Én is meghallgattalak

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ebben az évben minden hónap első vasárnapján a Bibliáról szól az igehirdetés. Az eddigi három vasárnapon a Biblia megírásának vagy leírásának a körülményeiről, okairól szólottunk. Isten igéjében, ha nem is minden könyvvel kapcsolatban, de sok esetben  találunk megjegyzéseket, hogy miért  kellett a beszédeket, jövendöléseket, gondolatokat, isteni ihletéseket leírni, és könyvbe foglalni. Három igéről szóltam ez előzőekben, mindhárom a Biblia leírásának körülményeit mutatta be. Első alkalommal arról hallottunk, hogy szövetség-kötéskor a pusztában Mózes haragjában összetörte a Szövetség igéit, mert Isten népe bűnbe esett, de újra le kellett írnia a Szövetség Könyvét, a Törvényt, amit aztán esztendőnként fel kellett olvasni. Aztán hallottunk egy történetet Jeremiás életéből, akinek újra le kellett diktálnia a prófétai iratokat, mert a király – miután felolvasták neki a prófétai könyveket –, megkeményítette magát és elégettette azokat. Legutóbb pedig arról hallottunk, hogy az apostol milyen nagy nyomatékkal írja levelét: a saját kezemmel írok nektek nagy betűkkel, mondja, és célja volt ennek a megjegyzésnek. Ma arról szeretnék szólni, hogy mit vált ki megtalálni,  - és olvasni az Igét.

Néhány szót szeretnék szólni a felolvasott történet körülményeiről is, hiszen már azok is sok mindent megmagyaráznak. Krisztus előtt a 7. században vagyunk, ide visz el bennünket a felolvasott történet, a déli országrészbe, Júdeába. Nincs már másik ország, az északi ország, Izrael már elesett, gyarmati állapotba került, idegen birodalom uralkodik rajta. De a kicsi Júda, Jeruzsálem még él, még áll, még őrzi függetlenségét, a még áll templom is, még folyik az istentisztelet, Isten népe még úgy-ahogy egyben van. Ez a Jósiás király, mint hallottuk, gyermek királyként kezdi uralkodását, eleinte nyilván régens vagy koronatanács intézte az ország ügyeit. De amikor eltelt 18 esztendő, tehát 25-26 éves korában, Jósiás elég erősnek érezhette magát ahhoz, hogy reformokat kezdeményezzen. Nem kell félni, kedves testvérek, a reform szótól, fog az fájni, itt is fájt, mint ahogy Jeremiás próféta feljegyzéseiből kiderült, de azért sem kell a reform szótól félni, mert ezek itt valódi reformok voltak – Jósiás az országot akarta megújítani. Tehette is, mert a világtörténelem krónikája azt mutatja, hogy a Babilóniai birodalom megingott, egy gyengekezű uralkodó állt a birodalom élén, nem indított hadjáratokat, nem lépett fel a lázadó országok ellen, úgyhogy Jósiás király joggal érezhette, hogy mozgástérhez jutott. Lett szabadsága, lehetősége, talán még tehetőssége is – ahogy az igéből kiderül: még valami pénz is gyűlt – ahhoz, hogy a reformokat véghez vigye. Ezek, természetesen elsősorban politikai, gazdasági reformok voltak, de a vallási életet is érintették. Oldódott a világhelyzet, és ez sok mindent lehetővé tett, többek között a templom renoválását is. Az idősebb nemzedék tagjai tudják, hogy a kommunizmus ideje alatt milyen lehetetlen dolog volt egy megromlott állagú templom felújításába belefogni, hányféle engedélyt kellett megszerezni, hányféle akadály kellett legyőzni, hányféle firtató kérdést tettek fel egyszerre. Ezért aztán a 60-as, 70-es években megújított templomok jórészt barkácsmunkával készültek, az emberek összeálltak, és ami kitelt tőlük, a serénységükből, tehetségükből, úgy végezték el a munkát. De most itt azt olvassuk, hogy nagy lehetőség adódott, és a király rendelkezik is, hogy a templom bejáratánál gyűjtött pénzen újítsák meg a templomot, vegyenek faragott köveket, új gerendákat, s a romlott tetőt, falat javítsák meg, legyen szép az Isten háza. Ám a körülményekhez tartozik az is, amit fel kell olvassak Jeremiás próféta könyvéből, mert a Törvény könyve megtalálásáig és kihirdetéséig csak külső reformok, külsődleges dolgok mennek végbe. Jósiás még nem jutott mélyre, és talán a tőle is függ, hogy miért nem jutott el a mélybe. Így jellemzi Jeremiás próféta ezt a korszakot: „Így szól az Úr: Micsoda hamisságot találtak bennem atyáitok, hogy elidegenedtek tőlem és hiábavalóság után jártak és hiábavalókká lettek. Még csak azt sem mondták, hol van az Úr, aki felhozott minket Egyiptom földjéről, vezérelt minket a pusztában, a kietlen és járatlan földön, szomjúságnak és halál árnyékának földjén, melyen nem vonult át ember, és ahol halandó nem lakott volt. Én bevittelek titeket a bőségnek földjére, hogy annak gyümölcseivel és javaival éljetek és bementetek. De megfertőztettétek az én földemet, és az én örökségemet utálatossá tettétek. A papok nem mondták, hol van az Úr, a Törvény magyarázói nem ismertek engem, és a pásztorok hűtlenek lettek hozzám, a próféták pedig a Baál által prófétáltak és azok után jártak, akik tehetetlenek.” (Jeremiás 2:6-8) Ez az ország lelki állapota. Még csak nem is kérdezik az emberek, hogy hol van az Úr, hol van, aki kihozott minket Egyiptom földjéről, hol van az, aki átvezetett minket a pusztaságon, hol van az, aki behozott bennünket a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, hol van az Úr? Nem is kérdezik. A papok hűtlenek, a próféták félrebeszélnek, a törvény magyarázói hallgatnak, s bizony, hiába a külső épülés, amit régészeti adatok is bizonyítanak, hiába építik újra az országutakat, hiába élénkül meg a kereskedelmi kapcsolat, nő a GDP, miket ne mondjunk még, kedves testvérek, csökkennek az adók, kezd el virulni a nép, de hiába jut már arra is az ország, hogy a régóta romlásnak indult templomot megújítsa, hiába, mert a papok csalnak, a próféták félrebeszélnek, s hamis istenek után mennek, a Törvény magyarázói pedig hallgatnak. A lelki megújulás még várat magára. Ezek azok a körülmények, amikor szinte azt lehet mondani, hogy véletlenül – legalábbis semmiképpen nem szándékosan – a templom felújítása közben előkerül a Törvények egy tekercse. Hova volt ez eldugva? Valami sufniba, félre volt téve a kincseskamrába, ott, a drága kegytárgyak alá? Vagy éppen valaki elrejtette a kövek mögé, fölvitte a padlásra és eldugta a gerendák mögé? Honnan került ez elő? De sokszor van ez így! Mindannyiunknak van ilyen élménye, amikor lomtalanításkor elhatározzuk, hogy kidobjuk a régi dolgokat, régi szekrényt, régi dobozokat, régi papírokat, s egyszer csak a kezünkbe kerül valami, amit már el is felejtettünk. Íme, egyszer csak előkerül a Törvény könyve.

Az bibliatudósok szerint ez a tekercs feltehetően Mózes V. könyvének az a része volt, melyben Isten a Törvény megtartásához szankciókat fűz: az áldás ígéretét, illetve az átok fenyegetését. Ez az, amit fölolvasnak a királynak, s ebbe rendül bele a király, mert egy szempillantás alatt megérti, hogy nagy a baj. Milyen ellentmondás ez, kedves testvérek! Külsőleg minden rendben van, él az ország, szabad az ország, tehetősödik az ország, épül az ország. Erre azt kell mondanunk, hogy nincs ott semmi baj. De előkerül a Szövetség Könyvének elfelejtett, félredobott, sarokba tett, ki tudja, talán eldugott, elrejtett tekercse, és abból a király megérti, hogy nagyon nagy a baj. Kitérőleg meg kell jegyeznünk, hogy nemcsak rossz dolgok – bár ennek a történetnek ez a háttere – rejtőznek a múltban, nemcsak eltemetett bűnök, vétkek kerülnek elő előbb-utóbb, hiába söpörjük őket szőnyeg alá, vagy hiába építünk rájuk betonszarkofágot, ahogyan a felrobbant csernobili atomerőműre. Igen, lehet úgy élni, hogy az ember elfelejtett vagy elfelejtésre ítélt dolgokra hordja rá a betont és felejt, mert ezek is előkerülnek, és ebbe rendül bele most Jósiás király, mikor hallja a tekercseket és azt mondja a király: „Menjetek el, kérdezzétek meg az Urat énérettem és a népért és az egész Júdáért e könyv beszédei felől, mely megtaláltatott, mert nagy az Úr haragja, felgerjedett ellenünk, mivel atyáink nem engedelmeskedtek e könyv beszédeinek, hogy cselekedtek mindenhol úgy, ahogy elő van írva.” Igen, ez a sötét múlt is előkerül egy szempillantás alatt, de előkerül az igazság is, előkerül a kegyelemnek a lehetősége is, mert az is el volt temetve. Igen, az igazság is el volt temetve, a kegyelem is el volt temetve, a megújulás lehetősége is el volt temetve. Óh, bárha így nyílna meg nekünk sokszor Isten igéje, hogy egyszerre csak rég elfeledett, rég eltemetett isteni ígéretek, áldások, buzdítások, vigasztalások, Isten szent igazsága oda kerülne elénk, és mintegy tükörben valóban meglátnánk magunkat, hogy kik és mik vagyunk. Gyerekkorunkban sokszor előfordult, hogy egész nap, főleg nyári szünetben elmentünk mindenfelé játszani, s szegény édesanyám nézhette is, hogy milyen piszkosan, mocskosan kerültünk haza. Egyik este aztán vitába is keveredtem édesanyámmal. Kisfiam, mielőtt vacsorázunk, menj már és mosd meg az arcodat – mondta –, mert olyan piszkos vagy, hogy az nem igaz. Én meg mondtam: dehogyis, nincs rajtam semmi, mutogattam, nézd meg, nincs semmi. Erre odahozott egy tükröt és elém tette. Mert csak úgy magán az ember nem látja, hogy ki is ő valójában. Csak úgy magán Jósiás király se láthatta, hogy hiába tesz ő bármit, Istennek már fölgerjedt a haragja, mert hitben, erkölcsökben, szellemiekben Isten népe mélyponton van.

Mi történik, amikor beviszik a királyhoz és fölolvassák az Igét? A király összetör, bánkódik, mert felismer valamit még azon túl is, amit eddig elmondottam. Felismeri, hogy a reformokkal eddig csak a maga uralkodását fényezte, az ország megtisztításával, az újjáépítéssel önmagát nőttette, hiszen igazi jó politikus volt ő. Kedves testvérek, most igaz szívemből mondom, nem kell mindig a politikusokat lebecsülni és ellehetetleníteni Igazi jó politikus volt ez a király, felismerte a történelmi helyzetet, fölismerte a lehetőséget, fölismerte, hogy a kibontakozás módjait, és meg is tette a szükséges lépéseket. De most, amikor az Ige tükröt tart elé, rádöbben, hogy mindezt önmagáért tette. Hogy dicsőséges legyen a neve, hogy úgy kerüljön be Júda királyainak Panteonjába, hogy ott a legfényesebb helyen álljon, –  hallottuk is az Igében: nem tért el az ő atyjának, Dávidnak útjáról sem jobbra, sem balra. Pedig nem Dávid volt az apja, Dávid már évszázadok óta halott, és mégis, a krónikaíró Jósiás királyt úgy örökíti meg, mintha Dávid fia lenne, mintha közvetlenül Dávidtól tanulta volna, hogyan kell az Isten útján járni. Nagy ambíció az, hogy ha elmondhassuk, hogy mindent jól tettem az életemben, soha nem hibáztam, se jobbra, se balra nem tértem el. De most Jósiás megérti, hogy amit eddig tett, önmagáért tette, csak hogy nőttesse magát, csak hogy fényesebb legyen az ország, dicsőségesebb legyen a trón, nagyszerűbb legyen az udvar, eljárjon a világon mindenhova a híre a gyönyörű salamoni templomnak, amit ő újított meg. S legyen majd egy emléktábla: „Megújíttatott Jósiás király uralkodásának 18. esztendejében.” Ott az emléktábla örökre. De amikor felolvastatja a király a törvénykönyvet, rádöbben, hogy valójában előle is el volt rejtve az Ige. Felismeri, hogy milyen igaz, amit a zsoltár mond: „oktass engem, hogy éljek!” (Zsoltár 119:144), és hogy őt nem oktatta senki. Mert nem hallotta az Igét, nem hallotta a Törvényt, nem ismerte a Szövetség könyvét. És mindez életveszélyes helyzetet teremtett. A király fölismeri, hogy csutkavárat épít, melyet egy mozdulattal le lehet dönteni. Felismeri, hogy az a gyönyörűség, amit most elhatározott, csak egy ócska Potemkin-falu, és a szép díszlet mögött ott magasodik népének minden nyomorúsága és Isten ítélete. Hogyne értené ezt a király, hiszen két nemzedékkel korábban semmisült meg az északi országrész. Mis is hallottuk Ámós próféta jövendölését Izrael, az északi országrész ellen, és ott is ugyanezek voltak a vádak: nem ismeritek az Úr törvényeit, nem jártok az Isten igazsága szerint, nem keresitek az Urat. „Keressetek engem és élni fogtok!” (Ámós 5:4) – így mondja Ámós próféta az északi országrésznek. De miképp is kereshette volna Jósiás az Urat? El volt falazva a törvénykönyv, be volt dobva egy sutba, valahol a padláson rejtőzött, a maguknak élő papok dugták el talán, hogy ne kelljen felolvasni, és mindenki élhessen úgy, ahogy akar.

Igen,  azt látjuk ebből a történetből, hogy sokkoló tud lenni, amikor kinyitjuk az Igét és – nincs rá jobb szó – az Ige eltalál bennünket. Kíváncsiságból olvastatta fel Jósiás a törvényi helyeket? – Lehet. Lássuk, mi van abban a régi iratban? Kíváncsiságból nyitja ki az ember az Igét? Lássuk, mi van a Bibliában, ha már Biblia-éve van, mit beszélnek róla, ha már reformátusok vagyunk, ha már mi vagyunk a Biblia-népe, nézzük, mi van benne?! Széphistóriai emlékek, bölcs mondások, valami nagyszerű igazság a világról? És egyszerre csak eltalálja az embert az Ige, a leírt betű életté válik, Isten szavaként szól, és nem lehet előle kitérni. Még életrevaló ez az ütközés! Pál apostol mondja a Korinthusiaknak írt második levelében, amikor arról beszél, hogy ő is megbántotta a Korinthusiakat az első levéllel: „Hát ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom… most örülök, nem azért, hogy megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg. Mert Isten szerint szomorodtatok meg, hogy miattunk semmiben kárt ne valljatok. Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.” (2Korintus 7:8-10) Ez a mi Jósiás királyunk lélek szerint szomorodik meg.

Sok ilyen történetet ismerünk az egyház történetéből, talán Agustinus egyházatyáé a legismertebb, aki gyötrődve kereste az igazságot, hol ide csapódott, hol oda, hol ebben a szektában kötött ki, hol amabban, tele volt az élete elrendezetlen dolgokkal, bűnökkel, terhekkel, csak távol, valahol Észak-Afrikában édesanyja imádkozott érte. Aztán egy drámai beszélgetésben már az igazság peremére jutott, de nem tudta magához ölelni, és akkor a szomszéd kertben hallotta a gyerekeket játszani, kik egy gyerekdalt énekeltek: tolle, lege – vedd és olvasd! És ott volt előtte az Ige. És kinyitotta, és a Római levelet nyitotta ki és a Római levélben azt olvasta: „Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit. „Mint nappal, ékesen járjunk, nem dobzódásokban és részegségekben, nem bujálkodásokban és feslettségekben, nem versengésben és irigységben: Hanem öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra!” (Róma 13:12-14) És ekkor eltalálja az Ige, az élete megfordul, megváltozik. De jó lenne, kedves testvérek, ha sokakat így érintene meg Isten igéjének a hatalma.

Végül arról néhány szót szólni kell arról is, hogy mi következik. A király hallja a Törvény igéit, egy pillanat alatt felfogja, hogy ő is, az ország is halálos veszedelemben van, mert – így mondja – felgerjedett az Úr haragja ellenünk, tele van az életünk elrendezetlen dolgokkal. Tudnia kell, hogy van-e mégis menekülés és kegyelem. Elküldet egy prófétához – egészen pontosan egy prófétanőhöz – Huldához, és Hulda asszony, a prófétanő kegyelmes ítéletet mond. Ezt olvassuk: „Meglágyult a te szíved és magadat megaláztad az Úr előtt, hallván, amiket e hely és ezen helyen lakók nevében szólottam, hogy pusztulássá és átokká lesznek, és megszaggattad a te ruháidat és sírtál előttem, ezért én is meghallgatlak – azt mondja az Úr.” Csodálatos ígéret ez, és Jósiás királyban be is teljesedett, nem esett el Júda, nem ment fogságra, ő pedig harminc évig uralkodott. Megtartotta Isten kegyelmesen, mert meglágyult a szíve, magát megalázta az Úr előtt, megszaggatta ruháit és sírt. De csak ezért, kedves testvérek? Egy kis pityergéssel, egy kis sírással, egy kis ruhamegszaggatással el lehet ezt intézni? De jó lenne, de egyszerű lenne ez így. Akkor nekünk sem lenne más dolgunk, minthogy gyarapítsuk a könnyzacskóban a könnyet, lehetőleg valamilyen ócska ruhát vegyünk magunkra, amikor ruhaszaggatásra kerül a sor, kenjük be a képünket valami sötét korommal, hogy szomorú legyen az ábrázatunk, mert úgy látszik, ez tetszik Istennek. De több van itt, mint megrendülés, sírás, gyász, ruha megszaggatása, fájdalom, kétségbeesés és bűnbánat. Hogy is van ez az Ige, kedves testvérek? Azt mondja az Úr, Izrael Istene, mivelhogy e beszédekre, amelyeket hallottál, meglágyult a te szíved és magadat megaláztad az Úr előtt, megszaggattad ruháidat és sírtál, ezért én is meghallgatlak téged. Mivelhogy meghallottad, én is meghallgatlak téged. Ez az Isten logikája és ez az Isten rendje. Tudjátok, kedves testvérek, sok-sok Biblia-olvasásunk – magamról is el tudom mondani alázattal, és tudom mások életéből is – arról szól, hogy válaszokat keresünk. Tele vagyunk kérdésekkel. Így is mondja ezt egy 20. századi nagy teológus: úgy van az Istennel való dolgunk, hogy mi kérdezünk, az isteni világ pedig felel – és ez igaz is. Szabad Istent kérdezni, lehet Istent kérdezni, sok mindent oda lehet vinni Isten elé, sőt nyugodtan ki merem mondani, mindent oda kell vinni Isten elé, nála vannak a válaszok. Hogy hallottuk a zsoltárban? – Oktass engem, hogy éljek. Hát igen, oktondiak vagyunk, buták vagyunk, nincs bennünk bölcsesség, ostobák vagyunk, bűnösök vagyunk – oktasson bennünket Isten, hogy éljünk! Hát kérdezünk. De mind e mögött még, megalapozóan ott van a hitnek, a hívő életnek, az Istenhez-tartozásnak, a boldog életnek a nagy logikája is: mivel meghallgattál engem, én is meghallgatlak téged. Vagyis a királynak rá kell jönnie, hogy az ő akaratának kell az Isten akaratához igazodnia, rá kell döbbennie, hogy eddig az ő akarata uralkodott Izraelben, ő akart reformot, templom-megújítást, ő akart dicsőséget, ő akart erős országot, ő akart szabadságot, ő akarta népét felvirágoztatni – ez mind az ő személyes ambíciója volt. És ezek jó dolgok is, ne tagadjuk le, ezek fontos dolgok. Ám mégsem boldogul. Amikor csak ő és ő akar, amikor ő határozta el, ő tervezte, ő gondolja jónak, egy borzalmas, eltakart, elfedett, halálos veszedelem fölött jár. De most ezt üzeni a próféta-asszony: - meghallgattál engem, én is meghallgatlak téged. Isten igéje, a Biblia minden oldalán, minden sorában azt üzeni: akkor boldog az ember, ha a maga akaratát Isten akaratához igazítja, akkor boldog az ember, ha nemcsak annyit tapasztal, hogy nagy kérdésemre felelt Isten, hanem kérdezett is engem Isten, kérdezett Isten is. Ádám, hol vagy? – így kérdezi az előle elbújó embert a Paradicsomkertben. És mindahányszor kérdez bennünket, hiszen amikor igazságába belepillanthatunk, törvényét meglátjuk, amikor ígéreteit közli velünk, amikor evangéliumát fölragyogtatja: kérdez, kérdez és kérdez.

 Talán ezért is volt e könyv, a Szövetség Könyve elrejtve és elfeledve. Minden külsődleges volt ott, minden az emberi akaratok világában élt, az ember akart az első lenni. S ekkor bizony könnyen adja enyészetbe Isten világát, Isten igazságát. Persze, a bűnöket is el kellett temetni, persze, a vétkeket is mélyre kellett tenni, s megpróbálni elfelejteni, ám azzal együtt itt a kegyelmet is eltemették, az igazságot is elfeledték. Testvérek, kegyelem csak ott van, ahol az Ige igazsága fölragyoghat, kegyelem csak ott van, ahol Isten az első, kegyelem csak ott van, ahol megértem, hogy az én akaratomnak kell az istenihez igazodnia. Mivelhogy e beszédeknek, melyeket hallottál, engedelmeskedtél, én is meghallgatlak téged. Írjuk ezt ma a szívünkbe, vigyük magunkkal, és nyissuk ki az Igét, s olvassuk nyitott és szabad szívvel, hogy Isten szólhasson hozzánk. Ezért igaz, amit a Biblia évében mottóul választottunk: Boldog, aki olvassa. Boldog vagy, ha olvashatod Isten igazságát, s boldog vagy, ha tudsz engedelmeskedni! Mivelhogy meghallgattál engem, én is meghallgatlak téged.

Ámen