Isten előtt, oltár előtt, emberek előtt

Textus:  „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket; mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál. Azért mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dícséretet nyerjenek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed; hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván. És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik a gyülekezetekben és az utcák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván. És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle. Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek; és ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen! Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket. Mikor pedig bőjtöltök, ne legyen komor a nézéstek, mint a képmutatóké, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek, hogy ők bőjtölnek. Bizony mondom néktek, elvették jutalmukat. Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orcádat mosd meg; hogy ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” Máté evangéliuma 6,1-18

Szeretet, gyülekezet, kedves testvérek! Jézus itt az adakozásról, az imádkozásról és a böjtölésről tanít, a kegyes élet három fő gyakorlatáról. Ezt a nem túl hosszú szakaszt általában külön-külön szoktuk olvasni és magyarázni. Most mégis egyben olvastam fel az egészet, mert isteni igény köti össze az adakozást, az imádkozást és a böjtölést. Mindjárt összeköti őket az is, amit Jézus mindhárom esetben mond: „emberek előtt”, vagy „emberek szeme láttára”. Idézem még egyszer: „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt.” Aztán: „mikor imádkozol, ne legyél olyan, mint a képmutatók, akik a gyülekezetekben és az utcák szegletein fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek.” És a böjtről: „mikor pedig böjtöltök, ne legyen komor az ábrázatotok, mint a képmutatóké, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek, hogy ők böjtölnek.” És mindennek a megfordítása is összekapcsolja az adakozást, az imádkozást és a böjtölést. Így mondja Jézus. „Alamizsnád titkon legyen, és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván... Amikor imádkozol, menj be belső szobádba, ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki titkon van, és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván..., amikor böjtölsz, ne az emberek lássák a te böjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon van, és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván.” Mindazáltal, nem könnyen jutunk el ezeknek az összefüggéseknek a belátására, még akkor sem, ha ez a rövid szakasz eleve így hozza elénk.  Miért?

Háromszor halljuk: vigyázzatok, ne az emberek szeme láttára, ne az emberek előtt, ne az emberek tetszését keresve tegyétek ezeket, ne csináljatok belőlük látványosságot. Itt egy olyan görög szó szerepel, amelyből a teátrum (színház) szó is származik; vagyis Jézus arra int, hogy a böjt, az imádkozás, az adakozás ne legyen showműsor, látványosság, színház. De használja Jézus a képmutató kifejezést is, eredeti értelme szerint. A színész az arca elé teszi a maszkot, elmaszkírozza magát, képet mutat. És azt is háromszor hallottunk, hogy a mennyei Atya, aki titkon van, titkon néz, nyilvánosan, szemmel látható módon fizet meg neked, adja meg mindazt, amit ígért, teljesíti be kérésedet, méltányolja áldozatodat, nyugtázza a hűségedet.

Ám nem könnyű arra a belátásra jutnunk, hogy ezek összetartoznának, mert a Hegyi Beszédnek korábbi részeiben ennek, úgymond, az ellenkezőjét halljuk. Máté evangéliuma ötödik részének a 15. versében ezt mondja Jézus:     „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt – igen, az emberek előtt! –, hogy lássák  - igen lássák! – jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat! Nincs itt ellentmondás? Vagy talán az adakozás, az imádság, a böjtölés valami más kategória lenne, mint a jó cselekedet? Itt Jézus azt mondja, hogy ne lássák az emberek az adakozást, az imádkozást, a böjtöt, korábban pedig azt, hogy lássák a jócselekedeteket az emberek. Ellentmondás volna ez, amit csak azzal lehet oldani, hogy más és más dolgokról volna szó? Lássák, vagy ne lássák? Hogy van ez?

A választ még az előzményekben találjuk meg. Az 5. részben azt mondja Jézus, hogy amikor Isten elé akarunk jutni, Isten elé akarunk állni, Istennek akarjuk megmutatni magunkat és a mi ajándékozó, támogató, adakozó készségüket, akkor csakis szent dolgokon keresztül közeledhetünk Istenhez. És ezért mondja Jézus: „mikor ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat.” (5,23-24) Osszuk el így a mozdulatokat: az oltár előtt, emberek előtt –  az oltár előtt, Isten előtt. Ez az út. Mindennapos utunk ez Istenhez: az oltár elé állunk az emberek előtt (jelenlétében, szeme láttára) – és az oltár előtt állunk Isten előtt (nem feltétlenül az emberek szeme láttára). Az oltár köti össze azt, ahogy az emberek előtt és ahogy Isten előtt állunk – egyidejűleg, de mégsem ugyanúgy.

Mit lássanak az emberek? Vajon azt, hogy tudsz az oltárra áldozatot vinni? Tudsz oda adományt helyezni? És hogy imádkozva állsz meg az oltár előtt? Idézzük még egyszer Jézus szavait: ti ne legyetek olyanok, mint azok, akik a közösségben, a gyülekezetben, az emberek előtt szeretnek hosszan és fennhangon imádkozni – az oltár előtt! S olyanok se legyetek, mondja, mint akik böjtölve, vagyis önmagunktól sok mindent megvonva gyötrődnek – az oltár előtt! Mert mit láthatnak így az emberek?

Jézus éppen az oltári ajándék kapcsán már világosan megmondja: az embernek azt kell látniuk, hogy te tudsz megbékélni. Nem azon van tehát a hangsúly, hogy eltalálsz-e Istenhez emberek szeme láttára, vagyis, hogy oda tudsz-e állni az oltár elé és ekként Isten elé, hanem azon van a hangsúly, hogy Istentől eltaláltál-e az emberekhez? Mindig ez a kérdés. Igen erősen szól ez nekünk is. Hadd tegyek ezért egy rövid kitérőt.

Mostanság terjed egy újfajta doktrína, mely szerint mi, modernek jobban félünk az emberektől, mint Istentől. Istentől nem kell félni, mondja a mai ember, mert Isten csupa szeretet, Isten csupa jóság! Amikor Heine-t, a cinikus német költőt megkérdezték a halálos ágyán, hogy nem fél-e attól, hogy oda kell állnia Isten ítélőszéke elé, azt felelte: Isten megbocsát, az a dolga. Egyszóval: mi nem félünk Istentől. De most itt a koronavírus-járvány, és mintha az teljesedne, amit a 30. zsoltárból olvastam. Mi jó állapotunkban azt mondtuk, hogy nem rendülünk meg soha. De lám, most, mikor a járvány miatt folytonos veszélytudat rendezi az életünket, egyre többet hallom drága jó keresztényektől, hogy Istennek ehhez az egésznek semmi köze nincs. Merthogy: Isten mindig szeret, Isten mindig jó. S bíztatgatjuk magunkat, hogy egyszer talán megértjük azt is, hogy miért van itt ez a nagy baj! Biztos, hogy megértjük, kedves testvérek? Biztos, hogy Istennek semmi köze mindehhez? Főleg, ha odateszem mellé ennek a divatos felfogásnak másik felét: az emberektől viszont iszonyatosan félünk.  De más ok miatt is nagy súlya van Jézus szavának. Már régebben is használtam a vilifikáció kifejezést, mely a latinból ered, de hozzánk a közösségi média angol szótárából érkezett, azt jelenti, hogy valakit gazemberré tesznek. Aki facebookozik, vagy twitterezik, vagyis jelen van a közösségi médiában, folyton reszkethet, hogy őt mikor szerkesztik ki, mikor támadnak rá a trollok vagy rosszakaratú influenszerek, és teszik tönkre hitelét, becsületét. A mai jogalkotás egyre többet foglalkozik ezzel a rettentő lehetőséggel. A nyilvánosság világa lassan folyamatos reszketés és félelem. Miért is? Lám, azon nem rendülünk meg, ha megszólal a lelkiismeretünk, és ránk bizonyítja a vétkességünket, bűneinket. Attól viszont reszketünk, ha valaki szembesít bennünket azzal, amit elkövettünk, s ekként lelepleződünk. Lám, Istentől nem félünk (még akkor sem, ha a lelkiismeretünk révén üzen), emberektől roppantul félünk (még akkor is, ha nyilvánvalóan lelkiismeretlen gazemberek). Talán ez az oka annak a régi gyakorlatnak is, amit Jézus most helyreigazít, amikor arra tanítja, hogy ne azért imádkozzunk, adakozzunk és böjtöljünk, hogy lássák az emberek, és kiváltsuk a tetszésüket. Tévút azt gondolni, hogy ha ezek okán tetszést arattunk, sőt meg is tapsolnak, akkor ez afféle nyugta arról, mi mégis rendes, tisztességes, vallásgyakorló emberek vagyunk, vagyis megbízhatók vagyunk, akikkel minden rendben van.

Mintha ez emberek elől az oltár elé menekülnénk, vagyis, úgymond, Isten elé. Mintha az volna a mi nagy kérdésünk – és kiterjesztve: minden élet nagy kérdése –, hogy eljutunk-e az emberektől az oltárig és az oltártól Istenig? De lám, Jézus megfordítja ezt. Éspedig radikálisan fordítja meg: eljutsz-e Istentől az emberekig? Isten már eleve megtalált téged, hiszen előtte mindig minden nyilván van. Milyen paradoxon ez! Azt mondja Jézus: a te mennyei Atyád, aki titkon van, aki titkon néz... Mi ezt nem tudjuk másképp érteni, csak úgy, hogy te akkor is előtte vagy, amikor, úgymond, nem lát senki. Tehát nem azt jelenti az ige, hogy Isten valami nagy kukkoló volna, aki titkon leskelődik utánunk. Amikor azt mondja Jézus, hogy a te mennyei Atyád, aki titkon van..., ez úgy szólal meg a szívünkben, hogy én ugyan keresem Istent, de nem tudom, hol van Isten? Hol van Ő? Emberek előtt, oltár előtt, miképpen jutok én Isten elé? Nos, mindig előtte vagy. Az egész életed Isten előtt van. De Istentől utat kell találnod az emberekig.

Figyeld a sorrendet, benne van az egész dráma. Azt mondja Jézus: elviszed a hálaáldozatodat az oltárhoz, ott aztán eszedbe jut valami, valaki, valakik,  - eszedbe jut, hogy nincs rendben az életed; hagyd hát ott az oltár előtt a hálaáldozatot, tedd le oda, függeszd fel a hálát, menj és békélj meg a felebarátoddal (talán azzal, akit ma reggel veszekedve hagytál otthon, s így jöttél a templomba, vagy akivel évek óta harcban állsz és közben hiába keresed a saját belső békédet, vagy akitől elvettél valamit, és nem akarod neki visszaadni, és Istentől vársz jóváhagyást arra, hogy ne kelljen visszaadnod, vagy, akit ellenségednek kiáltottál ki és úgy is bánsz vele és Istennél keresel hozzá a jó haditervet). Menj el, engesztelődj meg, békülj ki. Aztán gyere vissza. Vagyis tedd meg az utat Istentől (az oltártól) a felebarátodig, és aztán tedd meg az utat a felebarátodtól Istenig (az oltárig) – ez a visszaút, és nem az, hogy „vissza”-menekülsz Istenhez a bajból!

Amikor Jézus egyszer konfliktusba keveredett a farizeusokkal, ezt mondja nekik: „ti igaznak tartjátok magatokat az emberek előtt” (Lukács 16,15),  – az evangélista megjegyzi, hogy ezek „módfelett szerették a pénzt” (Lukács 16,14), vagyis szerették a jutalmat, az áldást, továbbá sokat szidalmazták a kortársaikat, és fölöttük roppant kritikákat tudtak gyakorolni, és elkülönültek a bűnös világtól, és mindenkire volt ítéletes szavuk a korrupció miatt –  ismerős, ugye?  –, és azzal áltatták magukat, hogy ők szentebbek, mert az ő kezükhöz semmi tisztátalan nem tapad, és kívül-belül megmosták az edényeket, és az életük állandóan tisztulási szertartásokból állt –  ugye, ismerős ez is, ha nem kézmosósan, de szellemi meg erkölcsi értelemben  feltétlenül– , és azzal áltatták magukat, hogy ők szentebbek, mint a többiek, és afféléket szoktak mondani, hogy ők már kisgyerek korukban is jártak templomba, bezzeg a másik csak felnőtt korában tért meg, kezdett templomba járni, vagyis nekik azért valami kis előnyük mégiscsak van az Istennél, és végtére is hitelesebbek, mint amazok. Sőt nemcsak hitelesek, hanem hitelesítők is.   Jézus pedig folytatja: „de Isten ismeri a szíveteket. Mert ami az emberek előtt magasztos, Isten előtt utálatos.” Mire vigyázzunk hát, testvérek?

Adakozol? Titkon adakozz! -  mondja Jézus!

De vannak itt szélsőségek is. Egyszer megkeresett egy atyafi beszélgetésre. Gyorsan előadta a baját, majd azt mondta: tiszteletes úr, hogyan lehetne valami jó módot kitalálni, hogy titokban tudjam tartani a feleségem előtt, hogy én adakoztam? Szorongott, hogy esetleg a felesége úgy ítéli meg, hogy túl sokat adott, vagy minek adott egyáltalán. No, tán a lelkész ad valami jó tanácsot. Mondtam neki, hogy az efféle adakozásnak van egy bevett módja: úgy fogom kiállítani, hogy az adományozó: NN. Nem maga adta a pénzt, hanem NN (nomen nescio) adta.  De a feleségem akkor is rá fog jönni, hogy hiányzik valami a pénztárcából – érvelt tovább. Hát, mondom, majd kitalál valamit, ugye? Mondja neki, hogy lóversenyen volt. Ez a kínos titkolózás, érezzük, talán mégsem a jézusi szabály betartását célozta. A másik szélsőség pár éve történt, amikor adventben a „Jónak lenni jó” nemes kezdeményezése zajlott a köztévében. Abban az évben a református segélyszervezet számára gyűjtöttek adományokat. Én képviseltem a református szeretetszolgálatot, ültem a televízió stúdiójában, jöttek a telefonos felajánlások, ki, mennyit, hogyan, névtelenül és névvel.  Egyszer csak betelefonált egy idős hölgy, hogy ő az egész házát szeretné a Református Szeretetszolgálatnak adni. Pár ezer forint is nagy adomány, de egy egész ház? Igen-igen. Vagy fél órát erről kellett ott a televízióban társalogni, megköszönni, megdicsérni. Aztán két nap múlva jött egy jogász, hogy intézzük el a dolgot a szeretetszolgálat javára. De egy perc alatt kiderült, hogy dehogy adja a hölgy a házát. Ő életjáradéki szerződést akart kötni. Ez azért mégsem adomány. Viszont a dicséret már ki lett osztva érte.

Imádkoztok? Titkon imádkozzatok! Ezt nehéz megérteni, testvérek. Mi az, hogy titkon imádkozni? Vagy éppen túlságosan is jól értjük, és annyira titkon imádkozunk, hogy már nem is imádkozunk. Szoktuk mondani, hogy sóhajtottam egyet az Istenhez, epekedtem egyet, gondoltam egyet. Ez volna titkon imádkozni? És mi az, hogy közösségben imádkozni hangosan, hosszasan? Tudjátok, mi ez, testvérek, ha rosszul csináljuk? Tüntetés. Bizony tüntetés. Véljük, összeadódik a sok imádság ereje, összeadódik a sok imádkozó hangja, összeadódik a sok imádkozó kérése, és mintegy nagy transzparensekkel vonulunk fel és csak mondjuk, mondjuk, és mint valami polgárjogi harcosok vagy emberjogi harcosok, kiköveteljük Istentől a jogainkat, az ügyünk kedvező lefolyását. S ha kell, kövekkel beverjük az ablakát is. Addig mondjuk, amíg meg nem kapjuk. Mit mond Jézus? Sokan azt hiszik, hogy a sok beszédért hallgattatnak meg. Holott amikor Isten elé állunk, imádkozunk, akkor mi mindig kegyelemért járulunk Hozzá, és nem a sok beszédért kapjuk meg, amit megad, hanem kegyelemből kapjuk meg. Az hát a nagy ügy, hogy megtaláljuk a kegyelmes Istent, aki, ahogy a zsoltáros mondja: megfedd, mert este bánat köszönt ránk, de megáld, mert reggelre öröm érkezik, mert fellobban haragja ellenünk, de irgalmassága élethosszig tart (Zsoltár 30,6). Az imádság állandó Istennél-lét, az imádság az a pillanat, amikor áthat engem az, hogy a mindig jelenlévő Isten bebocsátott engem a maga jelenlétébe, és én Nála és Vele lehetek szüntelen.

Böjtöltök? Rejtsétek el! Egyszer egy nagy áruházban álltam sorban, és látom, hogy egy édesanya beleültette a bevásárló kocsiba a gyerekét, s tolta kifelé a szegény nyugtalan, ötévest, aki állandóan ki akart ugrani. Édesanyja csitította, nyugtatgatta: na látod, már rakom is ki a pénztár elé a dolgokat! Aztán hallom, hogy az édesanyja odafordul a gyermekéhez: na, tessék, kicsikém! És csokoládét bont, és azt mondja neki: ezt kiböjtöltük! Ez a böjt? Nem tudom. Igen, sokszor mondjuk, szinte az életünk mindennapos szólama, mikor jóvégre fordul valami: na, ezt kiböjtöltem, vagyis kivártam. Hogy ez böjt-e valóban, nem hiszem. De az már böjt, amiről Dávid beszél a bűnbánati zsoltárában, miután Náthán próféta leleplezte súlyos házasságtörését és gyilkosságát! Azt énekli Dávid az 51. zsoltárban: „mert tudom, hogy hűtlen voltam, és a vétkem mindig előttem van.” Mi volna az emberek előtt, és az oltár előtt, hogy mit látnak az emberek, és mi mutatkozik meg az oltárnál? nem ez az első kérdés. Értjük már, miért fordítja meg Jézus a sorrendet! Azt mondja Dávid: ami szüntelen előttem van, az van szüntelen Isten előtt. A vétkem szüntelen előttem van. A latinok ezt nem úgy fordították, hogy coram mei (előttem, az én tekintetem előtt, a lelkiismeretem előtt), hanem így: contra me (ellenem van az én vétkem, ellenem beszél), nem megy el a szemem elől, nem megy ki a lelkemből, nem megy ki a szívemből. Hát böjtöld ki! Űzd ki! Ez a böjt. A böjt semmi egyéb, mint annak a teljes kinyilvánítása, hogy minden tekintetben – még eledel és ital dolgában is  - Istenre szorulok,  így abban is feltétlen Istenre szorulok, hogy az én bűnöm megbocsátasson, hogy igazságom legyen.

Isten előtt adakozz, imádkozz, böjtölj. Néhány igét olvasok még, hogy megértsük Jézus szavainak szép mélységét.  Isten előtt van szószólónk. Azt mondja Jézus: „ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, azelőtt én is vallást teszek az én mennyei Atyám előtt. Ha valaki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az én mennyei Atyám előtt.” (Máté 10, 32-33). Ez az első dimenzió. A második a bizalom. Azt mondja János apostol a levelében: „arról ismerjük meg, hogy az igazságból valók vagyunk, és így tesszük bátorrá Isten előtt a mi szíveinket, mert ha vádol minket a szívünk, mivelhogy Isten nagyobb a mi szívünknél és mindent tud.” (1János 3,9) Ezzel tesszük bátorrá szívünket Isten előtt, hogy ő nagyobb, mint a mi szívünk. Isten előtt lenni az azt jelenti, hogy a nagyobb előtt lenni. A harmadik vonatkozás az öröm. Azt mondja Pál apostol a thesszalonikai gyülekezetnek: „Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és dicsekedésünk koronája? Avagy nem azok lesztek-é ti is a mi Urunk Jézus Krisztus előtt az ő eljövetelekor? Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (1Thessz 2,19-20)  Pál eljutott Istentől a másik emberig és elvitte Istentől a másik emberig az Istennel és az egymással való megbékélésnek a fölülmúlhatatlan csodálatos üzenetét! És azt mondja: ha ti ezt elfogadjátok, ha ti ezt magatokhoz ölelitek, akkor ti lesztek a mi örömünk Isten előtt. Hogyan jöttem én az oltár elé? Veszekedésből, zűrzavarból, civakodásból, ellenségeskedésből, vilifikációból, megalázottságból, harcokból – a másik elől elmenekültem Isten elé -  de, lám, most azt mondja az apostol: ez a másik (aki elől eddig menekültem), ez az én örömöm Isten előtt. És átélhetjük Isten előtt a meghallgatás örömét is. Kornéliusz századosról írja az Apostolok Cselekedetei, hogy kegyes ember volt és kereste Istent. Szeretett volna Isten elé jutni. Mikor megállt mellette egy angyal, igen megrémült, és azt mondta: Mit akarsz, uram? Az angyal pedig ezt mondta neki: „a te könyörgéseid és alamizsnáid felmentek Isten elé emlékezetnek okáért.” (ApCsel 10,40) Elfogadta Isten a könyörgést és az alamizsnát. Most azért, mondja az angyal Kornéliusznak, küldess el Péterért, aki Joppéban van. Aztán megérkezik Péter apostol és az Isten megengesztelődésének, kegyelmének a jó hírét hirdeti Kornéliusznak, aki lám, megtalálja Istent. És végül egyetlen egy szó. Mózes IV. könyvében olvassuk: „Legyetek szentek a ti Istenetek előtt!” (4Mózes 15,40)

Vigyázz hát, amikor adakozol; figyelj, amikor imádkozol; vigyázz hát, amikor böjtölsz! Mi úgy véljük, hogy az ember útja ez: emberek előtt, az oltár előtt és Isten előtt (vagyis az emberek elől Isten elé),  de Krisztus megtanít, hogy más a sorrend:  Isten előtt, aztán az oltár előtt és végül az emberek előtt (vagyis Isten előtt az emberek elé)! Így ragyogjon a ti világosságotok. Ámen