Elveszti - megtalálja

„Mikor pedig Jézus Cézárea Filippi környékére ment, megkérdezte tanítványait, mondván: Engem, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek? Ők pedig ezt mondták: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek; némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül. Mondta nekik: Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter pedig felelvén, mondta: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. És felelvén Jézus, mondta néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg neked, hanem az én mennyei Atyám. De én is mondom neked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. És neked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lesz; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lesz. Akkor megparancsolta tanítványainak, hogy senkinek se mondják, hogy ő a Jézus Krisztus. Ettől fogva kezdte Jézus jelenteni az ő tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell menni, és sokat szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon föltámadni. És Péter előfogva őt, kezdte feddeni, mondván: Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te véled. Ő pedig megfordulva, ezt mondta Péternek: Távozz tőlem Sátán; bántásomra vagy nekem; mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra. Ekkor mondta Jézus az ő tanítványainak: Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” (Máté 16,13-26)

Ha valamit nem akarunk vállalni, legyen az éppen egy előttünk álló feladat, vagy egy korábbi rossz döntés következménye, gyakran a körülményeket hívjuk mentségül. A körülményeket soroljuk, számba vesszük és magyarázzuk. De mit is magyarázunk? A körülményeket magyarázzuk, vagy saját magunkat? Azért idézem ezt a tapasztalatot, mert bár általában nem helyeseljük ezt a magatartást, a felolvasott történet esetében figyelembe kell vennünk a körülményeket. Jézus ugyanis elkötelező döntésre hív. És ez ijesztő, szinte rémítő, vállalhatatlan, mégis ebben van az egyetlen boldogságunk. Ijesztő, mert mindenről le kell mondani, emlékezzünk csak a gazdag ifjú történetére, megszomorodva ment el Jézustól (Máté 19,22). De másokat ez a hívás egész életüket meghatározó boldogságra mozdít. Most még nehezebb a helyzet. Jézus itt bekövetkező haláláról és feltámadásáról beszél. Az evangélista megjegyzése szerint: ettől fogva kezdte nekik jelenteni, vagyis ez az első alkalom. Eddig egy nagy sodrásban voltunk: Hegyi beszéd, a Jézus követésének szent és csodálatos magatartásformái, boldog mondások, csodák, áldások, világos szétválasztása jónak és rossznak... Ha Jézus itt nem mondaná Péternek, hogy te nem magadtól jelentetted ki, hogy én vagyok a Krisztus, ez logikusan is következne az előzményekből. Mindaz, amit a tanítványok eddig tapasztaltak és elnyertek Jézustól, ebben summázható: Jézus nem egy a próféták közül, nem Mózes, nem Illés, hanem ő a Krisztus, ő az Isten fia, ő a Megváltó. Péter a csodálatos kijelentése után Jézus elmondja az árát annak, hogy miért nevezi boldognak Pétert: „boldog vagy Simon Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg neked, hanem az én mennyei Atyám”. Aztán azt is elmondja hogy mi az ára annak, hogy Péter lesz az a kőszikla, amelyre ő fölépíti anyaszentegyházát. És elmondja azt is, hogy mi az ára az oldás és kötés hatalmának. Az ár: szenvedés, halál, feltámadás. És ez az ár, látjuk, Péter számára elfogadhatatlan. Megragadja Jézust és ezt mondja neki: mentsen Isten, Uram, ez nem eshetik meg te veled!

Ez az ár elfogadhatatlan. Az első körülmény tehát az, hogy Jézus követése életre-halálra szól, mind a kettőre, életre is, halálra is. Nem úgy van ez, ahogy a lovagregényekben olvassuk, valaki odavágja egy életem, egy halálom! Sőt, hadd fordítsam meg: Jézus logikája értelmében ez előbb halálra, s aztán életre szóló meghívás. Azt talán még elfogadnánk, hogy: életre és halálra, míg élünk, amíg itt vagyunk, évtized, egy fél vagy háromnegyed élet. Ezalatt, amit lehet, az isteni áldások bőségét elvesszük Jézustól; sőt, el is várjuk, hogy mindezt megkapjuk. Hát amúgy mire valók az imádságaink, s mire való a kegyesség gyakorlása, ha nem erre? Mire való Isten sok ígérete, amit a hitben való élethez hozzáfűz? Máskülönben az áldás olyan, mint a délibáb, minél közelebb megyünk hozzá, annál messzebbre tűnik el. De ha úgy mondom, ahogy Jézus szavai erre következtetni engednek: halálra és életre? Nos, ez az ár Péternek elfogadhatatlan. És most azt a Pétert állítom elétek, akiről Jézus azt mondja itt: boldog vagy, Simon Jónának fia..., és te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem fel az anyaszentegyházamat... Most nem a Gecsemáné kertjében elalvó Péterre gondolok, nem arról a Péterről beszélek, aki vízen akar járni és az első arcába csapó hullámtól elmerül. Nem a főpap udvarán Jézust megtagadó Péterről beszélek. Most arról a kiváló Péterről beszélek, aki fölöttünk áll, mert neki ezt nem test és vér, nem az élet tényei, nem a körülmények, nem az emberi logika, nem is a szíve, hanem a mennyei Atya nyilatkoztatta ki az igazságot. És ez a kiváló Péter az, aki azt mondja mégis: Isten mentsen meg,  ezek nem történhetek meg veled! És erre mondja ennek a kiváló Péternek Jézus Távozz tőlem, Sátán! Mert bántásomra vagy nekem. Ha mi a Krisztus követéséből azt vesszük ki, azt tartjuk elfogadhatónak, ami éppenséggel elkerüli a halált, a csődöt, a kárt, akkor nem értünk semmit Jézus szavaiból, akkor nem ennek a történetnek a körülményeit nézzük, és nem adjuk át magunkat ezeknek a körülményeknek, hanem újra csak a magunk körülményeit magyarázgatjuk.

A második körülmény benne van az elsőben.  Valóban nem darabolhatjuk föl a tanítványságot, nem választhatjuk ki belőle a legjobbat. Efféléket lakodalomban látni. Behoznak egy nagy puncstortát. A gyerekek nem nagyon szeretik a lilás színeket, de a torta tetején mindenféle édes díszecskék, csokidarabkák vannak, azokat lecsipegetik. Jó lenne így kereszténynek lenni! Lecsipkedjük a Jézus követéséről azt, ami nekünk kell, amire szükségünk van. Jézus viszont azt mondja: aki meg akarja tartani az életét - mondom másképpen: aki meg akarja menteni az ő életét, ki akarja hozni a robbanás és a pusztulás határvidékéről -, az el fogja veszíteni. Aki pedig elveszíti, az megtalálja; de nem csak úgy eldobja magától, mert elunta, vagy eldobja, mert gyógyíthatatlan depresszióba jutott, vagy kirántották alóla a méltóságát, s neki az ilyen élet nem kell! Nem ezt mondja Jézus. Ez nem az öngyilkosok igéje. Azt mondja Jézus: aki elveszíti - én érettem, magára mutat! Márk még meg is toldja, elveszíti én érettem és az evangéliumért (Márk 8,35). És itt a nagy fordulat! Nem azt mondja Jézus, hogy aki így tesz, az megnyeri, megmenti az életét, hanem megtalálja! Aki meg akarja tartani magának az életét, az elveszíti, elvesztegeti, megsemmisíti, romlásban hagyja. Aki énérettem veszíti el, hagyja szinte megsemmisülni, megszűnni, az megtalálja az életét. Mit? Azt az életet, amiről Jézus azt mondja, hogy veszítsd el énérettem? Nem, egy másik életet talál. Vagyis az, ami valójában élet, az valójában nem nálunk van - ezt jelenti Jézus szava. Az az élet el van rejtve a megfeszített és feltámadott Krisztusban. Ez a második körülmény tehát: az érdemes élet nem az én birtokom. Az, amit most birtoklok, és meg akarom menteni, az eleve a semmibe fog hullani, el azt fogom veszíteni. Jézus határozott jövő időben mondja mindezt. Vagyis elkerülhetetlenül a semmibe hull az életem, de ha elengedem Jézusért, csak érte, akkor megtalálom azt az életet, ami nála van. Ezért van értelme Márk evangélista kiegészítésének: Jézusért és az evangéliumért. Mert az evangélium az, hogy Jézus megfeszíttetett és föltámadott, az Atya jobbjára ült, és onnan jön el ítélni élőket és holtakat; mert az evangélium az, hogy Jézus az, aki az elveszett életet megmenti, átformálja, újjászüli, megváltoztatja, vagy egy más szóval (és benne van az igében): kicseréli. Amire vágyunk, amiért érdemes élni, amiért Jézus követésébe szegődtünk, az teljes egészében Jézusnál van.

A harmadik körülmény pedig, amit figyelembe kell vennünk, az, hogy Jézus itt olyan nyelvet használ, amit mindannyian értünk. S ezt magyar szóval is ki lehet fejezni: rovancs. Amikor összeadom a tételsorokat, a pluszokat, a mínuszokat, húzok egy vastag vonalat (van, aki kettőt húz), és odaírom a végeredményt, akkor rovancsolunk. Jézus a kereskedelem nyelvét használja és milyen kegyelmes, mert ezt igen jól értjük. Ha voltál már boltban, majd hazamentél a cekkerrel, kiraktad az árut, elővetted a bolti blokkot, és nézegetted, hogy mit mennyiért vettél, mit mennyiért kaptál, akkor érted ezt a nyelvet. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, és lelkében pedig kárt vall. Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért - mondja Jézus. Mit használ? Máris ott van a fülünkben a haszon szó. Mit nyersz? Mi jön ki a végén? Mi lesz ott a kettős vonal alatt? Egy nulla? Egy mínusz? Vagy plusz egy, de az sem ér semmit? Mi az életed summája? Mi a rovancsolás? Nagy életkrízisekben ismerkedünk ezzel a szóval. Mikor az orvos hozza a leleteket, félrehív, s mondja: szomorú hírt kell közölnöm önnel..., még be sem fejezte, te máris rovancsot csinálsz. Elveszítesz valakit, kiszakad az élők köréből az, akire ezer százalékig támaszkodhattál, édesapád, édesanyád, a hitvesed, olykor a gyermeked, a legjobb barátod - te azonnal rovancsot csinálsz. Ülsz az autóban, és a stoptábla ellenére valaki kicsapódik veled szemben az úton - te azonnal rovancsot csinálsz. Értjük mi ezt a nyelvet. Mit használ? Mi az életed summája?
Azt mondja Jézus: mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri... Megnyerni - ez is kereskedelmi szó: azt jelenti, hogy jól jövök ki egy üzleti akcióból. Ha valakivel közlik, hogy ha ide-oda befekteti a pénzét, kevesebbet fog kapni végén, az illető veszi a kalapját, meg a pénztárcáját, s mintha ott se lett volna. Amibe erőt, időt, fáradságot, energiát, életet ölünk, attól elvárjuk, hogy az egyből jöjjön ki kettő. S ez egyébként az isteni gondviselés törvényében is így van. Olvassuk el csak a talentumok példázatát. Aki nem gyarapította a neki adott talentumot, az haszontalan szolga. Mégis, mit használ, mondja Jézus, ha az egész világ bejön hozzád nyereségként, de a lelkedben kárt vallasz? Vagyis az életeddel vallasz kárt. Minden a tiéd, csak éppen az nem a tiéd, akinek lenned kéne. Kárt vallani, annyi mint teljes kudarcot vallani, azt sem tudod megtartani, amivel indultál. Pál apostol jelzi ezt, fordított értelemben, amikor a filippi gyülekezetnek leírja az egész életét, és így foglalja össze: amik nekem egykor nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt, annak felette most is kárnak ítélek mindent, az én uram Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, csak hogy Krisztust megnyerjem. (Filippi levél 3,8).

És végül ezt kérdezi Jézus: avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért? A kegyes bibliafordítók itt már beleírják a váltság szót, de eredetileg ez is kereskedelmi kifejezés. Hogyan válthatod át a mulandót maradandóra? Hol kapsz értéktelenért értékest? Hogy jön ki a romlandóból romolhatatlan? Amikor a Böszörményi úton lomtalanítás van, az emberek mindenféle retyerütyét kiraknak, kidobnak sok mindent, ami nem kell nekik. De hogy lesz abból, ami nem kell, valami, ami az üdvösséget ígéri? Volna ilyen csere? Van ilyen átváltás? Beviszem az egy forintomat a bankba és 500 dollárt kapok érte? Ez lehetetlenség. Éppen fordítva talán, ha kapok ötszáz dollárért egy forintot. Amikor tehát Jézus azt mondja, hogy ugyan micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért, vagyis ugyan, mi volna az a múlandó, a veszendő, az értéktelen, az elrontott, amit ha odaadsz, megkapod az egész életedet, hiszen ez az egész életed, hogy el van rontva, s tele van mulandóval, értéktelennel?! Az az egész élet, hogy a rovancs nullát mutat, vagy éppen mínuszt. Akkor mit tudsz felajánlani? Nos, ezért fontos a körülményeket is látni, hogy ugyanis mikor mondja mindezt Jézus? Miután elmondja: hogy fölmegy Jeruzsálembe, ott sokat kell szenvednie a vénektől, a hatalmasoktól, a főpapoktól, meg kell halnia és harmadnapon feltámadnia. Feltámadnia. Ez a fordulat. Itt derül ki, hogy az, ami valóban élet, az ő nála van. Itt derül ki, hogy ezért az életért, és ez a te igazi életed is, valakinek meg kell halnia és fel kell támadnia. Valakinek el kell vesznie és meg kell találtatnia. Jézus halálában és feltámadásában odaadhatod a te saját életedet.  Üdvözítő ige ez: aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt, aki pedig elveszti az ő életét, Jézusért, megtalálja azt.

A halálod és az életed Jézusban van elrejtve - ebben a sorrendben. A múlandó, elvesztegetett, elrontott élet halála lehet teljes csőd, nulla végeredménnyel, de elengedheted ezt az életet Jézus Krisztusért - ez a te halálod érte. És akkor az ő halála lesz a te vesztes életed halála is, és az ő föltámadása lesz a te föltámadásod is az új életre. Krisztusnál van az élet, de ezt csak akkor nyerheted meg, csak akkor ragyog föl, ha a magad életét elengeded, vagyis elengeded a világot, amiből építed az életet.

Krisztussal járva nem tudod a veszteséget, vereséget, halált elkerülni. Erre hív Jézus: aki az én tanítványom akar lenni, vegye föl az ő keresztjét és tagadja meg önmagát. Ezt nem tudom elkerülni, mert ő eleve a kereszt felé megy, de ha mi is arrafelé fordulunk, amerre ő megy, akkor a kereszten túl látjuk a feltámadásnak a dicsőségét, az üres sír dicsfényét. Per crucemad lucem! Lám, mesterünk elvesző élete, a halála: életet termő halál és élet.

Boldog volt Simon Jónának fia, nem test és vér jelentette ezt meg neked, hanem az én mennyei Atyám. Boldogok vagyunk, ha nem test és vér, nem logika, nem a szívünk érzülete, hanem a mennyei Atya jelenti meg ezt nekünk Szentlelke hatalmában. Ha hallottátok, ha megrezdült rá a szívetek, kövessétek a mestert. Ámen.