Építeni és épülni

A kő a melyet az építők megvetettek, szegeletkővé lett!Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt!(Zsoltár 118,22-23)

Ünneplő Gyülekezet! Ha valaki építkezésbe kezd, mindent meg kell fontolnia: a tájolástól a méretekig, az anyagban foglalt dinamikus lehetőségeken át a statika törvényszerűségeiig, az esztétikai hajlamtól kezdve a praktikus követelményekig mindent figyelembe kell vennie. Ez a minden-szempotúság teszi, hogy amikor ezt a szót halljuk: építő, mesterre és hozzáértőre gondolunk. Sőt, többre is gondolunk: építeni a magyar szó jelentése szerint nemcsak annyi, hogy követ kőre rakunk, fára fát illesztünk, hanem ép-ítünk: valamit megkezdünk és teljessé, azaz éppé, egésszé teszünk. A szó legmélyebb értelmében: építeni – annyi, mint gyógyítani, visszaadni a világnak, az embernek, az ember közösségeinek az épségét. Az ember épsége végső soron akkor áll helyre, ha élő kapcsolatot talál Istennel. Építeni ezért építeni par excellence azt jelenti – templomot építeni. Ezért idézi a felolvasott zsoltárverseket Jézus, amikor megváltói küldetését, Isten szeretetközösségének, a transzcendens dimenzióknak új és végeleges feltárását és megépítését kijelenti.

De valami törés is van ebben a zsoltárversben. „Amely követ az építők megvetettek, az lett szegeletnek fejévé.” Az építőnek bölcsnek kell lennie. Amikor anyagot vesz a kezébe: követ, fát, fémet, a lehető legnagyobb gondossággal kell eljárnia, és eldöntenie: mihez mit illeszt. Amely követ megvetettek… –  ez ítélet. S valóban, az eredeti szó ítéletre utal, döntésre. Ez a kő, amiről a zsoltár beszél, talán előbb csak félretétetett, nem került rá sor. Mintha a Svábhegy sorsát hallanánk itt. Egy több mint száz éve alakult kis gyülekezet valahogy mindig hátra-maradt. Voltak az egyházban fontosabb, jelentősebb, sürgősebb ügyek, vagy ahogy mostanában mondjuk: prioritások. És a Svábhegy köve hátrébb soroltatott. De emiatt ne ítéljünk könnyedén elődeinken! Egy olyan évszázad van a hátunk mögött, amelyet a rombolások-pusztulások és nehéz újrakezdések jellemeznek. S tudjuk, ha szűkösek a lehetőségek, az újrakezdés követelményei hátrébb sorolhatják az újat-kezdés igényét.

Ám az zsoltár kifejezése: „megvetettek”, súlyosabb tartalmú ennél. Nemcsak valamiféle kényszerűségre, bölcsességben meghozott kompromisszumra utal, hanem ítéletre is. S valóban, Svábhegy reformátusai nemcsak hátrébb soroltattak, hanem át kellett élniük, hogy lemondtak róluk. Negyven esztendővel ezelőtt, megannyi reménykedés és várakozás után, megszüntették itt az istentiszteleti életet. Így ennek a gyülekezetnek át kellett élnie a zsoltárversben foglalt súlyosabb jelentés-tartalmat: döntöttek felőlük, lemondtak róluk, s így teljes súlyú a szó: megvetették őket, elvetették őket és reményüket, hogy itt e hegyen is épülhet templom, ép-ülhet az ember és a világ, emelkedhet Isten-ember kapcsolatot építő templom. Merthogy a templom sosem lesz kész, a szónak annak az értelmében, hogy megvan, s áll. Ha kész is van, csak elkezd valamit: a templom azért épül, hogy építsen.

Mit szolgál az építők ítélete, mikor félrehajítanak valamit, amit az építésben használhatnának? Annak kinyilvánítása ez, hogy ez a kő, az az anyag nem alkalmas az építésre. Nagy és súlyos ítélet ez, még ha a valóságban úgy is látjuk, hogy a pallér forgatja a köveket, az egyiket beépíti, a másikat félredobja: ez afféle rutin, a mesternek ez a tudománya, dolga. De amikor élő kövekről, magunkról, gyülekezeteinkről szólunk, máris súlyosabb az ítélet.

S most azt halljuk: a megvetett kő lett szegeletnek fejévé. Amit unos-untalan hátrébb soroltak, amit aztán eldobtak és megvetettek, amiről kimondták az alkalmatlanság, oda-nem-valóság ítéletét, nos, az a kő zárja a boltívet, az a kő tartja össze az egész épületet, azon a kövön áll vagy omlik minden.

De az Ige itt már nem Svábhegy történetét példázza. Ez már nem a mesebeli legkisebb fiú története, aki a végén a legtöbbet érő lesz. Ez már Jézus története. És ebben a Jézusban van elrejtve Svábhegy jövendője is. Ez a Jézus a kőszikla, akin az anyaszentegyház megépül, és ő az a zárókő, aki minden életvalóságunkat összefogja, és egyben tartja.

Most alapkövet helyezünk el – a svábhegyi reformátusok egy évszázada hordozott, oly sokszor félretett, hátrasorolt, feledett és megvetett álmának alapkövét. De hogy ez ma lehetséges: az Jézus Krisztus kegyelmének nagy titka.

Merthogy az Isten jobbat gondolt a svábhegyiek felől – a reformátusok felől – a magyarok felől – és ez egész embervilág felől, mint mi gondoltuk volna. Ez a nap az ő diadalának és kegyelmének ünnepe. Jertek, örvendezzünk hát!