesz veletek, ha Isten átvilágít benneteket? Megvizsgál titeket, hogy alkalmas védőügyvédei vagytok-e Istennek? Beülhettek-e az esküdtszékbe? Mi magyarok ezt nem értjük, de az Egyesült Államokban, ha valakit az esküdtszékbe beültetnek, előtte átvilágítják. Ki ő és mi ő? Alkalmas-e arra, hogy ítéletet hozzon? Nem féltek? - kérdezi Jób a barátaitól, hogy az Isten megvizsgál titeket? Kelletek ti Istennek tanúként, ügyvédként, bíróként? (Jób 13,9) A ti mondásaitok hamuba ért példázatok, gyenge kis agyagsáncok semmit sem érnek. (Jób 13,12) Figyeljünk oda, mert át szoktunk suhanni afölött, amit Jakab apostol mond a levelében: Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók, mert ezeknek súlyosabb ítélete lesz. (Jakab 3,1)

Jaj, de sok tanító van mostanában! Most főleg, vírusjárvány idején, háború idején, országgyűlési választások idején, népszavazás idején, de sokan vannak tanítók és de sokan vannak, akik flottul meg tudják oltalmazni Istent! Jób meg azt mondja rájuk: hazugság csirizelők vagytok!

Mi az, amit mindenki tud? Jób ezt mondja a barátainak: amit ti mondtok, azt mindenki tudja. Idézem: Íme, mondja Jób, Isten, ha ledönt valamit, az fel nem épül, ha bezárja az embert, nem nyílik meg neki, ha visszatartja a vizeket, szárazság lesz, ha nekiereszti őket, felforgatják a földet, nála van az erő és a lehetőség, övé a tévelygő és a tévelyítő, tanácsnokot, mezítláb vitet (azaz méltóságától megfoszt) és bírókat megbolondít, a királyok bilincseit feloldja és rabkötelet küld derekukra, papokat, mezítláb vitet, őscsaládokat fölforgat, a legbiztosabbaknál megakasztja a szót és a vének értelmét elveszi, megvetést zúdít a nemesekre, az erősek övét meglazítja, mélységeket tár fel a sötétségből, és világosságra hozza a halál árnyékát, felemeli a nemzeteket és elvesztőket, kiterjeszti a nemzeteket és száműzi őket, a föld népe fejének elveszi eszét és a romlás kiúttalan sivatagába tévelyíti őket, tapogatnak a világtalan sötétségben, mert eltévelyítette őket, mint a részegeket. (12,14-25) Ezek nem újsághírek, kedves testvérek, nem headline-ok, nem történetfilozófiai értekezések fejezetcímei. Ezek őstapasztalatok.

És azt mondja Jób, mindezt nem csak ti, hanem én is tudom, és éppen ezért akarok Istennel beszélni. Én ezzel az Istennel akarok beszélni. A Mindenhatóval akarok beszélni, aki feltárja élet és halál mélységeit, aki aláveti a kevélyeket, aki nagyurakat, királyokat, szent papokat, méltóságokat, emberi erőket dönt le, aki kiterjeszti a birodalmakat, hogy majd a semmibe hulljanak, ő küld eltévelyítőt, hogy a hatalmaskodók zsákutcába jussanak. Igen, elveszi a bírók józan belátását, és a legbiztosabb nyelvet is megakasztja, és a dicsőséges civilizációk tántorognak, mint a részeg ember, mert Istennél az erő, a lehetőség, a hatalom és a bölcsesség. Hát nem féltek tőle? Hát nem reszkettek? Mikor okos mondásokat, vádemékumokat csirizeltek, teologizálgattok, bölcsködtök és fölényeskedtek, deklaráltak és ítélkeztek, elhatárolódtok és kiközösítetek? Na, nem nagy dolog egy szenvedőt kioktatni, a jajszavát káromlásnak minősíteni, esdeklését kigúnyolni és azt sugallni, hogy Isten csalhatatlan mérlegén kevésnek találtatott, és úgymond már az is kegyelem, hogy nem érdemed szerint szenvedsz, légy hát alázatos és örülj!

Hát én ennél a rettenetes Istennél akarom az ügyemet előtárni, előtte akarok védekezni, mondja Jób (13,3). Mert már az is szabadítás lenne, az lenne a szabadítás és a kegyelem, az lenne a tiszta kegyelem, ha elé állhatnék és megszólalhatnék (13,6). Tudjátok, milyen kegyelem az, hogy Isten elé állhatunk? Hogy kinyithatjuk a szánkat, hogy felnyithatjuk a szívünket, hogy szólhatunk hozzá és megkérdezhetném őt? - mondja Jób, s rámutat barátaira, mert tőletek ugyan hiába kérdezem. Tőle kérdezném: mennyi bűn és vétek van rajtam? Miért rejted el orcádat és számítasz engem ellenségednek? Csak nem hulló falevelet akarsz rettegtetni és kiszáradt pelyvát kergetni, hogy ilyen keserűségeket szabsz rám, ifjúságom bűneiért lakoltatsz? Miért élek, ha nincs is bennem élet? Olyan vagyok, mint a ruha, amit megevett a moly. (13,23-28) Továbbá, folytatja: Miért nézed rossz szemmel a tiszavirág életű embert? Miért idézed törvényszéked elé? Ugyan, van-e egyáltalán tiszta ember? Nincsen. Ráadásul az ember véges. Hát akkor miért nem vagy hozzá elnéző? Miért nem adsz neki pihenőnapot, az még egy napszámosnak is jár. (14,1-12) Sőt, hozzáteszem, a Tízparancsolat is így rendeli. Eckhardt Mester a középkor nagy misztikus prédikátora mondja egy helyen Isten utáni vágyódásában, hogy: ha csak egy szempillantással megláthatnám, ha csak megpillanthatnám Isten örök dicsőségét, már olyan boldog lennék tőle, hogy azt se bánnám, hogy nem juthatnék a mennyországba. Túlzás ez? Amit Jób mond, testvérek, az a túlzás, szinte prófétai!
Mert és éppen ezért jóba elfordul a barátaitól és így kiált Istenhez: „Óh, vajha eltennél engem a másvilágra, elrejtenél, míg eltér haragod, időt tűznél ki nekem, mikor eszedbe jussak, ha meghal az ember, feltámad? Hadi szolgálatom egész ideje alatt várom, míg elérkezik felváltatásom.” Álljon ma, istentiszteletünk közepén ez a felkiáltás! Elrejtenél-e engem?
Amit a barátai egy személytelen sorsműködésként írtak le – ez a justitia retributiva, a megfizető igazságosság, vagyis hogy Isten a jóért áldást ad, de a bűneinkért meglakolunk, és amit Czófár titokzatos talánynak érez, nem értve, hogy Jób egyáltalán miért él még, mert már rég meg kellett volna halnia – nos, ha igazán jól működne ez a justitia retributiva, ez a megfizető igazságosság, Jób is régen elveszett volna. Netán Isten azért hagyja életben Jóbot, hogy demonstráljon még rajta valamit? Jób nem fogadja el ezt az érvelést. Így kiált hát Istenhez: miért rejted el orcádat? És miért tekintesz engem ellenségednek? Tudjuk, és Jób is kimondja, hogy Isten elrejtőzködése ítélet.

Egy másik helyen ezt mondja: a városból haldoklók rimánkodnak, a megsebzettek lelke kiált, de Isten nem törődik ezzel a méltatlansággal. Elrejti magát. (Jób 24,12) Ez az ítélet. Ám Ézsaiás próféta így szól és így ad nekünk gyógyírt: „egy rövid szempillantásig elhagytalak, de nagy irgalmassággal összegyűjtelek. Búsult haragomban elrejtettem orcámat egy pillantásig előled, de örök irgalmassággal könyörülök rajtad, ezt mondja meg váltó urad.” (Ézs 54,7-8) És másutt, amikor a próféta a világegyetem és a történelem talányait fejtegeti, így kiált fel: „bizony te rejtőzködő Isten vagy.” (Ézs 45,15)

Az ítélet megfordítása pedig az, bármilyen különös, amikor Isten elrejt minket. Most, mintegy a saját haragja elől elrejt és megoltalmaz. Így szól az Úr szolgája Ézsaiás prófétánál: „hasonlóvá tette számot az éles kardhoz, keze árnyékában rejtett el engem, és fényes nyíllá tett engem és tegzébe zárt engem.” (Ézs 49,2) És így könyörög a zsoltárában Dávid: „szárnyaid árnyékába rejts el engem!” - minden baj, bármi veszedelem, minden nyomorúság ellen és elől, míg el nem múlik a nehéz idő, rejts el és ott őriz meg engem. (Zsoltár 17,8) S így kiált most Jób.
De mint jeleztem, hallatlan módon föl is fokozza ezt. – „Ó vajha, ha eltennél engem a másvilágra, elrejtenél, míg eltér haragod, időt tűznél ki engem, mikor eszedbe jussak, ha meghal az ember, feltámad-é? Hadiszolgálatom egész ideje alatt várom, míg elérkezik felváltatásom.” Mit jelent ez? Ezt kéri Jób: rejts el engem a holtak birodalmába, a halálba, a halottak közé, a haragod elől mindaddig, amíg haragod megváltozik, elmúlik, megenyhül, eltűnik. Továbbá, jelöld ki azt az időt, amikor már nem az elmúltak szerint fogsz rám gondolni, amikor a jövő már nem a múltnak a kiterjesztése, nem az elviselhetetlen jelennek a meghosszabbítása, nem a megtörténtek következménye, hanem valami egészen más, valami új! Új teremtés? És akkor gondolj rám, akkor jussak eszedbe.

 S kérdezi Jób: ha meghal az ember, feltámad-e? Sok magyarázó szerint ez a felfokozó, időket változtató, élet-halált megfordító, mintegy új teremtést igénylő kívánsága Jóbnak valójában csak költői kérdés, mert ez nem lehetséges. Azt mondják ezek a magyarázók, hogy Jób, voltaképpen csak azt akarja mondani, hogy nincs élet a halál után, tehát amíg élek, amíg vagyok, amíg van esélyem élni, túlélni, addig rejtsen el Isten a holtak közé, mert Isten haragját csak a holtak között lehet túlélni. Ismertem is egy kárpátaljai református lelkipásztort, akit 1945-ben elvittek „málenkij robotra” Szolyvára, a gyűjtőtáborba. Úgy menekült meg onnan, hogy befeküdt a holttestek közé, a kordéba, amivel tolták ki a táborból halottakat. Befekszem a holtak közé, hogy túléljek. Rejts el engem, Uram, könyörög Jób, holtak közé, hogy túléljem a te haragodat. Mert a tényleges halál, úgymond, már mindent visszavonhatatlanná tesz. Tehát legyen úgy, mintha nem is élnék, nem is volnék, felejts el, és ha majd elmúlt a haragod, akkor vegyél elő újra. Rejts el engem a saját tekinteted elől. Fordított áldáskívánás ez.
De én azt hiszem, testvérek, ez nem költői felkiáltás. Jób a lehetetlen lehetőséget kérdezi: míg eltér haragod...- így fordítja Kecskeméti István; vagyis míg elmúlik a haragod...Vagyis Jób hiszi, hogy elmúlhat Isten haragja. (Ahogy oly sokszor olvassuk Istenről, hogy megbánta az Úr a gonoszt, melyet cselekedni akart, Jer 26,13, Jóel 2,13, és elfordította az Úr az ő haragját, Zsoltár 85,4). Újra meg újra ezt olvassuk a próféták üdv ígéreteiben.

Jób barátainak összecsirizelgetett igazsága szerint Isten haragja sosem múlik el. Mert, úgymond, ez a rend. Vagy inkább rendszer. Vagy még inkább, ez a rend tartja ébren Isten haragját, így működnek a dolgok. Sajnáljuk Jób, mondják barátai, most rajtad a sor. De ez a világ rendje, ez a dolgok sora. S ennek a rendnek maga Isten is alá van vetve, márpedig ő betartja a szabályt. De hátha nem így működnek a dolgok...
Hátha volna feltámadás? Érezzük, hogy Jóbnak ez a kérdése nem költői kérdés, hanem prófétai kérdés. Ez a kérdése tehát másfelé nyit utat. Másfelé, mint amit mi az emberi kalkulusokból lepárolt reménységének tartunk. Pál apostol ezt mondja Ábrahámról: reménység ellenére reménykedett Istenben, hogy Isten megadja neki, amit ígért; vagyis mindenféle emberi remény ellenére, hadd mondjam így, egyszerű szóval: remény-ellenes reménnyel hitt Ábrahám. Hitt abban az Istenben, aki megeleveníti a holtakat, és azokat, amelyek nincsenek, előszólítja, mint meglévőket. (Róma 4,16-18) És most Jóbról mondjuk bátor szívvel, hogy Jób reményellenes reménnyel hitte, hogy elül Isten haragja és haragja múltán fogja majd eszébe idézni Jóbot.
S ha ez így lenne - mondja Jób -, akkor ebben az én „hadi szolgálatomban” vagyis nehéz tereket hordozva Istentől lesújtva, mint egy kényszermunkában (Jób 7,1), vagy nagy küszködésben (10,17), várnám az őrségváltást. Igen, várom, hogy Isten elrejt engem a harag elől, aztán majd elrejti, megfordítja a haragját és rám ragyogtatja orcáját, a sírás nevetésre fordul, javamra lesz a nagy nyomorúság, életemre válik a halál is, új életre támadok. És m i is mondjuk, életemnek csak egy halál válhat a javára, a Krisztus halála, és új életre támadok a feltámadás által. Csodálatos látomás ez, amit Jób ebben a kérdésében megfogalmaz! S így fejezi be: Te szólítanál, én meg jelentkeznék nálad, s odanyújtanád jobbodat kezed alkotásának. Szent Gergely Jób könyvét magyarázva húsvéti előretekintést tesz. Ma virágvasárnap, hozzánk is méltó, hogy egészen a feltámadásig tekintsünk előre. Ezt mondja tehát Szent Gergely Jób könyvéről: milyen csodálatos, hogy Jób egy szemétdombon győzte le az ősellenséget, a kísértőt, a sátánt, aki Ádámot a paradicsomkertben csalta meg. Előképe ez a második Ádámnak, Krisztusnak, aki a kereszten aratott végső diadalt bűnön, halálon, poklon. Tudom, hogy az én megváltóm él! Ámen.