Emberség

Lekció: Márk 16,14-20

Textus: Apostolok Cselekedetei 28, 1-9

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvérek!

Mindenek előtt hálás szívvel köszönöm a meghívást, hogy közöttetek lehetek itt, Pécsett az ökumenikus imahét záró alkalmán, amikor imádságban és testvéri közösségben  keressük minden keresztyének egységét, amikor együtt és közösen tekintünk a lényegi egységünk alapjára, forrására, magára Jézus Krisztusra.

Egy hosszú történetet olvastunk ezen a héten. Ennek a történetnek egy-egy mozzanata állt előttünk minden napon. És ezeket a mozzanatokat  Lukács evangélistának  az a megjegyzése kötötte össze, hogy a Máltán partra vetődött hajótörötteket a bennszülöttek (vagy más fordításban a barbárok) nem mindennapi emberséggel tisztelték meg. Tüzet gyújtottak nekik, hogy megmelegedjenek, befogadták őket, és amikor újra útnak indulhattak (három hónap múlva), minden jóval ellátták őket. Nem mindennapos emberség ez.  Emberség – filantrópia. Nem kell félni a szótól, bár eléggé lejáratott a mi korunkban. Kiüresedett szó lett. Sokféle mozgalom tűzte zászlajára, és ezek a mozgalmak gyötörnek minket, keresztyéneket. Filantrópiára ösztökélnek, mi több, meg is követelik tőlünk. Ha Krisztus követői vagyunk, mondják, ha a szeretet vallásában járunk, akkor nem mulaszthatjuk el ezt a lehetőséget, vagy ha éppen elmulasztanánk, elénk tárják és megszabják nekünk, hogyan és miben lehet filantrópiát gyakorolni. Leginkább programjukhoz való csatlakozásban.  De nem kell ettől a szótól félni. Éppen Pál apostol az, aki szolgálata során más alkalmakkor is átélte az emberszeretetnek ezeket a mély gesztusait, felfokozza ezt a szót. Ezt írja Titusnak: Emlékeztessed a gyülekezet tagjait, a Krisztus követőket, hogy  „minden jó cselekedetre készen legyenek. Senkit ne szidalmazzanak, ne veszekedjenek, gyöngédek legyenek, teljes szelídséget tanúsítva minden ember iránt, mert régen mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különböző kívánságoknak és gyönyöröknek szolgái, gonoszságban és irigységben élők, gyűlölségesek, egymást gyűlölők voltunk, de amikor a mi megtartó Istenüknek jóvolta, és emberszeretete (filantrópiája!) megjelent, nem az igazság cselekedeteiből, melyeket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületés fürdője és a Szentlélek megújítása által.” (Kolossé 3) Amikor Isten filantrópiája megjelent, mondja, vagyis   amikor Jézus Krisztus megjelent. Isten embersége maga Jézus Krisztus!

 Ezt úgy tudjuk hozzákötni a Máltán történtekhez, hogy Lukács végső megjegyzéséhez igazodunk. A szigetlakók nem mindennapos emberszeretet, emberiességet gyakoroltak velük, befogadták őket. Hogyan is?  A régi bölcsesség azt mondja, hogy a világ emberi zűrzavar és Isten gondviselése által kormányoztatik.  (Confusione hominum et providentia Dei regitur.) Nos, ez a történet, Pál apostol Rómába jutásának története a zűrzavarok története. De van benne egy rejtett szál, az Isten gondviselésének a szála. És ez messzire nyúlik vissza. Eltakarják a viszályok, a bajok, a nyomorúságok, a vihar, a hányattatás, a hajótörés, az ellenkező vélemények, mégis Isten gondviselése vezérli Pál apostolt célra. Mi ez a titokzatos szál? Hallottuk korábban, hogy amikor napok óta hánykódik a hajó a sötét tengeren, utasai éheznek, egyre nő a kétségbeesés,  Pál álmot lát, és ebben az álomban Isten megerősítését hallja: ne félj, mondd meg mindenkinek, aki a hajón van, ne féljenek, mert partot kell érnetek, hiszen neked adtam mindenkit, akit veled hajózik. És ez a szál még korábbra megy vissza, még Kis-Ázsiába,  ahol Pál szintén nyomorult helyzetben van, amikor álmot lát, és azt hallja: ne félj Pál, mert neked királyok és hatalmasságok előtt kell megállnod és bizonyságot tenned Krisztusról. Nem tudjuk, mikor írta Pál a római keresztyéneknek a levelét, de így kezdi: vágyva vágylak titeket látni, hogy egymás hite által megerősödjünk. Mikor vette a fejébe, hogy Rómába megy? Nem tudjuk. De az okát tudjuk. Azért megy Rómába -  szabad emberként vagy fogolyként, részlet kérdés –, hogy bizonyságot tegyen fejedelmek és királyok előtt. És miről kell bizonyságot tennie? Isten filantrópiájáról,  Jézus Krisztusról, a testté lett igéről, akar szólni. Miért? Ha újra olvassuka Titushoz írt levél passzusait, vagy a Római megrendítő katalógusát az ember nyomorúságáról, belátjuk, hogy csak Krisztusban van menekvés, csak Isten emberszeretetében van megoldás. Ismétlem, ezt mondja Pál: mikor még mi (mi is!) irigykedők, gyűlölködők, egymást elemésztők, haragosok, káromlók, becstelenek, istentelenek voltunk, megjelent az Isten emberszeretete. Mikor tehát az ember nem tudta szeretni az embert, mikor az ember képtelen volt filantrópiára, legfeljebb csak szép és hangzatos programokra – azokból pedig a bűneset óta bőséggel van szakajtó szám! –, vagyis mikor képtelen voltál a másik embert szeretni, és alkalmatlan voltál igazi filantrópiára, csak az önszeretetre voltál képes (vagyis nem tudtad úgy szeretni felebarátodat, mint magadat, csak magadat tudtad szeretni), akkor megjelent az Isten szeretete.  Ezért akart Pál Rómába menni, hogy elmondja ott is a szabadulás jó hírét! Ezért vetette alá magát önként az évekig tartó vizsgálati fogságnak. És ezért utazott ezen a hajón, amely zátonyra futott, ezért biztatta a hajón utazókat: ne féljetek, mert Isten titeket, akik velem együtt  hajóztok, nekem adott, s velem együtt fogtok Rómába jutni.

 A felolvasott igéből  pedig egyetlen egy részletet hadd emeljek ki, igazolandó, amit a régi bölcsesség mond, hogy confusio hominum, emberi zűrzavar veszi körbe a Krisztusról szóló bizonyságtételt is. Micsoda zűrzavar uralkodik itt, milyen kilátástalan az a kilenc napos vihar, amely pusztulás felé rángatta a hajót! És  mi volt ez ahhoz az évezredek, egészen pontosan a bűneset óta tartó viharhoz képest és kétséghez képest, ami áthatja az egész világot! De ebből a kis epizódból is megértjük a keresztyén sorsot, és Pál sorsát is megértjük, hogy milyen nagy ereje van Isten buzdításának és bátorításának!  Mit mond a Lélek Pálnak a hajón? Mindenkit neked adtam, aki veled hajózik. Ők hajóznak Pállal! S nem Pál velük! Látszatra persze egy mohó kereskedő, a hajó tulajdonos az oka a bajnak, mert az őszi hajózási tilalom ellenére nekiindult a tengeren. Előnyt akar szerezi abból, hogy a gabonával teli hajót még ősszel eljuttatja Rómába. S felfértek a hajójára foglyok is, s velük a római katonák is, akik miután megrekedt a hajó a  zátonyon, minden további nélkül legyilkolták volna a foglyaikat, hiszen arra szerződtek, hogy a foglyokat, a majdani rabszolgákat jó pénzért Rómába szállítják Ha megszöknek, felelősséggel ők  tartoznak értük. De ők sem akartak ráfizetni az útra! És ott voltak Pál és társai, a kísérői, és még ki tudja ki volt ezen a hajón  – olyan, mint a világ. Aztán Málta szigetén partra vetődnek, és ahogy melegedtek a tűznél, és Pál apostol száraz gallyakat vett fel, hogy a tűzre hajítsa, egy vipera – a meleg kicsalta  a gallyak közül –  megmarta az apostolt. És a filantropisták, akik ezt látták, nyomban azt gondolták, hogy nyilván gyilkos ez az ember, s nem hagyja futni isteni az igazságszolgáltatás, mert bár megúszta a hajótörést, de nem menekülhet az ítélet elől! Aztán pár perc múlva, mikor látták, hogy Pál lerázta a kezéről a kígyót, és semmi baja nem történik, máris azt mondják róla, hogy isten. Értitek-e a konfúziót? Az apostol az imént még szerencsétlen hajótörött, aztán gyilkos, aztán isten. Nyomorult túlélő, gazember, istenség. Ezek között őrlődik az Isten népe, ahogy őrlődik Pál apostol is.  Vagy  pusztulásra méltó a keresztyénség, ahogy egykor Voltaire minden levele végére odaírta ékes franciául: écrasez l'infâme! - tapossátok el a gyalázatost! Olykor még Istennek tették meg. Mert volt ebben bőven sorsa a keresztyénségnek, amikor odatették az emberek és Isten közé. De nem is gyilkos, nem is isten. Az egyház apostoli szolgálatban áll: küldött, ahogy Jézus Krisztus. küldte. Imént olvastuk Márk evangéliuma végéről, hogy küldte el a tanítványokat széles e világra, hogy tegyenek bizonyságot Isten feltámasztó erejéről, pontosan arról, hogy Isten filantrópiája, Isten testet öltött emberszeretete a halálával legyőzte a bűnt és feltámadásával legyőzte a halált! Ez a lényeg! Ezért akart Pál Rómába menni. Ezt akarta elmondani, és ezért a lényegért vezette őt Isten csodálatos módon, megannyi zűrzavar közepette, ellentmondó ítéletek dacára, életveszedelemben, süllyedésben, de katasztrófák, és megannyi dacára. És így vezet bennünket is. A 21. században leginkább az hangzik a fülünkbe, amit a kedves, befogadó filantróp máltaiak mondtak itt: jaj, mit tettünk, gyilkost fogadtunk be! Jaj nekünk, mondja az európai ember, befogadtuk a keresztyénséget, mit tettünk kétezer évvel ezelőtt? Jobb lenne, ha nem lennének itt! A keresztyénekkel mindig csak baj van. Ez egy nyughatatlan társaság ezekkel nem lehet megalkudni. Ezek folyton valami transzcendensre hivatkoznak, valami isteniről beszélnek. Ezeknél a keresztyéneknél úgy kezdődik az élet, hogy első helyen ez áll: szeresd az Urat, a te Istenedet, aztán jön az embertárs. És nem úgy kezdik, ahogy a mai ember szeretné: szeresd magadat! Hogy szól a népszerű a reklám-szlogen? „Mert megérdemlem!” A keresztyének meg azt mondják: nem érdemled meg, kegyelemből kaptad az életet! Persze, a régiek fel tudnak lapozni olyan oldalakat is Európa történetéből, amikor a másik végletben volt az ember, mint ahogy itt, a máltaiak is vélekednek Pálról: isten,  – holott nem az.

Testvérek, a történet végén azt hallottuk, hogy egy Publius nevű birtokos, befogadta a hajótörötteket, és Pál az apostoli küldetés erejével imádkozott a házigazda apósáért. Úgy ahogy Jézus Krisztus megígérte apostolainak, bizonyságtevőinek, követőinek. Rátette kezét és meggyógyította. Mikor ennek híre terjedt, jöttek a betegek a szigetről, és Pál meggyógyította őket. A gyógyítás nemcsak a testi gyógyítást jelent, lázcsillapítást, a csontok behegesztését, hanem jelenti a lélek gyógyítását is, a megsebzett és megromlott szív gyógyítását, az elrontott élet meggyógyítását. Pál pedig gyógyít, gyógyít, gyógyít, ahogy a Szentlélek Isten adja neki erőben és hatalomban. Milyen elgondolkodtató! Tűnődhetne Pál azon,  hogy milyen nehéz a sorsa. Egyszer alávaló gyilkosnak, máskor meg istennek nézik. Ilyen ez a világ  Hát nem tudják belőle kinézni, hogy normális ember?   Vagy éppen tarthatna élménybeszámolót, s elmondhatná, hogyan is volt ez a vihar. Vagy dicsérhetné a római tisztet, aki megmentette az életét, mert nem engedte, hogy a katonák legyilkolják a foglyokat. Vagy küldhetne levelet az első hajóval vissza Kis-Ázsiába, hogy jöjjön valaki és segítsen rajtuk. Annyi ügye, gondja, elintézni valója volt, menedzsment az egész élet. De ő csak gyógyít, gyógyít, gyógyít. Gyógyítsatok, testvérek! Tudom, annyi mindent kell elintézni, annyi mindent kell megmagyarázni, annyi mindent kell elrendezni, annyi mindent kell átszámolni, annyi mindent kell eligazítani! Nem régiben mondta egy kedves gyülekezeti tagunk, buzgó presbiter, rengeteg dologban fáradozik: tiszteletes úr, megszakadok! Megszakadunk, ugye? Annyi minden terhel.  És a történetünket is el kellene mondani. De Pál csak gyógyít. Gyógyítsatok! Gyógyítsatok eltört csontokat, csillapítsatok lázat, tegyétek a gyógyító kezeteket az emberek lelkére, simítsatok el zűrzavaros gondolataikat!  Ezért ír az apostol Titusnak is, akit maga hagyott után Kis-Ázsiában: emlékeztesd őket, a Krisztus követőket, hogy minden jó cselekedetre készek legyenek! Mert régente mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különböző kívánságoknak, gyönyöröknek rabszolgái, gonoszságban, irigységben élők, gyűlölségesek, egymást gyűlölők voltunk, de mikor megjelent az Isten filantrópiája, az Isten emberszeretete, Szentlelke által megváltoztatott minket. Vagyis: gyógyítókká, bizonyságtevőkké, Krisztust magasztalókká, Istenre tekintőkké, boldog emberekké tett, akik tudják, hogy emberi zűrzavarok közepette is Isten gondviselése  vezet mindent a boldog célig.

Ezt a Krisztust ünnepeljük, amikor alázatos szívvel keressük az egységet. És milyen csodálatos, hogy  mi nem úgy keressük most az egységet, ahogy egy hánykódó hajón szokták keresni. A bajban egymásba kapaszkodunk, az életösztön, a halálfélelem még az ellenségeket is összehozza. Szoktak mutogatni árvízi képeket, ahogy egy leszakadt ólajtón a kutya és macska együtt menekül, s nem bántják egymást. Szokták mondani iróniával:  a zuhanó repülőgépen nincsen ateista.   Most nem zuhan a repülőnk, nem leszakadt ólajtón kucorgunk,  nem tántorog a hajónk ide-oda a sötétben! Isten békét adott, és ebben a béke-időben tehetünk jót mindenekkel, kiváltképpen hitünknek cselédeivel (ahogy a Galata levélben int az apostol). Milyen csodálatos lehetőség rámutatni arra az Istenre, aki megadja nekünk azt is, hogy békességben átöleljük egymást, hogy a béke idején is egymásba kapaszkodunk és szeressük egymást.

Nem közönséges emberséget tettek velünk a barbárok, – írja Lukács erről a csodálatos történetről. Akkor mit tett velünk az Isten, amikor Krisztusát adta érettünk! Hát mit tett velünk az Isten, aki nemcsak tüzet gyújtott nekünk, s megóvott a vihartól, hanem eltörölt bűnt, vétket, kárhozatot, poklot, hogy ne menjünk ítéletre, hanem az örök üdvösség várományosai legyünk. Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette, ha valaki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen – ezt mondja Krisztus önmagáról. Ez az ő programja!  Ez az Úr filantrópiája, ez az Úr szeretete! Tekintsetek Krisztusra, kövessétek Őt, tegyetek róla bizonyságot, s öleljétek át mindazokat, akik veletek együtt Jézus Krisztus hűséges követői. Ámen