Első nap

„Mikor pedig elmúlt a szombat, Mária Magdaléna, és Mária a Jakab anyja, és Salomé, drága keneteket vásárlának, hogy elmenvén, megkenjék őt. És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz mentek napfelköltekor. És mondogatták maguk között: Kicsoda hengeríti el nekünk a követ a sírbolt szájáról? És odatekintve, látták, hogy a kő el van hengerítve; mert felette nagy volt. És bemenve a sírboltba, láttak egy ifjút ülni jobb felől, fehér ruhába öltözve; és megfélemlettek. Ő pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek. A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; íme, a hely, ahová őt helyezték. De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondotta nektek. És nagyhamar kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert reszketés és rémület fogta el őket; és senkinek semmit sem szóltak, mert féltek.” (Márk 16,1-8)

„Amikor elmúlt a szombat..., a hét első napján.” Így kezdi beszámolóját a feltámadásról Márk evangélista, aki ezzel nemcsak időt jelöl meg, hogy ugyanis Jézus jövendölése szerint történik minden (harmadnapon feltámad – Márk 8,31), hanem sajátos nyomatékot is ad a feltámadás dicsőségének. „A hét első napja” új kezdetet jelöl. Pál apostolnál már erős ez a nyomaték, a Jelenések könyve életrendként hozza elénk. Az első keresztények ezt a bizonyos első napot, „a hét első napját” az Úr napjának nevezték (1Kor 16,2, Jel 1,10). Ez Jézus Krisztus napja volt, ez az új kezdetnek a napja, az apostol szavával: az új teremtés első napja. Ezzel egy sajátos időszámítás kezdődik, titkos dimenzió nyílik meg. Az isteni gondviselés világából átlépünk az új teremtés, az örök élet világába; életünk immár üdvösségvárás.

Fontos hát ezt a nyomatékot a szívünkbe írni. Az úgynevezett egyházi kalendáriumokban vasárnappal kezdődik a hét. Bár a köznyelv szerint a hét első, kezdő napja a hétfő (a fő kezdetet is jelent), valójában az Úr napjával kezdődik az új időszámítás. És Márk evangélista szavai meg is mutatják, mit jelent ez voltaképpen. Sajátos fényt vetít ez, mintegy visszamenőleg, mindarra, ami Jézussal és a tanítványaival történt, egészen Galileától kezdve Jeruzsálemig, és még különösebb fényt vetít Jézus kereszthalálára is. Továbbá előre menőleg is fényt vetít elénk.

1. Visszafelé tekintve azt mutatja a feltámadás története, hogy az életünk bele van szőve a gyászba. Nem a gyász van beleszőve az életünkbe, hanem az életünk bele van szőve a gyászba. Azt olvassuk a 15. rész utolsó versében, hogy amikor Jézust levették a keresztről, a holttestét nagy gyorsan ott a Golgota dombja mellett, az Arimátiai József üres sírjába helyezték el, mivel közeledett a szombat, amikor semmi munkát, tehát temetést sem lehetett végezni. Azt mondja Márk evangélista, hogy két asszony (Mária Magdaléna és Mária, a Józsé anyja) távolról nézte, mintegy megfigyelte, hogy hova helyezték el Jézust (Márk 15,47). Itt megszakad a történet, jön a szombatnapi a csendesség, majd újra az asszonyokról hallunk, szombat múltán kora hajnalban elindulnak a sírhoz (Márk 16,1). Az asszonyok élete bele van szőve a gyászba, a miénk is. De még egyszer hadd hangsúlyozzam: itt nem arról van szól, hogy a gyász bele van szőve az életünkbe. Igen, az életünk múlandósága miatt folyton megtörténik, hogy eljönnek a gyászórák, a gyászidők, amikor meghal valaki. Gyermekként leginkább a dédszülők vagy a nagyszülők halálában éljük meg ezt. Számomra mégis egy iskolai osztálytársunk halála volt legmélyebben érintő gyászeset. De megrendült az egész falu, mikor ez a kisfiú balesetben meghalt. Igen életünk minden óráján fölbukkan a gyászmunkának, a temetésnek, a búcsúzásnak, az emlékezésnek szomorú valósága, tehát mondhatná valaki: lám, bele van szőve az életünkbe a gyász. De én most fordítva mondom: a gyászba van beleszőve az életünk, az életünk mulandóságba van beleszőve. A születésünktől kezdve mintegy elővételezzük a meghalásunkat. A bölcsek szerint nem az különbözteti meg az embert a többi élőlénytől, hogy képesek vagyunk magasabb szinten gondolkodni, hanem az, hogy jövőtudattal élünk, és ennek a jövőtudatnak van egy zárópontja is, a saját halálunk tudata; s ez meghatározza az egész életünket és a túlélő késztetéseinket is. Egyszóval, az életünk bele van szőve a mulandóságba, az elkerülhetetlenbe, a gyászba. Amit a Jézus sírjához igyekvő asszonyok tesznek, ha szabad ezt mondani, szent kötelesség. S ha másképpen nem értjük, ebből még ma is értjük, hogy az életünk bele van szőve a gyászba. Bár mi már egy csupasz, haszonelvű világban élünk, amikor az emberi életet csak a közvetlen hasznossága szerint értékelik, a gyász és a kegyelet mégis sérthetetlen. Ez még ma is szent kötelességünk, mindent meghatározó és megkérdőjelezhetetlen dimenziója az életünknek. Bármilyen könyörtelen és törtető a mi korunk, ma is felháborodunk, ha egy temetésen illetlen dolog történik, akár véletlenségből, vagy ha valaki gyászában megaláznak. Hány örömteli pillanatot elfelejtünk, de amikor a halál ereje ütött meg bennünket, arra folyton emlékezünk. Bele van szőve az életünk a gyászba, és mintegy kényszerítve érezzük magunkat szomorú kötelességünkre, a gyászmunkára. Értjük hát Márk evangélista feljegyzésének a súlyát: életnek és halálnak más törvénye van, mint ahogy számoljunk időnket.
Mi a csillagok járásához, továbbá napkeltéhez és napnyugtához, mintegy fölöttünk álló egzaktsághoz igazítjuk az időszámolásunkat. És ez az időmérés másfajta törvény felé visz bennünket, mint amit az életnek és a halálnak a törvényszerűsége mutat. Valamikor diákkoromban olvastam egy ironikus verset:

Törvény, hogy a nagy folyó mindig lomha,

Hogy nyáron a tücsöknek semmi gondja,

Hogy a felhők mindig magasan szállnak,

És hogy mindenki meghalhat vasárnap. (Horváth Imre)

Mit akart a költő mondani? Talán, hogy hiába ünnep a vasárnap, hiába készül a tyúkhúsleves meg a rántott hús, hiába jön össze a család, hiába megyünk el délután a kuglipályára, vagy a focimeccsre, hiába ünneplünk, akárki meghalhat vasárnap. A halál nem tapintatos, nem veszi tekintetbe, hogy ünnepünk van. De miféle törvényszerűség ez? „A hét első napján” ezek az asszonyok ennek a törvényszerűségnek engednek. Mert egy napra talán föl lehetett függeszteni a temetés szomorú kötelességét, de immár eleget kell neki tenni, vagyis érvényesül ez a másik törvény. Az életünk bele van szőve a halálnak, a gyásznak, az elmúlásnak a törvényébe. 

2. De megmutatkozik itt egy másik vonatkozás is. Ez a hangsúlyos kifejezés – „a hét első napján” - az evangélium olvasóit, arra is emlékezteti, és minket is arra emlékeztet, amit Jézus jövendölt a feltámadása felől. De szinte nem is volt ez páratlan jövendölés, hiszen Dániel próféta már jövendölt a Messiás feltámadásáról. Ezékiel próféta pedig egy fantasztikus látomásban, szinte hiperrealista módon írta le, ahogy a csonttemetőben megélednek, új életre támadnak a tetemek. Látomások, jövendölések, reménykedések már Jézus szava előtt is voltak. Mégis, a Jézus szavára emlékezve, az evangélista kötelességének érezte megjegyezni, hogy feltámadása harmadnapra történt (és „harmadnak feltámad” - mondta Mester). Itt tehát konkrét beteljesedésről van szó. Vagyis a gyász mellett megjelenik a remény. Vagyis a gyászunk bele van szőve a reményünkbe. Ez a sorrend: az életünk bele van szőve a gyászunkba, mert mulandósággal terhelt minden emberi élet, a gyászunk viszont bele van szőve a reménybe. De ez a remény nem kalkuláció nem afféle majd-csak-jó-lesz-egyszer optimizmus. Ez a reménység isteni ígéreten alapul. Ez a reménység először egy látomásban adott ígéretben tárult fel a prófétáknál, azután Jézus szavából kiderül, hogy nem a reménység hordozza-hozza az ígéretet, hanem az ígéret hordozza a reményt. És itt egy nagy drámát élünk át. Különbséget kell tennünk az optimizmus és az igazi Istentől való reménység között. Ezékiel próféta a nemzetét legyőzött seregként látja, egy csatatéren van, ahol csak megszáradt csontokat lát. Eztán hall egy ígéretet, hogy ezek a csontok megelevenednek majd, vagyis a nemzetnek van jövője. Szomorú, rettenetes, kilátástalan időkben élünk, mintha nem is élnénk, de bizakodó szívvel tekintünk a jövőbe. Ez egy általános reménykedés, és ezt szívesen magunkhoz is öleljük. Ez tetszik nekünk. Gyülekezeti hétvégénken, Tahiban a Himnusszal, nemzeti imádságunkkal foglalkoztunk. Hozz rá víg esztendőt – kérjük Isten áldását, mikor énekeljük a Himnuszt. Legyen népünknek víg esztendeje! Lesz majd, lesz majd - mondogatja, budítgat a derült jövőbe nézés. És ezt szívesen magunk öleljük. Mi azt az ígéretet, amely igazi reménységünket megalapozza, legyünk őszinték, a tanítványok módjára megrökönyödve és bizonyos értelemben elutasítva fogadjuk. Ez a Krisztus ígérete. Amikor azt mondja a tanítványainak: most pedig az embernek fia felmegy Jeruzsálembe, ahol elárultatik, főpapok és vének kezére adatik, elítéltetik, megfeszíttetik, eltemettetik és harmadnapon feltámasztatik... csupa passzívumot mond, a tudósok ezeket isteni passzívumoknak nevezik. Mindebben a Szentháromság Isten van benne.
Isten az, aki átadja a Fiút, az Atya. Az Atya az, aki bármilyen megrendítő, így kell mondani: aki benne van abban, hogy a Fiú megfeszíttetik és eltemettetik. Ezt hallva Péter döbbenetes megrökönyödéssel, lázadással utasítja el ezt az egészet. Ez nem kell! Ezt nem tudjuk magunkhoz ölelni. Amit Ezékiel és Dániel ígér (lesz majd víg esztendő, lesz majd boldog nap, lesz majd feltámadás!), azt magunkhoz öleljük, szeretjük, szívesen hallgatjuk. De most, hogy Krisztus – mielőtt még feltámadásról szólna - súlyos szavakat mond: megfeszíttetik, meghal, eltemettetik. Olyan súlyosak, hogy meg sem halljuk a végén: feltámasztatik -, pedig ennek a történetnek ez a vége: harmadnap föltámad. Ezt nem halljuk meg. Ez nem jut el a fülünkig. Ez nem jut el a szívünkig. Vagy ha el is jut, akkor ellökjük, hogy: ne így, ne ezen az úton, ne ezen a módon.
Mégis, ahogy feljegyzik az evangélisták a feltámadás napján történteket, belátjuk, hogy a gyászunk ott az asszonyok gyásza, és a miénk a tanítványok megrendült, bezárkózó félelmetes gyásza, és miénk az emmausi tanítványok csüggedt gyásza, és a miénk Tamás hitetlenkedő gyásza. És mindez bele van szőve Jézus ígéretébe, és abba a reménységbe, amit Jézusnak ez az ígérete hoz számunkra. Egyszóval: az életünk is bele van szőve ebbe a reménységbe. Ez a remény nem az életünkből sarjad ki a sokféle reménykedés, számítás, kalkulus, futurológia, jövendölgetés között, hanem mi az egész életünk, a mi mulandósággal körülvett életünk van beleszőve ebbe a reménységbe, melyet az Isten által adott ígéret támaszt és éltet. Hitben járunk, nem látásban – mondja az apostol (2Korinthus 5,7), azt így is fordíthatnám: reménységben járunk, nem kalkulációban.

3. És végül, mindez azt is jelenti, hogy a halál, az életet megsemmisítő erő, a semmi hatalma bele van szőve egy másfajta életbe, mint amit mi élünk. Bele van szőve az örök életbe. A középkor egyik nagy elmélkedője így nevezte Jézus Krisztust: a feltámadott megfeszített - , ez Krisztusnak a neve. A feltámadott, aki meg volt feszítve. Mondjuk egyben: a feltámadott megfeszített. Vagy mondjuk fölbontva, ahogy a Jelenések könyvében mondja magáról a feltámadott Krisztus: Íme élek, holott meghaltam. Vagy: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké (Jelenések 1,18). Ez az összefüggés nem azt az emberi gondolatot fejezik ki, hogy az elmúlás dacára élne ő. Sokkal többet fejez ki a szó: a megfeszített feltámadott. Vagyis a megfeszített támadott föl. A bűnökért eleget tevő halálával legyőzte a halált. Él az, aki önkéntes áldozatul ment a keresztre, hogy Isten és ember között áthidalja az áthidalhatatlan szakadékot. Mi ez a szakadék? Mi másképp számoljuk az időt, mint ahogy kellene a gondviselés rendje szerint. Mi csak azt tudjuk, hogy életünknek, sorsunknak más rendet szab az elmúlás, mint amit Isten rendelt számunkra a világteremtés örökkévalóságában. De hogy jutunk át oda? Jézus Krisztus az, aki halálával és feltámadásával áthidalja a szakadékot.
Mai feltámadás-történetünk úgy ér véget (Márk szűkszavú megjegyzése szerint), hogy az asszonyok elfutottak (elmenekültek) a sírtól, remegés és rémület fogta el őket, és senkinek semmit nem szóltak, mert féltek Márk 16,8). Ezt lehet úgy is magyarázni, hogy az evangélista megrója itt az asszonyokat, akiknek üzenettel kellett volna a tanítványokhoz menniük, de nem szóltak semmit, mert féltek. Netán gyávák voltak? Vagy annyira megszeppentek, hogy egy szót sem mertek szólni? De ki írja itt, hogy az asszonyok elfutottak (elmenekükltek) a sírbolttól? Az a Márk evangélista írja ezt, aki pedig saját magáról is megírta, hogy Nagycsütörtök éjszakáján a Gecsemáné kertjéből futott (menekült) el. Ő volt az az ifjú, akit szintén magukkal akartak vinni, mikor Jézust elfogták, de ő kibújt a ruhájából és meztelenül elfutott (Mk 14,52). Ez az elfutás leleplező, valóban meztelenül futunk el. Amit magunkra aggatunk ebben a földi életben, a kalkulusok, reménykedések, időtáblák, sorsprogramok, az mind lehullik rólunk. Amint a prédikátor mondja: „amint kijött az ember az ő anyjának méhéből, mezítelen megy ismét el” (Prédikátor 5,15). Mintha az evangélista azt akarná jelezni, hogy amiképpen ő halálra rémülten, mintegy az életét mentve, a ruháját is otthagyva elszaladt, most úgy futnak el az asszonyok halálra rémülve a sírtól... De nem inkább életre rémülve? És torkukra forr a szó, nem tudnak megszólalni, mert a feltámadott Jézus Krisztus megnyitotta az utat az igazi Istentől való reménységbe. Erre nincs rá szó, nincs rá gondolat, nincs rá kifejezés. De van rá élet! Vagyis az evangélista ezzel a feljegyzéssel minket is meg akar hívni a reményre. Illetve továbbítja, hogy maga a feltámadott Krisztus hív minket erre a reménységre. Lám, az életük bele van szőve a gyászba, ám a gyász bele van szőve a reménységbe, a reménység pedig bele van szőve az örök életbe. Ámen.