Én az Úrnak

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az elmúlt alkalommal elmondottam, hogy két fejezet beszéli el Bárák győzelmét Sisera fölött. Az egyik fejezet történeti elbeszélés, ezt a múltkor olvastam, a másik az a diadalének, amit Izrael prófétanője és bírája, Debora énekelt. A két elbeszélés, a történeti, illetve a himnikus olyan, mint amikor projektorozunk, és két lapot egymásra teszünk, s bár mindkettő ugyanazt mutatja, az árnyalatok, a részletek teszik kerek egésszé azt, amit látunk, s így megmutatják a lényeget is. A múltkor - s éppen Debora énekére hivatkozva - részleteztem, hogy milyen közállapotok voltak a régi Izraelben. Egy elnyomó hatalom huszonnyolc esztendeig uralkodott a népen, lehetetlen helyzet alakult ki, bizonytalanná vált minden, megszűnt a falusi élet, az emberek bemenekültek a városokba, kiszolgáltatottak lettek. Most csak azt a gondolatot emelem ki, amit ma újra hallottunk: a nép új isteneket választott, s mindjárt kigyúlt a harc a kapuk előtt.

A nehéz történelmi szakaszokat, az elnyomatás idejét mindig ez jellemzi. Pontosan jelzi a baj okát: új isteneket választott a nép. Más isten után menni, vagyis a szabadító Istennek hátat fordítani, azt jelenti, hogy a nép azonnal rabságra ítéli önmagát. Más istent választani, például, a hatalom istenét, a pénz istenét, azt jelentette, hogy kigyúlt a harc. Így is mondhatjuk, mikor Isten népe gonoszul cselekedett az Úr előtt, a bűnt választotta, a bűnt ölelgette magához, azonnal kitört a háborúság. S így van ez ma is. Látjuk, hogy ahol virágzik a bűn, ott azonnal békétlenség támad. Ahol az emberek a bűn nyomán járnak, ott hiába sóhajtoznak, kiáltoznak, epekednek, vágyakoznak: beh jó lenne egy kis békesség! – ott bizony, megbomlanak a családok, tönkremennek a barátságok, megszűnik az egymás iránti bizalom, s mindenki harcolni fog, mindenki ellensége lesz mindenkinek. Ember lesz embernek farkasa.

De most a diadaléneket hallottuk! Debora megénekli a győzelmet, leírja a csatát és a körülményeket. Sőt, Debora a győzteseket is számba veszi. Nemcsak arról szól, hogy az ellenség mekkora sereggel vonult fel, ám hogyan aratott a nép csodálatos győzelmét Isten kegyelméből (mert az égből harcoltak Izraelért, a csillagok a maguk helyéről vívtak háborút Siserával), hanem felsorolja azokat a törzseket is, akik részt vettek a fölszabadító háborúban. Miközben hallgattuk az éneket, kitűnt nekünk is, hogy Debora szabadságharcról zeng. Egy olyan országban vívták meg ezt a harcot, ahol nem volt központi kormányzat és ellenség zsarnokoskodott a népen. Egyszóval, Sisera legyőzése egy nagy szabadságharc, népfelkelés eredménye volt. Vagy inkább: forradalomé. A forradalmak sohasem tervezésből születnek. Nincsenek kormányok, parlamentek, vezérkarok, akik elhatároznák, és tudatosan megterveznék a forradalmat, az mindig spontán támad, váratlanul, hirtelenül. De hogy kik vettek benne részt, kik voltak a hősök, azokat most megénekli Debora.

S megjegyzi azokat is, akik nem vettek részt a harcban. Az egyik távolmaradó törzs kapcsán megjegyzi – a 23. versben Mérozról beszél –, hogy nem jöttek az Úr segítségére. Ha a fülünk csiszolódott már mindenféle jó dogmatikán, református igehirdetésen, akár meg is tudunk ezen a mondaton botránkozni: „nem jöttek az Úr segítségére?!” Mi ez? Isten segítségére sietni? Hát kell Istennek valami segéderő, valami parittyás törzs néhány tucat katonával, hogy beszálljanak a csatába? De értjük a költői képet, a fölfokozást. Az Úr ügyéről, Isten népének a nagy ügyéről volt szó, az elnyomatás alóli felszabadulásról. Ez volt a tét. De némelyek nem jöttek az Úr segítségére, az Úr segélyére vitézei közé, távol maradtak. Viszont – mondja Debora, amikor a hősöket sorolja – felkelt az Izrael maradéka. Hősöket sorol, törzseket, Benjámint, Efraimot, Isszakhárt, Zebulont, a halálra szántakat, akik szinte fegyver nélkül, huszonnyolc évi pacifikálás után – talán csak egy parittyájuk volt, mégis–  elmentek a csatába, nos, ők voltak a maradék. Ez a szó: maradék, később, ahogy előrehaladva olvassuk Isten népének történetét, különösen a prófétai iratokat, egyre többször fog előkerülni. Ezekben azt olvassuk, hogy a nagy történelmi katasztrófák után, amikor szétszéledtek, elmenekültek az ország lakói, elomlott minden, valami maradt, vagy éppen: a maradék visszatért. Ézsaiás próféta így mondja: fölsarjad egy vesszőszál a törzsökről, a megmaradt csonkról. Később vigasztaló beszédeiben azt halljuk, hogy egyre kevesebb ez a maradék. S a végére szinte elfogy. Egy késői zsoltár már így kiált fel: nincs igaz ember, egy sincs. Mindez pedig előretekint a beteljesülő időre, amikor már egy valaki marad: Jézus Krisztus. Ő az egyetlen hajtás, ki felsarjad, és ebben az egyetlenegyben végzi el Isten a teljes szabadítást.

Itt még sokan vannak, akik a maradékba esnek. Lehet mondani, hogy most még a maradék több is, mint azok, akik nem vettek részt a szabadságharcban. A hősök itt még többen vannak, mint a távolmaradók. De nézzük, kik hiányoztak! Debora felsorolja őket. Ott kéne nekik lenniük a diadallistán, a hősök, a zsákmányosztók között, ám most szégyenlistán szerepelnek. Néhány törzset nevez meg. Gileádról szól, aki a Jordánon túl pihen. Emlékszünk Gileádra? Néhány nemzedékkel korábban csodálatos segítséget kaptak a Jordánon-inneni törzsektől. Akkor őket szorongatták a pusztai népek. De a többi törzsek átkeltek a Jordánon és segítségükre siettek. Hát Dán miért időzik hajóinál? – kérdezi Debora. Róluk még nem hallottuk, de majd Gedeon történetekor értesülünk arról, hogy amikor a tengerparti népek megtámadják őket, el kell hagyniuk őseik földjét, szórványnéppé lesznek, északra vándorolnak és szétszóródnak. Aztán – folytatja Debora – Áser a tengerpartján ül és nyugszik öbleinél – talán valamelyik turista-paradicsomban? -, miközben testvéreivel felszabadító háborút kellene vívni!

De akiket ma igazán ki kell emelnünk, azok a Rúben törzse. A törzsi rangsor szerint övék az elsőség. Most azonban, mondja Debora az énekében: „csak Rúben patakjainál vannak nagy elhatározások. Miért maradtál ülve a hodályban, hogy hallgasd nyájad bégetését? Rúben patakjánál nagyok voltak az elhatározások.” Figyeljük meg: először jelen időben mondja: csak Rúben patakjánál vannak nagy elhatározások, vagyis: megfontolások, nekifohászkodások, ígérvények. Rúben tehát megígérte, hogy elmegy – erre utal a kifejezés. A következő versben viszont múlt időben halljuk ugyanezt: csak Rúben patakjánál voltak nagy elhatározások. Micsoda megrendítő kép ez! Vannak nagy elhatározások – vagy csak voltak? Le vannak írva a kötelezvények, meg van fogalmazva a szövetség ősi rendje, él a tizenkét törzs körében a pusztai vándorlás óta kialakult szent kötelezettség-vállalás. Vannak tehát, vannak kötelezettségek, s most szükség is van segítségre, szolidaritásra, testvériességre, erőre, hiszen beállt a lehetőség, hogy újra szabad legyen a nép. Ám a következő mondatban azt halljuk: Rúben patakjánál nagyok voltak az elhatározások. Vagyis, ami őket kötelezte volna, s amire a szavukat adták, az nekik már csak múlt idő. Van egy szép énekünk, bűnbánattal szoktuk énekelni: „sok szép ígéretem, jaj, de hányszor megtagadtam.” Ez is múlt idő. Sok szép vágyamat, nekibuzdulásomat, ezernyi szent elkötelezésemet – a sok mondatot – hogy ugyanis tudom, tudom, mi a dolgom - megtagadtam. Igen, testvérek, sokszor mondjuk, hogy tudom én, mit kell tennem, tudom én, mi a hívő ember dolga, tudom, hogy mi tartozik rám. Debora éneke tükör, elénk is tartja, s mutatja: múlt az már, távoli visszhang, már nem tudod, csak tudtad, csak ígérted, csak elhatároztad, csak kezedet adtad rá, de lépést nem tettél érte. S ott van a kettő között a gúnyos mondat, rettenetesen hangzik: miért maradtál ülve a hodályban, hogy hallgasd nyájad bégetését? Rúben törzse, kinek körében nagyok voltak az elhatározások, nagyok voltak a megfontolások, négykézlábra ereszkedett, és otthon maradt a hodályban.

Természetesen, tudom én is, mindig úgy volt a történelem, még a magyar történelem is, hogy semmi rendkívüli nincs ebben a megjegyzésben. Debora fölsorolja, hogy kik kapnak zsákmány, kiké a dicsőség, kik fognak kitüntetést kapni, kiknek fognak emlékoszlopot állítani, majd tanulság okáért, megszégyenítésért fölsorolja azokat is, akik elpihentek a tengerparton, jó szélre fordították a vitorlát, másfelé néztek, meg otthon hallgatták a birkák bégetését, mert ezt fontosabbnak tartották, mint testvéreik megsegítését. Ebben nem mutat nagy különbségeket a történelem. De nem is ez a veleje az éneknek, hanem az, amit a harmadik versben hallottunk. Ez mutatja meg, hogy miről van itt szó. Azt mondja Debora:

Halljátok meg királyok, figyeljetek fejedelmek!

Én, én az Úrnak éneket mondok.

Dicséretet zengek az Úrnak, az Izrael Istenének.

Első hallásra is megüti a fülünket, hogy itt egy gyönyörű, személyes költői föltolulást hallunk: én, én. Talán a szigorú nyelvtantanárok azt mondják, nem kell ezt így mondani kétszer: én, én. Sőt, a magyar nyelvben még azt sem kell mondani, hogy én, a mi nyelvünk úgy ragoz, hogy az alany benne van az igében, lehetne tehát azt is mondani: halljátok meg királyok, figyeljetek fejedelmek. Éneket mondok az Úrnak. Ez lenne stilisztikailag jeles. Más nyelvekben persze oda kell tenni az alanyt, mert az külön áll. De a héber nyelvben is az igében van az alany, a héber is úgy ragoz, ahogy a magyar. Talán ezért gondolta néhány 17. századi református prédikátor, hogy a héber meg a magyar nyelv rokonok. Miért mondja hát Debora, hogy: én, én? Mi ez a föltolulás? Talán azért mondja, gondolhatnánk, mert ő, ő Izrael anyja, ő az, aki tolmácsolta az Úr szavát, ő az, aki asszony létére elment a csatába, ő az, aki mozgósította az erőket, ő, az asszony, a gyenge nő. A csapatok vezérük kiáltására nem indultak útnak, de Debora szavára igen. Odaállhat hát az éneke elejére is, és mondhatja: én, én. A dicsőséglista is vele kezdődik. S ez meg is felel a történetnek. Nem szükséges a diadal pillanatában álszerénynek lenni. Itt minden Debora körül forog. Emlékszünk, amikor Bárákot unszolja, hogy induljon harcra, Bárák azt mondja – pedig ő a vezér, ő a kardos ember, tízezreknek parancsol! – azt mondja: ha eljössz a csatába – mondja Deborának, aki még Cinka Panka se volt !–, ha eljössz a csatába, elmegyek én is, ha nem jössz, én sem megyek. Méltó hát, hogy Debora álljon az első helyen a diadalénekben is!

S talán az is méltó, hogy kétszer mondja egymás után: én, én! Ám Debora így folytatja: én, én… az Úrnak mondok éneket, és Izrael Istenét magasztalom. Nem magát magasztalja, nem magát dicsőíti föl, nem úgy áll az első helyen, hogy vele kezdődik, és vele végződik minden. Nem önmaga hőskölteményét zengi, hanem azt mondja, hogy én – tart egy kis szünetet – s mondja megint: én – csak Istenről szólok! Így is visszaadható: én viszont az Úrnak éneklek. Az egyik angol fordítás tökéletesen érzi is ezt, és így fordítja: Én, viszont én az Úrnak éneklek. Tessék belegondolni, a Kison patakjában megáradt a tavaszi zápor és elsöpörte az ezernyi páncélozott harci kocsit, Isten népéé lett a győzelem. Csak ki kellett nyújtani kezüket a diadalért. Emlékezzünk csak, milyen kiszolgáltatottak voltak ők ezzel a rettenetes haderővel szemben – mégis övék a győzelem. Micsoda diadal ez, és micsoda ujjongás, micsoda ének méltó ehhez? S csak emlékeztetek, hogy Debora énekében fel vannak sorolva a hősök, a halálra szántak, a maradék, a győztesek, akiknek Isten győzelmet adott, s fel vannak sorolva a lusták, a távolmaradók, a gyávák, a bárányként bégetők – nahát, ennek a sornak az elejére valóban oda kell tenni Deborát. Ő viszont azt mondja, hogy én nem magamnak éneklek, nem a magam eposzát írom. Én az Úrnak éneklek!

Ez a döntő. Ez azt jelenti, hogy akik részt vettek a harcban, akik megértették, hogy az Úr parancsol nekik, s megértették, hogy megannyi tétlenkedés, gyávaság, restség, szándékos ellenszegülés után, most mégis segítségre jön az Úr, meghallgatta kiáltásukat -, tehát lépni, mozdulni, tenni kell, s ezért nem vonhatták ki magukat, nem húzódhattak akolba, mondván, hogy mi mindig vesztettünk – amit mi, magyarok szoktuk mondogatni – , meg hogy nekünk sohasem sikerült semmi, csak volt valami kis szalmaláng, aztán porba hullott minden, most tehát akik megértették mindezt és Deborához csatlakoztak, az énekben is csatlakoznak hozzá. Így is szól az ének felirata: Debora és Bárák éneke. Tehát Bárák, a hadvezér is énekel, és énekel Efraim is, énekel Benjámin, mindenki énekel, összeforrnak egy énekben, egy ujjongásban, egy magasztalásban, egy győzelemben. De Rúben nem énekel. Vagyis nem az a Rúben törzséről szóló kritika veleje, hogy gyávák voltak, otthon maradtak – hát, legfeljebb nem kapnak a zsákmányból! –, hanem az, hogy nincsenek ott, amikor a nép az ő Istenét dicsőíti, nincsenek ott abban a magasztos pillanatban, amikor boldogan átélhetik, hogy megsegítette őket az Úr! Nincsenek ott a diadalban, amikor átélhetik, hogy nem emberi erőfeszítés, nem emberi esély, nem kalkulus, nem a hol-fenn-hol-lenn, nem a jószerencse-balszerencse, hanem az Úr segített. Mert – tudjátok, kedves testvérek – az emberi életnek azok a legnagyszerűbb pillanatai, azok az igazi diadal-pillanatok, azok a legcsodálatosabb percek, akkor fakad fel a szívből föltartóztathatatlanul az ének és árad, mint tavaszi zápor, amikor az ember átéli ezt: nem én voltam az, Isten volt az, nem én voltam erős, nem én voltam ügyes, nem én rendeztem el a dolgot – Isten volt az! És ez azért nagyszerű, mert amikor Isten ad valamit, amit kérünk Tőle, Ő adhatná úgy is, ahogy a hentes. Múltkor a csarnokban állt előttem egy asszonyság és azt mondta a hentesnek: 74 deka! – így: 74 deka! – combot kérek. A hentes feltehetően ismerte már, mert addig nyiszatolta, csapkodta, vágta, mérte a húst, míg pontosan 74 dekagramm nem lett. Lehetne így is, kérek egy kis gyógyulást, kérem a családom békességét, kérek egy kis szabad levegőt, kérek egy munkahelyet, kérem a barátomat vissza, kérem az elvesztegetett életemre a föloldozást – és nem kérek többet. Csak annyit. Isten mindig többet ad. Jézus szerénységre tanít minket: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma! Ma reggeltől lefekvésig. És mi ezt mindig azzal a bizalommal kérjük, hogy holnap is fog adni, és holnapután is. S maga Jézus is ezt mondja: ne aggódjatok a holnap felöl, tudja a mennyei Atyátok, mire van szükségetek. Isten mindig többet ad. Ebből a többől marad ki Rúben, ennek a szabadító Istennek nem énekel diadalmas éneket, hanem hallgatja még mindig otthon a bárányok bégetését. Hát nem az Úr parancsolta neked? – mondta a csata előtt Debora Baráknak. Hát nem az Úr parancsolta neked? – mondja ma a Szentlélek neked. Neked parancsolta, hogy ott legyél az ujjongók körében, akik átélték, hogy Isten mindig többet adott. Halljátok meg királyok, figyeljetek fejedelmek: én, én az Úrnak énekelek, dicséretet zengek az Úrnak, Izrael Istenének. Én az Úrnak zengek.

Ámen