És szólt az Úr – 3.

Szólt az Úr a forgószélből, Jób pedig szájára tette kezét, és azt mondta: nem szólok többé. Győzött Isten? Olyan fenséggel lépett fel, hogy Jób megadta magát? Igen. De annak mi a célja, hogy az Úr tovább beszél a viharból? Feltételek nélküli megadást vár, teljes beletörődést abba, hogy igazságtalanul bánik Jóbbal és igazságtalanul kormányozza a világot? Szent szolgája méltatlanul sokat szenved, miközben virulnak a gonoszok? Ebbe kellene beletörődni? A világegyetemben voltaképpen értelmetlen ez a kérdés. A kozmosz nem a megfizető igazságon alapul. Ugyan, hol van az univerzum 43 milliárd csillagrendszerében bárhol is megfizető igazság? A világmindenség, mit sem tudva Jób és barátai súlyos vitájáról, működik, éspedig csodálatosan. Első forgószél-beszédében azt kérdezte az Úr Jóbtól: talán te tanítod meg a sast repülni? A te szavadra szárnyal fel az ölyv, s vajon elszegődik hozzád hűséges szolgálatra a vadbivaly? A világ-kert csodálatos hely, mégpedig Isten elrendezése szerint. Az élet nem magától él abban, de nem az ember gondolata ad neki létforrást. Ha nem lenne ember a földön, akkor is élne a világ, Isten élteti. Mi csak a teremtés végén léptünk színtérre. Vagyis a világegyetem szabad és feltétlen. Ugyanakkor nem kiabál Isten ellen. Csak az ember kiabál Isten ellen. A világegyetem hirdeti isten dicsőségét (Zsoltár 19). Miután azonban maga a Teremtő Isten szól itt, és Jóbnak (az embernek, nekünk) éppen úgy mutatja be a világot, ahogyan azt mi látjuk, mégis találkozik az igazságosság és méltányosság utáni vágyunk és világrend valósága. Isten ugyanis nem csak azt kérdezte Jóbtól, hogy hol volt, amikor Ő alapot vetett a világegyetemnek, hanem azt is, hogy vajon Jób tanítja-e a sasfiókát röpülni és ő kalauzolja-e kőszáli zergét a sziklák között. Isten nemcsak világteremtésre képes, hanem világkormányzásra is. Isten nemcsak omnipotens, hanem omni-kompetens is.

Mi ámulva, sőt megszeppenve elhallgatnánk már itt is, de az Úr folytatja. Felszólítja Jóbot, hogy teljes fenségében és méltóságában álljon elő a vitára. Ügyvédek szokták tanácsolni klienseiknek, hogy a legszebb ruhájukban álljanak bíró elé, mert azzal adják meg a tiszteletet, ha maguk is tisztességesen viselkednek. Bár elsiratta már, de lám, van Jóbnak tisztessége és méltósága! Mi volna ez? A szabadsága arra nézve, amit Istenen kért számon. Ezt mondja neki az Úr: öntsd ki dühös haragodat, láss meg minden gőgöst és alázd meg, igázd le, tipord el a bűnösöket, ahol csak vannak, ásd el valamennyit a föld alá, zárd el őket rejtett helyre! És ha ez így lesz, folytatja, akkor majd én is magasztallak téged, mert jobbod megsegített. (40, 5-10) Micsoda isteni szabadság ez, mondhatom, kockázatvállalás, mert nincs itt semmi gúny, hanem Isten az ígéri Jóbnak, hogy ha a maga emberi erejéből képes az erkölcsi világrendet maradéktalanul érvényre juttatni, akkor egyenlő felek lesznek, akkor majd szót fognak érteni egymással, akkor majd megbeszélhetik az igazságosság dolgát. Mutassa csak meg az ember, hogy miképpen kell elbánni a gonoszokkal, ha már az a panasza, hogy Isten nem törődik ezzel, vagy nem ért hozzá. Hát akkor mutassa meg az ember, hogyan kell az igazságot tenni és a méltányosan ítélni. És Isten vállalja a kockázatot is. Megteheti ezt az embert akár odáig menően is, hogy ezzel mintegy elmarasztalja Istent. Ezt kérdezi Jóbtól: úgy akarod magadat igazzá tenni, hogy engem bűnössé teszel? (40,3-4) Mondom még egyszer, nem gúnyolódásból mondja ezt Isten, tudva, hogy nincs olyan ember a földön, még Jób sem az, aki maradéktalanul végrehajthatná az igazságtételi programot. Azért mondja ezt, hogy felidézze azt, amit maga Jób mondott önmagáról, mikor elsiratta egykori boldog állapotát. Nemcsak becsületes, tisztességes ember voltam én, mondta Jób, aki tehetsége szerint támogatta a jótékonysági egyesületeket, hanem kitörtem a gonoszok fogát és kitéptem onnan a szegényt, ahogy a pásztor kitépi a báránykát az oroszlán szájából. Ha szót (ítéletet) mondtam, az úgy maradt, és olyan voltam, mint egy király. (29,35) Hát legyen, mondja most az Úr, öltözz fenségbe és díszbe, végy fel méltóságot és magasztosságot – s kezdj hozzá! De előbb még Isten megmutat valamiket, valakiket: Behemótot és Leviathánt. Úgy tisztes a vita, hogy ha a néhai király láthatja az örök király teljes fenségét és magasztosságát.

Behemótot hol vízilónak, hol elefántnak fordítják. Nekünk most szabad elkerülünk a fordítók vitáját, a szó a magyar nyelven általában azt jelenti: nagy testű valami vagy valaki. És ez most elég. Ez a szörny szárazföldi lény, nádasokba húzódik vissza, vízpartok televénye alatt hűsöl, körbejárhatatlan, megkötözhetetlen, nem fél semmitől. Leviathánt hol krokodilnak, hol cethalnak, hol tengeri szörnynek fordítják (talán a tíz méteres nílusi krokodilus, talán Moby-Dick, a fehér bálna). Ezen is vitatkoznak a fordítók. Én ezt sem fordítom le. Elég, ha Leviathánt mondok, értjük. Thomas Hobbes híres könyve óta pedig különösen. De előbb magáról a szörnyről szóljunk, ahogy itt az Úr leírja. Rettenetes fogai vannak, erős pikkelyei, szájából lángok jönnek, lehelete parazsat gyújt, húsának rétegei összetapadnak, rá van öntve mozdíthatatlanul, szíve olyan kemény, mint a malomkő. Cséplőszálként terül el a sáron, felkavarja a mélységet, mint egy fazekat, amerre elhalad, megőszül a tenger. Dárda nem fog rajta, a vasat annyiba veszi, mint a szalmát, a rezet, mint a korhadt fát, elporlad rajta a parittyakő, a buzogány szalmaszálba megy. Nincs a földön, aki uralkodjon rajta, úgy van alkotva, hogy félelem nélkül legyen, ő a király minden kevély állat fölött. Thomas Hobbes a 17. században, az angol polgárháború zűrzavarai közepette írta nagyhatású könyvét, melynek a címét innen vette: A Leviathán. A könyv az emberi természetről szól. Miután az ember gyilkos ösztönű, fékezhetetlen vadállat, aki minden képességével a másik ember megsemmisítésére törekszik, jól tudja ezt a másik emberről is, ezért retteg. S hogy megvédje magát, létrehozza a mesterséges embert, Leviathánt. Közös emberi mű ez: valaki vagy valami (egyeduralkodó vagy totális állam), akinek vagy amelynek odaadjuk a képességeinket, az erőnket, az adónkat, befizetjük neki a rezsidíj nyolcszorosát, csendben sorba állunk, ha jegyre adják a cukrot, elfogadjuk a kötelező katonai szolgálatot is, és akár a parancsuralmát is eltűrjük. Miért? Azért, hogy ez a mesterséges ember mintegy fölszívjon minket magába és megoltalmazzon a testvérgyilkos Káinoktól és apagyilkos gyerekektől, és a felebaráttól, aki nem tud szeretni, csak elpusztítani. Nem kell tehát magyarra fordítanunk az ősi szót, íme, itt a mesterséges ember.

A középkorban az ördöggel azonosították Leviathánt. Jób történetének kezdetén még halljuk, miképpen provokálja Istent a Sátán, de miután kezébe kaphatta, tönkretette, szétzúzta, megnyúzta Jóbot, eltűnik. Így szokta a Sátán: belevisz a bajba, rávesz a rosszra, tönkretesz, aztán már ott sincs. A régiek szerint Isten itt a Sátánról beszél. Aquinói Tamás szerint a Leviathán volt az első, aki olyan akart lenni, mint Isten, mert irigyelte Istent. Irigységével fertőzte meg az embert is, ez az ősbűn, ez hozott Ádámra és utódaira bajt, veszedelmet, halált – mert irigyelte Istent! Mintha ezt mondaná itt az Úr Jóbnak: hát akkor öltözz méltóságba, fenségbe, aztán csapj le a kevélyekre, regulázd meg őket, legyél Leviathán, aki a kevélyek királya.
Csakhogy, figyelmeztetnek a régiek is, másra mutat az isteni kérdések rendje! Kihúzhatod-e a Leviathánt horoggal? – ez az első kérdés (40,1). Egy csodálatos középkori festményen azt látjuk, hogy egyedül Isten tudja a Leviathán horoggal kihúzni. Szinte humoros, ahogyan az Örökkévaló egy horgászbottal horogra akasztja a Leviathánt (a szörnyet), a csali pedig Krisztus. Őt, Krisztust akarta elnyelni az ördög, a halál; így akadt horogra, így fogta ki, győzte le Isten. Nos, kérdi az Úr Jóbtól: te horogra tudod-e kapni a legyőzhetetlent? Könyörög-e neked ez az ős-szörny, hogy szövetségedbe fogadd örökös szolgádul? Játszhatsz-e vele, mint egy kismadárral, megkötheted-e őt leánykáidnak, mint valami kedvenc háziállatot? Adják-veszik-e a cimborák, vagy elosztják-e a kereskedők között a húsát? Tedd rá a kezedet, többet nem jut eszedbe hadakozni. Senki sem olyan vakmerő, hogy felébressze őt. (41,3-10) S aztán egy fontos kérdés jön: „Hát ki az, aki előttem megállhat? Ki adott nekem előbb, hogy én megfizessem? Ami az egész ég alatt van, az az enyém?” (40,10-12) Vajon, ezt most az Úr magára mutatva kérdezi, mintegy beleszúrva a mondandóba, vagy a Leviathán mondja? Szerintem a Leviathán mondja ezt, és idézi az Úr, lám, így istenkedik Leviathán. Nincs a földön olyan, aki uralkodna rajta. A Leviathán legyőzhetetlen – legalábbis ezt gondolja magáról. Ezt idézte Thomas Hobbes, amikor megírta a Leviathánt. Micsoda rettentő kép ez: fölemelkedik az emberi szívekből, emberi gondolatokból, izmokból, idegekből létrehozott mesterséges ember, és nincs, aki legyőzze őt. Nem fél semmitől, és ha mi a részei vagyunk, nekünk se kell félni senkitől, hiszen nincs, aki legyőzze őt. Valóban?

Leviathánról, az ős-szörnyről azt mondja róla az Úr: a teremtményem. Mi a közelébe sem férünk. Csak érj hozzá, mondja Jóbnak, utána többet eszedbe nem jut harcolni vele. De az Úr le tudja győzni, hiszen csak a teremtménye. Jób pedig éppen az Úr ellen adott be periratot. Igazsága érdekében éppen azt akarta bűnössé tenni, aki egyedül legyőzheti a Leviathánt. Igen, korábban átéltük, hogy a teremtett világ fenséges, és ez a szabad és feltétlen világ ősveszedelmekkel van tele. Mert valójában nem a teremtett világ fenséges, hanem Isten a fenséges.  Nincs a földön olyan, mint ő - mondja a Leviathánról az Úr. De efféle összehasonlítást már korábban is hallottuk, éppen a történet elején. Nincs a földön olyan, mint ő, azaz Jób. Nincs olyan ember, mint Jób. (1,8) Tehát a könyv elején és a könyv végén Isten szájából egy-egy összehasonlítást hallunk. Most ez a kettőt hasonlítsuk össze, ha már Leviathán a mesterséges ember, a szuper-ember. A Leviathán uralkodik, hallottuk. M

És megfordítva is hallottuk: nincs, aki uralkodjon rajta (40,33). Mindent meghatározó hatalma van. Mózes első könyvében olvassuk, hogy a csillagok uralkodnak az égbolton (1Mózes 1,16-18). A zsoltáros pedig azt mondja, hogy Isten uralmat adott az embernek a földön, mindenek felett. (Zsolt 8,5-6) Itt viszont azt halljuk, hogy a Leviathán uralkodik a világegyetemen. Ő a király! Jób ellenben a boldog időkre emlékezve mondta: úgy trónoltam, mint király a seregben! (19,25) Király volt. Itt  viszont azt halljuk az Úr szájából: a Leviathán a király minden büszke teremtmény felett. Hogy van ez?  A különbségből értjük meg. Amikor Jóbról halljuk, hogy nincs a földön olyan, mint ő, azt így kellene szabatosan fordítani, hogy a földön élő emberek között. A héber határozószó itt -ban, -ben, ennek héber betűalakja a ház (bét), a föld is ház, úgy vagyunk itt a földön, mint egy (kertes) házban. A házban lakók közt nincs olyan, mint Jób. A Leviathán esetében egy másik határozószó áll: fölött. Nincs a föld fölötti uralmában hozzá hasonló. A Leviathán uralma alatt tartja az egész világot.
Nincs hozzá fogható hatalom – a teremtmények között.

Ekkor Jób újra megszólal: visszavonom, amit mondtam, mert tudatlan beszéd volt. Ezt mondja az Úrnak: eddig csak hallottam rólad, most már láttalak is. Össze-vissza beszéltem. Bánom és visszavonom. (41,1-5) Visszavonom - , úgy is fordítható: elvetem. Jób elveti, eldobja korábbi vádjait. De úgy is lehet fordítani: szinte elrémülök mindattól, amit mondtam. S kérdezzük magunkat: elrémültél-e már attól, amit mondtál és gondoltál Istenről? Meghagyom, úgy érezted, jogod volt ezt vagy mondani. Lám, barátunk, Jób ezt mondja itt: elrémülök, miket beszéltem össze-vissza. És így folytatja: a porban és hamuban bánkódom. Másképpen fordítva: porban és hamuban keresem a vigasztalást. Emlékszünk, Jób barátai is odaültek Jób mellé, port szórtak az égre, így gyászoltak és bánkódtak (2,12-13), de ez egyúttal vigasztalás keresése is volt. S most azt mondja Jób: porban és hamuban bánkódom, vagyis keresem a vigasztalást. A nyomorúsága kezdetén a jó sorsát gyászolta, most tudatlan szavai miatt bánkódik – vigasztalást keresve. Szívéig hatolt az isteni ige kétélű kardja, megítélte titkos gondolatait és indulatait (Zsid 4,12), hát megrendült, és elrémült attól, amit Istenről mondott. Gyógyító bánat ez, életre vezető megszomorodás – Isten szerint való (2Kor 7). Csodálatos ez, hiszen Jób nem vétkezett beszédével (2,10), nem átkozta meg Istent, és hozzáteszem, kedves sokat káromkodó magyarok, Jób sosem káromkodott. Elrémültél-e már csak egyszer is, hogy kiszaladt a szádon a szent Isten káromlása? Elrémültél-e csak egyszer attól, hogy össze-vissza hazugságokat beszéltél Istenről. Jaj, gazdagok, dörzsöltétek a markotokat, hogy megsegített a Jóisten, holott csupán adót csaltatok! Jaj, politikusok, magatok közé állítottátok regrutának Istent, és azt harsogtátok: ha Isten velük, kicsoda ellenünk! Jaj, értelmiségiek, szómágusok, költők, üres beszéddé tettétek az Örökké Fenséges teremtő szavát! Jaj, ember, hiába vetted fel az Úr nevét!

Ha csak egyszer megrendült a szíved emiatt, felébredtél az önhittségből, hallhatod a forgószél-beszéd másik felét is. Hiszen ez volt a kérdésünk, miért folytatja az Úr a szavait Jóbhoz? Miért hozta ide Behemótot és Leviathánt? Miért mondja Jóbnak, aki már a szájára tette kezét (39,37): nosza, öltözz fenségbe, dicsőségbe, tegyél rendet a világon, akkor én is dicsőíteni foglak (40,9)? A zsoltáros válaszol kérdésünkre: bár fenséges az Úr, az alázatost meglátja és fölemeli, a kevélyt pedig távol tartja magától. (Zsolt 138,6) Most tehát visszavonom, elvetem, amit mondtam, elrémülök, a porban és hamuban keresek vigasztalást – újjáteremtő szót keresek a Teremtőnél. Azért szól az Úr, hogy megtaláld. Ámen.