És szólt az Úr - 1.

És szólt az Úr a forgószélből... És ha szólt az Úr a forgószélből, mindjárt nehéz kérdéseket kell feltennünk, testvérek! Mindjárt az első az, hogy szétszaggatja-e Isten Jóbot? Hiszen maga Jób így mondta utolsó beszédében, mikor végleg Istenhez fellebbezett: „Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és csak nézel reám! Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harcolsz ellenem. Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban [a forgószélben].” (30,20-22) Ez nem afféle gyerekjáték, mint amikor fogjuk a pitypangot, azt is széttépjük és szélnek, ha ugyan szél az, hogy ráfújunk. Jób szava fájdalmas, félelmetes kép.

Vagy, kérdezzük másodjára, talán Isten most, hogy megszólal, „lerontja az okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett”, ahogy Pál apostol mondja a korinthusi levélben, „és foglyul ejt minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak”? (2Kor 10,5) Azért szól Isten viharból, hogy lerontsa az okoskodásokat? Így is kezdődik szava: „Ki az, aki e akarja homályosítani az örök rendelést tudatlan beszéddel?” (38,2)

Harmadjára, mindjárt az is kérdés: hát Isten szól? Végre szól! És ha Isten szól, mi újra bizakodhatunk! És, amikor Istenben bízunk, akkor erősebbek vagyunk az oroszlánnál. Erre vártunk! Mert amikor Isten elrejtőzik, egy pillanat alatt összeomlunk.

Isten tehát szól. Egészen pontosan, igazodva a Jób történetéhez, így áll a fejezet elején: Isten felel. Isten megfelel Jóbnak! S valóban, idézzük föl, végigvonul Jób könyvén a kifejezés: felel. Ez volt a vita szerkezete, mindig így kezdődött, amikor egy-egy fél, Jób vagy valamelyik barátja megszólalt: és felelt Jób..., és felelt Elifáz..., felelt Bildád..., felelt Élihu. És idézzük fel azt is, hogy Jób nagy panasza éppen az volt, hogy Isten nem felel neki. Az volt a nagy vágya, amit utolsó szavaival is megfogalmaz: „a Mindenható feleljen meg nekem!” (30,35), válaszoljon nekem, szóljon hozzám, szóljon szót, tegyen tanúságot – sokféleképpen lehet ezt visszaadni –, mondjon valamit, ami érvényes, ami tovább viszi a dolgot, értelmet ad neki. Vagyis, ha jól értettük Jób történetét (rázúdulnak a csapások, elveszít mindent és mindenkit, fölbomlik megszokott élete, világ csúfja lesz egy szemétdombon, a gúnyolódok szinte meglincselik, Isten pedig mélyen és hosszasan hallgat), az a nagy vágya, hogy szóljon Isten! Ezzel, elsősoron, mintha ezt mondaná: tisztázzon engem Isten a barátaim által rám hordott vádak alól! Nem szükséges már a vitákat röviden összefoglalnunk sem, emlékszünk jól, a barátok azzal vádolták Jóbot az isteni igazságosság nevében, hogy valami titkos bűn miatt érték ezek a csapások; a betegsége, a nyomorúsága, az elesettsége a bizonyíték arra, hogy lappang az életében valami titkos bűn; hiszen Isten előbb-utóbb lesújt, nem hagyja, nem nézi sokáig tétlenül a vétkeket. Talán egy ifjúkori vétek volt az, utal rá az egyik barát (8,7), mely végigkísérte Jób addigi életét, sőt voltaképpen meghatározta azt; „csontjai telve titkos bűneivel”, mondja egy másik barátja. (20,11) Valami rejtegetett bűn az, amit Jób a kegyességével leplezett. Újkeletű szóval, afféle mizoteizmus (isten-utálat) volna ez. Látszólag Isten mellett beszél valaki, valójában Isten ellen szól. Gyűlöli Istent, a szépséges szavai Istenről valójában csak álca, és ekként a másik ember számára teszi elfogadhatatlanná az általa „feldicsért” Istent. A reformáció egyik méltatlanul elfeledett, nagy alakja, a tübingeni Johannes Brenz mondja, hogy amikor Isten tisztázza a dolgot Jóbbal, mintegy azt mondja neki: látod, Jób, az igazságodat állítod szembe az én igazságommal, mégpedig oly módon, hogy aztán az én igazságom már senki számára nem lesz jó. Ez a mizoteizmus: úgy szerzem meg magamnak az igazamat Isten igazából (vagy annak ellenére), hogy aztán maga Isten riasztó valóság lesz mások számára. „Miattatok káromoltatik Isten neve!” – Pál ezt nem ateistáknak írta. (Róma 2,24) Az istenfélelmemmel, a vallási buzgólkodásommal, a rajongásommal voltaképpen ellenségeket szerzek Istennek és nem barátokat. Nos, Isten ezt leplezte volna le Jób életében, és ezt büntette méltóképpen. Aztán a legutóbb Élihut hallottuk, aki negyediknek besorolt a barátok közé, ő azt mondta: lehet, hogy nincs itt semmi nagy bűn, amit meg kellene torolni, nem lappang itt semmi csalárdság, nincs Jób életében semmiféle lelki fekély, amit ilyen rettenetes, módon, mintegy durva, sebészi beavatkozással, nagy fájdalmak árán kellene kitisztítani vagy éppen amputálni, hanem valami más van itt: gőg (az erényes emberek csapdája). Mintha Élihu ezt mondaná: Isten téged a nyomorúsággal szabadít meg a kevélység nyomorúságától. Sok-sok kimondott és sejtetett vád van itt Jób ellen – szóljon hát Isten, és tisztázza őt!

Vagy, kérdezzük tovább, feleljen Isten, és leplezze le a barátokat? Éreztük mi végestelen-végig, hogy a barátok szép dogmatikája, nemes erkölcs-filozófiája, könyvekbe foglalható aranymondásaik nem állnak meg, nem tudunk velük mit kezdeni. Talán inkább ezek mögött lappang valami, meglehet, rejtett káröröm! „Lássák az igazak, és örvendjenek!” – kiált Elifáz, amikor elunja Jób panaszkodását nyomorúságai miatt. (22,19) Bölcs emberek mondják, hogy a káröröm kiirthatatlan betegsége Ádám sarjadékának, az embernek. Ha csak magunkra gondolunk, őszintén, van ebben sok igazság. Amikor valakit nagy baj ér, fölsóhajtunk: jaj, de jó, hogy nem engem ért! Ez is káröröm – megfelelő nyomatékkal mondva. Idézzük fel, maga Jób is tud erről a lelki fekélyről, és mikor tisztázza magát, azt mondja, hogy ő soha nem örült senki szerencsétlenségének, még az ellensége baján sem ujjongott. (31,29) Némely magyarázó szerint Jób barátainak ez a sok túláradó szava, illetve Jóbnak az a benyomása, hogy a barátai az ellenségeivé lettek, azt mutatja, hogy a barátai sajnálkozásában, vigasztalgatásában voltaképpen káröröm rejtőzik. Jaj, de sok baj ért téged, jaj, de nagy nyomorúságba jutottál, jaj, de sok kár zúdult be az életedbe!! Így sopánkodnak, de van ebben a hangban egy felhang, ott rezeg a nagy jajongásban a káröröm. Ráférne a barátokra is az isteni tisztázó szó!

Vagy, kérdezzük itt azt is, azért szólt Isten a forgószélből, hogy önmagát tisztázza? Jób ezt mondja a vita kellős közepén: „Mi a bűnöm, mi a vétkem? Hitszegésem és vétkem ismertesd meg velem! Miért rejted el arcodat, miért tartasz ellenségednek?” (13,23-28); mikor megátkozza születése napján, ezt mondja: „miért is ad Isten világosságot az útvesztőbe jutott embernek, aki elől elzárt minden utat?” (3, 20-23). Megint máskor ezt mondja: „Miért tettél a céltábláddá? Talán terhedre vagyok? Miért nem bocsátod meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet?” (7,17) Istennek terhére van Jób? Istennek terhére van az ember? De hiszen, mondja másutt Istennek: „a te kezed formált és alkotott engem, azután elfordulsz, és el akarsz pusztítani? Emlékezz csak: úgy formáltál, mint egy agyagedényt, mégis újra porrá tennél?” (10, 3-10) Feleljen hát Isten tisztázó szóval!

Isten hát felel. Ahogy olvasni kezdjük a 38. részt, felsóhajthatunk: végre! Végre már, Isten szól! Hát így kellett volna kezdődnie mindennek, rögtön, amikor Jóbot baj érte! Félre a hamis barátokkal, félre a szócsépléssel, félre az ostoba kotyogással, szóljon az Úr! Magyarázza el Jóbnak a sorsát, és jelentse ki magát neki! Hadd tudja meg Jób, amit csak Isten és a kísértő tud (és mi)! Na végre! Mennyit vártunk erre! Hány beszédet végighallgattunk, hány vitát végigkövettünk. Még Élihut is, aki beugrik a csoportképbe, még őt is türelemmel végigvártuk. De végre! Isten szól, és elmagyarázza majd Jóbnak a bűn és büntetés örök rendjét, elmondja a megfizetés igazságát! Vagy legalább ad egy kis reménysugarat! Így mondta Jób még a történet elején: „honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi várhat még rám, hogy tovább reménykedjem? Nem vagyok olyan erős, mint a kő, nem ércből van a testem. Hát nem kapok segítséget? El van zárva tőlem a szabadulás?” (5, 11-13) Hát végre, Isten felel. Nosza, kezdjük csak olvasni! Isten felel. És mégsem... Isten is kérdez. (35,02) Hogy van ez? Hiszen Jób már kérdezett eleget. Nem vagyok jó számoló, de igyekeztem, Jób több, mint száz kérdést tett fel a különböző beszédeiben. Ezekből mintegy félszáz kérdés Istenhez szól (eleve leszámítva a költői kérdéseket és viszontkérdéseket). A régi tudós rabbik megszámolták, Isten hetvenhét kérdést tesz fel itt. Nem akarom a gyülekezetet megrendíteni, mindegyikről egy évig lehetne prédikálni! Igyekszem rövidre fogni. Tehát Isten is kérdez. Egészen pontosan kikérdezi Jóbot. Ma így sorjáznak ezek a kérdések: honnan van a világ, milyen a világ, ki alkotta a világot, ki tartja fenn a világot? Tudom, mindjárt fölvetődik bennünk egy ellenkérdés: vajon, Isten most mellébeszél, azzal, hogy a kérdésre kérdéssel válaszol, vagy hogy egyáltalán kérdez? Ismerjük jól az efféle helyzetet, sokszor vagyunk így magunk is. Olykor, ha visszakérdezünk, voltaképpen valami elhárító mozdulatot teszünk, vagy éppen valami kétségbeesést leplezünk vele: megszorítottak minket! Máskor a kérdéseinkben felháborodás van. Van, aki úgy magyarázza itt ezeket a kérdéseket, melyeket Isten a forgószélből szólva tesz fel, hogy Isten fel van háborodva: elég volt már! Elég már Jób nyafogásából! Elég a barátaival folytatott perpatvarból! Elég. S elküldi a forgószelet. Mi magyarok nem igazán tudjuk, milyen a tornádó, de tegnap este, amikor a templomtoronyból néztük a tűzijátékot, eszembe jutott, hogy 2006-ban micsoda halálos vihar tört rá a Duna-parton álló, tűzijátékra váró sokadalomra. Ott voltam a Duna partján, emberek haltak meg, százezrek menekültek, de nem volt hova behúzódni. Nos, ilyen forgószélből kérdez most Isten, akinek elege van lett Jóbból és a barátaiból.  

Máskor lázadás van a viszontkérdéseinkben, és ritkán-ritkán ámulat. És most mégiscsak arről lenne szó. Ámulat, amikor csak kérdezni tudunk: jé? Milyen nagy kérdés ez: jé?! Isten azonban, amikor kérdez, akkor is kinyilatkoztat. Csak néhány példát hadd hozzak, és nyomban meg fogjuk érteni, milyen nagy mélysége van itt a kérdéseknek és mennyi áldás van bennük. „Ádám, hol vagy?” – kérdezi az Úr az első embertől (1Móz 3,8-12); „miért gerjedtél haragra?” – kérdezi az Úr Káintól (1Móz 4,6); „avagy az Úrnak lehetetlen valami?” - kérdezi Ábrahámtól a Mamré tölgyesében (1Móz 18,14); „mi a neved?” - kérdezi Jákóbtól a Jabbók révénél (1Móz 32,24-29); „mi van a kezedben?” – kérdezi Mózestól a pusztaságban az égő csipkebokornál (2Móz 4,1-5); „mit csinálsz itt, Illés?” – kérdezi a prófétától a barlang előtt (1Kir 19,9); „kit küldjek el?” – kérdezi Ézsaiástól a szentek szentjében (Ézs 6,8); „méltán haragszol-e, Jónás?” – kérdezi a prófétát Ninive határában, miután lejárt a pusztulás határnapja, és Ninive még állt (Jón 4,4); „embernek fia, megelevenedhetnek-e ezek a csontok?” – kérdezi Ezékieltől a fogságban (Ez 37,3);

„kicsinyhitű, miért kételkedtél?” – kérdezi Jézus Pétertől, aki mégsem tudott vízen járni (Mt 24,31); „barátom, miért jöttél?” – kérdezi Júdást a Getsemáné kertben elfogatása estéjén (Mt 26,50); „szeretsz-e, Péter?” – kérdezi megrendült tanítványát a feltámadott (Jn 21,16); „Saul, Saul, mit kergetsz engem?” – kérdezi az üldözőt a damaszkuszi úton (Csel 9,4). És itt Jóbtól: „hol voltál, mikor alapot vetettem a földnek?” (38,4) Csupa kérdés, és mindegyikben mélység van, mindegyikben kinyilatkoztatás van, mindegyikben föltárul Istennek és embernek kapcsolata. És ezek a kérdések gyógyítanak is. Egyszer egy nagyon megbecsült, jó értelemben népszerű lelkigondozót arról faggattunk, hogy mi a jó lelkigondozás titka. Azt felelte, hogy jót kell kérdezni! Kétféle értelme is van ennek: jól kell kérdezni, és a jó után kell kérdezősködni. Rossz kérdésre, ritkán találjuk meg a jó feleletet – de ha a jót után kérdezünk, elindítunk mást is a jó felé. Vagyis maguk a kérdések is gyógyíthatnak, mert helyretesznek, megújítanak, alázatossá tesznek, utat mutatnak. Lépjünk vissza: Ádám, hol vagy? - le kell leplezni Ádámot; Káin, miért gerjedtél haragra? - meginti gyilkos szándéka miatt; Ábrahámot megerősíti reményében: - avagy az Úrnak lehetetlen valami? Jákóbot új élet felé indítja: mi a neved? - mert új nevet ad neki. Illést kizökkenti az öngyilkos depresszióból - mit csinálsz itt? Ézsaiást felhatalmazza - kit küldjek el? Jónást lecsillapítja - méltán haragszol-e? Ezékielt a feltámadás titkához vezeti - megelevenedhetnek-e ezek a csontok? Pétert Krisztushoz önmagához irányítja - kicsinyhitű, miért kételkedtél? Júdást szembesíti - barátom, miért jöttél? Sault megtéríti - Saul, Saul, mit kergetsz engem?

A kérdések tehát Istenhez vezetnek, és most ez a hetvenhét kérdés a forgószélből Jóbot is elvezeti Istenhez. Isten az, aki mindig ott volt körülötte, vele. És most így kérdezi Jóbot: én mindig itt voltam, de te hol voltál? Te hol voltál, mikor alapot vetettem a földnek? (38,4) És ha tudod, mondd csak meg! Hiszen Jób ilyeneket mondott, így panaszkodott: „Miért rejted el arcodat, és tartasz engem ellenségedül?” (13,24) „Kelet felé megyek és nincsen ő, nyugat felé és nem veszem őt észre. Bal kéz felől cselekszik, de meg nem foghatom; jobb kéz felől rejtőzködik és nem láthatom.” (24,8-9) Isten visszakérdez: te hol voltál Jób, mikor a világegyetemnek alapot vetettem? És mióta alapot vetettem a világnak, örök jelenlétben munkámmal, gondot viselésemmel fenntartom. Te hol voltál? (És hol, vagy?) Jób a mindig-cselekvő és mindig-jelenlevő Istent nem észleli már. Meg kell hagyni: olyan nagy a fájdalma, az értetlensége, a sorsa miatti keserűsége, hogy csak azt látja, hogy nem látja Istent. Mint amikor egy beteg gyermeknek megkészítik a kedvenc levesét, ott illatozik az asztalon. De beteg a gyermek, lázas és depressziós, nem lehet odacsalogatni az asztalhoz: látod a kedvenced, érzed az illatát? Hiába, ő nem lát, nem érez, a bajában gyötrődik, meggyőződve arról, hogy nem szereti senki. Jób csak azt látja, hogy nem látja Istent. Azt mondja, hogy Isten rejtőzködik. De nem úgy, nem olyan mély szépséggel mondja ezt, ahogy erről Ézsaiás próféta szól, és nyomán Luther a legmélyebb teológiát megfogalmazva, hanem azt mondja: Isten elrejtőzött, lesben áll... aztán lecsap rá. A forgószéllel. Egyszer így panaszkodott Jób: Isten minden lépésemet számon tartja (31,4), akárhova megyek, szemmel tart. De ő nem látja Istent a mindent látó Istent! Mintha Isten valami leshelyről figyelné őt. „Meddig nem nézel még el rólam; nem tágítasz tőlem, míg lenyelem nyálamat?” (7,19)

Vagy talán a mi tudatlan beszédünk rejti el Istent? Ki az, aki tudatlan beszéddel akarja elhomályosítani Isten tanácsvégzését? – kérdezi az Úr. Johannes Brenz, akit az imént idéztem, így adja vissza: ki az, aki el akarja rejteni? (qui abscondit?) Jaj, de sokszor elrejti a mi tudatlan beszédünk Istent – mások elől, például. Mi azt hisszük, hogy föltárjuk, megmutatjuk, kinyilatkoztatjuk Istent –valójában elrejtjük.

Isten tehát felel – kérdez – a forgószélből. És ez mindjárt választ ad a mi kezdő kérdésünkre is. Ez a forgószél, amelyből most Isten megszólal, nem az ítélet forgószele. Nem kapja fel Jóbot, nem sodorja el, mint a polyvát; ez most nem Isten haragjának eszköze (mint például Náhum prófétánál, 1,4: bosszúálló az Úr, és telve haraggal... Szélvészben és viharban van az Úrnak útja); nem a gonoszra lesújtó vihar (Péld 1,27: nyomorúságotok, mint a forgószél elközelget); nem is törvényadó vihar, amelybe behívta Isten Mózest (2Mózes 19,20); és nem is az Illés prófétát mennybe ragadó hatalmas szélroham (2Kir 2,11), hanem ez most olyan, mint amit a Mennyei Jelenésekben olvasunk, megszólal Isten, és a szava olyan mint a mennydörgés (Jel 4,5). Ez most ilyen szó, kinyilatkoztatás. És ennek kell áttörnie Jób jajongásán, mint amikor rákiabálnak egy jajveszékelő emberre. Ezt próbálták a barátok is, emlékszünk rá, különösen Bildád volt ebben nagy mester, ahogy ráripakodott Jóbra: hagyd abba az ostoba beszédet, figyelj oda Istenre! De azt is láttuk, hogy nem jártak sikerrel, nem tudtak áttörni Jób szívéhez. Jaj, ha segíthetne a sok emberi keserűségen az emberi szó, a mi szavunk! De nem tud. Olykor talán sikerül. Egyszer a kórházi rendelő előtt várakoztam, nagy tömegben, nagy lármában, szinte ordibáltak egymással az emberek. Aztán egyszer csak kivágódott az egyik ajtó, és az orvos kilépett a folyósóra és felcsattant: maradjanak már csöndben, operálok! Ilyen tekintélyi szó kell ide. Az Úr szava: maradj csöndben, Jób, operálok! Ki vagy te? A pitypangból egy kis bibe vagy, elvisz a szél és nyomod sem marad. Miről beszélsz te, Jób, hiszen én az egész univerzumot forgatom!? Operálok, fungálok, munkában vagyok! – Ezt közölné az Úr kérdése? Úgy tűnik, igen. S mint amikor a fülsikekítő mennydörgésre mi is megszeppenve elhallgatunk, várva a következő dörrenést, így jönnek sorba a kérdések is : hol voltál, mikor a világot teremtettem, ki pólyálta be a tenger a felhőkbe, és ki számolta meg a felhőket, és ki parancsol a tengernek: eddig, s ne tovább? ki fordítja meg a Göncöl-szekere rúdját?

De inkább egy képeskönyvet nyit ki nekünk Isten a sok kérdéssel, különösen itt, a 38. részben. De talán még jobb azt mondani, hogy olyasmit látunk itt, mint amikor számítógépen megnyitunk egy okos, szemléletes programot: mekkora a Föld? Ott van minden adat (az unokám már fejből tudja mindet), mekkora a Földhöz képest a Jupiter, és mekkora a Nap a Jupiterhez képest, és mekkora a Naprendszer a Tejúthoz képest, és mekkora a Tejút az Androméda-ködhöz képest? És hány csillagrendszer van? Negyvenhárom milliárd! Ennyiről tudunk most, és mennyiről nem! Mi pedig ezen az okos számítógépes applikáción elindulunk a Föld nevű bolygóról, erről az óriási gömbről, aztán a harmadik lépés után nem már látjuk a Földet, és a negyedik lépés után nem látjuk a Napot, a nyolcadik lépés után nem látjuk a Tejutat sem, és aztán nem is tudjuk, mit látunk voltaképpen. Mintha Isten így kérdezne. De ha kiegyenesítjük a kérdéseket, akkor csodálatos, Isten magasztaló himnuszt kapunk: Isten teremtette a világegyetemet, és mégis, ez az egész univerzum olyan, mint egy tanya, egy emberléptékű kertes ház. Egyszer egy barátom vett magának egy tanyát, elhívott megnézni, körbemutatott mindent, itt a ház, ott az istálló, arra a kert. Aztán leültünk a verandára beszélgetni. Egyszercsak dolga akadt a konyhán, s befelé menet odaszólt: hozd már be, kérlek, a locsolókannát, ott hagytam a kert végében a kerítés mellett, negyvenkét lépés. Honnét tudod, hogy annyi? – kérdeztem vissza. Feljártam az egész birtokok, megszámoltam a lépéseket, fejből tudom, mi hol és milyen messze van – felelte. Így mutatkozik most be Isten. A földnek alapot vetett, meghatározta méreteit, mérőzsinór feszítette ki fölötte, megalapozta oszlopait, elhelyezte sarokköveit. Felhőbe öltöztette a tengert és sűrű homállyal pólyálta be. (Ott egy kis bölcsőben ringatja az óceánt!) Megszabta a tenger határait, zárat és ajtókat helyezett rá. Szavára hajnalban úgy áll elő a földkerekség, mint aki szépen felöltözött munkába indulva. Isten visszaviszi határai közé a világosságot, ismeri a házába vezető utat (hazatereli a jószágot). Tudja hol a hó és a jégeső raktára, és fenntatja azokat szükség idejére. Nyílást hasít a záporesőnek és utat nyit a mennydörgő villámnak, megitatja pusztát, hogy zsenge füvet sarjasszon. Összeköti a Fiastyúk szálait, megoldja Kaszáscsillag köteleit, mint amikor este hazaérve kibogozzuk a szatyor száját; a Göncölszekeret forgatja, a kocsit, rúddal előre, szépen beállítja a fészerbe. Kibocsátja útjukra a villámokat, megszámolja meg a felhőket, kiüríti az ég tömlőit. Ebből egy gyönyörű himnuszt kell írni, az ámuldozás zsoltárát! Írjátok be ti is a szívetekbe! Ez itt Isten célja, mikor a forgószélből szól és kérdez. Mert arra a kérdésre, hogy ki vetett alapot a földnek, ki feszítette ki fölötte a mérőzsinórját, ki öltöztette felhőbe a tengert, ki meg szabta a tenger határait, ki hasít nyílást a záporesőnek, ki fordítja meg a Göncöl-szekere rúdját, mi sem tudunk mást mondani, csak azt, hogy Ő, az Ég és Föld ura!

Kálvin a magyarázatában egy fontos utat nyit itt a számunkra, mikor azt mondja, hogy ha végigtekintünk az univerzumon, nyomban megtetszik nekünk Isten fensége és véghetetlensége. És ez ámulatra és alázatra késztet. Azt mondja: „Ha megfigyeljük, hogy milyen magasan van az ég a Földtől: hát mi a Föld? Bármily roppant tömeg, bármilyen nehéz és nagyméretű (ahogy ezt mi itt látjuk), ha az ég nagyságával egybevetjük, nem kell-e a filozófusokkal együtt elismernünk, hogy csak egy apró golyó?” Ámulatra és alázatra késztet ez bennünket. És ez azért döntő belátás, mert ámulat nélkül nincs igazi alázat, alázat nélkül pedig nem hiteles az ámulatunk. De a lényeg az, hogy ámulat és alázat nélkül nincs igazi reménység – enélkül csak kalkulációink, számítgatásaink vannak. De ahol csak számítgatások vannak, ott újra meg újra ezt a kérdést halljuk az Úrtól: a felhőket ki számolta meg? Hát számolj, hát kalkulálj! De Ő azt mondja: inkább reménykedj!

Testvérek, folytatjuk még Isten kérdéseinket olvasását és magyarázását. Most még a Zsidókhoz írt levél nyitányát kell idéznünk: „Isten sok rendben és sokféleképpen szólt hajdan az atyáknak a próféták által.” (Zsid 1,1) Ez itt most Istennek az egyik beszédmódja – úgy felel, hogy kérdez (sokszor, hetvenhétszer). Ha mi igazi ámulattal és teljes alázattal felelünk ezekre a kérdésekre, akkor Magához Istenhez jutunk el. De végül, mondja a Zsidókhoz írt levél, „ez utolsó időkben szólt nekünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette!” (Zsid 1,1-2) Egyszersmindekorra és tökéletesen Krisztusban nyilatkoztatta ki magát Isten. Mert bármekkora az ámulat és bármekkora a csodálatunk Isten kikutathatatlan ítéletein és kinyomozhatatlanok útjain, ahogy Pál apostol mondja (Róma 11,33) – számunkra végleg itt szól Isten! Jóbnak is a maga életében szól Isten. Az a forgószél itt támad ezen a bolygón, azon a tájékon, annak a városnak a határán, ahol Jób szenved és keresi Istent. A kérdései közvetlenül ahhoz az emberhez szólnak, aki ezen a kicsiny golyócskán él. Ezt nevezzük különös kegyelemnek. Ha megízleltétek Isten nagy bölcsességét, általános, az egész világre kiterjedő gondoskodó kegyelmét, már csak egy lépésre vagytok attól, hogy megízleljétek ezt a különös kegyelmet, mikor választ kapunk arra, hogy kicsoda Isten és milyen ő a velünk való kapcsolatában. Ámen