Én és mi a kegyelemben

Szép igét olvastunk ma a Bibliaolvasó Kalauzban: a hit hallásból van. Aki hisz pedig hisz, megtartatik (Lk 8,50). Ezért küldetett az igehirdető, és arra kapott felhatalmazást a prédikátor, hogy ezt a szabadító üzenetet hirdesse. Akik pedig Istenhez folyamodnak, megtalálják Őt, és Őbenne támaszt, oltalmat, irgalmat és örökéletet nyernek. Így szoktuk röviden összefoglalni a hit döntő jelentőségét. De amikor summát készítünk, az indító igét többnyire kimetsszük a közvetlen összefüggésből. Ám éppen itt a Római levélben láthatjuk, hogyan függ össze a konkrét személyes és az egyetemes. Csodálatos szavakat olvastunk korábban: Isten szeretetétől semmi nem szakít el minket mondja az apostol (Rm 8). Egyetemes, gyönyörű igazság - mondhatni: summa. Ám rögtön utána személyes vallomást mond Pál.  Közel engedi magához a jobbára ismeretlen római keresztyéneket. Nagy az én szomorúságom az én atyafiságom (rokonságom, népem) népem miatt, mondja. Holott övék Mózes, övék a próféták, ők kapták az ígéreteket, ők hordozták a reménységet, közülük támad az üdvösség, ahogy a samáriai asszony is mondja (Jn 4,22).  De az ő buzgó népe, nem az Isten igaz ismerete szerint buzgó (Rm 10,2). És itt a megismerésen az üdvösség titkát érti az apostol. Hadd vonatkoztassak el máris az apostol gyötrelmétől. Jó, ha egy gyülekezet buzgó! Márpedig a gazdagréti gyülekezet buzgó, lelkesedésben nincs hiány. Sok irigye van ennek a közösségnek, mondhatom. Gazdagrét? -hallják sokan. Ja, igen Gazdagrét! - nyugtázzák sokan. Ott a Szentléleknek törzsgárda tag, nem alkalmi vendég. Azt mondja, lám, az apostol: honfitársai buzgók. Magáról is elmondta ezt egy vallomásában, hogy atyái törvényében és hagyományában ő maga is buzgó volt (ApCsel 22,3), hozzáértve azt is, amit itt mond: nem az üdvösség ismerete szerint. Sőt, ahogy a Római levél elején fejtegeti: ha meg is ismerték az Isten igazságát, azzal is csak a tulajdon igazságukat igyekeztek érvényesíteni, és az Isten igazságának nem engedelmeskedtek. Megrázó szavak ezek, mert ezek szerint a megtérése előtt ő is csak maga igazságát akarta érvényesíteni. Hát mit mást?! – mondhatnánk. Mi itt, a 21. században, az önmegvalósítás korában, nem ítélünk meg ezért senkit. Legyél boldog - ez korunk parancsa. És hogyan legyél boldog és szép, és örökké fiatal és sikeres? Kapsz hozzá tanácsot mindenhonnan. S mintha az evangélium is csak egy jó tanács lenne. Csakhogy, mintha önmagát, aztán a népét, aztán minket kérdezne az apostol: kicsoda vagy te, teremtmény, hogy versengsz az Istennel? (Rm 9,20) Az üdvösség ismerete nélküli buzgóságnak pontosan ugyanannyi kára van, mint a buzgóság nélküli üdvismeretnek. Az üdvismeret nélküli buzgóság elsodorja az embert, mert elragadja az önigazsága, és máris Istennel verseng. Vagyis számon kéri Istent, követelést nyújt be Nála, és jobban tudja Istennél is, hogy mit kell Istennek tennie.  De ez halálos zsákutca. A hit tudja egyedül, hogy minden kegyelemből van. Sőt, hogy mindennek az alapja kegyelem. És Isten bőkezűen kegyelmes mindenkihez, aki őt segítségül hívja. Ez itt a vízválasztó: vagy a magam igazságának az érvényesítéséért küzdök (versengek Istennel), vagy segítségül hívom őt.

A református lelkipásztor tiszte az, hogy e vízválasztónál megállva megmutassa a helyes utat. Nem könnyű tiszt. Kedves Nagytiszteletű úr, reád prédikálok: remélem, tudod, mit vállaltál, amikor elfogadtad ennek a gyülekezetnek a meghívását! Lelki testvéreid hívtak meg erre a tisztre. Régóta szolgálsz már közöttük, barátaid lettek ők. Mégis, egyszerűen mondom, emberek hívtak meg, külső elhívással.  A te tiszted is hívogatás lesz.  Neked az önérvényesítő embert kell hívnod oda, ahol nincsen érdem, ahol nincs mit felvinni a mennyek országába, és odaborítani a mennyei trónus elé: érdemet, kitüntetést, díszdoktorságot. Csak egyet lehet tenni: alázattal odaállni a kegyelem királyi széke elé, a feltétlen és az abszolút kegyelemhez, és kérni a kegyelmes Istentől.  Hitünk szerint erre kaptál megbízást (belső elhívást) Istentől, hogy a kegyelem székéhez hívogass sokakat. Ezért nem leszel mindig népszerű.  Sőt, egyáltalán nem leszel népszerű. Nem leszel 21. század módjára népszerű, mert, ha hűséges vagy a megbízáshoz, nem lehetsz modern! Látom az ijedt tekinteteket! Hiszen a gyülekezet egy modern, korszerű lelkipásztort szeretne! Csakhogy, testvérek, nem az a kérdés, hogy régies-e a nagytiszteletű úr, vagy éppen annyira modern már, hogy olyat még Amerikában sem látni? Az a kérdés, hogy az Örökkévalót hirdetni-e? Mert a modern, a mai holnapra már avult lesz. Egyedül a kegyelem az örökkévaló. A Szentháromság Isten örök létéből fakad a kegyelem, már a világ alapjainak felvettetései előtt. 

Ezért a gyülekezethez is szólnom kell. Némelyek szerint a Római levélnek ezt a szakaszát, ahonnan a textust olvastam, gyorsan át kellene lapoznia minden bibliaolvasónak. Itt ugyanis régi dolgok vannak. Pál apostol személyes gyötrődése ez, de mégiscsak családi, törzsi, hagyománybeli ügy. A levél 8. részének vége és a 12. rész eleje hézagtalanul összeillik, minek hát ezzel a három fejezettel bíbelődni?!  De milyen jó, hogy itt van és olvashatjuk. Mert a gyülekezetnek oda kell állnia a lelkipásztora mellé, amikor a könyörgésnek, a sírásnak és a gyötrelemnek az óráit éli, éppenséggel amikor az öviért aggódik, aggódik, sír, közbenjár a gazdagréti gyülekezetért. Álljatok mellé, ha értetek sír! S talán már annyira megrendült, hogy mint egykor Illés próféta a Hóreb hegyénél, odaáll az Úr elé és azt mondja: elég volt, Uram, vedd el lelkem, egyedül maradtam (1Kir 19). Egyedül vagyok, és nem tudom s nem is akarom tovább csinálni. Erről beszél itt az apostol. Erről a megrendültségéről, az evangélium-hirdető véghetetlen magányosságáról. De amit Isten egykort Illéshez hajolva a fülébe súgott vigasztalásként (mert nem a viharban, nem a villámlásban, nem a mennydörgésben, nem a sziklaszaggató szélviharban szólt az Isten Lelke, hanem halk és szelíd hangban), hogy meghagyott Izraelben hétezer igaz lelket, azt folytatom most én itt és így szólítom a gazdagrétieket: nos, hétezrek, vegyétek körbe imádságban lelkipásztorotokat! Fohászkodjatok érette, hogy soha kísértésbe ne jöjjön, hanem mindig csak a kegyelem evangéliumát akarja hirdetni, a megtartatásért. Mert annyi minden fogja őt vonzani, nyomni, terelni, annyi ötlet árad majd rá, hogy megoldást keressen az övéinek a nagy Istennel versengésben. De emlékezzetek arra, amit az apostol mond: »a hitből való igazság így szól: ne mondd a szívedben kicsoda megy föl a mennybe? (azaz, hogy Krisztust aláhozza), azt se mondd, hogy: kicsoda száll le a mélységbe (azaz, hogy Krisztust a halálból felhozza). Hanem mit mond? Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben, azaz a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk. Mert ha te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre.« (Rm 10,6-10) Lám, a közvetlen megszólításból (»te«) többes szám első személyre (»mi«) vált az apostol. Ez a gyülekezet nagy titka. A lelkipásztor Illés palástját hordja. Illés nem sokkal azután, hogy a Hórebnél hallotta az Úrtól a vigasztalást, találkozott Elizeussal, akire ráterítette palástját. Addig egyedül volt (én) - utána közösség lettek (mi). Ezért hordozza a prédikátor is próféta palástját, - de az már apostoli palást is. Mert van itt egy váltás, ami egyúttal titok is. Eddig a maga személyes gyötrelméről beszélt, most pedig azt mondja: mi »szívvel hiszünk az igazságra« -  szível hiszünk abban, amit Isten Krisztusban szerzett meg nekünk, szívvel hiszünk Jézus Krisztusban, szószerint: rátesszük a szívünket, rátesszük az életünket Krisztusra. És mi »szájjal teszünk vallást az üdvösségre« -  együtt, közösen valljuk meg a hitet. Nem egy ember mondja-vallja az igazságot, hanem a gyülekezetben mindenki. Mert nem lehet mást mondani. Mert nincsen más üzenet, az evangélium egyként szól zsidónak is, görögnek is, gazdagrétinek is, Isten minden gyermekének. És nem lehet mást mondani, mert a kegyelem beszéde öröktől való, és örökre meg is tart. Hogy mondja az apostol? »Szívvel hiszünk az igazságra, és szájjal teszünk vallást az üdvösségre.« Aki hitben megy az Úrhoz kegyelmet talál. Minden kegyelemből van. Minden kegyelem. Isten maga a kegyelem. 

Kedves Nagytiszteletű Úr! Mi, lelkipásztorok is, akik eljöttünk ide, áldást kérni rád, hadd buzdítsunk: maradj meg ebben, és légy állhatatos. Kedves gazdagréti gyülekezet! Mi vendégek, akik itt vagyunk veletek együtt örvendezni, hadd buzdítsunk benneteket arra, hogy segítsétek lelkipásztorotokat ebben a szolgálatában, hadd zökkentsen ki benneteket önigazságból, az ismeret nélküli buzgóságból, és a buzgóság nélküli tudálékosságkból, hogy mint Isten elhívott gyermekei együtt keressétek és találjátok meg a kegyelmet, vele együtt, és velünk együtt. A hit pedig hallásból van. De mi módon hallaná valaki, ha nem hirdették neki? És mi módon hirdettetne, ha az Úr nem küldene igehirdetőket?  Isten megajándékozta a gazdagréti gyülekezet a kegyelem hirdetőjével!  Öleljétek magatokhoz, és bátorítsátok tisztében! S ha abban hűséges, akkor magához ölel benneteket, és bátorítani fog, mert szívvel hiszünk az igazságra, és szájjal teszünk vallást az üdvösségre. Ámen