Ez a mi teológiánk

A felolvasott szakasz olyan evidens dolgokat hoz elénk, amelyekre rögtön rámondjuk: így tanultuk, így tudjuk: Szeresd az Urat, a te Istenedet, szeresd felebarátodat, mint magadat! Ez az Isten törvényének summája, ettől függ a törvény és a próféták. S akkor is így vagyunk ezzel, amikor megpróbál bennünket az idő, mint a mögöttünk lévő nyár, és tudjuk: meg fog bennünket próbálni az elkövetkezendő  öt, tíz, tizenöt esztendő is. Most sokan bekopogtatnak Európa kapuján olyanok, akik eddig távol voltak és éltek. És mi távolról nagyon tudtuk őket szeretni, közelről azonban nagyon nehéz. Amikor a konfirmandusainknak a szeretet törvényéről szoktam beszélni – főleg arról, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat -, mindig megkérdezem tőlük: ki szereti az eszkimókat?  Néznek kikerekedett szemekkel. A norvégokat ki szereti? Néznek kikerekedett szemmel. S mondom: én nagyon szeretem őket, - mert messze vannak. És a szomszédot a lépcsőházban ki szereti? A segítségre szorulót ki szereti? A jött-mentet, aki bekopogtat, és valamit akar, ki szereti? A menekültet ki szereti? A jövevényt ki szereti? A migránst ki szereti? Milyen jól tudjuk a szabályokat, és mégis, lám,  amire azt mondjuk, hogy magától értetődő, evidens, nyilvánvaló, az próbál meg minket szinte teherbíró képességünk fölött.

Most azonban, az Igét olvasva, nem egy ebben a körülményben vagyunk, hanem  egy provokatív helyzetben. Jézust firtatják. Tudjuk az evangéliumi feljegyzésekből, hogy ezek a kérdések provokációk voltak. Máté evangélista is és Márk evangélista is odafűzi a történet végéhez, hogy többet soha senki nem merte Jézust kérdezni. Előtte sokféle kérdést tettek fel Jézusnak hatalomról, emberi viszonylatokról, házasságról, az isteni világ titkairól, de végül,  ez itt a döntő provokáció, mert a döntő kérdés mindig az, hogy melyik a nagy parancsolat az egész törvényben?  Mi a döntő parancsolat? Mi lenne mindennek a tengelye? Ahogy az imént említettem: ha csak távolról kell szeretnünk valakit, az könnyű – de ha  közelről kell szeretnünk valakit, mindjárt konkrét és személyes lesz az elvonatkoztatott és általános. Mi a döntő szabály? - akár szabad ország vagyunk, akár rabigában vagyunk, akár megy a sorunk, akár rosszul megy a sorunk, akár elboldogulunk magunkban, akár nem boldogulunk. Mi a törvényben a törvény, mi a summa? Még egyszer, testvérek, ez most nem konfirmációs kérdés, nem az úrvacsorai liturgiában ismételjük el, nem a tanító feleltető kérdése, ez most a provokáció kérdése. De erre is tudjuk a feleletet, hogy ne tudnánk, hiszen a szeretet minden dolog igazi lényege. És a szeretet feltárja előttünk a lét titkát is. Hát hogyne tudná Jézus is erre a feleletet. Mi mást mondhatna?

 Mégis azt hiszem, hogy a provokáció mögött valami olyasmi húzódik meg, amire a reformáció is ráirányítja a figyelmet, és erre újra meg újra eszmélnünk kell. Ezt pedig éppen abból a Jézus által adott visszhang-provokációból értjük meg, amit Máté és Márk egyaránt feljegyez. Jézus elmondja a szabályszerű feleletet: elismétli a törvény summáját, majd megfordítja a beszélgetés irányát, és azt mondja: most én kérdezek tőletek valamit. A kérdés pedig az, hogy miképpen vélekedtek ti Krisztus felől. Miképpen nevezitek őt? És máris mondják a Jézus korában ismert messiási címet: Dávid fia. Ez az evidens felelet. Dávid fia. Isten ugyanis Dávid leszármazottainak ígérte meg, hogy onnan támad a Messiás, ahogyan olvassuk Ámós próféta szép jövendölését: Fölemelem Dávid leomlott sátorát (Ámós 9,11). Dávid fia. Ekkor Jézus  tovább kérdez: akkor hogy lehet az, hogy Dávid így szólítja őt messiási zsoltárában: az én uram (110. Zsoltár)? Akkor a Messiás az ura Dávidnak, vagy a fia Dávidnak? Az atya parancsol a fiúnak. Az atya sosem mondja a fiúnak, hogy uram. De az úr is messiási cím. Ekkor mindenki megzavarodik, és elhallgat. Máté evangélista egészen súlyosan mondja: képtelenek voltak erre felelni. Nekünk ez úgy tűnik, mintha Jézus egyfajta teológiai okoskodásokba zavarta volna bele a farizeusokat. Pedig talán inkább arról van szó, hogy Ő is kimond egy evidenciát, hogy a messiás Fiú, ő a Dávid fia, és Úr. Ahogy majd az óegyház atyái mondták: igaz ember, és igaz Isten. Igaz Isten, igaz ember. 

 És azért fontos ez a megfordítás, mert a reformáció mindig abban feszült föl, és akkor lett több, mint nosztalgikus visszatekintés vagy agyoncsépelt egyházi szlogen, ha ebben beleláttunk. Nekünk is bele kell nézni a reformáció tükrébe, és akkor lesz Isten világformáló indíttatása bennünk is többé vágyálmok kergetésénél. Ezek időről-időre feltolulnak az egyház életében. Fiatalok és idősek együtt kiáltanak: reformáljuk meg az egyházat! De a reformáció valóban azt jelenti, hogy mindig reformálunk? Azt is megreformláljuk, amit nem kell, és azt is megreformáljuk, amit szükségtelen, sőt azt is, amire nincs is szükségünk? Én ezt Luthernél, sem Zwinglinél, sem Kálvinnál nem találom. Ezt senki sem követelte a XVI. században. Az egyházat szüntelenül reformálni kell! – ezt a XVII. században mondták először, s megvan annak az oka.

 De amikor  a Jézus által elénk tartott tükörbe, a viszont-kérdésébe beletekintünk, akkor értjük meg azt, ami ennek a provokációnak a lényegére rámutat. Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből! De sokan vannak, de sokan vagyunk, akik ezzel bezárjuk a keresztyén életet. Szeretem Istent! Ám az Isten-szeretetünk nem árad ki, nem árad tovább. Nem történik meg az, amiről Ezékiel próféta  csodálatos látomást látott, hogy a templom küszöbéből fölfakad egy forrás, és kiárad a világba gyógyító erővel. Mi mindig ott vagyunk az oltár körül, szüntelen áldozunk az Úrnak, felemeljük a kezünket dicsőítésre, és Isten felé fordított arccal magasztaljuk őt, -  és az emberek csak a hátunkat látják. De fordítsuk meg! Szeresd felebarátodat – és már rég elhagytuk a forrást. Már rég eltértünk az oltártól. Már réges-rég lefordítottuk az Isten szeretetét emberszeretetre.  Ahogy Magyarországon szokták mondani: aprópénzre váltottuk a keresztyénségünket, a hitünket, és oly jól sikerült ez, hogy észre se vesszük: már aprópénzünk sincs. Már rég eltávolodtunk a forrástól, és poshadt vizet kínálunk embertársainknak, a keresztyén altruizmus meddő és üres rutinját, amit mások sokkal jobban végeznek, mint mi. Aztán csatlakozunk mindenféle mozgalomhoz, irányzathoz, mindenhez odavisszük a keresztyénség szentelt vizét, ami már nem szentelt víz, de arra se jó, hogy a szomjazó ihasson belőle. 

E között a kettő között hányódik a mi keresztyénségünk. Hol az oltárnál állunk hátat fordítva a világnak, hol kifelé nyomulunk a világba hátat fordítva az Istennek.  Pedig, ez a kettő nem relativizálja egymást. Tudom, úgy szokott az lenni, hogy tűzből vízbe, vízből tűzbe esünk, hol csak az Istent imádjuk, hol csak az embert szolgáljuk, és e kettőt kioltjuk egymással, mondván: az Isten dicsősége, az Isten örök szentsége, az Isten fenséges hatalma mindent, ami e világban van, relatívvá tesz – vagy éppen fordítva: az ember ügye okán háttérbe állhat Isten. Ráér az Isten dicsősége, az Isten fenségéhez képest. De ha nem ragyog az Isten áldott napja, és nem melegít át bennünket, akkor mivel világítunk? 60-as villanykörtével? És szoktuk azt is mondani: elég volt a szentekből, a képmutatókból, az imádkozó sáskákból, a szenteskedő keresztyénekből, itt van a világ minden gondja, itt zúdul rá Európára, az egész világra a sok gond, és mennyi itt a kérdés, és hol vannak a keresztyének? Ezt kérdezték tőlünk az elmúlt hónapokban: hol vannak a keresztyének?  Megbuktatok, keresztyének! Mert az ember gondja Isten legnagyobb dicsőségét is relatívvá teszi.  Ahogy ezt egyszer egy teológus fogalmazta: egy síró kisgyermek Isten dicsőségét abszolút relatívvá teszi.

Én másként látom: ezek nem relatívumok, ezek korrelatívumok. Szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Ez nem két külön világ. Ez nem két dolog, amely relativizálja egymást, és mi, szegény  keresztyének hol ide, hol oda csapódunk. Az igazi reformációs indíttatás, az az igazi megerősíttetés, amikor ezt a kettőt együttértjük.

Ezért a felolvasott igéből még két szóra kell odafigyelnünk. Az első, amit már idéztem, Márk és Máté közös megjegyzése: nem kérdeztek többet Jézustól semmit. Nyilván, ez nem végleges elhallgatást jelet, sőt, kérdezték még Jézus - Nagycsütörtök éjszakáján. és Nagypéntek reggelén, és a kereszten is. De akkor a kérdések már nem adtak esélyt Jézusnak, és ő nem is akart esélyt kapni -  akkor már ott volt a halál torkában, akkor már odatette életét, és akkor már voltaképpen, ahogy Ézsaiás jövendöli: nem nyitotta száját szóra (Ézs 53). 

A másik ez a szó: függ.  azt mondja Jézus: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ a törvény és a próféták. Ez itt döntő szó: függ. Amikor, például, Pál apostol idézi a törvény summáját, azt mondja: e kettőben teljesedik be a törvény. Az tölti be a törvényt, aki szereti az Urat, aki szereti a felebarátját. Ebben a korrelatívumban teljesedik be a törvényt. Jézus most azt mondja: ettől függ. A következő eset, amikor ezt a szót halljuk: függ, az lesz, amikor azt olvassuk: keresztre függesztették. Ott függ minden. Ebben a jézusi válaszban: az Ő tökéletes szeretetében az Atya iránt, és az Ő tökéletes szeretetében az ember iránt. Ott függ a kereszten. Attól függ a törvény és a próféták. Ettől függ az Isten jó rendje, ettől függenek az ígéretek és a reménységek, ettől függenek a váradalmak, ettől függ a boldogságunk és az élet, ettől függ minden. Ott függ a kereszten  Jézus kiterjesztett két kezével, és ez a kiterjesztett két kéz öleli magához az istenit és az emberit. Az igaz ember és az igaz Isten függ ott. Ettől függ minden. 

Hadd véssem a szívetekbe ezt a szót! Hogy amikor tanítjuk, idézzük, önmagunknak és másoknak mondjuk, hogy mi a legnagyobb törvény, mi a törvény summája, és idézzük Jézus szavát: e kettőtől függ a törvény és a próféták, akkor Szentlélek  újra meg újra beírná a szívünkbe ezt a szót is, hogy: függ, és emlékeztetne rá minket, hogy a Jézus Krisztus a mi Urunk és Megváltónk ott függ a kereszten. Ezért mondja Luther – aki nem az irgalmas embert, hanem az irgalmas Istent kereste - a heidelbergi disputában: egyedül a  kereszt, ez a mi teológiánk.

Ámen