Emlékkő? Alapkő!

Emlékkövet állítunk, de mély meggyőződésem, hogy ez az emlékkő, amely egy hajdani egyszerű kis hajlék emlékét hirdeti, nem puszta emlékkő, hanem a majdani új templomnak az alapköve is. Ez a mi történetünk arról szól, hogy Isten népe életében vannak pillanatok, órák, hónapok, évek, vagy akár évtizedek is, amikor úgy tűnik, hogy sikerre jut az, amit a Nagytanácsban elhatároztak, nevezetesen, hogy megszűnjék a Jézus nevében való szólás. Ezt olvassuk itt: megparancsolták Péternek és Jánosnak, hogy mostantól kezdve a Jézus nevében ne tanítsanak. Akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy a Jézus neve gyógyító hatalom, akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy az evangélium az egyetlenegy üzenet, amire bizton rá lehet támaszkodni, akkor sem, ha az evangélium az egyetlenegy megoldást hirdeti az ember számára, s ez a megoldás maga az Úr Jézus Krisztus. Ha tovább olvassuk ezt a történetet, az 5. fejezetben újra elérkezik az a pillanat, amikor megtiltják Péternek és Jánosnak, hogy hagyják ezt abba,sőt,  Pétert börtönbe vetik, és – úgy tűnik, hogy sikerrel jár ez az elhatározás, ez az emberi szándék, hogy ne hangozzék többé az evangélium és a Jézus neve. Ám Péter csodálatos módon kiszabadul. És folytatódik az evangélium hirdetése. Mert nem szakadhat meg. Igen, emberileg szólva,  itt-ott, egy pillanatra – és ez a pillanat lehet egy év, lehet tíz év, lehet ötven esztendő – megszakadhat, ám Isten akaratából folytatódik. Hogy pedig mi a Péter és a János eltökéltségének az oka, azt itt halljuk. Visszakérdeznek, amikor parancsolnak nekik, és ezt mondják: vajon igaz dolog-e Isten előtt reátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg Vagyis, ha emberekre hallgatunk, akkor hallgatni fogunk. Ha Jézus Krisztusra hallgatunk, és az Ő felhatalmazására, akkor beszélni fogunk. Mi igazabb, kérdezi Péter a Nagytanács előtt, rátok hallgatni, s azért hallgatni, egy szót sem szólni, vagy pedig hallgatni az Úr Jézus Krisztusra, aki azt mondta: lesztek nekem tanúim az egész világon!? A tanú nem hallgathat. Aki átélte, megtapasztalta, befogadta Isten szabadító szeretetének valóságát, az csak Istenre tud hallgatni, és ha Istenre hallgat, vagyis engedelmeskedik, akkor szól. Akkor tanú lesz. Akkor az élet beszédét fogja hirdetni, és élni. Ezt a kis hajlékot, templomocskát, egyszerű alkotmányt annak idején eleink éppen azért állították ide, hogy innen, a környékről, Zuglónak és a VII. kerületnek a határvidékéről a templom, iskola, közösség nélküli embereket egybegyűjtsék az Istennek való engedelmességre. Aztán sok mindent bontottak itt az 1960-70-es években. Elbontották a templomot is, a gyülekezet albérletbe költözött. Fecskefészek gyülekezet lett. De megmaradván, van reményünk arra, hogy ahogy ez az emlékkő hirdeti az erre járóknak, hogy egykor itt templom állt, egykor majd templom fog újra állni, hogy egybegyűjtse Isten igéje hallgatására, az evangéliumnak való engedelmességre azokat, akiket Jézus Krisztus elhívott. Mi a tanítványok elkötelezettsége? Mi az, amiért nem hallgathatnak? Az élet  beszée. És aki az élettel találkozik, aki az élet Urának engedelmességet fogad, az nem tehet mást.  Nem tudnak mást tenni. Amikor újra felszólítják Péteréket, hogy hallgassanak, még erőteljesebben válaszol: inkább Istennek kell engedni, mintsem embereknek. Nagy mondat ez. Sokszor idézzük. Főleg mi, reformátusok. Történelmünk meghatározó pillanataiban mondottuk ezt az igét: inkább Istennek, mintsem embereknek... Most sem a múltnak engedelmeskedünk,  most sem az emberi érzéseknek engedelmeskedünk, beletörődve, hogy így lett, így kellett lennie, nem tehetünk mást. Inkább Istennek engedelmeskedünk, emlékkövet állítunk, amely azonban inkább az új hajléknak az alapköve. Ha nem ide épül, mert már itt nincs hely a számára, akkor majd elviszünk belőle egy darabot, és elhelyezzük oda, ahol az a hajlék épül. Hogy mikor? Az Istennél van elrejtve. Hogy mikor? Nem tudjuk, de a szívünk bizonyos benne.

Történet szerint az evangélium elterjedésének egy döntő pillanatában állunk, amikor még csak Péter és János, ketten vannak a szemtanúk, Krisztus kegyelmének átélői, a csodálatos halfogás megtapasztalói. Ők azok ott ketten, akik eldönthetik, kire hallgassanak. Emberekre vagy Istenre? De ez az eldöntendő kérdés most minket is értint: kire hallgassunk? Emberekre, és aztán csenden hallgatunk, vagy Istenre, és szóljuk azt, amit láttunk, amit hallottunk, amit tapasztaltunk? S elmondjuk: nem tehetünk mást, hirdetjük az életnek beszédét, hogy általa sokan éljenek ebben a városban is.  Hiszem, hogy Isten Szentlelke mindannyiunk szívében elkészítette már a döntést, és ünnepünk most arra szolgál, hogy ezt újra megerősítsük, és újra kimondjuk: inkább Istennek kell engedni, mintsem embereknek.

Ámen