Én az teremtettem ezt!

Ünneplő gyülekezet, kedves testvérek!

Ádventben mi is sokat énekeltük, sőt, a régi egyházi szertartásrend szerint éppen ádvent negyedik vasárnapján énekelendő az az ének, mely Ézsaiás próféta jövendölésén alapszik, ez a híres „rorate, coeli desuper.” Ennek egyik változatát egyik kedves énekünkben is megtaláljuk, és sok alkalommal énekeltük is. Így szól: „Már az ég harmatozzon, a föld igazságot, mint bő gyümölcsöt hozzon, indíts vigaszságot!” Igen, sokat énekeltük ezt ádventben, és most, ímé, azt ünnepeljük, hogy amit a próféták nyomán mi is olyannyira vártunk, valóság lett: az ég megnyílott, a földre igazság költözött, nyomában szabadulás támadt - és igazság és szabadulás együtt virágzik. Isten teremtett.

Amikor a próféta jövendöl, s még jövő időben szól, egy szenvedő népnek üzen. Ennek a népnek ő maga is szenvedő tagja, s talán nem is tudja, nem is látja – mi már tudjuk és látjuk! – hogy ez a teremtés - mert isteni teremtés ez! -, hogy az igazság és a szabadság együtt van, és Jézus Krisztusban mindig együtt van, ez immár minden népre kiterjed. Így mondja ezt János az evangélium elején, ahonnan felolvastam: mi láttuk ennek a Jézus Krisztusnak a dicsőségét, mint aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.

Ünneplő gyülekezet, kedves testvérek! Amikor karácsony ünnepében megállunk, hálát adunk Istennek, hogy hűséges volt, hogy üdvígéretét megtartotta, s hogy valóban úgy lett: az igazság és a kegyelem, a szabadság és az igazságosság immár együtt virágzik Krisztusban, föltesszük mégis a kérdést, hogy így van-e ez ma? Így volt ez Betlehem éjszakáján, így volt ez látható Jézus Krisztus földi életében, így mutatkozott meg sokszor Isten egyházának életében! De így van-e ma? Mielőtt felelnénk erre a kérdésre, tartsunk önvizsgálatot. Két okból is meg kell ezt tennünk, ehhez két történetet szeretnék felidézni. Az egyik nemrégiben esett meg velem. A metróban utaztam – s akik metróznak, tudják jól, hogy újabban akárhány állomáshoz érkezünk, mindegyre bemondja a hangosbemondó, hogy: „jegyüket vagy bérletüket készítsék elő”, az ellenőrök kérni fogják.  Nos, nagyon elkalandoztak a gondolataim, s mire föleszméltem, már csak félig-meddig, de inkább is félreértettem, hogy mit mond a hangosbemondó. Nem így értettem, hogy: „jegyüket vagy bérletüket”, hanem csak ennyit véltem hallani, hogy: „életüket készítsék elő”. És mutassák be az ellenőrnek. Mindjárt a szívemhez kaptam, megvan-e, megvan-e az élete, és mit mutat, mit mutat az életem, ha mégis valakinek be kéne mutatnom!? A másik történet ugyanide kapcsolódik, gyermekkorunkban esett. Akkor még nem volt olyan tehetős a világ, sokan is voltunk testvérek, fél-kilónyi szaloncukor tellett csak a karácsonyfára, de a szabályok szerint az ünnep alatt abból tilos volt enni, csak ünnepek múltán nyúlhattunk hozzá. Ez volt a szabály. De sokan voltunk testvérek, és mi is elkövettük a tiltott fa gyümölcséből való vételnek a bűnét, úgyhogy rendre szedegettük ki a sztaniol papírból a szaloncukrot. Emlékszem, az egyik bátyám nagy ügyesen még kis fadarabokat is fűrészelgetett, amit az elvett szaloncukor helyére lehetett tenni, a másik testvérem szenet rakott bele, én pedig megvalósítottam az első magyar origamit, úgy állítottam vissza üresen a papírt, hogy teli szaloncukornak nézzen ki. A cukor persze gyorsan fogyott. Korán kelő lévén reggel is próbálkoztam, mentem a karácsonyfához, hátha van még, megtapogattam az egyik szaloncukrot: valaki már megelőzött, valaki már megelőzött, hamar fogyott, el is fogyott mind. Aztán egy reggel, amikor már csak az üres papírok lógtak ott, mégis fölkeltem: próba, szerencse, hátha maradt valahol még egy. Megtapintom: ebben van! Megtapintom a másikat, abban is van, a harmadikban is van! Tele volt a karácsonyfa újra szaloncukorral. Hogy lehet ez? Úgy lehetett, hogy édesanyánk vett még egy fél-kilót, azt nagy bölcsen eltette, s amikor már lepusztítottuk az összest, újra szaloncukorral rakta tele a karácsonyfát. Szép történet ez. De most az a kérdés is jön belőle, hogy vajon mi van belül. Kívül olyan szép az a sztaniolpapír. Van-e benne szaloncukor? Vagy csak egy fadarab van ott, csak egy széndarab, vagy csak áll üresen, ahogy Szabó István kiskorában kiügyeskedte, telinek néz, de belül üres?

 Mielőtt tehát föltesszük a kérdést, hogy az Isten teremtette igazság és szabadság együtt virul-e, és virul-e ez most minálunk, meg kell néznünk, hogy mi van az életünkben. S azt látjuk, testvérek, hogy segítségre van szükségünk. Nem szükséges takargatnunk, nyugodtan kimondhatjuk, bármennyire nem tetszik ez a büszke és gőgös embernek, nem is kell szégyellenünk: bizony, segítségre van szükségünk. A világot és az embernek emberhez való viszonyát mélységes igazságtalanság hatja át. Mintha nem az igazság szerkezetei tartanák fönn a világot, hanem mintha csak azért lenne világ, azért élnénk, azért lenne emberi együttlét, azért lenne történelem, civilizáció, kultúra, hogy viruljon az igazságtalanság! Éppen ezt mutatja az is, hogy ebben a karácsonyunkban is, sőt előtte ádventünkben is, szinte tüntetünk a jóságunkkal. Rendre azt láttuk az elmúlt napokban is, hogy azok is, akik amúgy a Magyar Köztársaság parlamentjében cinikusan megszavazták, hogy a jótékonysági adományok után is adót kelljen fizetni, most ott állanak a jótékonysági sátorokban és adagolják a forró bablevest meg a töltött káposztát a nyomorultaknak és a hajléktalanoknak! De hát mindenki tüntetni akar a jósággal. S vajon, testvérek, amikor így teszünk, nem valami súlyos bajt próbálunk eltakarni, hogy valójában nem a jóság áll itt az első helyen, hanem a sok megoldatlan helyzet. Mennyi szorongatást lát a mai ember! Mennyi nincstelenséget kell magunk körül látni! Talán, itt, köztünk is ülnek olyanok, akik tudják, hogy hiába a karácsonyi ételosztás, hiába a jó emberek jótékonykodó önünneplése, ők bizony hamarosan nincstelen lesznek – karácsony előtt közölték velük a „jó” hírt: vége a munkának, ki vannak rúgva. Mennyi méltatlanság és mennyi méltánytalanság! Mennyi mindent kellene megoldani, mennyi mindent kell megoldani! Ezt élte át egykor maga a próféta is, szorongatott helyzetben, kiszolgáltatottan, igazságtalanságok között. S hallja – mert hallja – a boldogító isteni ígéretet: Isten igazságot fog küldeni. Ez most egészen pontosan azt jelenti, hogy Isten segítőt fog küldeni, és az a Jézus Krisztus, aki elérkezett az idő teljességében, segítő volt. Segítő volt. Segítője volt a betegnek, segítője volt a szegénynek, segítője volt a gyászolónak, segítője volt a vigasztalannak, segítője volt annak, aki lehetetlen élethelyzetekbe bonyolódott, Isten Őbenne segítőt küldött.

Másodszor, az életünk azt mutatja, hogy szabadulásra van szükségünk, és ez már többre is mutat, mint ami mi vagyunk, egyen-egyenként. Gondoljunk bele ezen a karácsonyon is: hány rabnemzet él még a világon! Vannak még országok szöges dróttal körülvéve, se ki, se be. Vannak még országok, ahol egyetlen ember ül milliók nyakán és zengi – pedig nem is ismeri – Madách Ember tragédiáját: milliók egyért, - neki ez az élet, ez a lényeg. Emlékezzünk ezen a karácsonyon a foglyokra is, hányan vannak ma is a börtönökben, mert valamit elkövettek, mert el kell őket zárni a társadalomtól, de hányan vannak, akik nem követtek el semmit, és mégis ott vannak. Emlékezzünk a mártírokra is ezen a karácsonyon. Mi, 21. századi civilizációban élő keresztyének, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy valamikor, a régi Rómában az első két-három évszázadban, ott még voltak mártírok, ott még volt üldözés, - de ma nincs. Pedig van. Tizenhat ország van a világban, ahol ma, 2008 karácsonyán a keresztyének nem gyülekezhetnek egybe, nem tarthatnak istentiszteletet, nem állíthatnak karácsonyfát, s még ajándékot sem készíthetnek, nehogy gyanúsak legyenek. Ki tudja, lehet, hogy hamarosan Európában is bekövetkezik majd mindez - a politikai korrekt nevében. Imént hallottuk, hogy Angliában egy városi tanács úgy döntött, hogy ne legyen többé karácsony, hanem téli fény ünnepe legyen, nehogy megsértődjenek a többi vallások követői. Mi itt Közép-Európában tudjuk, hogy mi Télapó-ünnep, meg a fenyőfa-ünnep, és tudjuk azt is, hogy mit jelentett ez a keresztyének számára. Gondoljunk, testvérek a háborúk csapdájában élőkre. 2008 karácsonyán is vannak háborúk, népek népek ellen, országok ország ellen törnek, és a háború szörnyű logikája szerint a soha véget nem érő bosszú bosszúra gyújt, a harag haragot nemz, a revans revansot követel! Hát nincs szükségünk szabadulásra!? De jó lenne, testvérek, ebben a karácsonyunkban egyszerű gyermeki szívvel,  a beképzelt, önáltató ember minden gőgjét odahagyva, nagyon egyszerűen csak azt mondani: szükségünk van szabadulásra! Mert a helyzetünkön változtatni nem tudunk, mert ezen a halálos logikán, mely áthatja ezt a világot újra, változtatni mi nem tudunk. Isten azt parancsolja a próféta által: egek, harmatozzatok onnan felül, és a felhők folyjanak igazsággal, nyíljék meg a föld és viruljon föl a szabadulás! Egy új biblia-fordítás merészen így fordítja, kicsit eltérve a lényegtől, de érthetően: – viruljon fel a szabadság! Isten Jézus Krisztusban szabadítót küld.

S végül, hogy mit mutat az életünk, ha abba belenézünk, azt is látjuk, hogy az előbbieken túl, tehát túl a segítségen, túl az egyszeri, az alkalmi, az itt és most szükséges segítségen, továbbá túl a szabaduláson, mely átfoghatja egész közösségünket, és történelmünket, nekünk üdvözítőre is szükségünk van. Kálvin mondja nagyon bölcsen Ézsaiás próféciáját magyarázva: milyen méltányos Isten a szenvedő prófétához, , hogy segítséget küld neki, milyen csodálatos Isten az Ő népe iránt, ki fogságban van, szabadulásra vágyik, hogy szabadítót küld neki. De milyen dicsőséges Isten, hogy az Ő üdvössége elhatol a föld legvégső határáig, és minden embernek üdvösséget készít. De mi az üdvösség? – kérdezhetnénk. Hát nézzük meg önmagunkat, testvérek: életből halálba futunk! Az értelmes, boldog és teljes életből mindegyre átzökkenünk az értelmetlenségbe, mintha vakvágányra futna újra meg újra minden, mintha zsákutcában kellene újra behajtani, honnét nem is tudjuk, miképpen lehet kikerülni, merthogy Isten-nélküliségtől szenvedünk. Ez persze, meghagyom, filozofikusan hangzik: Isten-nélküliség. Fordítom szó hát szerint, jobban fogjuk érteni: istentelenségtől szenvedünk. A mai ember legnagyobb szenvedése, szenvedésének gyökere, megoldatlan szabadsághiányos, segítségnélküli világának ős okozója, hogy istentelen. Isten nélkül akar élni az ember, s elveszíti emberségét! Isten nélkül akar élni az ember, és úgy építi világát, ahogyan a gyerekek játszanak dzsengának nevezett játékkal. Ez egy kínai játék, egyforma méretű fahasábokat kell egy rakatból alulról kivenni, és egyiket a másikra rakva tornyot emelni – meddig lehet azt rakni? Meddig épülhet embercsontból, embervérből, emberáldozatból, a másikon átgázoló lendületből, akaratból az a nagy embertorony, amit mi építgetünk. Semeddig! Hogyan tudhatnánk önmagunk fölé magasodni, hogyan győzhetnénk le az élet nehézkedését! Nem tudjuk az univerzum örök törvényeit megváltoztatni. Istentelenségtől szenved a mai ember. De mit ígér Isten? Üdvözítőt. Mit küld Isten, kit küld Isten? Önmagát küldi. Szeretett testvérek, karácsony legcsodálatosabb ajándéka, hogy Isten belépett az emberi világba. Önmagát küldte segítőül, önmagát küldte szabadítóul, önmagát küldötte üdvözítőül. Így mondja a próféta által: Én, az Úr teremtettem! Mert az, hogy igazság és szabadság egyben áll, valamint, hogy igazság és s szabadulás nem válik el egymástól, és hogy van a világon egy személy, van a világon egy lélek, van a világon egy gondolat, van a világon egy érintés, mely áthatja azt és  ezáltal soha igazság és szabadság el nem válik, ez nem lehetséges másképp, csak úgy, hogy Isten teremt. Isten elölről kezd mindent. Igen, ünneplő gyülekezet, kedves testvéreim, ha igazán befogadjuk a szívünkbe karácsony teljes üzenetét, ha teljesen hódoló szívvel állunk oda a megszületett Krisztushoz, abba rendülünk bele boldog szívvel, hogy benne egy új teremtés kezdődik, egy új életrend kezdődik, egy új világ kezdődik. Aki Krisztusban van – mondja Pál apostol – új teremtés az, a régiek elmúltak, és Isten mindent újjá tesz. Mi az a régi? Hogy neked segítség kell. Mi az a régi? Hogy másnak is segítség kell, és te nem tudsz, vagy nem akarsz rajta segíteni. Mi az a régi? Hogy egyre a régi nóta járja: nincs szabadság, nincs remény, nincs öröm, nincs tartóssága az életnek! Mi az a régi? Hogy mindig, minden, mindörökké, Isten nélkül áll. Mi az a régi? Hogy mindettől szenvedsz, mindennek betege vagy, mindettől olyan nyomorult, sötét és kilátástalan az életed.

Azonban van új! Én, az Úr teremtettem! Isten szuverénül, igaz szeretettel, örök tökéletességgel újat teremt neked is, - új kezdetet. De úgy, testvérek, hogy ezt Ő kezdi. Az egek harmatoznak onnan felül, s csak ha a föld megnyílik, hogy befogadja Isten igazságát, Isten nagyszerű áldását, csak akkor termi meg a szabadulást, és a szabadulással együtt az igazságot. Csak így! Ez a sorrend megfordíthatatlan. Annak idején, talán ezerhétszáz évvel ezelőtt, amikor a keresztyének nagy vitát folytattak, hogy pontosan melyik napra kell kiszámítani karácsony napját, mikor született hát Krisztus, bölcsen belátták azt, hogy annak a legsötétebb napon kellett megtörténnie, - így is mondja János evangélista: a világosság a sötétségben fénylik fel, a sötétség legmélyén, amikor a legsötétebb, akkor ragyog föl a világosság. Ez egyetemes és mindenki számára érthető kép!  De most hadd toldjam hozzá, mert a mai Ige erre kényszerít, hogy a prófétai képet, talán sok helyen nem is értik, de mi magyarok értjük. A próféta egy szomjazó földről beszél, amely eső, csapadék nélkül nem teremhet semmit. Harmatozzatok egek onnan felül - kiált -, s a felhők folyjanak igazsággal, de nyíljék meg a föld! Mi, magyarok értjük, mi az, hogy terméketlen, a világnak ezen a táján értjük, hogy mi az, ha nem esik eső, és minden odalesz,  és sivataggá válik a világ. A legnagyobb szárazságban harmatozik az ég, a legnagyobb elesettségben érkezik a segítő, a legnagyobb nyomorúságban jön a Szabadító, és az istentelenség végső, halálos drámájában közénk lép Isten, Ő maga jön Jézus Krisztusban. Így mondja ezt egyszerű szóval János apostol: az Atya elküldte a Fiút a világ üdvözítőjéül. Milyen egyszerű, világos, tiszta mondat ez. Ilyen egyszerűen, világosan és tisztán áll előttünk karácsonyunkban Isten csodálatos ígérete, s ennek az ígéretnek a megvalósítása: Isten segítőt, szabadítót, üdvözítőt küldött a számunkra. Nyíljon meg a föld. Nyissátok meg szíveteket, s fogadjátok be Őt! Hogy igazság és szabadulás, igazság és kegyelem, szentség és békesség, öröm és véghetetlen szeretet lakozzon veletek most és minden időben.

Ámen