Én is!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ötven esztendővel ezelőtt a református Biblia-olvasó kalauz szerkesztői Nehémiás könyvét jelölték ki október közepétől olvasandó bibliai szakaszként. Nem tudhatták, hogy ’56 őszén mennyire meghatározó lesz az Ószövetségnek ezt a könyvét olvasni. Ennek emlékére jelölték ki a Biblia-olvasó kalauz szerkesztői erre az őszre Nehémiás próféta könyvét. A mai vasárnappal kezdjük el olvasni.  Milyen megrendítő és figyelmeztető is egyben, hogy ez a könyv imádsággal kezdődik. Mert nemcsak a könyvnek kell imádsággal kezdődnie, erre figyelmeztet az ige, hanem minden elhatározásnak, munkának, tervnek, megmozdulásnak, amit Istennek dicsőségére szeretnénk véghezvinni. Sok helyen olvasható Magyarországon is egy jelige – nemcsak  református kollégiumban, Debrecenben, hanem a bencés kolostorok falán is – orando et laborando, vagy ora et labora, imádkozva és dolgozva, vagy imádkozzál és dolgozzál. S nem véletlenül áll ez ebben a sorrendben. Nem mondhatjuk fordítva: dolgozzál, aztán - néha - imádkozzál. Dolgozzál és igyekezzél, és ha azt látod, hogy dől a szénásszekér, hogy kátyúba jutott valami, hogy nem stimmelnek a dolgok, vagy éppen megakad a munka, akkor imádkozzál. Dolgozzál, aztán a végén esetleg sóhajts egy hálaimát, dolgozzál, és ha fogy az erőd, sóhajts fel, kiálts egy nagyot, hátha érkezik isteni erő és megújulhatsz. De a sorrend, az örök sorrend ez: imádkozzál és dolgozzál. Így kell kezdődnie, így kell mindig kezdődnie Istennel való kapcsolatunknak. Nehémiás nem is ott van, ahol lennie kellene. Azt írja, Susán városában tartózkodik, Babilóniában, távol attól a helytől, ahova néhány évtizede visszatérhettek már a fogságba vittek, távol van saját népétől, kiknek Isten megengedte, hogy a nagy történeti katasztrófa után újra kezdjék az életüket, lezárult a fogság, az elnyomatás, az elveszés, a szétszóratás – mondjuk ki: a borzasztó megsemmisülés korszaka. Nehemiás nincs ott, nem ment vissza a többiekkel. Voltak, akik Babilóniában maradtak. Meggyökeresedtek, munkát találtak, egzisztenciát teremtettek, talán még az anyanyelvet, de az ottanit már jobban. Nehémiás sikeres ember, oda írja könyvének az első részébe ezt a megjegyzést: „én ugyanis a király pohárnoka voltam.” A régi keleti világban királyi pohárnoknak lenni azt jelenti, hogy ez az ember mindig ott volt a király mellett. Lakomákon, tanácskozásokon, bármikor, a belső körhöz tartozott.

 De a mikor megérkeznek a rokonok Jeruzsálemből, megrendítő híreket hall. Mintha valaki, aki elsodródott volna negyven, ötven vagy hatvan esztendővel ezelőtt, s talán nem is ő, hanem a szülei, nagyszülei, és ő már a távolban jó, szilárd és biztos egzisztenciával él, azt kérdezgetné a hozzá érkező rokonokat: mi van otthon, Budapesten, mi van Magyarországon,, helyreállt minden, békességben vagytok, erőben vagytok, növekedtek? S csak azt hallaná, hogy baj van, nem mennek a dolgok, szégyenben és gyalázatban élünk – de hát hogyan is, hogy lehet ez? Hiszen – azt mondják – szabadok vagyunk és a szabadság mindenre bőségesen eleget termő világ, a szabadság csodálatos televény, abban minden megterem, ami kell, olyan ez, mint egykor, sok gazdag magyar vidéken, ahol azt szokták mondani a jól termő földdel bíró gazdák, hogy kérem, itt se szántani, se boronálni nem kell, kimegy az ember, kiszór egy kis magot és megterem magától. Valami ilyesmi lenne a szabadság is: drága és áldott televény, amiben megterem a békesség, megterem az igazság, a tiszta beszéd, az egymás megbecsülése, megterem abban minden, ami jó. Ám megérkeznek az atyafiak látogatóba és jelentik, hogy otthon, ahol szabadok vagyunk, és örvendezve átéljük a csodát, hogy Isten összegyűjtött bennünket s visszaadta, amit a történelem katasztrófája elvett tőlünk, mi bizony, szégyenben és gyalázatban élünk. Még a templom sem épült meg.

A város falai ledöntve és a templom porig égetve. Hát hogyan, hisz ott vannak már évtizedek óta a hazamentek?! Hogyhogy ez a munka még el sem kezdődött, hogy lehet ez? Az a templom Isten dicsőségét hirdetné, az a templom az, melyről Dávid zarátdok-zsoltára olyan csodálatosan mondja: oda vágyakozom, és boldog vagyok, ha beléphetek a kapuján, hol mindenkinek áldást és békességet kívánok, hogy ők ott lehessenek és Isten igazságát, Isten szentségét megtapasztalják, mert ott van Istennek a dicsősége! Hogyhogy még el sem kezdődött? És hogyhogy még a város falai nem épültek meg? Hogyan hogy e szabad nép továbbra is kiszolgáltatva él mindenféle ellenséges törzseknek és népeknek -, és hogyan, kedves testvéreim, hogy itt a mi Magyarországunkon másfél évtizede immár nem épült meg a templom? Hát persze, épültek templomok, sok is. Ebből a kis, egykori vendéglőből is templom lett, toronnyal.  Meg sem tudjuk számolni – tíz, húsz, negyven, ötven, száz vagy több száz templom épült 1990 óta Magyarországon!? Igen, de nem erről van szó. A templom, az élet temploma, a szívek temploma megépült-e Istennek? Elkezdtük-e egyáltalán építeni? Látszik már, hogy ez az ország és ez a nép elkötelezte volna magát Istennek dicsőségére? Arra hogy az élete templommá legyen, hogy az életünk Istent dicsőítse? Nem inkább arról van szó, hogy inkább a régi üszökből is kikapartunk egy-két téglát, aztán hazavittük magunkkal, régi jó, Kádár-rendszeri szokás szerint fusizni, és építgetjük-rakosgatjuk a magunk kis kerítését, házacskáját, házi szentélyét belőle? S mikor a híreket hallja Nehémiás, megrendült, megkeseredett, sírt és napokon át böjtölt, és imádkozott.

Böjtölt és imádkozott. Mert mint az ég alján fölcsattanó villám fénye, hirtelen beléhasít ez a vakító és megrendítő felismerés, hogy a nép, amelynek Isten szabadságot adott, nem él ezzel a szabadsággal, noha erre kapták a szabadságot. A nép, amelyet elkezdett Isten összegyűjteni, nem él az összegyűjtetés áldásával, pedig ezért gyűjtötte össze őket Isten. Ezért imádságot mond – és nem is akármilyen imádságot. Bűnvalló imádságot. A bűnbánat imádságát mondja, mégpedig így: felette igen vétkeztünk ellened, és nem tartottuk meg parancsolataidat és rendeléseidet. Vallást teszek az Izrael fiainak bűneiről, mellyen vétkeztünk Teellened, én is és az én atyáimnak háza vétkeztünk. Tudjátok, kedves testvéreim, a bűnbánat nem az, amikor elsorolom a mások vétkeit, persze fájdalommal, megrendüléssel vagy akár az imádságban is hallatszó, abból kihallatszó szent haraggal. Pedig mondhatná Nehémiás: Mennyei Atyám, eléd viszem az én népemet, szomorúan, töredelmesen, fájdalommal, hogy ott vannak már évtizedek óta, és még nem csináltak semmit! Eléd viszem az én népemnek minden vétkét, amiben persze én is érintett vagyok, mert ehhez a néphez tartozom, rám is kiárad minden szennye és mocska ennek a borzalmas történetnek, én sem tudom magamat alóla kivonni, de én most protestálni állok eléd, most úgy imádkozom előtted, hogy ott állok közted és a népem között, és mutatom, hogy lásd, ott vannak és vétkeztek. Mert restek, mert nemtörődömök, mert önzők, mert nem élnek a Tőled kapott drága szabadsággal, hát ezért eléd viszem őket, könyörülj meg rajtuk.

Ha így imádkozna Nehémiás, nyugodtan mondhatjuk, az is csodálatos lenne. Egy ember közbenjár a népéért. Egy ember térdre esik, böjtöl, sír és gyászol a népéért. Oh, ha ilyen lélek lenne ma, csak egy is, ha csak egy Ábrahámunk lenne, aki alkudozna Istennel Sodomáért és Gomoráért, csak egy Mózesünk lenne, aki perbe szállna Istenével, hogy ne veszítse el a népet! De Nehémiás azt mondja: én is, én is! Olyan napokat élünk, kedves testvéreim, amikor – beszéljünk erről is őszintén –ebben az országban nagyon sokan föl vannak háborodva mindenfajta hazudozásokon, meg hazug embereken, meg hazug szavakon. De kik vannak felháborodva? – Ti föl vagytok háborodva, pedig soha nem hittétek, amit ezek az emberek mondottak, föl vagytok háborodva, pedig titeket sohasem csaptak be?! Mi lenne, ha azok háborodnának föl, akik hittek a hazug szavaknak, ha azok dühöngenének, akiket becsaptak?! – De mindezt azért teszem föl kérdésként, mert könnyű is meg nem is, egyszerű is meg borzasztóan nehéz is a dolgokat nevükön nevezni, és azt mondani: a hazugság hazugság, a bűn bűn, a restség restség, a tétlenség tétlenség, az önzés önzés – hát persze, egyszerű, amikor a másikéról beszélek, akkor nem is olyan bonyolult, amikor a másik életén kell mindezt számon kérni.

S milyen nehéz azt mondani Nehémiással: én is. Talán nem ugyanazért, mint ők. Ez nem azt jelenti, hogy cinkos vagyok. A bűnvalló ember nem cinkosa a másik embernek. A bűnét megvalló ember, a népe bűnében osztozó ember nem azt mondja: na, jaj kérem, hát mind ilyenek vagyunk – ez nem bűnvallás! Ez merő cinizmus. Csak annyit mond: én is. Csak annyit mond: nekem sincs mentségem. Csak annyit mond, hogy most előtted állok, Istenem, Te vagy a szívek és a vesék vizsgálója. És Te ismersz engem, és mivel most én állok előtted, még ha a népem nevében is állok előtted, még ha népemért is könyörgök most előtted, én állok előtted, - és én is vétkeztem. Nincs érdemem, nincs jogalapom, amire most hivatkozhatnék. S nézzétek is meg, Nehémiás nem hivatkozik semmilyen érdemre, dicső múltra, nem hivatkozik még arra sem, hogy most az éppen adott geopolitikai helyzet, meg még mellétéve Isten üdvtörténelme, adna valami jó esélyt, hogy történne valami. De vegyük csak sorba ezeket, kedves testvéreim.

Nos, a dicső múlt! Hivatkozhatnánk rá. Mennyei Atyánk, hányszor megsegítetted ezt a népet. Hányszor talpra állt. Hányszor kihoztad a bajból. Hányszor volt dicsősége ennek a népnek! Ne hagyd gyalázatban! Vagy mondhatnánk azt is, hogy most úgy áll a világ, Mennyei Atyám, most olyen a helyzet, így tapogatjuk le a világról, hogy ha egy kicsit adsz a lelkedből, segítesz bennünket, akkor túldöccenhetünk a nehezén. De nincs sem dicső múlt, sem csodálatos lehetőség a jövőben, nincs itt az óra kedvező állása, ami nagy esélyt mutat, csak egy van, amit maga Isten mondott volt egykor. Ezt idézi Nehémiás. Emlékezzél meg arról a beszédről, amelyet Te parancsoltál a te szolgádnak, Mózesnek: ha vétkeztek, én elszélesztelek titeket minden nép között, ha pedig megtértek hozzám s megtartjátok parancsolataimat és cselekszitek azokat, még ha az égnek utolsó szélén volnátok is elszórt gyermekeitek, onnan is összegyűjtöm őket és beviszem arra a helyre, melyet választottam, hogy lakozzék ott az én nevem. Ez az Isten beszéde. Ez nem történelem, ez nem a jövő egyik lehetősége, - ez az Isten beszéde, mely örökre megmarad. Nincs mire hivatkoznia Nehémiásnak, még a szégyenre sem, mondván, Uram, töröld el a szégyent. Még a gyalázatra sem utalhat: Uram, ne hagyj bennünket gyalázatban. Még a befejezetlenül hagyott munkákra sem lehet hivatkozni: Uram, segíts, hogy végre befejezzük már. Nincs miért a jövendőre sem hivatkozni, hogy talán holnap… ahogy mondják néhányan: október 23-án vagy márciusban... Vagy nyáron. Vagy valamikor. De nem messze! Uram, segíts hát! Csak az Isten beszéde van, mert ez marad meg örökre.

Nehémiás azt a szankciót idézi és azt az áldás-ígéretet, amelyet Isten a törvényhez kapcsolt. Másutt még egyszerűbben így áll ez: Íme, adtam elődbe életnek és halálnak útját, te azért válaszd az életet. Itt pedig így hangzik: ha nem tartod meg szövetségem rendjét, ha nem aszerint élsz, amire elhívtalak, szétszórlak. Ahogy szétszórja a pitypangot a szél, nyomtalanul szétszórlak a világ minden tájára. De ha megtérsz és megtartod parancsaimat, bárhol is légy és gyermekeid és unokáid, egybegyűjtelek arra a helyre, melyet választottam (s itt kell megrendülnünk: nem azért, hogy ti ott lakozzatok, nem azért, hogy ezt nektek adjam örök bérletbe, nem azért, hogy ez a ti országotok legyen évezredeken keresztül, hanem azért!) hogy az én nevem ott lakozzon!

Egybegyűjtetni hát Isten által, nem azt jelenti, hogy végre, végre helyreáll valami régi rend. De szeretném ezt én is, igazán, őszintén, mondom ezt. Szívem minden kívánsága ez. Legyen úgy, mint régen volt – szól a nóta. Úgy legyen, szépen, békességben, minden magyarnak, legyen meg a mi igazságunk. Kívánnánk, legyen hát határrevízió, legyen minden, álljon egybe újra ez a nép! És hogyne kívánhatnánk ezt! S kívánhatták azok a szegény zsidók ott Krisztus előtt 800 évvel, hogy álljon minden helyre, álljon helyre a törzsek szövetsége, és legyen úgy, mint régen volt, a dicsőség napjaiban. Hát ezért kaptuk az országot, ezért hozott ide minket az Isten, ezért mondhatta a reformáció korában Farkas András prédikátor-költő: mink is csak olyanok vagyunk, mint a régi zsidók voltak, kiket kihozott Isten Egyiptomból, minket meg kihozott Szittyaföldről és iderakott a tejjel-mézzel folyó Kánaánba. Erről énekel Himnuszunk is.

Hát hogyne kellene ennek így lennie, és mégsincs semmi alapunk kérni, mert Isten azt a földet, azt a várost, azt a templomot azért rendelte, hogy ott lakozzék az Ő neve. Hazamenni hát, a várost megépíteni, a templomot megépíteni, azt jelenti, kedves testvéreim, hogy ott lenni, ahol Isten van. És ha ott vagy, ahol Isten vagy, boldog vagy, ha ott lehetsz, ahol Ő van, boldog ember lehetsz, ha ott lehetsz, ahol Ő van, akkor megtapasztalod Őbenne és Őáltala az összegyűjtetés nagy munkáját.

Holnap itt, ebben a gyülekezetben is hálaadó és emlékező istentiszteletet fogunk tartani, mint oly sokan ebben az országban mindazért, ami ötven esztendővel ezelőtt történt. Holnap a hála és az emlékezés napja lesz. S talán valami kezdeté is. Mert akik az ünnepet igazán átélik, azok az emlékezés ereje által elkötelezik magukat valami tisztábbnak, igazabbnak, nagyszerűbbnek és szentebbnek. Jó tehát, ha egy nappal előtte, a mai vasárnapon mi ezt az ünneplést, emlékezést, újbóli elkötelezést, egyszóval: a munkát imádsággal kezdhetjük. S nagyszerű dolog, hogy ebben az imádságban, melyben oda visszük Isten elé a népünket, ezt a szegény árva, szétszórt magyar népet, úgy állhatunk oda, hogy mondhatjuk: én is. Nemcsak ők, nemcsak a többiek, nemcsak azok, akik nincsenek itt, hanem én is. Segítsen benneteket Isten Szentlelke arra, hogy ha kell, sírva, ha kell böjtölve, ha kell, térdre hullva, ha kell, keserű lélekkel, de mégis, oda tudjatok állni a megtartó és szabadító Isten elé, hogy a holnapot, az emlékezést, a hálaadást, az újat, mindent, amit a szabadság megtermett nekünk, ezzel az imádsággal kezdjük:  Tekints reánk és könyörülj meg rajtunk, - tekints reám és könyörülj meg rajtam. Ámen