Emlékezzetek

Diákkoromban nyári munkán egy ácsmesternél dolgoztam, és amikor egyszer a tetőlécet szögeltük (annak pedig megvan a módja), hallom, hogy a mester egyszercsak felkiált: hallelujah! Aztán kicsit később megint: hallelujah! Kérdem tőle: mester, miért kiáltozik itt a tetőn ilyen dicsőségesen! Elvétettem a sort és melléütöttem, édes Pistikém! - felelte. De, mester, ágáltam, olyankor nem dicsőítést mond az ember, hanem hát valami mást. De, Pistikém – tanított az öreg ács, képzeld, ha az ujjamat ütöm el?! Hát magasztalom az Urat, hogy így egyben megvagyok még, minden ügyetlenségemmel együtt! Hallelujah!

Hallelujah! Ezt mondja Szent Ágoston is, itt a zsoltárt magyarázva: Ez a zsoltárok sorában az első, mondja, amelynek záradéka így, ebben a formában áll: hallelu-jah! Egy szó ez, de voltaképpen kettő, és azt jelenti: dicsérjétek az Urat! – és hozzáteszi az egyházatya: éppen ezért kezdi így a zsoltáros: valljátok meg hálával az Urat! S hadd tegyem hozzá: itt sorrend van, szekvencia, vagy inkább szekvenciák, és ezek nagy titokra vezetnek el. Nézzük először ezeket:

Az első szekvencia:

MAGASZTALJÁTOK, vagyis tegyetek dicséretmondással vallomást az Úrnak – ahogyan egy másik zsoltár mondja: nem hallgatom el nagy dolgaid a gyülekezetben!

Aztán: HÍVJÁTOK ŐT SEGÍTSÉGÜL – mert, aki dicséri őt, segítségül is tudja hívni

Aztán: HIRDESSÉTEK, vagy inkább: TUDASSÁTOK minden nép között (az istentelenek között is, de leginkább a hívők között) tetteit!

A második szekvencia:

ÉNEKELJETEK neki!

ZENGJETEK neki!

MONDJÁTOK EL (meséljétek el) csodálatos, erőt meghaladó, ámulatos dolgait!

A harmadik szekvencia:

DICSEKEDJETEK szent nevével!

ÖRVENDEZZENEK azok, akik keresik az Urat!

A negyedik szekvencia:

KÍVÁNJÁTOK (áhítsátok), szomjazzátok őt!

KERESSÉTEK arcát szüntelen, folyton, újra meg újra!

Az ötödik szekvencia:

EMLÉKEZZETEK nagyságos dolgairól (erőt meghaladó csodadolgairól),

csodáiról,

ítéleteiről!

Figyeljük meg a szekvenciákban, hogyan csappan annak száma, amit mi teszünk, és hogyan bővül annak száma, amit Isten tesz és tett. Először még három szó mondja, mit teszek én: magasztalom, segítségül hívom, hirdetem, aztán a következőben: énekelem, zengem, elhirdetem. Ez három-három.

De aztán kettő-kettő: dicsekedem, örvendek; illetve: kívánom és keresem,

És végül csak egy – ez az egy: emlékezem! Emlékezem mindent meghaladó dolgaira, csodajeleire, ítéleteire!

Sokra tanít ez. Az ünnepben a jövendőnket is kutatjuk mindig. Ha pedig bizonytalan körülöttünk s bennünk minden, könnyen kapunk a magabiztos szó után, és sok megmondó van ma is! Mégis leginkább Rákócz György fejedelem jut eszembe, akiről feljegyezték, hogy mikor koronatanácsra ment az urakkal, előbb sátrában megfogta a sátorfát és »kiimádkozta magát barátai kezéből« – főleg az okosok kezéből, akik így is, úgy is, akkor is és ma is megingathatatlanul tudni vélik: mi a teendő! Mi a teendő az életünk alapvető dolgaival, mit kell itt tenni az ország, a kontinens ügyeivel, hogyan kell kezelni a kriziseket, és főleg kik azok, akiknek a kriziseket kezelni kell? És csak kapkodjuk a fejünket a sok megmondóember okos megmondása nyomán! Némelyikük még Istenre is hivatkozik, mint akiknek zsebében van a recept, mint akiknél hitbizományban van a jövő!! De ki hallgatja meg Istent?

A zsoltár arról beszél, és azt idézi fel, hogy előbb fel kellett kiáltani, szót kellett hallatni a nyomorúságból, a rabszolgalétből, az elveszettség szorongató, beprogramozott, jól megszervezett hatalmából, ki kellett zökkeni az odasimulás kísértéséből, szakítani kellett az egyiptomi húsosfazekak közgazdaságtanával és teológiájával. És kérdezni is kellett, leginkább és egyszerűen így: mi lesz velünk mégis? Elveszünk tehát? Megmaradunk talán? Elsöpör minket az áradat? Megvethetjük a lábukat? Mert a történelem nem oszt dicséretet és kárhozatot, csak elhoz rettentő időket is, amikor megmozdul minden: birodalmak támadnak és süllyednek. Hát akkor megmaradunk-e a palánkon, mi páran, alig néhányan?! Honnan jő az én segítségem? – kérdezi másutt is a zsoltáros.

Aki ezt a kérdést nem teszi fel, vagyis a zsoltár szava szerint: nem keresi mindig az Urat és az ő színét, annak legfeljebb szép és megtapsolható mondatai lesznek. Lesznek általános igazságai, de nem lesznek konkrét segítségei! Lesznek általános igazságai jóságról, igazságról, irgalmasságról, könyörületről, de Isten nélkül milyen könyörtelenek ezek az irgalmassági szentenciák!! Isten szüntelen keresése-kérdezése nélkül milyen üresen ezek a jóságos szavak, cselekvési programok, és milyen védtelenek vagyunk és maradunk mindannyian! Mert mit sem érnek a közhelyek. Mintha az mondanák, ha szomjas vagy, hát igyál! De, kérdem, hol a víz?

Ezért szűkül hát itt a szekvencia: az áradó magasztalás, dicsérés, megéneklés, elmondás, ujjongás – egy szóra szűkül: emlékezzetek! Nekünk is szabad hát ünnepünkben emlékeznünk: Isten nagyságos dolgaira, megtartó kegyelmére, jókedvű és áradó áldásaira, szabadításaira! Őreá emlékezzetek tehát – és akkor keresni fogjátok őt! És ha őt keresitek igazán – emlékezzetek reá!

A zsoltár arról szól, hogy mi magunkban elvétjük a dolgot. De Isten megtart! Zengjétek, ékesítsétek, dicsérjétek az Urat!

Ámen